Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

Nyitólap	Költemények	Névjegy	Szerzői jogi nyilatkozat	Köszönetnyilvánítás	Magyarázatok	Módszer	Szövegjavítások	Utószó
Elavult kiadások	Egyéb szépirodalmi művek
Elavult kiadások	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

Horváth Iván

Minek egy új, kritikai kiadás?

A Hegel – Marx – Freud alapötlete

Függelék: immár érdektelen, tavalyi levelek a sajtó alá rendező kilétéről

Minek egy új, kritikai kiadás?

Hiszen van minek örülni. Végre kézbe vehető, huszonhárom esztendővel az első két kötet[1] megjelenése után, a második kötetpár: József Attila Összes tanulmánya és cikke 1930–1937, I–II, szerk. Tverdota György, Veres András, s. a. rend. Sárközi Éva, Bp., L’Harmattan, 2018 (JAÖTC), a szerző sok olyan, saját kezű kéz- és gépiratával, amelyek korábban még nem jelentek meg nyomtatásban, számos értékes szövegjavítással, továbbá rengeteg okos jegyzettel és magyarázattal. Az, hogy nevünk nem kerülhetett a sajtó alá rendező neve mellé, ma már nem érdekli sem Fuchs Annát, sem engem. Egyikünk sem tervezi, hogy kutatási pályázatot nyújt be, így egyikünk érdekét se sérti különösebben, hogy bibliográfiájában nem büszkélkedhet el ezzel a gyönyörű sajtó alá rendezésével. Ő úgy döntött, hogy elhagyja az irodalomtörténészi pályát, nekem pedig, életkorom és körülményeim folytán, meg sem kell hoznom ezt a döntést. Ami pedig a világi dicsőséget illeti: a klasszikus szerző műveit nem megalkotó, hanem csupán sajtó alá rendező filológus érdemei az olvasóközönség szemében nagyon viszonylagosak. Az ilyesmit csak a kartársak tartják számon. Az elszenvedett veszteség fölött napirendre tértem.

A tavaly megjelent JAÖTC-ről alkotott véleményünket nem puszta hibajegyzék, hanem kritikai kiadás formájában terjesztjük elő. Ez is, miként a JAÖTC, a költő 1930 és 1937 között írott tanulmányait és cikkeit tartalmazza, de nem a JAÖTC átdolgozása, hanem egy 2012-ben, kiadóhivatal és ISBN-szám megjelölése nélkül megjelentetett hálózati kiadványé, amelyet kifejezetten az akkor még csupán tervezett, majdani JAÖTC számára készítettünk, és kézirat gyanánt tettünk közzé.[2] Az ideiglenesen, egy eldugott ELTE-honlapon (http://textus.elte.hu/ja) megjelent szöveget a JAÖTC olykor, teljes joggal, csupán „munkaanyag”-nak nevezi,[3] a legtöbbször azonban úgy hivatkozik rá, mintha elkészült, befejezett kritikai kiadás lett volna. El is látja a komoly JAHSZK 2012 rövidítéssel („hálózati szövegkiadás”).

Ennek az mostani, új, pontosabban legújabb kiadásnak rövidítése akkor hát legyen JAHSZK 2019. Az átdolgozás Vigyikán Villő munkája. Örömmel fogadtuk és, ahol lehetett, hasznosítottuk a JAÖTC szövegjavításait. Az átdolgozó a szövegközlést kísérő tanulmányában megindokolja azokat az eseteket, amikor ezt nem tehettük meg. Elképzelhető, hogy virtuális kötetünk a költő értekező prózájának viszonylag megbízható szövegét nyújtja, de semmiképp nem pótolhatja a kiváló magyarázatokban bővelkedő tavalyi, hatalmas, két kötetes kiadványt. Akik megvették, tekintsék a világhálón hozzáférhető kiadásunkat szerény, kiegészítő ajándéknak.

Példátlan, hogy egy klasszikusnak ugyanazokat a műveit a megjelenés utáni évben egy másik filológus-társaság újra kritikai kiadásban közrebocsássa. Kérdések vetődnek fel.

Ha igaz, hogy a JAHSZK 2012 kifejezetten a tervezett JAÖTC számára készített nyersanyag volt, akkor miért jelentettük meg a világhálón? Hogy a JAÖTC megjelenéséig se privilegizáljuk a költő kézirathagyatékát. Stoll Béla 2005-ben így méltatta az első (1923–1930) részt: „Egy fontos szövegkiadás jelent meg 1984 óta” – majd hozzáfűzte jogos bírálatát: „Érthetetlen, hogy folytatására már tíz éve várunk”.[4] Stoll Béla észrevételétől a JAÖTC megjelenéséig további 13, az első és a második kötetpár között tehát összesen 23 esztendő telt el. A kényelmes tempót munkaközösségünk csak azért engedhette meg magának, mert a költő szövegeit időről időre (1999, 2003, 2012), egyre javuló minőségben megosztottuk minden érdeklődővel, persze teljes egyetértésben a későbbi JAÖTC mindenkori felelőseivel.

Ha igaz, hogy a JAHSZK 2012 kifejezetten a tervezett JAÖTC számára készített nyersanyag volt, akkor most, a JAÖTC megjelenése után miért kell visszatérni hozzá, miért kell felfrissíteni, miért kell javított kiadást készíteni belőle? Hát nem teljesen olvadt-e bele a JAHSZK 2012 minden eredménye a JAÖTC-be? Alig hihető, de a válasz: nem. A JAÖTC egy idő után készakarva megszakította a dialógust az előzménnyel.

A kritikai kiadások is alávethetők a textológia törvényeinek. A JAÖTC-ben világosan megkülönböztethetünk két réteget, s ezek megfelelnek a szerkesztői felfogás fordulatának. A textológiai ún. „közös hibák módszerével” Vigyikán Villő bizonyítja, hogy a JAÖTC munkatársai olykor a kifejezetten az ő számukra készült JAHSZK 2012-t vették alapul, és abban próbálták, helyesen, még tovább csökkenteni a hibák számát. Máskor viszont tudni sem akartak róla. Meg akartak feledkezni a JAHSZK 2012 javaslatairól, hogy szűz – talán tiszteletlenebb, de pontosabb így mondani: félszűz – tekintetet vethessenek a forrásokra.

Kezdjük az elején. Üssük fel a JAÖTC első kötetét. Vegyük szemügyre a legelső olyan eseteket, amelynél a JAÖTC figyelmeztet arra, hogy eltér a JAHSZK 2012 javaslataitól.

Első észrevételükben máris igazuk van. Joggal mutatnak rá,[5] hogy [A szemléletnek továbbá...] kezdetű kézirat nem az Irodalom és szocializmus családjához tartozik, hanem az Ihlet és nemzet szövegcsoportjához.

A második eset[6] annak példája, amikor a JAÖTC ignorálja a JAHSZK 2012 javaslatát. Az Irodalom és szocializmus gépiratába a költő ceruzával beszúrta az „éppe” szót.[7] Ezt a sajtó alá rendező „épp”-re javítja, szemben a mi javításunkkal: „éppen”. Két hibát követ el. Nem jelzi, hogy ez az ő javítása, így azt a látszatot kelti, mintha a költő végül maga döntött volna az „épp” mellett. Ráadásul rossz döntést hozott, mert az „éppen” a helyes, az „épp” helytelen. Bizonyítás: a szöveg másik változata az „éppen” alakot adja.[8]

A harmadik eset is hasonló,[9] de ennek már a fele se tréfa. A szöveg nálunk: „zuzmara hull szárnyas hajamra”, náluk: „zuzmara szárnyas hajamra hull”. Vagyis a JAÖTC fogja magát, és felforgatja a Favágó szórendjét. Kétségkívül vannak nyilak a kéziratra rajzolva. Ezeket a sajtó alá rendező nyomdai utasításoknak fogta fel, pedig nem azok. Az Irodalom és szocializmus nem kiadó számára készült, hanem előadásként hangzott el, talán többször is, és, ha megjelent, akkor a jelek szerint – késői szóval – szamizdatban, indigós gépiratban jelent meg. Az előadásra szánt példányokba a költő belefirkált, kevésbé vigyázott rájuk, mint egy nyomdai kéziratra, tudván, hogy művéből – nyilván mozgalmi munkában – készül majd idegen kezű tisztázat is. A szöveg terjedelmes részeit aláhúzta, más nagy részeket kihúzott. A törlések egy részét úgy értelmeztük, hogy nem végleges változtatások, hanem egy bizonyos előadásra vonatkozó, ideiglenes törlések. A jegyzetszerű betoldásokról is olykor – jobb híján – a szövegkoherencia elemzésével próbáltuk eldönteni, hogy betoldásoknak vagy lábjegyzeteknek szánta-e őket a költő. Tépelődésünket megosztottuk az olvasóval a szöveghez tartozó filológiai magyarázatban.[10] Arra számítottunk, hogy amikor a költő művének legjobb értői hozzálátnak a tárgyi jegyzetek elkészítéséhez, akkor a kéziratokkal a kezükben fontolóra veszik a kritikai szövegre vonatkozó ösztönzéseinket. Sajnos ebből semmi se lett – pedig akkor nem következett volna be az, hogy a közismert költemény szövegét minden indoklás nélkül megváltoztassa a JAÖTC. Ha megnézzük a kéziratot, megfogalmazható az a feltevés, hogy a „hull” és a „szárnyas” azért van megnyilazva, hogy a költő jelezze a kettő közötti retorikai kapcsolatot. „Azt hiszem metonymiának hivták” – írja. A kettős nyíl sajátos alakja talán azt fejezi ki, hogy a „hull” ige a lefelé, a „szárnyas” melléknév a felfelé haladó mozgást juttatja eszünkbe. A József Attila által idézett „Ajkaidon [Ajkidon] a nedves hazugság” Ady-sorral kapcsolatban Földessy Gyula („metonimikus átvitel”) nyomán Babits is metonímiát emlegetett.[11]

Abban sincs köszönet, amikor a JAÖTC gondolkodás nélkül, vakon követi a JAHSZK 2012 hibáját. Az Irodalom és szocializmus közlésekor egyszer beleestünk egy olyan kelepcébe, amelyet a textológusok és nyelvészek jól ismernek. A sajtó alá rendező hajlamos arra, hogy a szöveghibás alakot addig próbálgassa, amíg hibátlannak nem tudja látni, ahogy a nyelvi hibát is harmadszorra már szabályosnak fogadja el a terepnyelvész. Ez történt velünk, amikor a „mivészi” alakba egy gyenge pillanatunkban valami tájnyelvies, affektálós szándékosságot láttunk bele, holott egyszerű elütésről van szó. (Bizonyítás: a tanulmányban rengetegszer fordul elő a szó és rokonsága, de mindig szabályosan.) Szégyellem és sajnálom, hogy náluk is ott éktelenkedik a mi hibánk. Ott maradt a „mivészi”.[12] Egyúttal akaratlanul bizonyítva, hogy igenis a mi szövegünk szolgált a kiadás kiindulópontjául, akármit állít is a kutatócsoport.

Végül olyan példát hozok, amelyben a JAÖTC eltér a JAHSZK 2012 javaslatától, és talán jól teszi – de mégis sajnálom a dialógus elmaradását. A JAÖTC munkatársai többször felróják nekünk, hogy olykor különálló szövegeket tereltünk egybe, ill. kapcsoltunk össze egymással.[13] Nyilván a [Bevezetés, mely borsot tör] illetve a [Művészkedés…] c. szövegre gondolnak. A JAÖTC az első írást feltevésszerűen az 1934-es esztendőhöz osztja be, a másodikat az 1935-öshöz. „Egyértelműen megállapítható, hogy a kéziratlap két oldalán olvasható szövegek nem alkotnak egy kéziratot”,[14] szögezik le, amivel azt akarják mondani, hogy egy kéziratot alkotnak ugyan, de külön szövegek. A másik esetben is: „kizárható a két szöveg egy kézirattá minősítése”,[15] amivel megint azt akarják mondani, hogy ugyan egyazon kéziratról van szó, de két külön szövegről. A két szöveg természetesen ugyanaz a kézirat, hiszen ugyanannak a lapnak rectóján és versóján helyezkednek el, de a sajtó alá rendező álláspontja szerint a két szövegrész két külön mű töredéke, nem pedig egyazon mű két töredéke. Lehet. Nagyon bizonytalan erről beszélni, hiszen mindkét töredék elég rövid. Én egyazon, megíratlan mű töredékeinek éreztem a két részt, mert az írás mindkét fele a művészet társadalmi szerepével foglalkozik. „’Politizáljon-e’ az irodalom?” – ezzel a kérdéssel kezdődik az első rész, de a lap végére az irodalom már művészetté általánosul. A második mindvégig a művészet és társadalom viszonyáról szól. Záró mondata az első rész nyitó mondatára válaszol: „Ideológiai szükségleteiket az emberek általában nem műalkotásokból szokták beszerezni.” E második rész jellegzetessége, hogy Freuddal elegyíti a marxizmust. Figyelmes olvasással az első részben is felfedezhetjük ugyanezt. A „szubjektív föltételek” ott említett hiánya bizonyára ugyanazt jelenti, amit majd a Hegel – Marx – Freudban.

Mindkét rész a költő jellegzetes műfaja. Töredékeinek gyakori csoportja a lendületes cikk-kezdet; ilyen ebből az időből az [E sorok írója költő] és az [A nyáron tartott moszkvai] is. Egy másik jellegzetes csoport a laza ötletsorozattól a vázlatig terjedő tételmondat-sorozat; erre is sok példa van. Kézenfekvő a két módszer vegyítése: papírra vetni a tervezett cikk hangzatos kezdetét, majd vázlatszerűen feljegyezni a fő gondolatokat, a későbbi megfogalmazás munícióját. A két szövegrész közül a recto cikk-kezdet, a verso ötletjegyzék. Hasonló gondolatanyaguk miatt képzelem úgy, hogy ugyanannak az el nem készült műnek két töredéke: elkezdése és gondolatanyaga.

Van egy formai érv is a tartalmi érvek mellett: a textológiai tények nehézkedése. A textológiában súlyosabbnak értékeljük azokat a jelenségeket, amelyeket meg lehet figyelni, azoknál, amelyeket nem. Értekező prózai műveit a költő legtöbbször írógépbe fogalmazta, de olykor töltőtollat és különböző ceruzákat is használt. Kétféle tintája volt, egy világos királykék és egy kékesfekete. A mi két szövegrészünket egyaránt töltőtollal, ráadásul mindkettőt kékesfekete tintával jegyezte le. Mivel a két szövegrész műfajilag eltér (a cikk-kezdet végleges próza, az ötletsorozat vázlatos), jelentősége van annak, hogy a két szövegrész írásmódja is különbözik. A recto egyenes-, a verso haránt irányú. Ezzel a szerző, gondolom, azt fejezte ki, hogy, ha egyazon, létre nem jött, csupán tervezett mű töredéke is mindkét szövegrész, akkor sem folytatása egyik a másiknak. Ez a tények – hogy a két szövegrész nemcsak gondolatilag hozható rokonságba, hanem ugyanannak a lapnak két felén helyezkedik el, mindkettőt töltőtollal írták, mégpedig nem a királykék, hanem a kékesfekete tintával s a második, ötletsorozat-részt szokatlan, haránt irányú elhelyezéssel – aligha teszik feltétlenül szükségessé, hogy egymástól függetlennek tekintsük őket, megírásuk idejét pedig egy esztendőnyire széthúzzuk. Nem vagyok meggyőződve igazamról, de arról igen, hogy álláspontom vitát (egy emailt, egy telefonbeszélgetést) érdemelt volna, nem csupán döntést.

A példák megmutatták, hogy miért kellett lefújnunk a port a JAHSZK 2012-ről, miért kell második kiadásban, immár nem ideiglenes jelleggel, nem kézirat gyanánt közzétennünk. Hadd lássa az érdeklődő a roppant terjedelmű, nagyszerű JAÖTC mellett a mi szerény javaslatainkat is. A dialógust – ha úgy tetszik: erőnek erejével – egyoldalúan is fenntartjuk.

A JAHSZK 2019 ugyanúgy editio minor, mint elődje, a JAHSZK 2012, vagyis a költő művein és a szövegkritikai apparátuson felül semmilyen magyarázatot, tárgyi jegyzetet nem nyújt. Ezeket az akkor még csak készülő, majdani editio maiornak, a JAÖTC-nak tartotta fenn, amelynek számára készült. (A ma már kezünkbe vehető JAÖTC-ben a kommentár terjedelme csakugyan meghaladja a költő műveiének talán hússzorosát is.) A JAHSZK 2019 tehát a JAÖTC-nek csak szövegközlését bírálja; a magyarázatokkal nem foglalkozik. Egyetlen, aprócska kivétellel, amelyre most kerítek sort.

A készülő JAÖTC egyik értekezletén, 2014. március 28-án, a Petőfi Irodalmi Múzeumban került volna sor Veres András Hegel – Marx – Freud-jegyzeteinek vitájára. Ellenvetéssel készültem: a kései, nagy tanulmány és a Bartók-vázlat közötti kapcsolat mellett akartam új érvet felhozni. Hozzászólásomra nem kerülhetett sor, de 2016-ban más fórumon előadhattam. Most részletesebben kidolgozva papírra vetem. A hozzászólás gesztusával veszek búcsút a JAÖTC hajdani munkaközösségétől, amelynek megbeszélésein addig Fuchs Anna és én is részt vettünk. Általában egyetértettünk abban – Veres András mondta ki –, hogy az 1930–1937-es korszak tanulmányainak legkiemelkedőbb darabja a Hegel – Marx – Freud. Észrevételeimmel a nagy tanulmány megíratlan II. részének véglegesen bizonyára megoldhatatlan kérdéséhez szólok hozzá, sajnálkozva a dialógus elapadásán.

Függelék: immár érdektelen, tavalyi levelek a sajtó alá rendező kilétéről

Első levelem

Címzett: Sárközi Éva sajtó alá rendező, Tverdota György és Veres András szerkesztők, kelt: Budapest, 2018. február 8.

Kedves Kollégák,

álláspontom nem változott ahhoz képest, amit a Petőfi Irodalmi Múzeumban (PIM), 2017. október 5-én lezajlott értekezleten élőszóban fejtettem ki, de az ott nekem megígért, végleges választ az eltelt 4 hónapban nem kaptam meg. Most megismétlem álláspontom kifejtését.

Tényállás

Összefoglalom a József Attila: Tanulmányok és cikkek (1930–1937) c. kritikai kiadás előtörténetét.

Tverdota György és én valamikor 1985 körül határoztuk el, hogy, a régimagyaros Stoll Béla verskiadását követve, kiadjuk József Attila értekező prózáját: én a szövegeket rendezem sajtó alá, ő a tárgyi jegyzeteket írja meg. 1986-ban óriási szerencsénkre rábukkantam kb. 70 idevágó ismeretlen, saját kezű, nagyobb részt töredékes kéz- és gépiratra, továbbá a költő hagyatékából származó, olykor kézírásos javításait hordozó tanulmány- és cikk-közlésekre. Az anyag fontossága sürgőssé tette volna a kiadást. 1995-ben megjelentettük az első korszak anyagát (1923–1930, szövegek és tárgyi jegyzetek), majd a munka leállt. A jogos társadalmi igénynek engedve mind a korai, mind az 1930–1937-es korszak József Attila-szövegeit hallgatóimmal ideiglenesen internetre tettük, tárgyi jegyzetek nélkül (1999), roppant gyenge színvonalon. 2003-ban kb. 7,4MFt OTKA-támogatást (43457K) kaptunk a munka befejezésére (vezető kutató: Tverdota György). Ekkor a második korszak szövegeinek kritikai kiadását ugyan elvégeztük, de továbbra sem a megfelelő színvonalon, a tárgyi jegyzetek közül pedig egy sem készült el, így a kötet megjelenése elmaradt. Utóbb a tárgyi jegyzetek ügyét a József Attila Társaság nevében annak társelnökei, Tverdota György és Veres András vállalták magukra, mi pedig (főleg Fuchs Anna, más tanítványaim és én) helyrehoztuk az 1930–1937-es II. kötet sajtó alá rendezését, az egyre javuló szövegeket rendszeres körlevelekben megosztottuk a József Attila Társasággal, végül pedig, a társadalmi igényre való tekintettel, felraktuk az internetre az immár jól gondozott, kritikai szöveget (2012), feltüntetve az egykori, 2003-as támogatás OTKA-azonosítóját. Az internetes közzététel feladata a kiadás előkészítése volt. A textológiai apparátusban alkalmazott, sokat szidott „qqq-kódok” csak a bennfentesek számára érthetőek. Tverdota György és Veres András kérésemre előszót írtak az internet-publikáció élére, amelyben elmondták, hogy ez a szövegközlés csupán előkészület a majdani teljes kritikai kiadáshoz, amelyhez a tárgyi jegyzetek még készülnek: http://textus.elte.hu/ja/magyarazatok.html. 2013-ban a József Attila-kritikai újra kapott, ezúttal kb. 24,7 MFt támogatást (105626K). Saját NKFIH/OTKA-vállalásom miatt ezúttal csak konzulens lettem. Ez elégnek látszott, hiszen munkánk javát már elvégeztük.

Nem volt elég. Mint a 2017. október 5-i értekezleten meglepetésemre kiderült, sem én, sem Fuchs Anna nem szerepelünk a sajtó alá rendezést jegyző Sárközi Éva mellett a kiadói kéziraton.[55]

Sajtó alá rendezői minőségünk eltüntetése nem felel meg a tudományos publikációk etikai és jogi normáinak.

Tiltakozás

Nem az általunk javasolt kritikai szöveg átdolgozása miatt tiltakozom. Azt előre láttuk. Szerepelt is az új, 105626K jelű NKFIH/OTKA támogatta kutatás tervében:

„2. A projekt célkitűzése

2.1 A prózai művek rekonstrukciója, szövegkiadás

A Horváth Iván által vezetett kutatócsoport, egy korábbi OTKA-támogatásnak köszönhetően elvégezte az 1930-1937. közötti korszak szövegeinek elektronikus feldolgozását, és on-line formában hozzáférhetővé tette ezek tanulmányozását, beleértve az 1958-as kiadásban politikai megfontolásokból csonkán megjelent írások kiegészítését, és az 1986-ban előkerült új szövegeket is. A korpusz megfelelő kezelése, a nagy mértékben kéziratos, gépiratos, datálatlan szövegek megfelelő időrendbe rakása, a szövegváltozatok hierarchiájának megállapítása azonban nem vagy csak feltételesen történhetett meg. A nyomtatásban történő közzététel tehát további fontos textológiai feladatokat ró a projektben résztvevő szakemberekre. Az on-line szövegre alapozva, azt kritikailag felülvizsgálva, Horváth Ivánnal és munkatársaival folyamatosan konzultálva szándékozunk elvégezni a végleges változat létrehozásához szükséges hátralévő műveleteket.”

A tervvel ellentétben, Sárközi Éva velünk való egyeztetés nélkül, önállóan dolgozta át a kritikai szöveget. Az eljárás talán vitatható, de nem ezt kifogásolom. Sőt: ha ő gyökeresen átdolgozta a szövegkritikát, akkor jogosan kerül neve a sajtó alá rendezők közé, hiszen a munkában 2013 óta – a PIM-ben őrzött kéziratanyag nagy felbontású lefényképezését leszámítva – alig vettünk részt. A végleges kritikai szöveg minőségéért egyedül ő, az átdolgozó vállalja a felelősséget. De csak az általa elvégzett, utolsó munkahányad (2013–2017) s a vele járó textológiai döntések felelőssége az ő része. A korábban általunk elvégzett munkahányad (1985–2012) és az akkori textológiai döntések felelőssége nem.

Még ha meghaltunk volna, akkor is igényt tarthatnánk nevünk szerepeltetésére. Tverdota György valaha sajtó alá rendezte Bokor László hagyatékából annak József Attila-befogadástörténeti gyűjtését. Tverdota megháromszorozta az anyagot, de az mégis kettejük nevén jelent meg. A Magyar Népzene Tárának szerkesztői koncepcióját Kodály gyökeresen átalakította, a népdalokat formai helyett tartalmi alapon csoportosítva át, de az 50-es években mégis Bartók és Kodály közös szerkesztményeként jöttek ki a kötetek.

Igénypontok

1. Továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy az általunk javasolt kritikai szöveget átdolgozó Sárközi Éváé mellett Fuchs Anna és az én nevem is a sajtó alá rendezést irányító személyek között szerepeljen, a sajtó alá rendezésben részt vett fiatal kutatók és hallgatók névsorában pedig Sárközi Éva munkatársai mellett mindazok neve legyen megadva, akiket a 2012-es előzmény honlapján feltüntettünk.

A címlapon a valóságnak megfelelő megfogalmazást javaslok: „A sajtó alá rendezést Fuchs Anna, Horváth Iván és Sárközi Éva irányította”. Vagy: „A sajtó alá rendezés Fuchs Anna, Horváth Iván és Sárközi Éva irányításával történt”. Esetleg – durva egyszerűsítéssel – „Sajtó alá rendezte Fuchs Anna, Horváth Iván és Sárközi Éva”. A címnegyedben pedig, talán a címlap verzóján, hiánytalanul fel kell sorolni a sajtó alá rendezésben részt vett személyek neveit.

Az előszó vagy utószó elején meg kell világítani, hogy az előzményt mi készítettük, de azt Sárközi Éva átdolgozta, így a végleges szöveg minőségéért egyedül ő felel.

2. A 2017. október 5-i értekezleten elhangzott az a kompromisszumos javaslat, hogy, mint a munkában régóta részt vevő személy, én jegyezzem, Fuchs Anna nélkül, de Sárközi Évával együtt a kötet sajtó alá rendezését, és ne történjék elhatárolás, hanem maradéktalanul vállaljam Sárközi Évával közösen a végleges szöveg minőségéért a felelősséget. Ezt továbbra sem tudom elfogadni.

Sárközi Éva átdolgozásának minőségéért a szöveg ismerete nélkül nem tudok felelősséget vállalni.

Fuchs Anna derekasan kivette a részét a munkából – ideértve nemcsak az összeolvasást, hanem a textológiai döntéshozatalt is –, és egészségem megromlása óta a hallgatók és doktori hallgatók munkájának irányításából is.

3. Szeretném megismerni Sárközi Éva átdolgozásának szövegeredményét, az új kiadás kéziratát, hogy képet alkothassak az átdolgozásról. Kérem a szövegfájl átküldését a jelen állapotában, akkor is, ha az még nincs tökéletes kiadói kézirattá nyilvánítva. A közzététel előtt álló kézirat esetleges hibáit természetesen én sem fogom közzétenni.

Fuchs Anna nevében nem nyilatkozhatom. Ez a kiadás életem egyik fontos projektje. Ha elveszik tőlem, azzal felmérhetetlen kárt okoznak nekem. Ha 48 órán belül nem kapok megnyugtató választ, akkor szabad folyást engedünk az eseményeknek.

Üdvözlettel

Horváth Iván sajtó alá rendező

A szerkesztők válasza

Címzett: Horváth Iván, kelt: Budapest, 2018. február 8.

Nem kaptam engedélyt a levél közlésére.

Második levelem

Címzett: Veres András (másolatokkal), kelt: Budapest, 2018. április 12.

Kedves András,

furcsállod, hogy hivatalos levelet írtam. Kénytelen voltam, mert jogvita alakult ki közöttünk. Most itt egy személyesebb hangú – de továbbra is nyílt, másoknak is megmutatható – levél, amelyet az egyszerűség kedvéért Hozzád intézek, hiszen nyilvánvalóan Te vagy az egész ügy mozgatója. Sem Tverdota Gyuri, sem Sárközi Éva nem zárkózott volna el nevünk megfelelő feltüntetésétől. Az, hogy végül mindketten Téged követtek, bizonyára abból fakad, hogy tehetséged, szakismereteid és munkabírásod folytán nélkülözhetetlen voltál a tárgyi jegyzetek megírásához. Szerintem ez enyhítő körülmény, de fel nem menti Tverdota Gyurit a részfelelősség alól, sem Sárközi Évát nem hatalmazza fel arra, hogy a mi munkánkat is a saját neve alatt publikálja.

A készakarva elkövetett plágium, az öncélú könyörtelenség nem Rád vall. Feltevésem szerint sértettséged állhat a dolog mögött. Lehet, hogy megharagudtál Fuchs Annára, aki 4 évvel ezelőtt szerzői jogaink megsértésével vádolt meg Téged, pedig meg sem fordult a fejedben, hogy elvedd azt, ami a miénk. Lehet, hogy az őtőle elszenvedett sértés adta Neked az ötletet ahhoz, hogy épp szerzői jogi téren próbáld átalakítani Fuchs Anna és az én helyzetemet. Válaszomban rá fogok világítani arra, hogy jóhiszeműen, de tökéletesen félreértetted őt.

Követeléseink

Újra kimondom két követelésünket:

– A megjelenendő kötet címnegyedében Sárközi Éva neve mellett Fuchs Anna nevét és az enyémet is fel kell tüntetni sajtó alá rendezőként.

– Az előszóban el kell mondani, hogy a kettőnk által javasolt kritikai szöveget Sárközi Éva átdolgozta, és ebben a munkában mi nem vettünk részt.

Honorárium-igényünk nincs.

Porhintés

Szerettem volna képet alkotni az átdolgozásról, és ezért elkértem a fájlt. (Az elmúlt évtizedekben hányszor adtuk a kezetekbe a kritikai szöveg egyre javuló fájljait!) Ehelyett sajnos csak annyit ígértetek meg, hogy majd papírpéldányt kapok a tördelt levonatból:

mihelyt a könyv tördelése befejeződik, másolatát szívesen bocsátjuk rendelkezésére. Ebből láthatja majd, hogy milyen sokban tér el a mi változatunk az övékétől.

Ez porhintésnek bizonyult: semmit sem kaptam. Illetve kaptam valamit: meghívót a könyv bemutató ünnepségére, amely 10 nap múlva esedékes. Észrevételeimet így a műre magára nem, csak Válasz...-otokra alapozhatom – de egyelőre talán ez is elég. Remélhetőleg Nektek is elég arra, hogy a kinyomtatás előtt még megtegyétek az áttördelést nem igénylő, két változtatást.

Mi történt?

A Válasz... jórészt ezzel a kérdéssel foglalkozik.

A kritikai kiadás történetének legújabb fejezetét mi merőben másképp látjuk, mint ő.

Megvizsgálom állításaitokat. Az állítások olykor nincsenek alátámasztva, csupán kijelentések, de ezekkel is foglalkozom. A legfőbb állítás az, hogy a „mi kiadásunk” rossz, a „ti kiadásotok” remek, mintha két kiadásról lenne szó, mintha a „mi kiadásunk” nem csupán a „ti kiadásotok” előkészítője, előző munkafázisa lett volna.

A folytonosság letagadása

Álláspontotok a következő, képtelen állításban foglalható össze:

A 105626K sz. OTKA-kutatás (József Attila, Tanulmányok és cikkek, 1930–1937; kritikai kiadás) során létrejött kritikai szöveg nem az előző, 43457K sz. OTKA-kutatás (József Attila, Tanulmányok és cikkek, 1930–1937; kritikai kiadás) során keletkezett, majd 2005 és 2012 között a József Attila Társaság munkaközössége számára számos alkalommal frissített kritikai szöveget dolgozta át, nem azt tekintette kiindulópontnak, nem annak a hibáit javította ki. A munkát elölről kezdtétek, a kezdetektől, számottevő előzmény nélkül.

Ez az állítás valótlan.

Beszéltek egy, a mostanitól független, 2012-es, önálló kiadásról, holott ilyen sohasem létezett. A 2012-es internetes kiadás, ahogy a korábbi, hasonló, hálózati kiadások is (1999, 2003), hangsúlyozottan előzetes közlemény, a mostani kiadás előmunkálata volt, amelynek egyik célja a mű lassú elkészülése miatti sürgetések leszerelése volt, másik célja pedig a sajtó alá rendezők szerzői jogi igényének bejelentése és rögzítése, arra való tekintettel, hogy szokatlanul hosszú várakozásra kényszerültünk a források felfedezése és nyomtatásban való közzétételük között. Megítélésem szerint azért állítjátok be önálló kiadásnak az előzményt, hogy szembeállíthassátok vele a folytatást, a mostani első, nyomtatott kiadást:

úgy döntöttünk: a magunk útját fogjuk járni. Elismerve, hogy az ő szövegük copyrightja az övék, nem is maradt más lehetőség számunkra, mint hogy létrehozzuk saját változatunkat, saját copyright-tal. Mindez szerkesztői kollektívánk közös döntése volt, Sárközi Éva legfeljebb szenvedő alanya lett ennek, mivel rendkívüli terheket rótt rá.

– Kétlem, hogy az ilyesmit mégoly „közös döntéssel” el lehetne intézni. A szerzői (itt: sajtó alá rendezői) jog a személyhez tartozik. Nincs az a „szerkesztői kollektíva”, amely le tudná választani róla.

– Hogy a 2012-es, utolsó hálózati kiadást sem szántuk önállónak, hanem csupán előzetes közleménynek a mostani kiadáshoz, azt a jegyzetekben alkalmazott, házilagos qqq-kódok bizonyítják. Ezek csak bennfentesek (a munkacsoport) számára voltak érthetőek.

– Hogy a 2012-es, utolsó hálózati kiadás nem önálló, hanem ideiglenes, előzetes szövegközlés, azt éppen a Ti előszavatok rögzítette, amelyet Tverdota Gyurival együtt Te írtál a hálózati kiadáshoz, jelezve, hogy hamarosan elkészül a végleges kiadás is, tárgyi jegyzetekkel. Azt állítod, hogy a 2012-es közlésen a mi nevünk van, és ez legyen elég:

Ami pedig az ő kiadását illeti, azt nem veheti el tőle senki, az interneten fel van tüntetve az ő és munkatársai neve, igen helyesen. De megdöbbentő és felháborító tévedésben van, amikor az általunk készített kiadást is a magáénak tulajdonítja, és felszólítjuk rá: ne próbáljon idegen tollakkal ékeskedni!

Az interneten azonban, láttuk, nemcsak Fuchs Anna és az én nevem van feltüntetve, hanem a Tieitek is: Tverdota György és Veres András, mint akik épp a tárgyi jegyzeteken dolgoztok. Ezt mivel magyarázzátok, ha két független, egymással szembeállítható kiadásról van szó?

– Nemcsak akkor, az előszóban tekintettétek a mostani kiadás előkészítésének a 2012-es, hálózati szövegközlést, hanem, mint egy elszólásotok bizonyítja, még most is annak tekintitek. A végleges kiadás címnegyedében, mint tájékoztatsz, ezt írjátok:

A szövegközlés a Horváth Iván vezetésével előállított munkaanyag figyelembevételével készült.

Nos, ha a „2012-es kiadás”, amely még az előkelő „JAHSZK 2012” rövidítést is megkapja, csupán „munkaanyag” volt ehhez a mostani, végleges kiadáshoz – az volt –, akkor nem jogos azt önálló, a mostanitól független, azzal szembeállítható kiadásként beállítani.

Szöveged egy másik, önellenmondó pontján magad is elismered a folytonosságot. Ezt írod:

Kritikai kiadásunk kezdetekben a rendelkezésünkre bocsátott, általuk készített szövegközlésekre kívánt támaszkodni [...]

Az 2012-ben megjelentetett internetes közlésről tehát tudtad, hogy azt nem önálló kiadványnak, hanem a Ti munkátok előzményének, kiindulópontjának szántuk, és magad is annak tekintetted. (Hogy később mi történt, hogy megszakadt-e ez a folytonosság, a kiadás és főleg a fájl vizsgálatából majd kiderül. Hogy – leszámítva hibáink természetes kijavítását – történetesen nem jutottatok-e rendre ugyanazokra a textológiai megoldásokra, mint amilyeneket mi a rendelkezésetekre bocsátottunk.)

Az állítás hamissága

Miután azt a látszatot keltettétek, hogy két, egymástól független kiadásról van szó, hangsúlyozzátok, hogy a „Tiétek” a tudomány játékszabályai szerint hivatkozik a „miénkre”:

Nem az ő olvasatukat, hanem a sajátunkét adjuk közre, de rájuk is, másokra is támaszkodva, ahogy ez a tudományban szokás. Mi mindig feltüntetjük, hogy miben kapcsolódunk és miben térünk el másoktól, szemben Horváth Iván és társai gyakorlatával.

Állításotok szerint ugyanúgy, nem szorosabban kapcsolódtok a mi munkánkhoz, mint „mások” közleményeihez. Nem zavar Titeket, hogy „mások” megjelentek nyomtatásban, mi viszont a Veletek való megállapodás alapján közös kiadványunk számára dolgoztunk.

Még attól az állítástól sem riadtok vissza, hogy munkátok nem kapcsolódik erősebben a mi munkánkhoz, mint, mondjuk, Szabolcsi 1958-as kiadásához. Ő nem adott át nektek kritikaiszöveg-fájlokat, mi igen – szerintetek még sincs különbség:

Kiadásunk természetesen figyelembe vette az ő közléseiket is, csakúgy, mint a Szabolcsi Miklós által sajtó alá rendezett első kritikai kiadást és valamennyi más szövegkiadást.

Ha az 1958-as és a 2012-es szöveg felhasználásának szempontjából nincs különbség, az azt jelenti, hogy Ti is, mint mi,

– feltártátok a forrásokat (kéziratokat és nyomtatványokat),

– lemásoltátok,

– összeolvastátok, majd újra összeolvastátok, végül pedig

– textológiai elemzésnek vetettétek alá őket, és

– megállapítottátok a kritikai szöveget. Ezután

– az eredményt ellenőrzésképp egybevetettétek a korábbi kritikai kiadások megoldásaival. A mi 2012-es szövegünk csakugyan csupán ebben az utolsó munkafázisban kapott szerepet nálatok?

Ez valótlanság. Pedig még meg is ismétlitek:

Közlésünk alapja azonban minden esetben az elsődleges forrás, azaz a kézirat vagy az első közlés.

Kezdő sajtó alá rendezők gyakran azt gondolják, hogy az, ha ők egy meglévő kritikai szöveget átjavítottak a kéziratos és nyomtatott források segítségével, ekvivalens azzal, mintha a kéziratos és nyomtatott forrásokat önállóan rendezték volna sajtó alá, a már meglévő kritikai szöveget pedig csak ellenőrzésre használták volna. Ezt a hazugságot nem szabad megkockáztatni, mert a két eljárás valójában nem ekvivalens. Az alapszöveget a kritikai kiadónak saját magának kell lemásolnia és javítania. Ha nem így történik, az általában nyomot hagy, és bizonyítható. (A textológia szabályai magukra a kritikai kiadásokra is érvényesek.) (1) A „közös hibák módszerét” példával mutatom be. Tegyük fel, hogy textológiai megoldásainkból minden századik hibás. Ezekből Ti észrevettétek és kijavítottátok a legtöbbet, de néhányat benne hagytatok. E hibás textológiai megoldások közös volta bizonyítja, hogy a mi előzményünkből dolgoztatok. (2) Kikerülhettek műhelyetekből a kritikai kiadás munkálatai közben létrejött közbenső fájlok. Minden ilyen fájl a mi előzményünk és a Ti végleges szövegetek között fog elhelyezkedni, tanúsítva szövegetek valóságos fejlődését.

Mármost az a fájl, amely – hiába tagadjátok – kiindulópontotokul szolgált, a „munkaanyag” már tartalmazott egy sereg textológiai döntést. A költő szövege immár nem tartozik szerzői jogvédelem alá, de a mi nyomtatásban meg nem jelent textológiai döntéseink igen. Voltak lényeges eredményeink, a szövegállomány gyarapításától a Hegel–Marx–Freud keletkezésének elméletéig – ezekkel most nem törődöm. Volt rengeteg olyan szövegváltozat, amelyről azt állapítottuk meg, hogy a költő azonnal javította elütését vagy tollhibáját – ezeket rövid úton javítottuk, a jegyzetben sem megemlékezve róluk. Ezek is döntések, de most ezekkel sem törődöm. A tartalmilag értékes szövegváltozatokkal viszont igen. Ezeket egyenként elemeztük, döntést hoztuk róluk, típusokba osztottuk és rétegenként elkülönítettük őket. Idevágó textológiai döntéseink száma 2573. Ha valaki kíváncsi arra, hogy plágiumotok milyen fokú, elég ezeket az előzményben – nálunk – és az ezen alapuló késztermékben – Nálatok – összehasonlítania és megállapítania a tartalmi egybeesések számarányát a nyomtatásban meg nem jelent előzmény és a nyomtatott könyv között.

Ismételten kérlek: küldjétek át a fájlt. Nem a kötetet, hanem a fájlt, hogy ne csak szabadszemes, hanem gépi összehasonlításokat is tehessek, amikor képet alkotok munkátokról.

Ócsárlás

A munkaközösség felbontásának szerinted az is oka, hogy túl rosszul dolgoztunk:

a címnegyedben külön feltüntetjük: „A szövegközlés a Horváth Iván vezetésével előállított munkaanyag figyelembevételével készült.”, ami megfelel a valóságnak. (Fuchs Anna neve is szerepel szerkesztői előszavunkban.) Úgy véltük, ennyivel tartozunk az ő munkájuknak – ennyivel, de nem többel. Az általuk elvégzett „hányadnak” (hogy Horváth Iván terminológiájával éljünk) az ő feltételezésével szemben jóval kisebb volt a része szövegközlésünkben, nem beszélve arról, hogy ez elsősorban minőségi kérdés, nem mennyiségi.

Természetes lenne, hogy a mi előzményünkhöz képest rengeteget javuljon a költő szövege egy bőkezűen támogatott kutatás során. Természetes, hogy magasabbak vagytok azoknál, akiknek a vállán álltok, de ez még mindig nem ok az előzmény eltagadására. Egyelőre azonban nem hiszem el sem a nagy mennyiségi, sem a nagy minőségi javulást. Akkor nem féltetek volna átküldeni a fájlt.

Munkánk gyenge minőségét hosszan taglaljátok. Idézem, majd egyesével elemzem állításaitokat.

Kritikai kiadásunk kezdetekben a rendelkezésünkre bocsátott, általuk készített szövegközlésekre kívánt támaszkodni, de számos olyan probléma merült fel, amelyekre csak az eredeti források tanulmányozása adhatott magyarázatot. Ennek során be kellett látnunk, hogy az interneten is olvasható – korábbi időpontokból származó előzményekre épülő, önkorrekciót is felmutató – 2012-es hálózati kiadás (JAHSZK 2012) közléseiben nem csak átírási hibákat, téves olvasatokat kell javítani. Esetenként összetartozó szövegeket szakítottak szét és különállóakat tereltek egybe, szerzői szándékkal nem igazolt kompilált változatokat hoztak létre, a kéziratok egy részét nem vették figyelembe, filológiai gyakorlatuk pedig túlbonyolított, ugyanakkor nem kellően informatív.

Ezért volt szükség a szövegkritikai módszertan átalakítására, a keletkezési időrend és az eredeti források felülvizsgálatára. Kiadásunk természetesen figyelembe vette az ő közléseiket is, csakúgy, mint a Szabolcsi Miklós által sajtó alá rendezett első kritikai kiadást és valamennyi más szövegkiadást. Szövegközlésünk eltéréseit a többi kiadástól mindenhol külön feltüntettük (így a JAHSZK 2012-höz képest is). Közlésünk alapja azonban minden esetben az elsődleges forrás, azaz a kézirat vagy az első közlés.

Lássuk egyesével az állításokat.

„Ad fontes”

Ez tényleg szemrehányás volna? Csak a laikus láthat furcsaságot abban, hogy a kritikai kiadás munkatársainak állandóan vissza kell nyúlniuk a forrásokhoz. Azért fényképeztem le Számotokra a költő kéziratait az OTKA-kutatás kezdetén, hogy megkönnyítsem a kritikai szöveg állandó egybevetését a forrásokkal. A kritikai szöveget mennél több szem mennél többször vesse össze a forrásszöveggel. A kritikai kiadás, ahogy Stoll Béla mondja, hibavadászat.

Átírási hibáink

Ennek során be kellett látnunk, hogy az interneten is olvasható – korábbi időpontokból származó előzményekre épülő, önkorrekciót is felmutató – 2012-es hálózati kiadás (JAHSZK 2012) közléseiben nem csak átírási hibákat, téves olvasatokat kell javítani.

Hibátlan szöveg bizonyára nincs, nem meglepő, hogy átírási hibákat vagyis téves olvasatokat tulajdonítasz nekünk. De sokat-e vagy keveset? Azt állítom, hogy mi ebből a szempontból igen precíz, többször összeolvasott szöveget adtunk át Nektek. Téves olvasatból aránylag nagyon keveset találhattatok. Azokat is egyenként meg kell vizsgálni: hátha olykor a Ti olvasatotok téves.

A szövegek nem jó megértése

Esetenként összetartozó szövegeket szakítottak szét és különállóakat tereltek egybe [...]

Ez nyilván csak nagy ritkán fordult elő, és akkor sem ok nélkül. Amikor átírtuk és javítottuk a szövegeket, olykor még nem eléggé értettük meg őket. Még nem álltak rendelkezésre a tárgyi jegyzetek, amelyeket mostanra megírtatok. Egy-egy töredékről olykor nem tudtuk eldönteni, hogy melyik elveszett műnek a töredéke. Az időrendről sokszor alig volt elképzelésünk. A kutatás kezdetén, amikor kritikaiszöveg-javaslatunkat átadtuk, 24,7 millió forinttal kevesebbet tudtunk ezekről a szövegekről, mint amennyit Ti tudtok most, a kutatás végén. Nemcsak én nem, hanem a József Attila Társaság munkacsoportja sem rendelkezett mai tudásotokkal. Még Te is sok mindent elrontottál annak idején, a Hegel–Marx–Freud előzetes kiadásakor. Az intézményes kutatás előtti időkből származó, értelmezésbeli hibáink nem szégyellnivalók, hanem természetesek.

Aztán azt is tudnunk kellene, hogy hány ilyen hibát követtünk el. Nyilván nagyon keveset. Meg a rend kedvéért azt is meg kellene állapítani, hogy minden ilyen esetben csakugyan igazatok van-e, vagy éppen Ti, éppen most hibáztok.

Kompiláltunk

[S]zerzői szándékkal nem igazolt kompilált változatokat hoztak létre [...]

Ez annyira nem vallana ránk, hogy egyelőre képtelen vagyok elhinni. Vajon miről lehet szó? És megint, ebben az esetben is felvetődik a kérdés, hogy, még ha csakugyan előfordult volna olyan eset, amit kompilációnak véltek, akkor helyesen vélitek-e annak? Vajon igazatok van-e?

Ezzel kapcsolatban kell tennem egy megjegyzést, amelyet nem szabad félreértened. Tudod, hogy teljességgel hiányzik belőlem a rangtisztelet, hogy a tudományok köztársaságában meggyőződéses republikánus vagyok. Sárközi Éva textológusi erényeit tisztelem, de mégis sokkal fiatalabb és egyben-másban tapasztalatlanabb nálam, ez az igazság. Sok évtizede foglalkozom a textológia gyakorlatával és elméletével. Szerintem elvben igenis elképzelhető, hogy ebben a még le nem folytatott vitában olykor nemcsak én tévedhetek.

Kifelejtések

[…] a kéziratok egy részét nem vették figyelembe [...]

Nem tudom, miféle kéziratokról vagy kéziratról van szó, de ezt a hibát szívesen elismerem látatlanban is. Örülnék, ha az átdolgozás során Ti is ismeretlen kéziratokat tártatok volna fel. Vagy csupán egy gépiratos levél hátlapjáról (versójáról) van-e szó, amelyen szintén írás volt? Ha igen, akkor sem mentségünk, hogy – szemben a mai, eszményi helyzettel, amikor majdnem az egész hagyaték együtt van a PIM Kézirattárában, és kényelmesen kutatható – nekünk általában fényképekről kellett dolgoznunk. Az viszont némiképp mentségünk, hogy kiadásunk előzetes közlemény volt, és részben éppen az ilyen hibák megtalálásának céljával készült.

Bonyolultság

[F]ilológiai gyakorlatuk pedig túlbonyolított [...]

Van ebben igazság. A sajtó alá rendezés felelőseként, rendkívüli bonyolultsága ellenére, már az első OTKA-pályázat idején a TEI–XML ajánlást szerettem volna választani a kritikai szöveg metanyelvéül, de a megvalósításig akkor nem jutottunk el. A TEI–XML mára de facto nemzetközi szabvánnyá vált, mert megvan az a rendkívüli előnye, hogy nem a szöveg megjelenítését írja le a nyomdászat eszközeivel, mint a klasszikus kritikai kiadás, hanem a szöveg szerkezetét, ráadásul tetszőleges bonyolultsággal. A textológusnak a szövegkritikai apparátusban módja van a szöveg bármely részletét bármilyen árnyaltan leírni. A TEI–XML állomány – éppen mert csak szerkezetet ír le – sajnos csöppet sem szemléletes. A szövegleíró metanyelv matematikai jellegű kifejezéseinek nyomán a szöveg nyomtatott, képernyős vagy egyéb megjelenítését külön segédprogrammal kell megvalósítanunk. József Attila értekező művei jelentős részben saját kezű kéz- és gépiratokban maradtak fenn. A TEI–XML árnyalt szövegfelfogása lehetővé tette, hogy a szövegváltozatokat sokféleképpen csoportosítsuk és fajtánként nyilvántartsuk úgy, hogy nyomtatott vagy képernyős kiadás esetén bármely, utóbb feleslegesnek ítélt információt szabadon elhagyhassunk. A virtuáliskönyv ideiglenes (béta) verzióját Király Péter (ma a Göttingen eResearch Alliance Team tagja) programozta.

A TEI–XML egykori közös munkahelyünkön, az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében sem ismeretlen. Az Elméleti Osztályon zajlott le egy, nemzetközi viszonylatban is korai – akkor még – TEI–SGML-konferencia 1991 januárjában, Lou Burnard, Willard McCarty, David Robey részvételével, az én szervezésemben. Ma a TEI–XML-formátumot ajánlja textológusoknak az Intézet igazgatója (G. Kecskeméti, Electronic Textual Criticism: a Challenge to the Editor and the Publisher = New Publication Cultures in the Humanities: Exploring the Paradigm Shift, ed. by P. Dávidházi, Amsterdam, Amsterdam University Press 2014: 96).

A József Attila-kiadásban módszertani megoldást szerettem volna találni a hálózati szövegkiadások nagy problémájára, az informatikai környezet rendkívül gyors változása következében fellépő elavulásra (I. Horváth, On-line Critical Editions in the 90s: Practice and Theory = Digital Technology and Philological Disciplines, eds A. Bozzi, L. Cignoni, J.-L. Lebrave, Pisa–Roma, Istituti editoriali e poligrafici internazionali, 2004: 254). Már a Tverdota Gyuri vezette első OTKA-pályázatunk beszámolójában is szerepelt ez a becsvágyó terv. A József Attila-kiadás mellékterméke lehetett volna ez az elavulás-késleltető javaslat a TEI-szervezet számára.

Már említettem, hogy a nagy szakértelmet igénylő TEI–XML-állomány mellett egy nagyon leegyszerűsített, *.rtf-állományt is köröztünk a munkacsoportban, de a „qqq kódok” miatt sokak számára ez is túl bonyolult volt. Ti ezt a lebutított fájlt vettétek alapul, ezt javítgattátok, a TEI–XML-struktúrát sorsára hagyva, pedig csak azt lett volna szabad módosítanotok. Így lemondtatok arról, hogy az eredménynek egyszerre legyen strukturált, hálózati és strukturálatlan, nyomtatott változata. Sokan visszariadnak a formátum bonyolultságától, és nem készítenek TEI–XML-kiadást. Ti azonban egy már elkészült, eleve TEI–XML szabványú kritikaiszöveg-javaslatot kaptatok kézhez, és azt dobtátok el az idejétmúlt, strukturálatlan formátum kedvéért.

Szegényesség

[U]gyanakkor nem kellően informatív.

Mire gondolhattok? A kéziratok leírását nagyon rövidre szabtuk, mert arra gondoltunk, hogy a PIM Kézirattárának katalógus-leírása elegendő. Voltak a munkacsoportban, akik a leírásokat ki akarták egészíteni a kéziratok méretadataival. Bírálatuk nyomán a kéziratok lefényképezésekor mm-beosztású fémvonalzókat illesztettem a papírlapokat határoló szakaszokhoz, hogy a mérésekhez majd ne kelljen újra megbolygatni a kéziratokat. Az íróeszközök leírását és a hipotetikus alkotási rétegek elemzését hátsó jegyzetbe tettük, lapalji jegyzetben csupán az elemzés eredményét, a megszámozott rétegeket tüntetve fel. Bírálóink azt szerették volna, ha a lapalji jegyzetekben is említés történik a szöveg fizikai hordozójáról, szemben a mi törekvésünkkel, akik a szöveget anyagtalan elvontságnak szerettük volna tekinteni. Ez a vita még zajlott, amikor megszakadt közöttünk a munkakapcsolat.

Folytatom állításaitok elemzését.

Újra: bonyolultság

Ezért volt szükség a szövegkritikai módszertan átalakítására [...]

Láttuk: elhagytátok a TEI–XML-módszert a régimódi szövegkritikai eljárás kedvéért. Nincs okotok büszkélkedni ezzel.

Újra: „ad fontes”

[…] a keletkezési időrend és az eredeti források felülvizsgálatára.

Láttuk ezt is: az időrendet nagyrészt Nektek, a tárgyi jegyzetek szerzőinek kellett megalkotnotok, mint ahogy a mi kritikaiszöveg-javaslatunknak az eredeti forrásokkal való kritikai egybevetése is természetes foglalatosság a textológiai munka minden fázisában. A tervben jelentős összeg volt előirányozva nemcsak a tárgyi jegyzetek megírására, hanem kritikai szövegünk pontosítására is.

Ezzel egyenként megmutattam, hogy azon indokaitok, amelyekkel azt magyarázzátok, hogy miért kellett a munkát újra kezdenetek, hol látszólagosak, hol alaptalanok.

Miért hagytuk faképnél a vezetéseddel készülő kiadást?

Azt írod, mendemondákra hivatkozva, hogy ráuntam a József Attila-filológiára, hogy már más érdekel. Van ebben igazság. Ne felejtsd el, hogy már évtizedek óta vagyok a szövegek felelőse, és előfordult, hogy a tárgyi jegyzetek terén évekig nem történt előrehaladás. Sok mindent el is felejtettem, mert már máson jár az eszem. (Tavaly az Ómagyar Mária-siralom kritikai kiadásán dolgoztam, idén a Halotti beszédén.)

A kiadás véglegesítését, a 2013-ban kezdődött OTKA-kutatást viszont továbbra is támogattuk, én is, Fuchs Anna is, az értekezleteken részt vettünk – egészen 2014. március 28-ig. Azon a megbeszélésen olyan élmény ért, amelynek hatására megszakítottam Hozzád fűző régi barátságomat, és nem vettem részt tovább a társszerkesztéseddel készülő kritikai kiadás munkálataiban, Fuchs Anna pedig az egész irodalomtudománnyal szakított. A vita levezetésének módját helytelenítettük.

Megmutatom, miben látom Tőled eltérően a tudományos vezető szerepét. Ezt írod:

[...] a textológiai munkájukat lehetővé tevő és támogató OTKA-kutatásnak Tverdota György volt a témavezetője, akinek nem jutott eszébe, hogy revolverezni próbálja a silány munkát végző Horváth Ivánt és csapatát, mint ahogy ő teszi most velünk.

Nem törődöm azzal, hogy mennyire nem törekszel udvarias kifejezésmódra, bár vezetői pozícióban – márpedig a szerkesztő vezetői pozícióban van – ez sem lenne kárhoztatható. A „revolverezni” annyit tesz, mint zsarolni, és a zsarolás bűncselekmény. Aztán honnan tudod, hogy „silány” munkát végeztünk? Egy betűt se láttál (senki se látott) az Általad most keményen elítélt szövegből. Egyedül tőlem tudod, hogy megítélésem szerint az első OTKA-támogatás végén előállt szöveg még mindig nem volt jó – mégis milyen magabiztosan ítélkezel. De engem most nem vezetői stílusod, hanem a vezetői munkáról való elképzelésed érdekel.

Felfogásod szerint Tverdota Gyuri, mint témavezetőm, főnökként megtehette volna, hogy alaposan megtáncoltat, vagy legalábbis megfenyeget ezzel (revolverez). Ebből kiderül, hogy a tudományos témavezető szerepét merőben máshogy fogjuk fel. Tehetséges munkatársait az ember témavezetőként ötletekkel, elismeréssel, tartalmas vitával ösztönzi; más lehetőség nincs. (A valóságban egyébként Tverdota Gyuri akkor súlyos alkotói válságon ment keresztül, és az OTKA-teljesítés kiválóra minősítését bírálóink nagyvonalúságán kívül főleg a mi „silány” munkánknak köszönhettük.)

2014. március 28-én főnöki kezed sújtó hatalmát volt alkalmunk megtapasztalni. Úgy készültem pedig, hogy a napirendnek megfelelően a Te munkádat fogjuk megbírálni. Szétküldted a Hegel–Marx–Freud-hoz készült, gondolatgazdag magyarázatodat. Mindketten írtunk már a tanulmányról, mindketten a legtöbbre becsüljük – de nem egyformán értelmezzük minden részét. Gondosan kipreparáltam izgalmas kéziratodat, felkészültem a magam hozzászólására. A mellékletben ott volt a tanulmányszerű értelmezés mellett egy szövegkiadás-féleség is, de arra nem fordítottam különösebb figyelmet. Nem a hibái, hanem eleve hibás módszere miatt. Te ugyanis a mi utoljára szétküldött *.rtf-fájlunkat alakítgattad át, az pedig tilos művelet, mert a sima szövegfájl csak árnyképe a TEI–XML-fájlnak. (Újra elmondom, mert sohasem sikerült világossá tennem: minden javítást a TEI–XML-fájlban kell elvégezni, és utána, programmal kell kinyerni belőle az újabb, sima szövegfájlt. Nincs egyszerűbb út, sajnálom. Azt a példát szoktuk felhozni, hogy akváriumból [TEI–XML-fájl] lehet halászlét [sima szövegfájlt] készíteni, de halászléből [sima szövegfájlból] akváriumot [gazdagon strukturált TEI–XML-fájlt] készíteni lehetetlen.) Nem lehetett előre látni, hogy a megbeszélésen végül ez a szerény és hibás szövegközlés fontos szerepet fog játszani. A meghívóból azt végképp nem lehetett megsejteni, hogy a szövegközlés módszertanáról lesz szó, és mi leszünk pellengérre állítva.

A napirenden tehát a Te tanulmány-jellegű Hegel–Marx–Freud-értelmezésed szerepelt. A vita hatalmas késéssel kezdődött, mert előbb ráérősen, élőszóban is előadtad gondolatmenetedet. Elővettem hozzászólásomat, amelyben arról tájékoztattalak volna Titeket, hogy megtaláltam az Általad vitatott, szoros gondolati kapcsolódást a Bartók-vázlat és a Hegel–Marx–Freud között. Hozzászólásom elmondására végül nem tudtam sort keríteni (csak 2016 őszén, a Zenetudományi Intézetben adhattam elő), mert a József Attila-tanulmány értelmezésének kérdése döbbenetes módon mintha senkit sem érdekelt volna. Az első hozzászóló Sárközi Éva volt, aki a legnagyobb meglepetésemre nem Hozzád, hanem Fuchs Annához és énhozzám intézte kérdéseit és ellenvetéseit nem a Te tárgyi jegyzeteddel, hanem a mi sajtó alá rendezési tevékenységünkkel kapcsolatban. A meghívón szereplő téma helyett az ülés témája a mi sajtó alá rendezési gyakorlatunk lett. Pontos, amit írsz:

[…] 2014. március 28-án […] egyértelműen kiderült, hogy elégedetlenek vagyunk az általuk követett elvekkel és gyakorlattal.

A (legalábbis látszólag) rögtönzésszerűen, kapkodva lefolytatott vita során kiderült, hogy vége annak a jó világnak, amikor még én voltam a sajtó alá rendezés felelőse. A vezetőségnek, ha nem tetszik neki, amit csinálok, immár nemcsak az a lehetőség áll rendelkezésére, hogy meggyőz, hanem az is, hogy megkérdezésem nélkül akár át is szerkesztheti a fájlt. Akkor derült ki a számunkra, hogy a vita fő szereplője nem a Te Hegel–Marx–Freud-értelmezésed, hanem szerény sajtó alá rendezési javaslatod, a mi fájlunk vakmerő átalakítása, amelyről azt hittük, hogy egyetlen, tapintatos mondattal helyre lehet tenni.

Textológusi trónfosztásom – az, hogy a szerkesztők ezen a téren is főnökök, és immár nem ruházzák rám a sajtó alá rendezés felelősségét – kimondatlan maradt, de ténylegesen megtapasztaltam. Méltatlan volt, hogy a kötet szövegkritikai módszerének vitája és a döntés mindössze félórás, rögtönzött (a napirenden nem szereplő) megbeszélést érdemelt. (Utólag még az a gyanú is felébredt bennem, hogy a sajátos időgazdálkodásnak talán hatalomtechnikai oka lehetett.)

A legnagyobb bosszúságot pedig az okozta, hogy a megbeszélésen laikusokkal kellett vitatkoznunk. Meggyőződésem, hogy addig bírálóink egyike sem forgatta a Guidelines-t (a TEI–XML kézikönyvét) vagy valami más, egyszerűbb bevezetőt. Senki sem értette, hogy szövegszerkesztővel belenyúlni az általunk csak kényelmi okokból számukra mellékelt sima (*.rtf) fájlba tilos művelet, mert több éves munkát tesz tönkre.

Máig tart a felháborodás hulláma, amelyet Fuchs Anna váltott ki azzal, hogy végső kétségbeesésében a copyright-ot emlegette. Pedig igaza volt, csak szavait épp úgy nem értettétek meg, mint a TEI–XML-ről való lemondás tétjét. Mi is van a mi 2012-ben gondosan odabiggyesztett, szerzői jogi nyilatkozatunkban? Semmi egyedi. A ’90-es évek óta ezt használom, amikor a kiadó vagy honlap-tulajdonos nem tiltakozik, de nem az én találmányom, hanem a GNU–Linux-világból vettem át. Te hosszan idézed:

Mindannyian élénken emlékszünk, hogy ott és akkor Fuchs Anna nyomatékosan felhívta rá figyelmünket: a szövegközlés copyrightja az övék. Magának az elektromosan közzétett szövegüknek élén is Szerzői jogi nyilatkozat áll, melyben ez olvasható:

„József Attila életműve nem áll szerzői jogvédelem alatt, de ez a szövegkritikai kiadás (a – korábban olykor ismeretlen – szövegforrások feltárása, a szövegváltozatok pontos átírása, majd tudományos következtetések révén a hiteles szöveg megállapítása és korszerű közlési módjának kikísérletezése) nem köztulajdon, hanem a GNU Public Licence (GPL, ©1992) hatálya alá tartozó szellemi termék.”

Minthogy a munka OTKA-pénzen készült, hozzáteszik:

„Mindenkinek joga van arra, hogy ezt az összeállítást egészében vagy részben, bármely tetszőleges eszköz igénybevételével, akár papírra, akár más adathordozóra lemásolja, ott korlátozásmentesen tárolja, ingyenesen terjessze, vagy pénzért árusítsa, feltéve, hogy ezt a címleírást, ezt a copyright-ot és ezt az engedélyező megjegyzést minden részleges vagy teljes másolati példányon jól olvasható módon feltünteti.”

A munka nem OTKA-pénzen készült. Azon készült a 2005 körüli, sehol nem publikált változat, amelyet elfogadtak és kifizettek. A 2012-es, sokkal jobb szövegért már nem kaptunk – nem is fogadtunk volna el – pénzt. A szabad hozzáférés előírása nem az OTKA hatására jelent meg nálunk, hanem megfordítva: a ’90-es évek óta ezt követelő, nemzetközi tudományos közösség (benne a mi műhelyünk) hatása volt az OTKÁ-ra.

De most ne ezzel törődjünk, hanem azzal a két mondattal, amelyet szerzői jogi nyilatkozatunkból – érthető, de aligha helyeselhető módon – nem idézel. Ez a probléma kulcsa:

Engedélyezetlen módosított változatokat nem szabad készíteni. Fordítások készítése nem számít módosításnak.

Erre hivatkozott Fuchs Anna, amikor látta, hogy nem érted meg, nem értitek meg érveinket. Rámutatott, hogy nincs jogotok a szabályok figyelmen kívül hagyásával módosítani a szöveget, ezzel lemondva a TEI–XML-struktúráról. Leveletekből nyilvánvaló: máig nem fogtátok fel, hogy az a – talán nem is teljesen – rögtönzött vita valójában miről is szólt.

„Hitbizomány”

Végül azzal foglalkozom, amiben van igazság:

az 1986-os szöveglelet megismerését Horváth Iván nemcsak segítette, hanem gátolta is. A szövegekkel úgy bánt, mintha kizárólag az ő „hitbizománya” lenne.

Elismerem, hogy a kézirat- és nyomtatványanyag provenienciájára vonatkozó értesüléseim jó részét nem oszthattam meg kollégáimmal. Ígéretek kötöttek, érdekeket vettem figyelembe. (A titkolózás egyébként, azt hiszem, legújabban már feleslegessé vált.) A gonosz pletykák zavartak, de az irigység szórakoztatott. „A kartársat hagytam irigykedni, hiszen a kartársak irigysége a tudós egyetlen földi jutalma” (Szerb Antal).

Az értesüléseket tehát nem, de a szövegeket magukat igenis megosztottuk, én és munkatársaim, a kritikai kiadás készülésének évtizedei alatt. Sőt, a tárgyi jegyzetek szerzői talán csak azért engedhették meg maguknak nagyobb botrány nélkül a lassú munka luxusát, csak azért húzhatták el évtizedekig, mert az olvasók a világhálón megkapták a költő szövegeinek legalább előzetes közlését. A tárgyi jegyzetekre való várakozás közben, honlapokon, egyre javuló minőségben, háromszor is (1999, 2003, 2012) nyilvánosságra hoztuk őket, mindig hangsúlyozva, hogy ezek csupán előkészületek a tárgyi jegyzetekkel felszerelendő kritikai kiadáshoz. Ennyit a nagyközönség kiszolgálásáról. De a szakemberek igényeit is kiszolgáltuk.

Kb. 2005-től Tverdota Gyuri fokozatosan bevonta a József Attila társaság rátermett tagjait – mindenek előtt Téged – a tárgyi jegyzetek megírásának feladatába. Attól kezdve az érdeklődők körlevelekben rendszeresen megkapták Fuchs Annától a kötet teljes anyagát, gyakran frissített *.rtf-fájlokban. A készülő kötet kéziratanyagának legértékesebb részét pedig Te kérted el és kaptad meg előzetes közlésre (Literatura 2008):

Az alábbiakban közreadom József Attila Hegel – Marx – Freud címen ismert tanulmányának főszövegét és változatainak egy részét. A közlés alapja a kritikai kiadás most készülő második kötetének kézirata: József Attila: Tanulmányok és cikkek 1930-1937. Szövegek. Közzéteszi Fuchs Anna és Horváth Iván vezetésével Bognár Péter és Buda Borbála. A szövegekhez általuk írt jegyzeteket szerepeltetem, de erősen megrostálva. Csak azokat tartottam meg, amelyek szerintem jelentős változtatásokat jeleznek. […] A szövegváltozatok itt található sorrendje az én értelmezésemet tükrözi.

Akkor még nem emlegettél hitbizományt, nem vádoltál azzal, hogy a kollégákat és a közönséget nem engedem hozzáférni a szövegekhez. És még arra is képes voltál, hogy anélkül dolgozz át egy sajtó alá rendezést, hogy az előzményt készítők neveit eltüntesd a sajtó alá rendezők közül.

Összefoglalás

Ne rejtegessétek tovább azt a tényt, hogy kiindulópontul a mi fájlunkat használtátok. Bár szerzői jogi nyilatkozatunkban megtiltottuk az ilyen eljárásokat, követelésünk nem erre irányul. Utólag hajlandóak vagyunk hozzájárulni módosításaitokhoz annak fejében, hogy bevalljátok őket. Követelésünk csupán arra irányul, hogy mondjatok igazat:

– A megjelenendő kötet címnegyedében Sárközi Éva neve mellett Fuchs Anna nevét és az enyémet is tüntessétek fel sajtó alá rendezőként,

– az előszóban pedig mondjátok el, hogy a kettőnk által javasolt kritikai szöveget Sárközi Éva átdolgozta, és ebben a munkában mi nem vettünk részt.

Immár nem bánt, hogy módosításaitokat nem a TEI–XML-állományon, hanem az *.rtf-en hajtottátok végre. Végül is mindkét fájl ugyanazt a kritikaiszöveg-javaslatunkat tartalmazta, bár finom lehetőségek özöne kihasználatlanul maradt. Sebaj; egy mikroszkóppal rengeteg mindent lehet kezdeni, például be lehet verni vele egy szöget a falba.

Még előnye is van a dolognak. Hosszú pályafutásom során többször és az irodalomtudomány különböző területein ihlető hatással voltam a környezetemben dolgozó kutatókra. Örömmel és titkos büszkeséggel töltött el ez. Elegánsabb dolog jelen lenni a vetésnél, mint az aratásnál. József Attila értékező prózájának esetében ez most túlságosan jól sikerült. Rossz érzés megkárosítást elszenvedni, de még mindig jobb, mint elkövetni.

Mit szándékozom tenni? A kiadóhoz fordulhattam volna, megállítva a kötet megjelenését, de az nem én lettem volna. Az engem ért nem vagyoni kár fejében jóvátétel megállapítását kérhetném a bíróságtól, de erre sem könnyű rászánnom magam. Valószínűleg megelégszem azzal, hogy hosszú életet kívánjak Nektek hármótoknak, jó egészségben, hogy sokáig kelljen együtt élnetek annak emlékével, amit tettetek.

Érdeklődéssel várom a kötetet. Üdvözlettel

Horváth Iván

Veres András válasza

Címzett: Horváth Iván, kelt: Budapest, 2018. április 12.

Nem kaptam engedélyt a levél közlésére.

[1] JÓZSEF Attila, Tanulmányok és cikkek : 1923–1930. Szövegek, kiad. HORVÁTH Iván vezetésével BARTA András, KISS Zsuzsanna, GOLDEN Dániel, HEGEDŰS Orsolya, SERÉNY Zsuzsanna, Budapest, Osiris, 1995.

JÓZSEF Attila, Tanulmányok és cikkek : 1923–1930. Magyarázatok, írta TVERDOTA György, Budapest, Osiris, 1995.

[2] JÓZSEF Attila Összes tanulmánya és cikke. Szövegek, 1930–1937, 1.0. kiadás, kiad. HORVÁTH Iván, FUCHS Anna, BOGNÁR Péter, BUDA Borbála Sára, DEVESCOVI Balázs, GOLDEN Dániel, programozta KIRÁLY Péter, Budapest, ELTE, 2012. Online közlés. http://textus.elte.hu/ja/

[4] JÓZSEF Attila, Összes versei, kiad. STOLL Béla, Budapest, Balassi, 2005, III. 81.

[11] BABITS Mihály, Írás és olvasás, Budapest, Athenaeum, 1938, 234.

[17] VERES András, Egy ismeretlen József Attila, Literatura, 2008, 76–101.

[18] Talányos ez a kifejezése: „A (meg nem jelent) második részhez (7. ponthoz) kapcsolható változatokból” stb. (i. m. 94). A II. rész nemcsak nem jelent meg, hanem el sem készült, a költő talán hozzá sem látott az előzetes anyag- és ötletgyűjtésen túl a megírásához. Az I. részt valószínűleg csak nagyon kevéssel halála előtt dolgozta át.

[20] Ennek gondolati forrásait (Wilhelm Reich? mások?) még nem tárta fel a kutatás.

[22] A magyar irodalom története, főszerk. SŐTÉR István, Budapest, Akadémiai, 1966, VI. 371–372, http://mek.oszk.hu/02200/02228/html/06/195.html [Letöltve: 2019. 12. 08.]

[30] HORVÁTH Iván, Gépeskönyv, Budapest, Balassi, 2006, 251–262.

[31] BARTÓK Béla, A magyar népdal, Budapest, Rózsavölgyi, 1924, xxxvi, xxxiv.

[34] JÓZSEF Attila, Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben, s. a. rend. STOLL Béla = „Miért fáj ma is.” Az ismeretlen József Attila, szerk. HORVÁTH Iván, TVERDOTA György, Budapest, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó – Balassi Kiadó, 1992, 448.

[35] Sigmund FREUD, Három értekezés a szexualitás elméletéről, ford. FERENCZI Sándor = Sigmund FREUD, Válogatás az életműből, vál., szerk., jegyz. ERŐS Ferenc, Budapest, Európa, 2003, 278.

[36] „Az identifikáció már a kezdetektől fogva ambivalens”, Sigmund FREUD, Tömegpszichológia és énanalízis, ford. Szalai István = Sigmund FREUD, Válogatás az életműből, vál., szerk., jegyz. ERŐS Ferenc, Budapest, Európa, 2003, 551.

[37] „Az Ödipusz-komplexum lényegében a szeretet-gyűlölet dialektikájának, másként a lélek eleven ambivalenciájának a férfi tudattalanjában való lerögzítése.” JÓZSEF Attila, Rapaport-levél, s. a. rend. Horváth Iván = „Miért fáj ma is.” Az ismeretlen József Attila, szerk. HORVÁTH Iván, TVERDOTA György, Budapest, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó – Balassi Kiadó, 1992, 363.

[38] Sigmund FREUD, A nőiség, ford. LENGYEL József, ERŐS Ferenc = Sigmund FREUD, Válogatás az életműből, vál., szerk., jegyz. Erős Ferenc, Budapest, Európa, 2003, 713.

[39] ERŐS Ferenc, Bevezetés = Sigmund FREUD, Válogatás az életműből, vál., szerk., jegyz. ERŐS Ferenc, Budapest, Európa, 2003, 490–491.

[40] Például Sigmund FREUD, Esszék, szerk. BUDA Béla, Budapest, Gondolat, 1982, 284, 306–307, 422; Sigmund FREUD, Bevezetés a pszichoanalízisbe, ford. HERMANN Imre, Budapest, Gondolat, 1986, 262.

[41] Sigmund FREUD, A nőiség, ford. LENGYEL József, ERŐS Ferenc = Sigmund FREUD, Válogatás az életműből, vál., szerk., jegyz. ERŐS Ferenc, Budapest, Európa, 2003, 715.

[42] BORGOS Anna, Pszichoanalitikus elméletek nőiségképe Freudtól a feminista pszichoanalízisig = Társadalmi nemek – Elméleti megközelítések és kutatási eredmények, szerk. KOVÁCS Mónika, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2017, 22.

[45] Már a 19 éves József Attilával előfordult, hogy nem átallotta aláásni a felettes-ént, az erkölcs forrását (Szegényember szeretője): „Szegényember akkor lop, ha éhes, / Akkor se lop, de hát nagyon éhes.”

[46] Összefoglalóan: SZABOLCSI Miklós, Kész a leltár. József Attila élete és pályája, 1930–1937, Budapest, Akadémiai, 1998, 826–828.

[47] CSERNE István, Mitológia és diagnosztika. József Attila kórképe = „Miért fáj ma is.” Az ismeretlen József Attila, szerk. HORVÁTH Iván, TVERDOTA György, Budapest, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó – Balassi Kiadó, 1992, 63.

[48] JÓZSEF Attila, Összes versei, kiad. STOLL Béla, Budapest, Akadémiai, 1984, II. 387; JÓZSEF Attila, Összes versei, kiad. STOLL Béla, Budapest, Balassi, 2005, II. 467.

[50] MARX Károly, A tőke, ford. RUDAS László, NAGY Tamás, Budapest, Szikra, 1948, I. 23.

[53] A késő ókori Hórapollón szerint csak nőstény keselyűk léteznek. Sigmund FREUD, Leonardo da Vinci egy gyermekkori emléke, ford. VIKÁR György = Sigmund FREUD, Esszék, Budapest, Gondolat, 1982, 278. (Nem tudok arról, hogy Leonardo Hórapollón-ismeretét sikerült volna valószínűsíteni.)

[55] Pontatlan: valójában akkor már egy-két hete tudtam a tervről, és telefonon tiltakoztam ellene. Az értekezlet ennek hatására ült össze.