Bogáti Fazakas Miklós, Nem régen lett dolgot, egyet mondanék (RPHA 1076)

Nem régen lött dolgot egyet mondanék,
Ha tudnám, hogy tőlem azt mind elhinnék,
Minap nagy bizonnyal nékem beszéllék,
Kit tudni mindennek méltónak vélék.

Írtak az poéták sokat Pokolról.
Mint a szent írások az másvilágról,
Mondják, hogy föld alatt vagyon valahol,
Gonoszok sem messze vagynak az jóktól.

Kinek-kinek rendét, helyét megadták,
Az gonoszok szörnyű kínokat vallnak,
Külön vagyon Poklok az olyanoknak,
Melybe holtok után lelkeket várják.

Onnat távoly vagyon helyek az jóknak,
Minden gyönyörűség, szépség jutalmok,
De vagyon két, avagy három bírájok,
Kiket Isten hagyott jónak, s gonosznak.

Lelkek hogy az testtől innét elmúlnak,
Mennek eleikben a székbíráknak,
Mint az földen éltek, azt ott megmondják,
Ha szépen nem vallják, meg is csigázzák.

Érdemekhöz képest oztán lakolnak,
Bírák az hóhérek kezében adják,
Bezzeg az latrai nem szépen laknak,
Sírás, óhajtások messze hallatnak.

Oly jámborok lelke, ha oda mennek,
Éltekben mindennel, kik sok jót töttek,
Eszet, vitézséget nagyot töttenek,
Bírák fő helyeket ádnak ezeknek.

Semmi búbánatjok nincsen ezeknek,
Mondhatatlan szép kert hol ezek élnek,
Valamit éltekben inkább kedveltek,
Föld alatt is mindaz gyönyörűségek.

Ferhát, egy főtörök, minap onnat jött,
Őmaga sem tudja, mint oda vittetett,
Testben, test kővül, csak azt, hogy ő megjött,
De, hogy ott volt, engem ő elhitetett.

Jeles, szép dolgokat monda, hogy látott,
Kiket életében soha sem hallott,
Ő az másvilágról tudta az Credót,
De mindenbe ő ott külenbet látott.

Szállék onnan előbb Ciliciába,
Hun Darius számtalan néppel vala,
Utomba sok ország hozzám holdola,
Ott vésze másodszor Darius hada.

De, jó bíró uram, hiszem, tudjátok,
Kik akkor is az föld alatt voltatok,
Mely számtalan sok lelkek ide jöttek,
Darius hadában akkor elhulltak.

Ennek a révísz bizonyával monda:
Annyi lelkek omlott aznap Pokolba,
Ugyan gályát kellett csináltotnia,
Mert csolnakon, vizen el nem hányhatta.

Penig mindezeket nagy merész szűvvel,
Én magam szörzettem vitézségemmel,
Semmit nem gondoltam sebbel, vesztemmel,
Had előtt forgottam ennem fejemmel.

Rettenetes hadam egy lőn Tyrusnál,
Másik Arbelánál az Dariussal,
Azután Darius sok pártosival,
Kit meg sem akartam verni halállal.

Indiát meghajtám, tengerhez menék,
Oceanust tőm határul földemnek,
Az föld elefánti kezembe lőnek,
Kikkel az nagy Porus vélem vereték.

Minden nemzeteknél az scythiaiak,
Azkikre akadtam, vitézbek voltak,
Tanais vizén túl szembe szállának,
De én hadam előtt megfutamának.

Ott jó barátimnak, fő-fő népemnek,
Ajándékba minden szépséget oszték,
Ha valakik engem véltek istennek,
Megbocsáss, Anibál, az együgyűnek.

Ily nagy vitézségért hozzám azt vélték,
Hogy én isten vagyok, engem tiszteltek,
Én az királyságban, tudod, meghalék,
De ez, mint egy lator, számkivetteték.

Nem lőn hazájától oly nagy érdeme,
Békével halálát hogy ott érhetné,
Tanács rá haragvék, amit érdemle,
Oztán búdosásba lőn holta, élte.

Továbbá, hogy veti az olaszokat,
Nem vitézségével vött országokat,
De hazugságával, melyet jól tudott,
Álnak tanácsával mindent forgatott.

Ő dolgába soha meg sem gondolta,
Mi fér tisztességhez, igaz mi volna,
Csakhogy szándékában előbb juthatna,
Mind csak nagy ravaszság dolga summája.

Rám szólni mér abból, hogy vígan laktam,
Darius országát mihelt megbírtam,
Olasz Capuában, nem tudja talám,
Hogy szálla, mint éle szertelen buján.

Seregével öszve kurvákkal éle,
Mikor Rómát könnyen ő megvehetné,
Alkolmatosságot de elhenyélé,
Ez jó vitéz ember, kin kapni kell-é?

Én penig az földet, melyre ő méne,
Semminek ítíltem napeset felé,
Hanem hacsak általmennék őbenne,
Mert harc nélkül akárki azt megvehetné.

Naptámadtra menék, hol tudom vala,
Hogy erős nép volna Darius hada,
Olaszt oly erősnek nem tartom vala,
Azért beszédemnek ez a summája.

Azonba egy ifjú előszólala,
Hogy törvént mondani bíró akarna,
Kéri sententiát hogy ne mondana,
Ő feleletét is méglen hallaná.

Rátekinte bíró. Te ki vagy? – monda –
Ily hadviselőkhez hasonlania,
Ha méred magadat, vagyon-é oka?
Ifjú vitéz erre így felelt vala:

Római Scipio – úgymond – én valék,
Anibal földére nagy haddal menék,
Karthágó városa földig rontaték,
Ki Rómával előbb soká vetődék.

Az Olaszországban Anibal fekvék,
Azmint megbeszéllé, szertelenkedék,
Ugyan Róma alatt tábora fekvék,
Ezen olasz urak igen rettegnek.

Tanács egybegyüle, ott egyet szólék,
Hogy Anibal ellen nem tehetnének,
Hanemha egy hadat eresztenének,
Hírlittig Karthágót avval megütnék.

Hamar enmagamat tanács választa,
Ifjú tanácsomat nem gonoszolá,
Gályákon indulék Karthágó alá,
Ezt vitéz Anibal késén megtudá.

Olaszokkal dolgát ottan elhagyá,
Mert puszta hazája őtet kévánja,
Azért hazájának hadát megadá,
Kivel énellenem ő nem árthata.

Nem sok üdő múlva várast megrontám,
Afrikaországban magam mutatám,
Világ harmad részét Rómához hajtám,
Kiért Africanusnak nevez hazám.

Oka ez, hogy magam ezekhez vetem,
Sándornál jobb hadnagy’ magam sem vélem,
De ez Anibalnál feljebb becsülem,
Kit Olaszországból kiszégyenkedtem.

Rút orcátlanság ez inkább őtőle,
Hogy Alexanderhez ő magát veté,
Kihez Scipio magát vetni nem mérte,
Ki őtet megvertem, hozám szégyenbe.

Erre Minos bíró, ím, ezt felelé:
Mind igazat mondasz, az istenemre,
Azért mindeniknek az ő törvénye,
Ez két hadnagy közett te ülj középbe!

De Sándornak adjuk az legjobb helyet,
Az hadviselésben az vitézséget,
Anibálnak adom az harmad rendet,
Érdeml ez is jó hírt és tisztességet.

Válaszok ilyen lőn három fő úrnak,
Nem vala ott híre Mátyás királynak,
Az nagy Solimánnak, sem Atillának,
Hiszem, más bírájok vagyon azoknak.

Csak az három úr volt-é ez világban,
Egyik-egyik részét ki meghajtotta,
Világ három részének egyikét bírta,
Jó hadnagyság végét így járták vala.

Ezek vitézségét mindenek írták,
Uraknak, királyoknak példát hagytak,
Eszében forgottak Mátyás királynak,
Ha igaz írása Bonfiniusnak.

Szent György napján írám ezt én versekben,
Ezerötszázhetvenhat esztendőben,
Király koronáztam vala örömben,
Kit magyar nemzetnek éltessen Isten!