Bornemisza Miklós, Majdan nektek mondok jeles nagy csudát (RPHA 0852)

Irodalomtörténet Poétika Források
Akrosztichon: A versnek van akrosztichonja. MARTIRIVM ELEASARIS ET SEPTEM FILIORM EIVS CVM MATRE SOLOMONA GRAPHICE DESCRIPTVM PER NICOLAVM BORNEMIZZA IN LAUDEM ALTISSIMI AMEN
Változatok:
Kolofon: A versnek van kolofonja.
A versforma fajtája: Szótagszámláló, izostrofikus vers.
Versforma: a11(6,5), a11(6,5), a11(6,5), a11(6,5)
Keresés erre a rímképletre
Keresés erre a szótagszámra
Nótajelzés: Jóllehet nagy sokat szóltunk Sándorról (RPHA 0692)
Nagy bánatban Dávid mikoron vala
(RPHA 1024)
Nótajelzésként: Sok hálaadással mi most tartozunk (RPHA 1251)
Dallam: A vers énekvers. RMDT1 95SZ, RMDT1 195SZ
Terjedelem: Terjedelem: 116 versszak
Irodalmi minta: 2Macch 6-7
Műfaj: [ vallásos (001) > história (002) > elbeszélő (004) > bibliai (009) ]
Főcím: Változat:
  • História, miképpen a Szent Eleazar pap Antiochus király alatt az Isten törvényének megtartásáért mártíromságot szenvedett az ő feleségével és hét fiával egyetemben, amint meg vagyon írván Machab. 6. és 7. részében. Énekbe szereztetett Bornemisza Miklós által. Nota: Nagy bánatban Dávid etc.
Felekezet: 50% világi (2 db) 50% protestáns (2 db)
Változatok:
Szöveg Dallam A szöveg forrása: OTKA K135631
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Majdan nektek mondok jeles nagy csudát,
Az szent Bibliából szép históriát,
Eleázár papnak szörnyű halálát,
Hét szép fiainak igaz vallását.

Antiochus király Egiptomban,
Uralkodik vala királyságában,
Dicsekedik vala gazdagságában
Izraël népére sok törésében.

Roppant nagy sereggel fölkészült vala,
Izraël országát rabolja vala,
Jeruzsálemben ű hogy bement vala,
Salamon templomát dúlatja vala.

Tőn nagy pusztaságot az szent templomba,
Oltárit letöré, igen dulatá,
Istennek templomát igen csufolá,
Az Izraël népét igen káromlá.

Igen sok prédáit örüli vala,
Ily nagy tékozlástul kevély lött vala,
Ostorul hogy Isten bocsátta vala
Izraël népére, nem véli vala.

Rettenetesképen ezt hagyja vala,
Izraël népére parancsol vala,
Decretumába is kiadta vala,
Hogy Isten törvényét elhatták vala.

Ily éktelenségre mind hajtja vala,
Sokféle kínokkal kínozza vala,
Jupiter Istennek áldoztat vala,
Moyses törvényét káromlja vala.

Vala nagy zöndülés ez az nép között,
Sívás és nagy rívás Izraël között,
Istenhez óhajtás az zsidók között,
Nagy rettenetesség minden népek közt.

Magzatját egy asszony fölvitte vala,
Isten templomában fölvitte vala,
Az templomban környülmetélte vala,
Moyses törvényét így tartja vala.

Ezt az király hogy meghallotta vala,
Mindkettőt lófarkon ott hordoztatá,
Az váras kőfalán kivették vala,
Rettenetességét jelenti vala.

Lám a zsidók hogy ezt meglátták vala,
Barlangban elfutván lakoznak vala,
Istennek innepét szentelik vala,
Törvénnek hagyását betöltik vala.

Ezt az Antiochus megtudta vala,
Hogy fenyegetése nem fogott volna,
Egy magas hegyre ott el-fölment vala,
Mindenek láttára székben ült vala.

Az Izraël népét sok tartományból
Eleiben hozatá sok városokból,
Parancsolá nekik nagy haragjából,
Disznóhúst ennének akaratjából.

Szép vén emberek ott állanak vala,
Ily parancsolattul rettegnek vala,
Mert Istentül nekik megtiltva vala,
Disznóhúst enniek nem szabad vala.

Az szent Eleázár ezek közt vala,
Ki minden éltében nagy jámbor vala,
Isten törvényének tudója vala,
Izraël népének ez papja vala.

Reá Antiochus szemét fordítá,
Az disznóhússal űt igen kinálá,
Haraggal, szép szóval őtét onszolá,
Illyen beszédekkel végre szólítá:

„Igen kérlek, hogy az én tanácsomat,
Vegyed és fogadjad én intésemet,
Kiből vénségednek tiszta virágát,
Nyerjed életednek megmaradását.

„Sietséggel azért az disznóhúsban,
Egyél, te vén jámbor, az áldozatban,
Hogy különb kínoknak rád szánt sokasága,
Tereád ne szálljon nagy sok ostora.”

Erre az vén jámbor így felelt vala,
Nagy bízván királynak ezt mondta vala,
Ily fertelmes étket azért utálna,
Istennek törvényét holtig tartaná.

„Tiszta eledellel élni én szoktam,
Régi atyainktul azmint tanultam,
Azért tisztaságban magam tartottam,
Ily éktelenségtől én megtiltattam.

„Soha az ég alatt többet nem vallok,
Egy igaz Istennél többet nem hiszek,
Kinek törvényében holtig maradok,
Kiről igaz vallást örökké teszek.

„Én az örök Istent mindenkor féltem,
Azért haragodtul én nem rettegtem,
Te nagy fogságodtól én nem ijedtem,
Kegyetlenségeddel én nem gondoltam.”

Pogán király ez szót mikoron hallá,
Istennek emberét igen káromlá;
Az ő szolgáinak erősen hagyá,
Hogy megkötöznéjek, erősen mondá.

Temérdek kötéllel, erős láncokkal,
Oszlophoz kötözők nagy erősséggel,
Istennek ű papját nagy vereséggel,
Ruháját levonván, verék vesszőkkel.

Ez kínban az égre el-fölnéz vala,
Sok kén-, nyavalyával nem gondol vala,
Istennek kedvéért szenvedi vala,
Kinek ű lelkét is ajánlja vala.

Már semmi épség testében nem vala,
Ő két oldalából vér kifoly vala,
Tagait már róla szaggatták vala,
Kire keservesen reá néz vala.

Fölszóval Istennek hálát ád vala,
Az türést Istentűl lenni hiszi vala,
Az oszlopról végre levették vala,
Azért merő vérben feküszik vala.

Istennek vitéze ez az pap vala,
Mert semmi kénjában nem röttög vala,
Az poroszlók immár elestek vala,
Kénzani immáran elunták vala.

Lám a poroszlók is az szent jámboron,
Megkönyörülének mint vén emberen,
Az húsban hogy ennék, kérik erősen,
Ne veszne immáran kegyetlen kínban.

Illyen kérésekkel nem használának,
Az poroszlók semmit nem használának,
Azért a királytul űk intetének.
Tűzzel az vén jámbort hogy megégetnék.

Ott az szegény jámbort kapák hertelen,
Tűzben ott beveték igen szertelen,
Szemeit a tűzben el-fölemelvén,
Ekképen kiálta, ezeket mondván:

„Régi szent atyáknak ki vagy Istene,
Az nagy Ábrahámnak igaz Istene,
Izsáknak, Jákobnak igaz Istene,
Vedd hozzád lelkemet, hívek Istene!”

Vígan az Istennek lelkét ajánlá,
Világi életét ezért elhagyá;
Istennek törvényét holtiglan tartá;
Ekképen ő lelkét Istenhöz bocsátá.

Mindezeket király hogy látta vala,
Nagy haraggal mégis csak dúl-ful vala,
Mert az ördög űtet furdallja vala,
Ily kegyetlenségre ingerli vala.

Ez szent jámbornak hét szép fia vala,
Kiket királynak beárultak vala,
Ezeket az király meghatta vala,
Eleiben hoznák, parancsolta vala.

Igen hamar őket királyhoz hozák,
Anyjokkal egyemben nagy gyorsan hozák,
Király előtt űket mind megállaták,
Kiket király látván, elcsudálkozék.

Vigan az királyra ők néznek vala,
Semmi rettegés szűvökben nem vala;
Solomona anyjoknak neve vala,
Kit nagy félelemmel tisztelnek vala.

Solomona asszony hét szép fiával,
Király előtt vagyon szép seregével,
Király csudálkozik oly szép termettel,
Ifjak hogy volnának ily ékességgel.

Csudálatos szépek ezek valának,
Rózsa-, liliomnál szebbek valának,
Isten törvényére oktattak valának,
Atyjokkal, anyjokkal szépek valának.

Vala az királynak oly nagy csudája,
Ő nagy szépségeken oly nagy csudája.
Nagy bátor voltokon álmélkodása,
Végre illyen szóval nekik szólt vala:

„Mindennek felőtte kérlek titeket,
Ifjak, hogy ti mostan én beszédemet
Fogadjátok nekem jó intésemet,
Hogy meg ne haljatok, én kérésemet.

„Mindnyájan ezennel az disznóhúsban,
Egyetek előttem ti az étekben,
Hogy ti atyátoknak hamis törvényén,
Mind meg ne haljatok hamis vallásán.

Az én intésemet ha fogadjátok,
Kegyetlen kínoktul megszabadultok,
Temérdeki kénccsel ajándékozlak
És én országomban mind úrrá teszlek.”

Tétete eleikbe sok szerszámokat,
Kikkel kénoztatná ő szép tagjokat,
Fogókval szaggatná minden testeket,
Kerékkel töretné az ű csontjokat.

Rettenetes kinzó sok szerszámokat,
Elöhozattata vasfazekakat,
Égő serpenyőket és vas szegeket,
Kikkel ijesztené a szép ifjakat.

„Ezzel - úgymond - nektek ifjuságtokat,
Elvesztem én az ti életeteket,
Ha nem fogadjátok én tanácsomat,
Én nem vejenditek ígéretemet.”

Sietvén nagy bízvást ezt mondták vala:
„Te kegyetlen király, Isten ostora,
Nagy kegyetlenségnek te találója
És az hamisságnak te találója!

Örök Isten nekünk nagy bizodalmunk,
Kegyetlenségedtől azért nem félünk,
Mert sok gonoszságnak atyjának látunk,
Azért az Istenért mi mind meghalunk.”

Látá király ű nagy keménségeket,
Gyorsan fogattatá az szép ifjakat,
Poroszlónak adá az öregbiket,
Mert irégyli vala ű beszédeket.

Oly kegyetlenül űt kénozzák vala,
Ennek Machabaeus ű neve vala;
Ő gyenge kezeit megkötték vala,
Kegyetlen veréssel megverték vala.

Ott az több öcséi ezt látják vala,
Ő édes anyja is reá néz vala,
Erős kénnokkal hogy kínozzák vala,
Atyafiainak ezt mondja vala:

„Nagy sok kínaimat ím jól látjátok,
Azért az Istenhöz fölkiáltsatok,
Istenért mindnyájan ti meghaljatok,
Kegyetlen királynak ne engedjetek."

Az kegyetlen király az szót hogy hallá,
Poroszlónak gyorsan ű parancsolá,
Merőn megnyuznájak erősen hagyá,
Égő vas fazékban vetnék be, mondja.

Gyorsan az poroszló ebben eljára,
Az nagy kínzást immár elunta vala,
Szép szóval az ifjat úgy kéri vala,
Disznóhúsban ennék, azt mondja vala.

Reá ott az ifjú szemeit veté,
Az kegyetlenségből Isten kimenté,
Az égő láng űtet hamar elnyelé,
Istenhez ű lelkét ottan ereszté.

Azt atyafiai édes anyjokkal,
Halálát hogy látták édes beszéddel,
Egymást vigasztalják nagy szeretettel,
Hogy együtthalnának bizodalommal.

Pagán király ezt is hogy megholta vala,
Legottan másikat előhozatá,
Anyának előtte igen fogdosá,
Ű akaratjára venni akará.

Hamar Isten lelke ezt is megszállá,
Az kénra jó kedvvel hamar indula,
Királynak kérését ű megutálá,
Istennek törvényét holtiglan tartá.

Igen dúl-ful vala király magában,
Ifjat kötözteté nagy haragjában,
Tetétül mind talpig nagy búsultában,
Bőrét levonyatá kegyetlenségben.

Csoda kegyetlenül őt kénoztatá,
Párdus nevő vadat előhozatá,
Az testét hogy azzal leszaggattatná
És az szép ifjúnak vérét itatná.

Ez ifjúnak neve szent Aner vala,
Az párdus vad őtet csak bűzli vala,
Maga oly kegyetlen állat ez vala,
Hogy minden állatot elszaggat vala.

Dihösködik király, ezt hogy meghallá,
Annál inkább Aner örül az kénban,
Istennek törvényét tartja magában,
Királynak így szóla ő nagy kínjába:

„Énnekem testemet levonyathatod,
Örök életemet meg nem tarthatod.
Kegyetlenségeddel még meg nem kaphatod,
Mert ebből életre megyek, azt tudod.

„Sanyaru kínokkal te gyötrettetel,
Király mert pokolra, higgyed, vettetel,
Örökön öröké oda hagyatol,
Kegyetlenségedért odavettetel."

Csakhamar ő lelkét Istennek ajánlá,
Király megholt, látá, azt parancsolá,
Harmadikat kénra hoznák, azt hagyá,
Kinek király illyen szókat ott szóla:

„Rettenjél meg immár ily nagy kénoktul,
Sanyaru halálnak ű rútságátul,
Erős kínzásoknak nagy sok kénjátul,
Te két bátyáidnak rút haláloktul.”

Igy felele Macher ott az királynak:
„Tudod, király, egy volt nekünk tanítónk,
Atyátul, anyátul egytül származtunk,
Isten törvényére mi taníttatunk.

„Parancsolj azért te most szolgáidnak,
Érjék végét immár mi életünknek;
Az halálra látod mi készek vagyunk,
Isten törvényében holtig maradunk!”

Tűle király illyen szókat hogy halla,
Más kénzó szerszámot hamar hozata,
Térdeit, kezeit elvagdaltatá
És úgy az kerékre űtet hányatá.

Vérének soksága mind elfolt vala,
Immáran halála közel áll vala,
Kegyetlen királynak így szólott vala,
Nagy erős beszéddel ezt mondta vala:

„Mi örök Istenért ily nagy kénokat,
Szenvedtünk kegyetlen sok csapásokat;
Kegyetlenségednek találásáért,
Örökül örökké kénzatol azért.”

Parancsolá király az hóhéroknak,
Mert találák Machert immár megholtnak,
Negyedikét hoznák kénra ifjaknak,
Judást azért kapák, hozák királynak.

Ezt is nagy kénokkal kénzani kezdték,
Nyelvét gyökerestül mert el-kivonyák,
Egy nagy fához űtet hamar kötözék,
Tagai ő neki úgy szaggattaték.

Rettenetesen űt kénozták vala,
Orcája immáran fekete vala,
Az kerékre ottan fölvették vala,
Honnan az királynak azt mondta vala:

„Nekünk idvösségünk Istentül vagyon
És föltámadásunk csak tűle vagyon,
De te támadásod örök kén leszen,
Örökü örökké halálod leszen.”

Igen hamar király az ötödiket,
Előhozattatá szép Achas ifjat,
Égő vas fazékban vetteté űtet,
Kegyetlen kénokkal gyötreté őtét.

Csakhamar az ifjú szóla királynak:
„Te kegyetlen király, te nemzetednek,
Vele egyetemben maradékidnak,
Gyötrelmet hatsz neked és fiaidnak.”

Ottan ez világbul el-kimúlt vala,
Király hatodikat hozatta vala;
Ennek Areth neve, szép ifjú vala,
Esztendővel kisebb többinél vala.

Legottan az király kezde így szólni:
„Rettenetes kéntul megszabadulni,
No akarsz-é, Areth, most úrrá lenni,
Parancsolatimat ne szánd fogadni.”

Areth nagy haraggal szóla királynak:
„Együtt nevekedtünk” — monda királynak —
„Egy édes anyátul mi mind származtunk,
Azért az Istenért mi mind meghalunk.”

Vala az királynak oly nagy bosszúja,
Kénokkal ifjakat meg nem bírhatja,
Azért nagy haraggal azt parancsolá,
Oszlophoz kötöznék, erősen hagyá.

Már az szegény ifjat kötözik vala,
Környüle nagy tüzet raktanak vala;
De hogy az láng immár nem éri vala,
Égő vas fazékban vetették vala.

Belőle nagy bű vér el-kifoly vala,
Égő vas fazékban tajtékozik vala,
Az ifjat az tajték elnyeli vala,
Azért illyenképen ű kiált vala;

„Óh áldott viadal, kivel most vívok,
Óh áldott szenvedés, kit most szenvedek,
Mert minden kínoknak győzője vagyok,
Rettenetes kénnak tűrője vagyok.

„Rettenetesb kénzást, király, te találj,
Keréknél, fogónál, tűznél te találj,
Mert ezeket immár látod meggyőzni,
Istennek nevéért semmivé lenni.”

Nagyhamar az kínban el-kimúít vala,
De még egy szép öcse őneki vala,
Szent Jákób őneki az neve vala,
Sok szép fiak közül ez maradt vala.

Ezt az király meglátta vala,
Szíve rajta esék, szólította vala,
Mert szépségén ű csudálkozik vala,
És kezénél fogva vele szól vala:

„Minemű nagy kínnal te bátyáidat,
Én megölettetém te nemzetidet,
Rettenjél meg immár, fogadd én szómat,
Országomban úr lész, higgyed meg szómat.”

Illyen szókkal király őt inti vala,
Gyermeknek anyját is úgy kéri vala:
„Ime te méhednek sok magva vala,
Kibül csak ez ifjú maradott vala!

„Szánjad azért immár ennek halálát,
Ez te szép fiadnak ő veszedelmét;
Tanácsot adj neki, hogy ő halálát,
Ne lássad szemeddel sanyaruságát.”

Szépen szóla asszony ű szép fiának:
„Könyörülj én rajtam — úgymond fiának —
Az te vén atyádnak ű halálának,
Ne légy felejtője kénvallásának.

„Az ennen méhemben én hordoztalak,
Kilenc holnapiglan én viseltelek,
Három esztendeig tejjel tartálak,
Mind ez maji napig fölnevelélek.

Ingyen majd Istennel eggyütt vigadunk,
Te hat bátyáiddal mind eggyütt leszünk,
Isten országában örökké élünk,
Az te vén atyáddal eggyütt örvendünk.

Ne félj azért mostan, fiam, királytul,
Kegyetlen kénoknak dihösségétűl,
Kegyetlen fogóknak szaggatásátul
És az égő tűznek mérges lángjátul.

Légy követője te hat bátyáidnak,
És te vén atyádnak ű törvényének,
Isten mondásának és hagyásának,
Ne légy tagadója ű szent szavának.”

Az gyermek anyjának szavát hogy hallá,
Királynak zsidóul azt mondta vala,
Keze oldoztatnék, azt kéri vala,
Kezeit az király megoldoztatá.

Végre hogy kezeit neki megoldák,
Az ifjú a kénra hamar futamék,
Égő serpenyőben hamar szököllék,
Honnan az királynak ily szó adaték:

„Dihösködjél immár, kegyetlen király!
Istennek haragja mert te vagy, király!
Minden gonoszságnak feje vagy, király!
Sok kegyetlenségnek oka vagy, király!”

Ezt a király mikor hallotta vala,
Haraggal magában ű dúl-ful vala,
Az ifjat inkábban kénzatja vala,
Ű nyelvecskéjét kivonyatta vala.

Mind ennyi sok kénját anyja hogy látta,
Fiához járula, neki szól vala,
Kínjában az fejét ő törli vala,
Isten országára úgy inti vala.

Az gyermek szájábul vér kifoly vala
És már minden tagja neki vér vala,
Az ő kezeit mert elvágták vala,
Nagy lángas tűzben bevetették vala,

Lám az tűzből mégis fölkiált vala,
Istenhöz fölszóval ezt mondja vala:
„Seregek Istene, Izraël ura!
Vedd hozzád lelkemet te országodba.”

Tőn illyen óhajtást az Úr Istenhöz,
Lelkét kibocsátá ű az Istenhöz,
Bátyjával, anyjával mene Istenhöz,
Örök vígasságra élni Istenhöz.

Igen hamar király ű szép anyját is,
Megkötözteté Solomona asszont is,
Kegyetlen kínokkal kénzatá ezt is,
Szép fiai után bocsátá ezt is.

Sanyaru kénokkal asszont kénzatá,
Ü két emleit kiszaggatták vala,
Égő vasfogókkal szaggatták vala,
Lelkét az Istenhöz bocsátta vala.

Sidó nemből valók ezek valának,
Istennek vitézi mind ők valának,
Sereggel Istenért mind szenvedének,
Az örök életre így vitetének.

Immár meghallátok szent Eleázárt,
Ű hét szép fiait, szép feleségét,
Istennek nevéért kénszenvedését,
Antiochus alatt való halálát.

Mártírommá ezek mindnyájan lőnek,
Isten törvényében mind holtig lőnek,
Örök példát nekünk ezek hagyának,
Nyomorúságban kik vigasztalnának.

Ime ezt az királt Isten zsidókra,
Ostorul ereszté mind fiaira,
Hogy bűnből térnének akaratjára,
Mindnyájan hallgatnánk ű szent szavára.

Azért tanuljuk meg: Isten ostora,
Mikor rajtunk vagyon ű nagy haragja,
Bűnből serkenjünk föl akaratjára,
Térjünk és járuljunk ő szent szavára.

Mint szent Eleázár, mi is kövessük;
Testünket, vérünket azért ne szánjuk;
Istennek szent nevét holtiglan féljük,
Kiről igaz vallást holtiglan tegyünk.

Egy kevéssé hogyha mi gyötröttetünk,
Bűnünkért Istentül elhagyattatunk,
Azért mi kétségben ottan ne essünk,
Irgalmasságában holtiglan bízzunk.

Nem hagy azért minket az pogán kézben,
Örökké elvesznünk az igaz hitben,
Noha gyötrettetünk itt ez világban,
Ismég hozzánk fordul kegyelmességben.

Elveszni Dánielt nem hadtad vala,
Az oroszlánlikban őrizted vala,
Senacherib királt megverted vala,
Száznyolcvanezert népében vesztettél vala.

Ellenségit immár te seregednek,
Szégyeníts meg immár az te népednek,
Irgalmas Istene légy híveidnek,
Diadalmát ronts meg ellenséginknek.

Aki ez éneket szörzé versekben,
Nevét el-beírá versek fejében,
Az ezerötszázban és hatvannyolcban,
Istennek hívein keserűségben.

A vers dallama

Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.

A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.

Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.

RMDT1 2017, 129/I (Drága színben öltözött menyasszonyság – Drága dolog az Úristent dicsérni)
Jegyzetek

RMDT1 2017, 129/II (Drága dolog az Úristent dicsérni – Nagy bánatban Dávid mikoron vala)
Jegyzetek

RMDT1 2017, 201/I (Áldott légy, Úristen, a magas mennyben)
Jegyzetek

RMDT1 2017, 201/II (Jóllehet, nagy sokat szóltunk Dávidról)
Jegyzetek

RMDT1 2017, 201/III (Én úgy kívánkozom az Úristenhez)
Jegyzetek

RMDT1 2017, 201/IV (Szívem megalázván tehozzád megyek)
Jegyzetek

RMDT1 2017, 201/V (Mennybéli nagy Isten, hozzád kiáltunk)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 95/I (Drága színben öltözött menyasszonyság – Drága dolog az Úristent dicsérni)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 95/II (Drága dolog az Úristent dicsérni – Nagy bánatban Dávid mikoron vala)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 195/I (Áldott légy, Úristen, a magas mennyben)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 195/II (Jóllehet, nagy sokat szóltunk Dávidról)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 195/III (Én úgy kívánkozom az Úristenhez)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 195/IV (Szívem megalázván tehozzád megyek)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 195/V (Mennybéli nagy Isten, hozzád kiáltunk)
Jegyzetek