Tanulmányok és cikkek, 1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Freudhoz:
Freud
követői és birálói közül sokan tulajdonitanak fontosságot a morálnak[1]
a benső konfliktus kialakulásában. A morálnak azonban – ismétlem – nem lehet
ilyen ereje. A többi[2]
emberek mint valóságok lépnek föl velem szemben. Ha valakinek az a téveszméje,
hogy én meg akarom ölni, akkor[3]
ez az ember igy fog viselkedni és nekem eszméjével együtt valóságnak kell
elfogadnom őt. Ugyanigy, ha[4]
valaki morális követelményekkel lép föl, nekem a moráljával együtt kell
valóságnak elfogadnom, tehát[5]
morálisan viselkedem vele[6]
szemben anélkül, hogy morális volnék. Vagyis a morális magatartást
érvényesülésre törő[7]
ösztönerőim érdekében, a magam érdekében választom, de belül érdekeim döntenek
és a morál mint külső elem, jön számitásba, mint valami természeti, valóságos
erő. Természetes tehát, ha az én-ösztönök, tehát éppen agressziv ösztöneink
öltik magukra a morál fegyverzetét akkor, ha a morál a nemi ösztönök elitélése.[8]
A közlés alapja:
Gépirat,
1 f.
PIM
Kézirattár, JA 1087/18.
Aláíratlan.
[95] [Ekkor
azonban elválasztják...]
Ekkor azonban
elválasztják az emlőtől, vagyis én-ösztöneinek és nemi ösztöneinek a tárgya kettéválik.
Mindkét ösztöncsoport továbbra is egyszerre fejti ki tevékenységét, de más-más
tárgyak és célok irányában.[9]
Igy kerül önmagával összeütközésbe az emberi lény:[10]
hogy egyik ösztöncsoport meglelje[11]
tárgyát és azon elérje célját, az embernek vissza kell[12]
(!) tartania másik ösztöncsoportját az érvényesüléstől, vagy legalább is el
kell választania eredeti céljuktól. Ennek a benső összeütközésnek csupán a
sulyosságát mutatja az a körülmény, hogy a nemi ösztönök a testi odaadásra
irányulnak, mig az én-ösztönök támadó jellegüek.[13]
Amint az ellentmondásokkal terhes kapitalista termelési módon épül fel a
polgári társadalmi rend és erre mint alapra helyezkedik az ideologiai
felépitmény, végső fokon a tudomány, a vallás, a müvészet és a filozófia, ugy
épül fel az ellentétes érdekü[14]
ösztönök viszonyán az emberi lélek és végső fokon a tudat minden formája.
Melléklet
Freud
maga a nemi[15]
ösztönöket életösztönöknek, az én-ösztönöket halálösztönöknek nevezi. A benső összeütközést
ezeknek az ösztönöknek eredeti összeférhetetlenségében látja. Jóllehet igy nem[16]
érthető, hogy miért olyan erős minden ember kötöttsége az anyához. A belső
konfliktus nem származhat másból, minthogy e[17]
két együtt ható ösztöncsoport[18]
tárgya különválik[19]
és éppen ezért tér vissza a vágy az anyatesthez,[20]
amely konfliktus nélküli, boldog kielégülést nyujtott. Freud ujabban egy
„ösztönös én és egy felettes, erkölcsi, eszményi én”[21]
összeütközésében látja a neurózist, az idegességet. Ezt a nézetét minden
tiszteletem ellenére sem oszthatom. Ha nem belső, motorikus erők, tehát[22]
ösztönök ütköznek össze az emberben egymással, akkor nem lehet egyáltalában
összeütközés. Az erkölcsi, eszményi én motorikus erejét, amellyel ösztönerőt
képes elfojtani, csakis ösztönerő szolgáltathatja, magának az erkölcsnek, az
eszménynek, semmi ereje nem lehet, ha ösztönerő nem áll mögötte. Az erkölcs, az
eszmény holt anyag, mint a vas, és csakis ösztönerő forgathatja fegyver
gyanánt. Ha két vivó összecsap, valóban a fegyverek csörgése hallik,[23]
a kardok verődnek össze, azonban mégsem a kardok vivnak, hanem azok, akik a
kardot forgatják. A vivók azért választanak kardot, mert karddal akarják
eldönteni kettejük konfliktusát. Az erkölcsök, az[24]
eszmények – akár tudatosak, akár tudattalanok – is csupán fegyverei[25]
az ösztönöknek, amelyek a döntésig tehetetlen személyt[26]
arra sarkallják, hogy az egyik ösztöncsoport tárgyát válassza a valóságban
elérendő tárgyul.
A közlés alapja:
Gépirat,
1 (2) f.
PIM
Kézirattár, JA 1087/17.
Aláíratlan.
[96] A
müvészet kérdése és a proletárság.
A hanyatló
kapitalizmus polgársága minden erejét osztályuralma biztositására kénytelen
forditani. Igy adódik az a helyzet, hogy a proletárság, amelynek akarva-akaratlan
vállalnia kell[27]
az általános emberi fölszabaditás történelmi föladatát és kegyetlen dicsőségét,
maga előtt találja mindazokat az általános emberinek nevezett problémákat,
amelyek látszólag nem is kapcsolódnak közvetlenül a munkásosztály mindennapi
harcaiba. Látszólag, mondom, mert a munkásmozgalomnak és az ellenforradalmi
mozgalmaknak a gyakorlata azt mutatja, hogy az emberi együttélésből származó
szellemi formák megértő vizsgálatára a polgárságnak sem ideje, sem módja
nincsen már. A munkásság azonban maga is szivesen foglalkozik e szellemi formák
kérdéseivel. Ilyen probléma a müvészeté, a szépirodalomé is. Szellemi formák
általában csakis problémák által lehetségesek. A müvészet, az irodalom azé az
osztályé, amely vállalja a müvészet, az irodalom problémáját. Nincs olyan
ellenforradalom, amely a müvészet kérdéséhez ne hatalmi eszközökkel közeledne,
amely emberi problémát látna benne, amely elfogadná a müvészetet. Ez
természetes. Minden ellenforradalom elvi[28]
célja, amely gyakorlati céljával egybeesik, a politikai és társadalmi hatalom.
Azonban a forradalmak elvi célja mindig az emberi fölszabadulás és ennek az
elvi célnak csupán gyakorlati föltétele[29]
a hatalom megszerzése és a megszerzett hatalom latbavetése az elvi, illetve
történelmi cél elérésére. A következőkben megkisérlem, hogy szocialistához
illően állást foglaljak általában a müvészet, különösen pedig az irodalom
kérdésében mind az emberi fölszabadulás, mind a munkásosztály mindennapi érdeke
szempontjából.
Az
utóbbi idők vitáiban különös hangsullyal jelentkezett az a kérdés, hogy milyen
viszonyban állnak egymással politika és müvészet. A kérdést általánosságban
próbálták megoldani, mégpedig elsősorban a politika és müvészet fogalmának a
tisztázásával. Megnyugtató megoldást nem kaptunk. Magát a kérdést sem kaptuk a
maga tisztaságában. Nyilvánvaló, hogy a politika befolyásolja a müvészetet. Ez
nem kérdéses. Kérdéses az, hogy magának a müvészetnek, a szépirodalomnak van-e
politikai hatása. A problémával foglalkozó szocialista gondolkodók azonban ezt
sem tekintették kérdésesnek. Mi marad hát a problémából, ha sem az egyik, sem a
másik oldala nem problematikus? Az a látszatprobléma, hogy a szocialisták
követeljenek-e szocialista propagandát a költőktől költői müveikben.
Ez[30] a
látszólagos probléma önmagától elesik, ha feleletet adunk arra a mellőzött
tulajdonképpeni kérdésre, hogy müalkotásnak lehet-e politikai hatása. Előbb azonban
magával a müvészi tevékenységgel kell foglalkoznunk.
A
müvészi termék éppugy áru, mint az ipari, vagy a mezőgazdasági termékek. Mint
termék, társadalmi szükséglet kielégitésére szolgál. A müvész önállóan termel.
Igy régebben közelállott az önálló kézmüves, a mesterember tipusához. A
középkor müvészei tartották is a szellemi rokonságot a mesteremberekkel. A
kapitalizmusban, ahogy[31]
a tömeggyártás egyre fejlettebben elégitette és váltotta ki a szükségleteket, a
kézmüvesség hanyatlásnak indult, a müvészet azonban – többé-kevésbé változott
formában – megtartotta továbbra is társadalmi jelentőségét. A mesteremberekben
megvannak az individualizmus csirái, a mesterember mégis látható közösséghez
tartozónak érzi magát. A mesteremberekkel rokonságot tartó müvészek
individualizmusa is nagyon mérsékelt még. Ars longa, vita brevis – hosszu a
müvészet, rövid az élet. Ez a mondás a mesterségre, az alkotásra helyez sulyt,
kifejezetten az egyéniséggel szemben. A müvek „egyéni” jellege nem is alkotóik
individualizmusából, hanem szubjektivizmusából fakadt. Az individualizmus és a
szubjektivizmus fogalmát saját előnyükre mindig összecserélik az
individualisták. Az individualizmus ideális[32]
célnak látja azt, ami a szubjektivizmus szerint reális ok gyanánt müködik
bennünk. A kapitalizmusban egy uj embertipussal tart rokonságot a müvész, a
hivatásos feltalálók tipusával. A Szent Eulália nevü hashajtó összetétele
szerint hat egyes emberekre, – ugyanigy a mü. A Szent Eulália hashajtónak csak
egyes adagjait fogyasztják el az egyes emberek, magát a találmányt azonban a
közösség használja el, mignem uj összetételü, jobban ható hashajtóval lép fel
egy uj feltaláló. A müvet is a közösség használja el, nem az egyes emberek. A
müalkotás tehát társadalmi termelő tevékenység, szabályozója a társadalmi
szükséglet.
A
következőkben erre a kérdésre fogunk felelni. A müvészetnek célja nincsen. A
müvészet nem alany, hanem állitmány, nem tudatos lény, hanem tudatos lények
tevékenysége. A müvészkedő tudatos lények sem tudnak felelni arra a kérdésre,
hogy mi céljuk van azzal, hogy verseket irnak, képeket festenek. Többnyire
belső kényszerre hivatkoznak az őszintébbek. Sokan azt felelik, az a céljuk,
hogy kifejezzék magukat. Ezzel azonban nem lettünk okosabbak, mert tovább is
fennáll a kérdés abban a módosult formájában, hogy mi céljuk van azzal, hogy
kifejezik – ilyen különös formában[33]
– magukat. Megint visszajutottunk a belső kényszerhez. Valami ösztökéli a
müvészeket, hogy kifejezzék magukat, mégpedig éppen ugy, amilyen az érzékelhető
kifejezés. Eljutottunk tehát a kényszer
módjára ható
ösztönhöz. Van-e hát müvészi ösztön? Kell-e, hogy legyen? Nem szükséges. Már
azzal, hogy elválasztottuk a kifejeződésre irányuló kényszert a kifejezés
különös, vagyis müvészi formájától, kétségbe vontuk egy müvészi ösztön létét.
Az ösztön a testet sarkallja tevékenységre, igy a célja is testi. Minden
müalkotásban van is valami testi, valami érzéki. De bár a[34]
müalkotás tárgya nem választható el az érzékiségtől, a müvész célja mégsem
valami[35]
érzéki, mégis valami szellemi. A müvészi tevékenység alapja tehát nagy
általánosságban a következő: adva van egy érzéki tevékenységre késztető erő, az
ösztön és adva van egy másik erő, amely ha már érzéki tárgyától nem tudja,
legalább érzéki céljától szakitja el az ösztönt és szellemi célok felé tereli.
Most az a kérdés, honnan ez a másik erő és honnan a szellemi cél.
Az
ösztönök dialektikájáról fogok szólni, de nem gondolok a
tézis-antitézis-szintézis eléggé tartalmatlanná vált alakzataira. Ezt a
formulát sokan már ugy használják, mint a nyárspolgár a házipapucsát. A
dialektika a tézis-antitézis-szintézis formula szerint a világfolyamat benső
kényszer-elve. Én a világfolyamatban ilyen elvi kényszert nem látok, de nem is
láthatok, ha nem akarom a világfolyamatot benső[36]
lélekkel fölruházni. Azonkivül semmi biztositékot nem látok arranézve, hogy a
világ törvényei holnap is ugy müködnek-e, ahogy eddig, vagy hogy egyáltalában
müködni fognak-e. Nem is tudom szükségszerüeknek fölfogni a „természeti
törvényeket”. Boutroux-val együtt én sem találok semmi szükségszerüséget abban,
hogy pl. a tömegvonzás hatása a távolság négyzetével forditott arányban áll.
Miért szükségszerü az, hogy a távolságnak a négyzetével áll forditott arányban
és nem pl. a köbével? A tömegvonzás hatása a távolság négyzetével csökken, ez
igy van. Miért tegyem, miért tenném hozzá azt a metafizikai hitet, hogy
szükségszerüen van igy? Igy van és kész. Dialektikán tehát nem a világfolyamat
benső elvi kényszerét értem, hanem ellenkezőleg, a gondolkodásnak azt az elvét,
amely a valóság megismerését a valóság folyamatos, történeti leolvasásából
származtatja. Ezért helyesebbnek is tartom a proletárság bölcseletét nem
dialektikus, hanem történelmi materializmusnak neveznünk. Hegel, aki szellemi
folyamatnak látta a világot, természetesen a dialektikát állitotta előtérbe,
mert hiszen az emberi[37]
szellem, a logika, dialektikus természetü. Mi azonban, akik a gondolkodást is
természeti folyamatnak látjuk, a világot nem mondhatjuk dialektikusnak, hanem
történetinek kell mondanunk. A logika dialektikus, a valóság történeti. Mint
valóságos lény, nem dialektikus, hanem történeti vagyok és csak mint elvont,
logikai lény vagyok dialektikus. Történetet csinálok, dialektikát megértek.
Hegel kész értelmet látott a világban, ezért metafizikát csinált és azt
elnevezte logikának. Én történelmet látok a világban és meg akarom mégis
érteni, hogy tudatosan formálhassam. Ezt a megértő müködést nevezem
dialektikának.
Ma[38]
az ösztönöknek két csoportját különböztetjük meg, az én-ösztönökét és a nemi ösztönökét.[39]
Ha[40]
ezt a két ösztöncsoportot kivetitjük a történelembe, egynek foghatjuk föl, mint
ahogy a geometrikusok szerint a párhuzamos egyenesek a végtelenben metszik
egymást. A mai felnőtt emberek életében azonban ez[41]
a két ösztöncsoport mind tárgyai, mind céljai tekintetében elválik egymástól.
Éhség és[42]
szerelem két különböző lelki hatalom az emberben. Nemi társat rendszerint a
másik nemből, munkatársat inkább saját nemünkből választunk magunknak. Ha
munkatársunk a másik nemből való, erős a hajlamunk, hogy munkatársunkat nemi
társunkká tegyük. Viszont ha munkatársunk saját nemünkből való, akkor
hajlamosak vagyunk arra, hogy vetélytársunknak tekintsük. Vagyis bármennyire
különvált ez a két ösztöncsoport a tárgyak és a célok tekintetében, arra
sarkallnak bennünket, hogy egyszerre mindkét irányban elégitsük ki magunkat. A
munkatárs csak ugy lehet vetélytárs, ha – tudatosan vagy tudattalanul – nemi vetélytársat látunk benne. Ez a két
ösztöncsoport tehát nem külön müködik bennünk, tárgyaik különültek el
egymástól. A költők sokat beszéltek a régi aranykorról, mithoszok szólnak arról,
hogy valamikor paradicsomban élt az emberiség és a legtöbb ember őszinte
meggyőződéssel[43]
emlegeti, hogy régen jobb világ volt. Ez igy is van. Ez az igazság azonban nem
a tárgyi világnak, hanem az érzéseknek az igazsága. Valamikor minden ember élt
abban a paradicsomban, abban a régi jó világban, amelyben az én-ösztönök és a
nemi ösztönök tárgyai még nem váltak el egymástól, még nem kellett az
ösztöneink egyik csoportját visszatartanunk, hogy a másik érvényesülhessen.
Valamikor[44]
mindenki csecsemő[45]
volt. A csecsemőről kimutatta a pszichoanalizis, hogy éppugy rendelkezik nemi
ösztönökkel, mint a felnőttek, hogy nemi ösztöneivel születik az ember és nem
később buvik belé a nemiség ördöge. A szopós csecsemőnek én-ösztönei és nemi
ösztönei egyszerre, ugyanegy tárgyon nyernek kielégülést, a szoptató anya
testén.[46]
A[47]
gyerek aztán fogakat kap és ezzel én-ösztöne támadó fegyvereket lel és lelkében
föléled a támadás kedve. Ekkor azonban elválasztják az emlőtől, vagyis
én-ösztöneinek és nemi ösztöneinek a tárgya különválik. Mindkét ösztöncsoport
továbbra is egyszerre fejti ki tevékenységét, de más-más tárgyak és célok
irányában. Igy kerül önmagával összeütközésbe az emberi lény: hogy egyik
ösztöncsoportja meglelje tárgyát és azon elérje célját, az embernek vissza kell
tartania másik ösztöncsoportját az érvényesüléstől, vagy legalább is el kell
választania eredeti céljától.[48]
Ennek a benső összeütközésnek csupán a sulyosságát mutatja az a körülmény, hogy
a nemi ösztönök a testi odaadásra irányulnak, az én-ösztönök pedig támadó
jellegüek. (Freud maga a nemi ösztönöket életösztönöknek és az én-ösztönöket
halálösztönöknek is nevezi. A benső összeütközést pedig ezeknek eredeti
összeférhetetlenségében látja. Ám igy nem érthető, hogy miért olyan erős minden
embernek a kötöttsége az anyához. A benső összeütközés nem származhat másból,
A közlés alapja:
Gépirat,
4 f.
PIM
Kézirattár, JA 1087/52, idegen kéz tételszámozásában: 10.
1.
réteg: írógép; 2. réteg: kézírás.
Aláíratlan.
[1] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] morálnak. [végül:
főszöveg]
[2] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] tő [végül:
főszöveg]
[3] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] tehát [végül:
főszöveg]
[4] [A forrásban:] őt. Ugynigy, ha
[5] [A forrásban:] valóságnak elfogdanom, tehát
[6] [A forrásban:] morálisan viselkdem vele
[7] [A forrásban:] magatartást érvényesülsésre törő
[8] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] elitélésében
[végül: főszöveg]
[9] [Utólagos csere] [Előbb:] tárgyak irányában. [végül:
főszöveg]
[10] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] k [végül:
főszöveg]
[11] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] elé [végül:
főszöveg]
[12] [A forrásban:] embernek viszza kell
[13] [A szerző saját jegyzete:] [Melléklet]
[14] [A forrásban:] az elletétes érdekü
[15] [Utólagos csere] [Előbb:] maga nemi [végül: főszöveg]
[16] [Utólagos csere] [Előbb:] Jóllehet másként nem
[végül: főszöveg]
[17] [A kijelölés kezdete]
[18] [Utólagos csere] [Előbb:] két ösztöncsoport [végül:
főszöveg]
[19] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] kett [végül:
főszöveg]
[20] [A kijelölés vége]
[21] [A forrásban:] erkölcsi, ezsményi én”
[22] [Bonyolult csere] [Előbb:] belső, tehát [majd:]
belső, motorikus, tehát [végül: főszöveg]
[23] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] halla [végül:
főszöveg]
[24] [Utólagos csere] [Előbb:] Az erkölcs, az [végül:
főszöveg]
[25] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] a [végül:
főszöveg]
[26] [Többszavas azonnali csere] [Előbb:] döntésig
tehetetlen, az egész személlyel [végül:] döntésig tehetetlen, személyt [javításunk:]
döntésig tehetetlen személyt
[27] [A forrásban:] akarva-akaratlan vállania kell
[28] [Utólagos csere] [Előbb:]1 Minden
forradalom elvi [végül: főszöveg]1
[29] [Utólagos csere] [Előbb:]1 csupán
föltétele [végül: főszöveg]1
[30] [A forrásban:] költői miveikben. Ez
[31] [Utólagos csere] [Előbb:]1 A
kapitalizmusban azonban, ahogy [végül: főszöveg]1
[32] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:]1
szerint [végül: főszöveg]1
[33] [Utólagos csere] [Előbb:]1 ilyen tudatos
formában [végül: főszöveg]1
[34] [Utólagos csere] [Előbb:]1 De ha a [végül:
főszöveg]1
[35] [Utólagos csere] [Előbb:]1 célja mégis
valami [végül: főszöveg]1
[36] [A forrásban:] a világfolymatot benső
[37] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:]1
emberis [végül: főszöveg]1
[38] [A kijelölés kezdete]
[39] [A kijelölés vége]
[40] [Utólagos csere] [Előbb:]1 meg, az
én-ösztönökét és a nemi ösztönökét. Ha [végül: főszöveg]2
[41]
[Egyszavas azonnali csere]
[Előbb:]1 az [végül: főszöveg]1
[42] [A forrásban:] egymástól. Éhéség és
[43] [A forrásban:] ember ősztinte meggyőződéssel
[44] [A kijelölés kezdete]
[45] [A forrásban:] Valamikor mindeki csecsemő
[46] [A kijelölés vége]
[47] [A kijelölés kezdete]
[48] [A kijelölés vége]