Tanulmányok és cikkek, 1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Érzelmeinek
ha útat enged az ember, megrendűl ama forró vágy láttán, amely az öntudatos
munkásokban kél az egységfront után. Az „egységfront” elképzelése azonban igen
határozatlan –, mégsem kétséges, hogy tartalma szerint a munkásság egységének
„helyreállításáról” van szó. A lényeg ez, jóllehet gyakorlatilag csak a
különböző ideológiájú munkásszervezetek esetről-esetre történő együttműködését
állítja elénk határozott követelés. Jó lesz leszögezni,
hogy az a
követelés nem elméleti. Gyakorlati harcokból fakad s inkább azt mondhatnánk,
hogy éppen az elmélet – illetve a munkásokra valóban ható elméletek
különbözősége, egyszóval a munkásosztály egységének ideológiai kúszasága –
akadályozza meg az egységfront létrejövetelét. Ebből a megállapításból két
fontos tanulságot szürhetünk le. Az egyik az, hogy a valóságos egység – ha
egyelőre részlegesen is – útban van, hiszen követelménye a gyakorlati harcokból
adódik s éppen a munkásokat tölti el, nem pedig az önnön marxizmusukba
beleveszett hivatásos forradalmárokat s nem kevésbé hivatásos[2]
„reálpolitikusokat”. Ők az egységfrontot saját pártjuk és frakciójuk különleges
előnyeinek szempontjából mérlegelik, természetesen „az egész proletárság
érdekeit tartva szem előtt”. Errevall macskaóvatosságú taktikázásuk –, mintha
számukra az egységfront (a mai körülmények között) túlforró kása lenne. A másik
tanulság pedig az, hogy a mai, a munkásmozgalomban ténylegesen érvényesülő
elméletek egyike sem, tehát a tudományos szocializmusnak sem a jobboldali, sem
a baloldali pártszerü és pártos értelmezése nem alkalmas az osztályharcos
munkásság egyesítésére.
„Az osztályharcos munkásmozgalomnak a szoc. dem.
vezérek áruló politikája által széttört
egységet helyre kell állítania” (Egységfront-füzetek 1. kiemelés az
eredetiben) – halljuk egyfelől, másfelől pedig erőnek erejével arról akarnak
fölvilágosítani bennünket, hogy „Moszkva bolsevista bérencei” törték meg a
munkásság egységét s azt kell helyreállítani; mégpedig a demagógia kizárásával
–, mondja a demagógia. Sietek tehát megjegyezni, hogy a kifejezés maga is
megtévesztő. A munkásság egységét „helyreállítani”
nem lehet, hiszen a munkásság egységes nem volt soha. Ne essünk áldozatul annak
a balhiedelemnek, amely szerint a III. Internacionálé megszületése előtt a
munkásság egységes volt. Ha így lett volna, a III. Internacionálé nem jött
volna létre. Ehhez vegyük hozzá, hogy a II. Internacionálé akkor is legföljebb
csak névlegesen képviselhette az
egész munkásosztály érdekeit, ha belső ellentéteitől eltekintünk, hiszen a valóságban csak maga a munkásosztály
állhat helyt a munkásosztály érdekeiért. (Meg kellett volna már tanulnunk,
hogy a munkásosztályt csak maguk a munkások szabadíthatják fel, tehát nem a
revizionista politikusok és nem a hivatásos forradalmárok.) A munkásság
egészére kiterjedő egységet nem ismer ezideig a munkásmozgalom története s mi
több, ilyen egység létre sem jöhet a végső küzdelem döntő pillanatáig.
Pillanaton olyan helyzet értendő, amely az összes társadalmi erőkből ered,
amelyben tehát tevékeny részt vesznek mind a proletár, mind a nem proletár
(kispolgári, burzsoá, ellenforradalmár stb.) erők. A munkásság egysége így nem
a munkáspártokon és frakciókon múlik –, a jobb és baloldal egymást vádolva csak
arról tesz tanuságot, hogy nem értette meg, vagy nem alkalmazza a tudományos
szocializmust, vagyis még mindig nem
valósult meg a tudományos szocializmus elméletének és a munkásmozgalom
gyakorlatának egysége.
A[3]
marxizmus előtti szocialista és kommunista elméletek éppen azért voltak
utópisták, mert nem tartalmazták a szocializmus és a munkásmozgalom közös
sorsának, azaz végső fokon összeforrásuk történeti szükségességének
fölismerését. Ezt a fölismerést, amely a szocializmust tudományossá teszi,
Marxnak és Engelsnek köszönhetjük, másszóval az ő tanításuk elmélete egyfelől a szocializmusnak,
másfelől a munkásmozgalomnak. Erről fontos megemlékeznünk, mert így elénk
tárul, hogy szocializmus és munkásmozgalom nem azonosak, hanem u. n.
dialektikus egységet alkotnak a történelemben. A kettő összetévesztése
zavartkeltő, hiszen[4]
proletárság és burzsoázia is egységet alkotnak (a kapitalizmust), de nem
azonosak. (A polgári jogi ideológia azonosnak veszi őket, amikor a törvény
előtti egyenlőségről szólva nem vesz tudomást a valóságos különbségről.) Ebből
adódik, hogy a szocialista bérmunkások rosszul teszik, valahányszor a végcél
szempontjából mérlegelik teendőiket és határoznak el vagy utasítanak vissza
konkrét harci akciókat. Ilyen esetek legföljebb tapasztalatokkal gazdagítják,
de nem viszik egy lépéssel sem a „végcél”, a szocializmus megvalósítása s így a
munkásosztály egysége felé őket. De megfordítva –, közvetlen harci akció az
üzemekben, naponta közvetlenül adódó[5]
követelésekért, kikerülhetetlenül a szocialista végcélba torkollik. Úgy[6]
gondolom, hogy a munkások föllépése egy üzemben tiszta mosdóért és törülközőért
a munkások tudatától – vagy mint
mondani szokták: ideologiai zavarosságától, illetve „álmarxizmusától” stb. – függetlenül út az egység és a
szocializmus felé;[7]
míg „egységfrontért”, vagy más eszményi,
ideális célért való harc sem az eszmény megközelítésére, sem gyakorlati,
tehát valóságos előny kivívására nem alkalmas. Az egész osztály egysége úgy valósul meg, ha nem érte küzdenek, hanem
olyan célokért, amelyekre nézve már konkrét egység található a munkások között.
A dolog dialektikája egyszerű: ha egységfrontért küzdenek munkások, akkor egyéb
ellenfél hijján, egymás ellen harcolnak s így még a munkahelyeken adódó, tehát
meglevő részleges egységet is megszüntetik, míg ha „törülközőért és mosdóért”
harcolnak, a harcot a tőkések ellen viszik, tehát szükségszerüen egységet
hoznak létre maguk között. Az osztály egysége eszmény, ideál –, a tudományos
szocialistáknak rendelkezniök kellene azzal az ismerettel, hogy a
munkásmozgalom nem tüzheti ki célul ideálok megvalósítását. De – a szocializmus
és a munkásmozgalom viszonyát tekintve – ennél is tovább kell mennünk. A
munkásmozgalomnak nem lehet eleve kitüzött célja
a szocializmus megvalósítása –, a szocializmus megvalósítása a gyakorlati
feladatokat betöltő munkásmozgalomnak[8]
az eredménye lesz. A szocializmusról
mint a munkásmozgalomban lényege szerint bennerejlő célról sem beszélhetünk
anélkül, hogy a történelmi materializmust föl ne adnók az immanens finalizmus
elmélete javára. Ez nem azt teszi, hogy „a mozgalom minden, a végcél semmi” –,
de legalább érthetővé válik belőle, hogy ennek a híres bernsteini
tételnek[9]
miért volt oly nagy sikere a tömegekben, amilyenekkel a baloldaliak tételei nem
dicsekedhetnek és miért töltött be oly fontos történeti szerepet a munkásság megszervezése
körül. Itt látszólag ellenem szól az a marxi tétel, hogy „az elmélet maga is
történelmi erővé válik, ha eltölti a tömegeket” –, valójában azonban ez a[10]
tétel csak megerősíti a mondottakat. Mert egy pillantás a munkásmozgalomra és
látjuk, hogy különböző elméletek töltik el a tömeget s válnak ilyetén módon
különböző sőt ellenséges, vagy legalább is egymást gátló történelmi erőkké.
Mindez nem válik a munkásmozgalom javára, de a munkásmozgalmat alapjául
tételező szocializmus[11]
ügyét sem szolgálja. S miben térnek el egymástól uralkodó elméletek?
Eszményeik, ideáljaik tekintetében. A szocializmusba való békés belenövés
szociáldemokrata eszménye kétségtelenül minden tudományos alapot nélkülöző, de
nem kevésbé eszmény, ideál a forradalmi átalakulás hangoztatása úgy, ahogy a
baloldal teszi. (Eszményi voltára mutat a németországi helyzet alakulása.) Az
„ugrásnak” megvan a tudományos alapja, az nem vonható kétségbe, de amig az
ugrást maga a történelem[12]
(amelynek objektív tényezői a nem baloldali erők is) nem tüzi napirendre, addig
az ugrás ideál marad, propagandája pedig idealizmus. Mert idealizmus azt
kívánni a munkásoktól, a tömegektől, hogy váljanak a szocializmus tudósaivá –,
tömegméretben[13]
legföljebb öntudatosságról és tudatosságról beszélhetünk. Tömegméretben[14] azonban csak az a történelmi
folyamat tudatosítható, amely éppen végbemegy,
de az már kevésbé, amely csak végbe fog menni. Egy ilyen, jövőben beálló
folyamat tudatát akár vallják, akár tagadják, lényegében eszménynek, ideálnak
veszik a tudományosan nem képzett munkások és éppen ezért térnek el tőle, hol
jobbra, hol balra, ezért tapasztalnak önmagukon is annyi be nem vallott
ingadozást komoly, harcos munkások is. A marxizmus olyan nehéz tudomány és
filozófia (pl. Lenin szerint még A Tőkét is csak az értheti meg egészen, aki
áttanulmányozta Hegel Logikáját, pedig az aztán kemény dió) hogy a munkások
csak annyit tudnak valóban (és nem névlegesen) fölfogni belőle, amennyire a
mindennapi gyakorlat alkalmassá teszi s mi több kényszeríti őket. „Az eszményi
tényezőt, hogy hatni tudjon a társadalom fejlődésére, előbb magának a fejlődésnek kell megteremtenie”. (Plechanov, A marxizmus tudományos alapproblémái. Európa könyvtár
50. o. és Munka és Tudás 49. o.) (Aláhuzás az eredetiben) Az ugrás
szükségességének tudatára, úgylátszik, a gyakorlat még nem kényszeríti rá a
munkásosztályt, amiből arra következtethetünk, hogy[15]
az ugrás még mindig nem vált gyakorlati kérdéssé, vagyis túlzás azt állítani
hogy „a tőkés uralom végének történelmi
pillanata elérkezett” (Egységfront füzetek 1. kiemelés eredetiben). Ez vágy
és hangoztatása idealizmus. Szembetűnő, hogy mind a jobboldal (békés belenövés
a szocializmusba) mind a baloldal (itt az ugrás pillanata – ugorjunk stb.)
materialista kifejezéssel idealista
tartalmat
prédikál s aztán az eredménytelenségen csodálkozik és egymást marja.
Hogy a tudományos szocializmustól való baloldali
eltérésben mennyire érvényesül az[16]
idealizmus, mutatja, hogy a munkásosztályra szakadt szenvedésekért a
leghatározottabb formában a szoc. dem. vezetőket okolják. („A német fasizmus
soha nem jutott volna uralomra ha a
szociáldemokrata pártvezetők vissza nem tartották volna a német szociáldemokrata munkásokat[17]
a harctól” – fasisztaellenes munkások röpirata. – „Szükségszerü volt ez a
fejlődés Németországban? Szükségszerü a
polgári demokrácia megszünése, de nem szükségszerü (*J.A.)[18] a fasiszta diktatura
felállítása... Hogy az mégis bekövetkezett, mindennek a német szociáldemokrácia,
a II. Internacionálé díszpártja az oka”. Egységfront
füzetek 1. 3. o. – „Lehet-e ezek után még kétség aziránt... – hogy a német
szociáldemokrata párt és a szakszervezeti vezérek az osztályharcos mozgalom
igazi szakítói?” (u. o. 7. o.) Ezt a vádat inkább megérteném, ha a szoc. dem. tömegekre hárítaná[19]
a felelősséget, bár az politikának olyan jámborság volna, mintha nemzeti
szocialista bandák vérengzéseiért a vérengzőket papiron akarnók felelősségre
vonni. Mintha bizony a tömegek elfogadnák a szoc. dem. vezetők elméleteit, ha
azok – legalább abban az időpontban, amikor hallják – nem volnának számukra
megfelelők![20]
A szoc. dem. vezérek tömegek nélkül politikai szempontból éppoly egyszerü
magánemberek, mint a legtöbb járókelő s ha irányíthatják a politikát, azt[21]
csak a tömegek jóvoltából tehetik. Könnyü Katót táncba vinni –, tartja a
közmondás, s – az emberek maguk csinálják történelmüket –, tételezi a
tudományos szocializmus. Hogy[22]
állunk hát Kautskyval, Eberttel, Braunnal, vagy bármelyik társukkal?
„Küszöböljük ki[23]
ezt az embert és azonnal kereslet támad
helyettesére és a helyettes megjelenik tant bien que mal (akár jobb, akár
rosszabb), de végül mégis megjelenik”. (Engels; idézi Plechanov I. m. Európa
ktár 61. o. és Munka és tudás ktár 62. o.) Idealizmus azt hinni, hogy ezeknek
vagy más egyes embereknek és
csoportoknak a nyakába varrható az egész
emberiség történelmi mozzanatáért a felelősség. Sőt, ha rajtuk múlna a
történelem, már régen „belenőttünk volna békésen a[24]
szocializmusba” –, pedig az ugye lehetetlen. Proletárok sokasága adott az ő
elméleteiknek gyakorlati erőt s minthogy elméleteik az idealizmus változatai,
hajótörést kellett szenvedniök. A békés átalakulás idealizmusára pedig (v. ö.
Spartacus-fölkelés) az teszi hajlamossá a proletárok nagy tömegeit, mert a
proletároknak csak rendkivüli történelmi körülmények között nincs láncaikon
kívül veszíteni valójuk –, általában azonban van veszíteni valójuk: az életük.
Amíg a proletárok, akik elvégre emberek, életét tőlük idegen erők (pl. háború)
nem vetik kockára, addig ők maguk eszmények kedvéért nem igen kockáztatják,
márpedig a szocialista társadalom alig lehet számukra, a zöm számára, több az
ideálnál.
Nem
elég azt mondani, hogy a szoc. dem. vezetőség és a pártfegyelem akadályozta meg
az általános sztrájkot és nyilt ellenállást a hitleri beköszöntő ellen,[25]
hozzá kell tenni, hogy a pártfegyelem nyilván kibúvó volt 7 millió szoc. dem.
számára, hogy ne kelljen se hősi, se csúfos harcba bocsátkozniok a – túlerő
ellen. A szociáldemokrácia tehát részben kibúvó –, de vegyétek el ezt a kibúvót
és „azonnal kereslet támad helyettesére és a helyettes megjelenik”. Bizonyára
eljön majd az idő, amikor a nyilt harc elől nem lehet kitérni, de akkor már nem
is lesz szükség a kibúvó elméletek oly változatos cáfolataira,[26]
mert a gyakorlat cáfolja meg őket, aminthogy a helyes elméletet is csak a
gyakorlat igazolja. Egy meghatározott időben az emberiség csak olyan feladatot
tüz maga elé, amelyet abban a meghatározott időben végrehajthat –, miért tűznek
ki maguk elé a baloldaliak olyan föladatot, amelyet ugyanakkor nem hajthatnak
végre? A gyakorlat, ahogy rácáfolt a jobboldaliak elméletének egészére, éppugy
rácáfolt a baloldaliak taktikájára, vagyis[27]
az elmélet eddigi alkalmazására. Itt nem használ a jobboldaliak vezetőségének
szidalmazása: maga a történelem beszélt.
Tudjuk, hogy a demokrácia diktatúra az
osztályellenséggel szemben s a diktatúra demokrácia az uralkodóosztály számára.[28]
Mégis a diktatúra és demokrácia kérdésében különül el egymástól a legélesebben
jobb és baloldal. A kölcsönös ellenségeskedés pedig olyan eredményt szül,
amelyet egyik fél sem akar. A jobboldalt belekényszeríti
egy kispolgári demokratizmusba, a baloldalt pedig forradalmi szektárizmusba. A
jobboldalnak „békés szocialista átalakulásról” szóló, vagyis demokratikus
utópiáját már említettem, helyénvaló tehát ha a diktatúra-utópiával sem teszünk
kivételt. A „szociálfasizmus”
jelszava nyilván azt célozta, hogy munkásokat hódítson el a baloldal zászlaja
alá s a baloldal a munkásosztály többségével rendelkezzék – s akkor itt az
ugrás pillanata, a proletárdiktatúra. Azonban utópia azt hinni, hogy[29]
a politikailag tevékeny munkások többségének diktatúrájával a szocializmus
fölépíthető. Ilyen diktatúra lényegében csak ideig-óráig tarthatja magát.
Oroszországban a kisebbségben lévő kulákság ma is nagy bajokat okoz –, mihez
foghat hát egy olyan diktatúra, amely a politikailag tevékeny[30]
összlakósság ellenforradalmi többségével számol s csak a munkásosztály
többségét tudja maga mellett? Diktatúra
valójában csak a politikailag aktiv lakósság többségén alapulhat, a
baloldali diktatúra-utópia pedig csak a munkásság többségére akar támaszkodni.
Ismételten hallatszik az a fölfogás, hogy „a munkásságnak és a falusi
szegénységnek egy agrárországban könnyebb meghódítania a hatalmat (ha az már
nem tartható J.A.), de nehezebb építenie a szocializmust, míg egy túlnyomóan
ipari országban – a burzsoázia nagyobb szervezettsége folytán – nehezebb a
hatalmat meghódítania, de – a fejlettebb termelési apparátus folytán – könnyebb
a szocializmust építenie”. (Egységfrontfüzetek 1.). De ebből a fölfogásból
hiányzik az utalás arra,
hogy
a fejlettebb termelési apparátushoz hozzátartoznak a mérnökök, a specialisták s
a többnyire haragosan emlegetett munkásarisztokrácia is. Nélkülük a fejlett
termelési apparátus annyira fejletlen, hogy nem is hozható mozgásba.
Oroszországi perekből látják, hogy néhány mérnök – annyi év után! – nagy
zavarokat okozhat –, kétségtelen, hogy az ilyen veszély a termelési apparátus
fejlettségével együtt növekszik. Specialisták odaadása nélkül tehát nem
valósítható meg a szocializmus, márpedig a specialisták nagyobbára polgári eredetűek.
A polgári származás benső kapcsolatot jelent a polgársággal –, tehát ha a
specialisták odaadó részvételétől is függ a szocialista fölépítés sikere, az
azt jelenti, hogy egy szocialista diktatúrának a politikailag tevékeny lakósság
többségére kell alapozódnia, mert egy csupán a munkásság többségére való
támaszkodás a diktatúra kisérletének véres összeomlását jelenti. Oroszországban
a lakósság többsége állt a diktatúra mellé s az így szervezhette magát állandó
hatalommá. A politikailag tevékeny (aktiv) lakósság többségét a proletárok
azonban csakis úgy hódíthatják a maguk oldalára, ha valóban, ha személy szerint
küzdenek önnön osztályérdekeikért, mert a kispolgári ideológiájú tömegek
szemében csakis a munkásság fáradhatatlan küzdelme igazolhatja szemléletesen és
kézzelfoghatóan a kapitalizmus kilátástalanságát.
Összegezve a mondottakat: 1. Nem lehet maradandóan akadálya a munkásság gyakorlati
összefogásának a jobb és baloldal ama kölcsönös vádja, hogy a másik fél tette
tönkre az egységet –, mert egység a munkásmozgalomban ezideig nem volt és nem
lehetett. 2. Egységet alkotni
lehetetlen olyan célok és feladatok jegyében, amelyeknek megvalósítását és
betöltését nem az adott időpont tüzi[31]
napirendre, iktatja a munkásmozgalom történelmi gyakorlatába. 3. Csak olyan konkrét akciók
eredményezhetnek fokról-fokra nagyobb (és nem egy csapásra teljes) egységet,
amelyekre nézve már – ha nem is tudatosan – egység található a munkások között.
4. Mindvégig a munkásságnak, a
munkásoknak az akcióiról van szó, tehát olyan akciókról, amelyeket maguk a
munkások hajtanak végre, nem pedig olyan megbizottaik, akiket az érdekelt
munkások nem vonhatnak közvetlenül felelősségre. 5. A munkások gyakorlati materializmusán kell alapulnia a
szocialista propaganda dialektikájának. A legfőbb egység: a tudományos
szocializmus elméletének és a munkásmozgalom gyakorlatának egysége így fog
megvalósulni.
S egy jámbor óhajtás: – Jó volna, ha a munkások
belátnák, még mielőtt fasiszta terroristák vernék bikacsökkel a fejükbe, hogy
egymás harci akcióinak a támogatása minden eszményi pártfegyelemnél
előbbrevaló.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Uj Harcos, I (1933), 3.
(május) sz., 38–44.
Kiadva:
JAÖM, III, # 31.
Aláírás: József Attila.
[1] [A szerkesztő jegyzete:] A cikk hozzászólás az
egységfront kérdéséhez, az író és nem a szerkesztőség fölfogását adja.
[2] [Utólagos csere] [Előbb:]1 kevésbé a
hivatásos [végül: főszöveg]2
[3] [A forrásban:] gyakorlatának
egysége, A
[4] [A forrásban:] összetévesztése zavartkeltő. hiszen
[5] [A forrásban:] naponta közvetlül adódó
[6] [A forrásban:] végcélba torkollík. Úgy
[7] [A forrásban:] a szocialízmus felé;
[8] [A forrásban:] feladatokat betöltö munkásmozgalomnak
[9] [A forrásban:] híres bernsteiní tételnek
[10] [A forrásban:] azonban az a
[11]
[Kijelölt szó]
[12] [Utólagos csere] [Előbb:]1 maga történelem
[végül: főszöveg]2
[13] [A forrásban:] szocializmus tudósaívá –,
[14] [A forrásban:] tudatosságról beszélhetünk, Tömegméretben
[15] [A forrásban:] arra következtethetűnk, hogy
[16] [A forrásban:] mennyire érvényesűl az
[17] [A forrásban:] német szociáldemokra munkásokat
[18] [A szerző saját jegyzete:]
„Nagy vétket követ el a logika ellen az, aki szembeállítja a törekvéseket a
szükségszerűséggel.” (Plechanov: A marxizmus stb. 81. o.).
[19] [A forrásban:] dem. tőmegekre hárítaná
[20] [A forrásban:] volnának számkura megfelelők!
[21] [A forrásban:] a politíkát, azt
[22] [A forrásban:] tudományos szocíalizmus. Hogy
[23] [A forrásban:] társukkal? „Kűszöböljük ki
[24] [A forrásban:] volna „békésen a
[25] [A forrásban:] hitleri beköszöntó ellen,
[26] [A forrásban:] oly változatozatos cáfolataira,
[27] [A forrásban:] baloldaliak taktikájára. vagyis
[28] [A forrásban:] az urakodóosztály számára.
[29] [A forrásban:] azt hinni. hogy
[30] [A forrásban:] a politikaílag tevékeny
[31] [A forrásban:] adott ídőpont tüzi