Bogáti Fazakas Miklós, Úr a fáraóról nagy nevet hagya (RPHA 2016)

Bogáti Fazakas Miklós, Carmen Mosis epinicion. Exod. 15., Új dologról új ének kéljen, Nóta: Jóllehet nagy sokat szóltunk Sándorról

Úr az fáraóról nagy nevet hágya,
Az mennyei király népét hogy váltá,
Égyiptus országból csodán kihozá,
Hogy csak ű az Isten, nyilván mutatá.

Ilyen hatalmáról az Istent áldá,
Az szabad, nemes nép felmagasztalá,
De mindenek felett Mózses vigada,
Az mennyei Úrról dobbal ezt mondá.

Dicsérem, énekelem az nagy Urat,
Hogy ű szemönk előtt tőn ily hatalmat,
Tenger közepiben nagy diadalmat,
Fegyveressel veszte sok erős lovat.

Oltalmam és erőm az Úr, s gyámolom,
Minem az sok néppel én magam bírom,
Azért víg énekem ű róla mondom,
Ő tarta meg, s bizony űtet uralom.

Lelkem Istenemnek csak ezt tarthatja,
Ismérem ezt, s nyelvem ezt magasztalja,
Jámbor ősöm, atyám csak ezt imádta,
Lelkem is ez egyet hiszi és vallja.

Országos hadakat az Úr ront és tart,
Ű az vitéz hadnagy, ű sok hadba járt,
Úr nevet magának kezével talált,
Ű veré és veszté fáraó királyt.

Gyors és sok kocsiját, nagy roppant hadát,
Az királlyal együtt sok fű-fű urát,
Vízbe ölé az Úr ennyi hadnagyát,
Az tenger ellepé az ű szép hadát.

Reméntelen egyig mind ott halának,
Mint egy nehéz kű, fenékre szállának,
Nagy felséges nevet, Uram, magadnak,
Csak jobb karod szerze, és az zsidóknak.

Ott csak te karodat nékünk jelentéd,
Csoda nagy felséggel azt elemésztéd,
Az ki soká húza kezet ellened,
Mint szemetet, tüzes lángoddal vesztéd.

Lefúvál orrodból, az víz felfuta,
Mint egy nagy hegy völgy el-ketté szakada,
Ugyan megaluvék avagy megfagya,
Feneke közepin, mint út, megfagya.

Utánonk lűn az ellenség, mert báná,
Hogy Izraelt kibocsátá, s azt mondá,
Megűzöm, elérem, az sok jó préda,
Mind fegyverre hányom, lelkemnek hajla.

Ily tanáccsal azért víznek indola,
Vizet az te szeled rájok szúdítá,
Űket mind ott lepé az víz, s ott nyomá,
Vízben, mint annyi ón, az nép leszálla.

Egyéb istenek közt valyon s ki olyan,
De hol ily nagy felség, ily dicső Isten,
Ilyen rettenetes, ki csodát tégyen,
Kiért nagy csodálva dicsérje minden.

Néped mellett nyútád te jobb karodat,
Az föld nyelé mind be ellenségidet,
Kegyelmedből viszed megváltottidat,
Szent hegyedről juttatsz, hisszük egy szódat.

Ezt valamely népek hallják, rettegnek,
Palesztin pogányok tűlünk rettegnek,
Az Edom hercegi meg mostan félnek,
Az erős moábok megszeppentenek.

Kétségbe, nagy gondba Kánaán földiek,
Hírünkre megolvadt, elhűlt mind szűvök,
Kétségbe, rémlésben estek mind ezek,
Tanácsok elfogyott és merészségek.

Karod erejére mind elhűljenek,
Mint annyi néma kű, mind vesztegljenek,
Népeid míg rájok el-általkélnek,
Kiket így váltál meg, míg el-bémennek.

Ezeket azoknak földébe viszed,
Mind te öröködben megtelepéted,
Ahol szent hegyedet te elintézted,
Hogy az helyen lakjál, te elintézted.

Lakó szent házadnak helyét ott hagytad,
Hogy odaszállasz még, kezeddel raktad,
Az te királyságod örökké marad,
Végiglen uraság, ki minket biztat.

Jelentéd ezt azzal, hogy királt vesztéd,
Minden erejével tengerbe vesztéd,
De szép, száraz lábbal néped kivivéd,
Az tenger közepin elköltöztetéd.

Ez énekre Mirjám, az Mózses nénje,
Sereg asszonyokkal, dobbal kiméne,
– Mond,– az Urat vélem minden dicsérje,
Mert úri nagy voltot, ím, most jelente.

Nagy örömmel versent az nép ezt mondá,
Hogy az tengerpartra szárazon juta,
Jövendő szerencsét innét aránza,
Az hálaadásra mindent taníta.