Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

Nyitólap	Költemények	Névjegy	Szerzői jogi nyilatkozat	Köszönetnyilvánítás	Magyarázatok	Módszer	Szövegjavítások	Utószó
Elavult kiadások	Egyéb szépirodalmi művek
	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

A kiadás elvei

Az 1.0. kiadás számára összeállította Fuchs Anna

A kiadás elveit közösen alakítottuk ki. Szövegfogalmunk^[1] szerint

– a szöveg jelek rendezett halmaza;

– jel az, amit egy jelkészlet-halmaz egy elemébe leképezünk;

– pontos másolás történik akkor, amikor a forrásul szolgáló szöveg elemeit és az eredményül kapott szöveg elemeit a jelkészlet-halmaznak rendre ugyanazokba az elemeibe képezzük le.

Tehát csak szöveget lehet másolni pontosan. Amit nem lehet lemásolni belőle, az nem is része a szövegnek.

Ebből következett, hogy el kellett választanunk az esetlegességeket a jelkészlet-halmaztól. A jelkészlet-halmaz nem valami eleve adott dolog, hanem meg kellett határozni.

I. A szövegtörténet ismertetése

Hogy egyáltalán meg tudjunk állapítani szövegtörténeti változatokat, figyelembe kellett vennünk a forrásszövegek helyek szerinti indexelését. A forrásszövegre ugyanis karakterek egymásutánjaként tekintettünk. A karakterek sorokba rendeződnek, a sorok lapokat töltenek ki, a lapok szintén sorozatot alkotnak. Szövegtörténeti változatról abban az esetben beszélhetünk, amikor az indexek egymásutánisága megváltozik vagy végleg megszakad.

I.1 Szövegtörténeti főváltozatok

Egy főváltozat az indexek sorának megszakadásáig tart. Abban az esetben vettünk fel új főváltozatot, amikor az indexelés elölről kezdődik, vagyis amikor a költő nem már meglévő szöveget javított tovább, hanem újat kezdett. Minden egyes főváltozatot főszövegben közöltünk. Bizonyos főváltozatokat szövegcsoportokhoz soroltunk. Hagyományos szövegkiadói gyakorlatot követtünk, amikor a szövegcsoportokat és azokat a főváltozatokat, amelyeket nem csoportosítottunk szövegcsoportokba, időrendben közöltük. Az azonban ellentétes a kritikai kiadások jellemző eljárásával hogy az egyes szövegcsoportokon belül is igyekeztünk megtartani az időrendet. Nem a legelkészültebb, nyomtatásban is megjelent szövegváltozatot állítottuk a szövegcsoportok élére, hanem igyekeztünk keletkezési de legalábbis logika szerinti fejlődési sorba rendezni az egyes szövegeket. Ebben a József Attila Tanulmányok és cikkek I. kötetének gyakorlatát követtük. Az eljárást mindkét esetben a sok töredék és a nyomtatásban megjelent művek viszonylag kis száma indokolta.

I.2 Szövegtörténeti alváltozatok

Amikor az indexelés végleg meg nem szakad, de módosul a szerzői beavatkozás következtében, vagyis amikor a költő egy már meglévő szöveget javított tovább, akkor alváltozat keletkezett.

Az alváltozatokról minden esetben említést tettünk, hacsak nem olyan elütésekről vagy tollhibákról volt szó, amelyeket a költő maga helyrehozott. Vannak határesetek, amelyeket egyaránt vélhetünk a költő által javított toll- vagy géphibának, és vélhetünk egy azonnal elvetett, más irányú megfogalmazási próbálkozás emlékének. Ha nem tudtuk kizárni, hogy egy ilyen alternatív megfogalmazás nyomával találkoztunk, akkor kötelességünknek tartottuk feltüntetni a javítás tényét. Nyilvánvalóan annál inkább valószínűsíthető egy alternatív változat, mennél közelebb esik a szó elejéhez a szerző által kijavított betű. Ez az oka annak, hogy még az olyan szó eleji változatokról is megemlékeztünk, amelyek jó eséllyel csupán az írógépen egymás közelében elhelyezkedő betűk összetévesztéséből eredhetnek.

Ugyanakkor volt egy-két eset, amikor olyan alváltozatokról, amelyek önmagukban ugyan értelmes szót jelentettek, ám a mondat grammatikájától vagy koncepciójától teljes mértékig idegenek voltak, nem emlékeztünk meg jegyzetben. Nem említettük, hogy „A magyar proletárirodalom plattformtervezeté”-nek első lapján a „Mégis, hogy olvasóm képet kapjon” kezdetű mondatban az „olvasóm” korábban „olvasom” volt, és azt sem, hogy a [Freudhoz:...] incipitű szövegben a „Freud követői” helyett korábban „Freud követi” szerepelt. Ezeket egyszerűen javított géphibáknak tekintettük.

I.2.1 A szerzői módosítások cserévé idealizálása

A szerzői módosításokat cserévé idealizáltuk, hiszen mind a betoldás (ac helyett abc), mind a törlés (abc helyett ac) felfogható csereként. Így vált lehetővé, hogy minden esetben pontosan meg tudjuk mondani, hogy mi helyett mi állt korábban. A cserék pontos ismertetését úgy oldottuk meg, hogy a szövegtörténeti jegyzetek nem csupán egy vagy több korábbi szövegváltozatot közölnek, hanem olyan információt is tartalmaznak, amely egyértelműen lokalizálja is a régi szövegváltozatot, azaz megmondja, hogy a korábbi szövegrész a kritikai kiadás főszövege melyik részének helyén állt.

A cserék azonnali vagy utólagos volta a cserék lokalizálhatóságának különbözőségét eredményezi, hiszen azonnali csere esetében az új szövegrész nem egy zárt szövegkeretbe illeszkedik, így jobb oldalról nem határolja őt olyan szövegrész, amelyik korábban is meglett volna.

I.2.1.1 A cserék típusai a szövegállapotok száma alapján

I.2.1.1.1 Két szövegállapotot érintő cserék

Itt csak két szövegállapot van: egy régi és egy új. A jegyzet ezért két, egy [Előbb:] és egy [végül:] szövegállapotot említ.

Egyszavas azonnali csere. A költő egy vagy több szót egy szóra cserélt a szöveg folytatása előtt, tehát jobbról lezáratlan szövegrészben. A lábjegyzet-hivatkozás az új szót^[2] jelöli meg a főszövegben, a jegyzet pedig a régi szövegrészt közli az [Előbb:] elem után.

Többszavas azonnali csere. A költő egy vagy több szót több szóra cserélt a szöveg folytatása előtt, tehát jobbról lezáratlan szövegrészben. A lábjegyzet-hivatkozást a csere utáni új szövegrész első szava kapja, ám ezt a szót a régi változatot feltüntető jegyzet nem szerepeltetheti, hiszen ez a szó a csere idejében még nem szerepelt a szövegben. A jegyzet az [Előbb:] elem után a csere előtti utolsó változatlanul maradt szótól kezdve közli a régi szövegrészt.

Utólagos csere. A költő az adott szövegrészen már azután változtatott, hogy (akár csak egy szóval is) folytatta a szöveg írását. Ilyenkor a lábjegyzet-hivatkozás a csere utáni első változatlan szó után áll, a lábjegyzet az [Előbb:] elem után feltünteti a csere előtti utolsó változatlan szót,^[3] a régi szövegrészt és a csere utáni első változatlan szót.

I.2.1.1.2 Kettőnél több szövegállapotot érintő cserék

Itt többlépcsős cseréről van szó, tehát ezeknél a cseréknél nem csupán [Előbb:] és [végül:] szövegállapotok vannak, hanem a kettő közé legalább egy [majd:] szövegállapot is beékelődik.

Egyszavas azonnali cserék. Itt a – megelőző pontban definiált – egyszavas azonnali csere többszöröződik. Tehát legalább két azonnali cseréről van szó, amelyek eredményeként egy új szó szerepel a szöveg legkésőbbi állapotában. A lábjegyzet-hivatkozás az új szót jelöli meg a főszövegben, a lábjegyzet pedig az [Előbb:] és a [majd:] elemek után közli a korábbi variánsokat.

Többszavas azonnali cserék. Itt a – megelőző pontban definiált – többszavas azonnali csere többszöröződik. Ez az az eset, amikor a költő még folytatatlan, tehát jobbról lezáratlan szövegrészben hajtott végre azonnali cseréket, amelyek eredményeként több új szó is szerepel a szöveg legkésőbbi állapotában. A lábjegyzet-hivatkozást a cserék utáni új szövegrész első szava kapja, ám ezt a szót a régi változatokat feltüntető jegyzet nem közölheti, hiszen ez a szó a cserék idejében még nem szerepelt a szövegben. A jegyzet az [Előbb:] és a [majd:] elemek után a csere előtti utolsó változatlanul maradt szótól kezdve közli a régi szövegrészeket.

Utólagos cserék. Itt a – megelőző pontban definiált – utólagos csere többszöröződik. Tehát legalább két utólagos cseréről van szó. A lábjegyzet-hivatkozás a cserék utáni első változatlanul maradt szót jelöli meg, a jegyzet az [Előbb:]-bel, és a [majd:]-dal jelölt szakaszokban a régi szövegrészek kereteként szerepelteti a cserék előtti utolsó változatlan szót és a cserék utáni első változatlan szót is.

Bonyolult csere. A művelet azonnali és utólagos cseré(ke)t egyaránt tartalmaz. Ilyenkor nem lehet a főszöveghez (vagyis a szöveg legkésőbbi állapotához) képest egyértelműen lokalizálni a cseréket: az egyes korábbi variánsok egy része egymáshoz képest jelent azonnali vagy utólagos cserét. Ezek a cserék csupán baloldalról lokalizálhatóak egyértelműen a főszövegből. Az [Előbb:]-bel és a [majd:](ok)-kal kezdődő szakaszok a csere előtti utolsó változatlan szóval kezdődnek.

I.2.1.2. Megoldás arra az esetre, ha nem lehetséges redundanciával lokalizálni az utólagos cserét

Előfordulhat, hogy a költő utólagos cseréje a főszöveg első szavát (is) érinti. Ekkor nem beszélhetünk csere előtti utolsó változatlan szóról. Ilyen esetben a cserét úgy lokalizáljuk, hogy a lábjegyzet a csere előtti utolsó változatlan szó helyett a [szöveg eleje] elemet szerepelteti.

Hasonlóképp előfordulhat, hogy a költő utólagos cseréje a főszöveg utolsó szavát (is) érinti. Ekkor nem beszélhetünk a csere utáni első változatlan szóról. Ilyen esetben a cserét úgy lokalizáljuk, hogy a lábjegyzet a csere előtti utolsó változatlan szó helyett a [szöveg vége] elemet szerepelteti.

I.2.1.3 A szélsőségesen nagy mértékű redundancia kerülésének elve

Az ismertetett – a lokalizációt a redundancia segítségével megvalósító – jegyzetelési formulák ugyan lehetőséget nyújtanak bármely költői módosítás leírására, mégis óvakodtunk használni őket egy bizonyos esetben. Ha ugyanis a költő olyan hosszabb szövegrészt érvénytelenített (például áthúzással), amelyen korábban több módosítást is tett, akkor az erről készült jegyzetben minden módosítás feltüntetését csereszakaszonként meg kellett volna előznie annak, hogy az érvénytelenítés előtti első változatlanul maradt szótól kezdve szerepeltetjük a régi szövegrészt. Ez a leírás ugyan alkalmas arra, hogy az egyes szerzői módosításokat mind a főszöveghez, mind egymáshoz (vagyis a főszöveget megelőző alváltozatokhoz) képest lokalizálja, mégis tartózkodtunk tőle, mert attól tartottunk, hogy egy ilyen jegyzet terjedelmessége révén nehezen lenne követhető. Ezért döntöttünk úgy, hogy ilyen esetekben az utolsóelőtti alváltozatot (vagyis azt a szövegrészt, amit a költő a végső változatban kihagyott a szövegből), a főszövegben közöljük a főváltozat után, melléklet formájában, és a benne lévő cseréket külön jegyzetekben ismertetjük. Ilyenkor a főváltozat főszövegében megjelöltük az érvénytelenített szöveg helyét.

I.2.1.4 A cserék rétegekhez kapcsolása

A forrásszöveg vizsgálata alapján olykor azt a hipotézist állítottuk fel, hogy a költő egyes módosításai a kézirat elkészültének különböző rétegeiben történtek. A rétegeket az [Előbb:], [majd:] és [végül:] elemekhez illesztett alsó indexben szereplő szám jelöli.

I.2.1.4.1 A hipotetikus rétegek felállításának feltételei

A kéziratok gyakran többféle íróeszközzel írt szöveget tartalmaznak. Csábító dolog azt gondolni, hogy ezek a szöveg keletkezésének különböző állomásairól adnak információt. Annak, hogy a különböző íróeszközökhöz ilyen különböző állomásokat társítsunk a szövegtörténet ismertetésében, két feltételt szabtunk.

I.2.1.4.1.1 Az íróeszközök különbségének az indexelés megváltozásánál kell megjelennie.

A különböző íróeszközök számunkra csupán abban az esetben bírhattak ilyen – szövegtörténeti – jelentőséggel, ha a különbözőséget az indexelés megváltozásánál, vagyis cserénél tapasztaltuk. Csak akkor utalhattunk két íróeszközt közvetlenül egymás utáni rétegekbe, ha találtunk olyan helyet a forrásban, ahol a költő az egyik íróeszközzel írt szöveget a másikkal cserélte ki. Ha például egy gépiraton tollas és ceruzás javítás is szerepel, de a költő sem a tollal írt szövegen nem változtatott ceruzával, sem fordítva, abban az esetben csupán az írógép és a kézírás egymásutániságát rögzítettük, de a tollat és a ceruzát nem kapcsoltuk külön rétegekhez. Hiszen itt csak olyan helyet találtunk, ahol kézírás követette közvetlenül a gépírást.

I.2.1.4.1.2 Feltételezhető legyen a különböző íróeszközök ismétlés nélküli sora.

Az íróeszközök ismétlés nélküli sorának hipotézise nem állítható fel abban az esetben, ha a kéziraton nyomát találjuk annak, hogy a költő az egyik íróeszközzel írt szöveget másik íróeszközzel javította és hogy ugyanez fordítva is megtörtént. Vegyük például a [Bármiféle társadalmi...] [2] kezdetű szöveget, ahol a következő történt: A géppel írt szöveg 10. pontjába a költő kézzel belejavított, majd magát az egész 10. pontot kihúzta, ezután új 10. pontot alkotott írógéppel, és a 10. pontban foglaltakat némiképp átfogalmazva a 11. pontban közölte. Itt tehát nem jön ki az íróeszközök ismétlés nélküli sora.

Azonban még abban az esetben is, ha semmi olyan nyom nincs a kéziraton, amely kizárná a különböző íróeszközök ismétlés nélküli sorát, lehetséges, hogy valójában volt ismétlődés a költő által használt íróeszközök sorában. A logika ugyanis azt is megengedi, hogy egy ceruzával javított gépirat úgy készüljön el, hogy a költő, miután elkészült egy bekezdéssel, ceruzával végigjavítsa, majd újra befűzze a papírt és folytassa a gépelést. Ezért azt, hogy az íróeszközök ismétlés nélküli sort alkotnak, mindig csupán cáfolni lehet, de bizonyítani sohasem. Ez az oka annak, hogy amikor a különböző íróeszközöket különböző rétegekhez kapcsoljuk, nem állítást, hanem hipotézist ismertetünk.

I.2.1.4.2 A szöveg logikájának figyelembe vétele a cserék rétegekhez kapcsolásában.

A cserék rétegekhez kapcsolásakor a szöveg logikáját is figyelembe vettük. Vegyünk egy példát. József Attila egyik tanulmányában kézírással át van húzva a még írógéppel papírra vetett „Fogalmi tájékozó.” cím. Ennek ellenére úgy ítéltük meg, hogy a cím elhagyása már az első rétegben megtörtént. Hiszen a költő utána legépelte a „Tanulmányunk három részre oszlik” mondatot, és a bevezető részben (szintén írógéppel) leírta, hogy a tanulmány első részében a fogalmakat kívánja tisztázni. Ezután ismét szerepel a „Fogalmi tájékozó.”, ezúttal vázlatpont-címként, mint a háromrészesre tervezett tanulmány első részének címe. Mindez azt mutatja, hogy a gépirat elején címként szereplő „Fogalmi tájékozó.”-t a költő már a gépelés idején elhagyta. Ezért azt, hogy technikailag csupán később, ceruzával lett áthúzva a cím, esetlegességességnek tekintettük és a cserét az első réteg részeként ismertettük.

II. A helyesírás megőrzése

II.1 Jelkészlethalmaz és írástechnika különválasztása

Nem tekintettük a költő helyesírása részének, hanem egyszerűen írástechnikai esetlegességnek minősítettük, hogy a kéziratokban a kis „k” betűk alakja gyakran megegyezik a nagy „K”-éval. Hasonlóképp viszonyultunk a valójában rövid ékezetes magánhangzók hosszú ékezetes megjelenéseihez. Szerepelnek ugyanis olyan szavak a kéziratokban, amelyek külsőre a következőképp festenek: „politíkai” „mínden”, „ís”, „válík”, „reálís”, „hinduízmus”, „műkődnek”, „bennűnk”, „mínt”.

Olyan is előfordult, hogy a költő cikkét közlő folyóirat szedője a kéziratban szereplő írástechnikai jelenséget nem esetlegességnek, hanem a szöveg részének tekintette. Minden bizonnyal így kerültek az Uj Harcosban megjelent Az egységfront körül című cikkbe az olyan alakok, mint a „megrendűl”, a „torkollík”, a „szocialízmus”, a „szocíalizmus”, a „bernsteiní”, a „tudósaívá”, a „következtethetűnk”, a „tőmegekre”, a „politíkát” a „politikaílag”, a „kűszöböljük” és az „ídőpont”.

A kéziratok illetve a folyóirat kéziratból örökölt furcsa, hosszú ékezeteinek esetleges voltát a leginkább az bizonyítja, hogy azokon a magánhangzókon, ahol a rövid / hosszú szembenállást nem pont / vonás (mint pl. az i/í esetében), hanem semmi / vonás jelzi (mint pl. az o/ó esetében), nem jelenik meg ilyen furcsán ható vonás (Az animizmustól.. kezdetű szövegben szereplő „tótem” vagy a több szövegben is felbukkanó „lakós” nem ellenpéldák, ezek ugyanis a korban nem hatottak furcsán, még akkor sem, ha a korabeli helyesírási szabályzatokban rövid magánhangzóval szerepeltek).^[4]

Írástechnikai jelenségnek tekintettük még a dettójelet, mert pontosan a megismétlendő szó alatt kell elhelyezkednie. Ezért írtuk ki kétszer a dettójellel megismételt „Disszonancia” szót a Medvetánc című vázlat közlésekor.

II.2 A kritikai szöveg és a leképezési hiba elhatárolása

Nem csupán az írástechnikától kellett elhatárolnunk a jelkészlet-halmazt, de az is szükséges volt, hogy megszabadítsuk a szöveget a leképezési hibáktól. „Nietzsche” nevét a költő az egyik kéziratban véletlenül „Netzsche”-ként képezte le. Berkeley nevét a költő pedig egyszer „Berkley”-ként írta az egyik gépiratban. A Korunk című folyóiratban az „elméletileg” alak „elméletieg”-ként lett elírva (Kapitalista tervgazdaság vagy marxista elmélet?). A leképezési hibákat, közkeletűbb nevükön a toll-, gép- és sajtóhibákat kijavítottuk.

Igyekeztünk azonban körültekintőek lenni annak megítélésében, hogy egyáltalán szükséges-e bármiféle beavatkozás, vagyis, hogy valóban történt-e hiba. Számos, első ránézésre leképezési hibának tűnő jelenség ugyanis nem az.

II.2.1 A szövegjavítási beavatkozások minimumra korlátozásának okai

II.2.1.1 A nyelvváltozatok sokfélesége

Bizonyos jelenségek egész egyszerűen a kor helyesírási szabályaiból származnak. Ilyen például a „bölcseség” alak vagy az „ép” alak határozószói szerepben. Azonban nem csupán ezeket a jelenségeket kívántuk megőrizni, tekintve, hogy József Attila a kor akadémiai helyesírási szabályait nem feltétlenül követte. Például nem vetette alá magát az idegen szavak és tulajdonnevek toldalékolási szabályainak. Ezt jól mutatják az olyan alakok, mint a „Comédie Humainenel”, „fél-renaissanceban”, a „Descartestól”, vagy a „transgresszioknak”. Nyilvánvaló tehát, hogy egy sajátos, József Attila-i helyesírást is figyelembe kellett vennünk. Ennek a helyesírásnak a rekonstruálásakor nem szabad megfeledkezni arról, hogy József Attila költő volt, mégpedig olyan költő, akinek ez a szerepe nem korlátozódott csupán a versek megalkotására.

Az életben is ezt a szerepet alakította. Huszonegy évesen már ilyen stílusban értékeli volt tanára, a nála tizenhét évvel idősebb Galamb Ödön versét: „Látom, hogy tehetséges kezdő vagy”.^[5] Rossz néven veszi, ha nem kapja meg a nagy költőnek kijáró tiszteletet. „Mindenesetre közlöm Önnel, hogy amint előbbi verseimet, ezeket sem közli, többet nem küldök. Nem szoktam meg a visszautasitást és nem is akarom megszokni”.^[6] – írja Fábry Zoltánnak. De nem csupán az effajta öntudatos nyilatkozatok árulkodnak arról, hogy József Attila az életben is a nagy költő szerepét alakította. Nem véletlen ugyanis, hogy a visszaemlékezések ismétlődő jelenete, amint a költő társaságban elszavalja vagy felolvassa versét. Az is jellemző, hogy mutatja, hogy mindent költői szemmel lát. Látványos példa erre az egyik Vágó Mártához írott szerelmeslevél utolsó mondata: „Írni írj [levelet], az jólesik, de ne összevissza, ahogyan eszedbe jut, hanem formálva.”^[7] Költői koncepcióit József Attila tehát nem csupán verseiben érvényesítette.

A prózai művek helyesírása szempontjából kiemelt jelentőséggel bír a szerzőnek az a nézete, amely szerint a költő egy ősi világ közvetítője. Ezt a költői koncepciót jól példázza A Dunánál című vers: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem”, „az őssejtig vagyok minden ős”. József Attila szerint a költészet nyelvalkotása a nyelvtörténeti nyelvalkotás megismétlése: „[…] a költemény nem intuició, minden használt szó pedig az, nyilvánvaló, hogy a szó keletkezésekor volt költemény”, írja az Ady-vízióban. Az Irodalom és szocializmusban így folyatódik ez a gondolat: „a szó a használatban szemlélet, keletkezésében azonban müalkotás. Igy a szó a müalkotásban saját keletkezésének a szerepét játssza. Még pedig olyan módon, hogy a költeményben lévő összes többi szóval egyszerre keletkezik. A költeményt eszerint ugy is fölfoghatjuk, hogy egyetlen keletkező szó, hogy a keletkező neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe és végső szemléleti egészbe foglal.” E koncepció megvalósítását is szolgálhatja a versekben a nyelvtörténeti alakok szerepeltetése: pl. „ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van” (Fiatal asszonyok éneke)^[8], „egy szálló porszem el nem hibbant”^[9] (Eszmélet). A költészet és az ősi idők összekapcsolása József Attilánál azok közé a költői koncepciók közé tartozott, amelyek nem korlátozódtak csupán költeményekre és nem csupán esztétikai fejtegetések témáját képezték. Figyelmet érdemel ebből a szempontból Ignotus Pál visszaemlékezésének következő részlete: „Győzelmén fölhevülve tovább harsogott a Teréz körúton; a magyar szógyökök, ragok és képzők természetéről”.^[10] Szintén a költői koncepció költészeten kívüli mutogatásáról árulkodik, hogy Vágó Mártát József Attila egyik levelében például a következővel szórakoztatta: „Nem éltem-e át már születésem előtt a fajok evolúcióját az amőbától, és huszonhárom és fél évemmel az egész emberiség történelmét?” Ezek után nincs semmi meglepő abban, hogy ha a költő prózai írásaiban is néhol archaikus fonológiát választ. A prózai szövegekben fellelhető „hiveül”, „lepleül”, „eszményeért”, megszüntetéseül”, „fölkeltéseül”, „szerezetes”, és „kaparithassa” alakokat tehát nem leképezési hibának, elírásnak, hanem József Attila nyelvhasználata részének tekintettük.

Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy József Attila az archaizmusok iránti vonzalmában nem volt dogmatikus. A Hegel – Marx – Freud gépiratai közt nem csupán a „szerezetes” alak jelenik meg, hanem a köznyelvi forma is. Az Ázsia lelke kézirataiban „hiveül” és „hivéül” egyaránt előfordul. Vagy, míg az Irodalom és szocializmus főváltozatai közül kettőben „részéhöz” szerepel, addig két másik főváltozat a köznyelvi alakot hozza.

Általában jellemző József Attila nyelvhasználatára a sokféleség. Tagmondathatáron szereplő „és” kötőszó előtt többnyire elhagyja a vesszőt,^[11] de nem mindig. A görög és latin eredetű szavak írása is változatos. Jellemzőek a forrásokban a „szociálizmus”–„szocializmus”, „kapitálizmus”–„kapitalizmus,” „feudálizmus”–„feudalizmus” ingadozások. Egyaránt akad példa „pszichologia” és „pszichológia”, „ideologia” és „ideológia” alakokra.

Mindeme sokféleség összhangban van József Attilának egy, a magyar nyelvvel kapcsolatos megjegyzésével, amely szerint „nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe”.

Ha József Attila vonzalmát a sokféle nyelvváltozathoz tiszteletben akarjuk tartani, a kéziratok sajtó alá rendezésekor nem köznyelviesíthetjük a nyelvváltozatot, és persze fordított eljárást sem követhetünk: nem alakíthatunk köznyelvi alakokból analógiára hivatkozva népies, archaikus vagy bármilyen más szempontból József Attilásnak érzett változatot.

A nyelvváltozatok sokfélesége azzal a következménnyel is jár, hogy az írógépek csökkentett jelkészletéből származó alakokat (az í, ú, ű hiányzott a költő írógépéről) módosítatlanul kellett hagynunk. József Attila-i nyelvhasználatot ilyenkor éppen a sokfélesége miatt nem rekonstruálhattunk. Ha kéziratban egyaránt akad példa melléknév végi rövid és hosszú u-kra, ü-kre, akkor nem mondhatjuk meg, hogy ezen a helyen hosszú vagy rövid magánhangzónak kell szerepelnie a gépiratban.

II.2.1.2 Nem zárható ki, hogy a nyomtatott szövegben megjelenő sztenderdet a költő jóváhagyta.

Noha az 1930 és 1937 közötti tanulmányok és publicisztikai írások kéziratos fogalmazványaiban egyszer sem fordul elő az -ul/-ül rag hosszú magánhangzós változata,^[12] a költő a Hegel-Marx-Freud korrektúrapéldányán, bár hajtott végre módosítást a szövegen, érintetlenül hagyta a „nyugtalanúl”, „öntudatlanúl”, „visszavonhatatlanúl”, „tudomásúl” és „kikerülhetetlenűl” alakokat, amelyek a Szép Szó helyesírási szabványához illeszkedtek.^[13] Ez az oka annak, hogy amikor nyomtatott szövegben ilyen alakokkal találkoztunk, nem mertünk javítani. Végülis nem tudhatjuk, hogy nem kísérte-e ezeket is a költő jóváhagyása.

II.2.2 A toll-, gép- és sajtóhibák javítása

A beavatkozások minimumra korlátozásának elvét azokban a szavakban is érvényesítettük, amelyekben toll-, gép- vagy sajtóhibát javítottunk. Pl. az írógéppel készült „állitj-e” alakot úgy javítottuk, hogy a rövid „i”-t békén hagytuk és a „methamatikában” alak géphibáját „mathematikában”-ra javítottuk, megőrizve a költő írásmódját. A gép- toll- és sajtóhibákat nem csak kijavítottuk, de meg is emlékeztünk róluk jegyzetben. Nem tehettük meg, hogy ezeket nem rögzítjük. Mindig fennáll a lehetősége annak, hogy csak mi hiszünk valamit toll-, gép- vagy sajtóhibának, s valójában József Attila valamilyen költői ötletet valósított meg. A költő leleményességéhez nem érünk fel.

II.2.2.1 Külön jegyzet a javításról

Egyértelműen meghatároztuk, hogy a főszöveg mely része helyettesíti a lábjegyzetben szereplő – általunk gép-, toll-, vagy sajtóhibásnak minősített – szerzői szövegrészt. Ezt a célt szolgálja az [A forrásban:] kezdetű jegyzet. A főszövegben a lábjegyzet-hivatkozás a javított szövegrész utáni első szó után áll, a lábjegyzet pedig feltünteti a hibás szövegrész előtti első szót, a hibás szövegrészt, és a hibás szövegrész utáni első szót.

II.2.2.2 Külön jegyzet az pontatlan idézetek feltüntetéséről

Ebben az esetben, bár fennáll a gép-, toll-, vagy sajtóhiba lehetősége, a szerzői szöveget közöltük, a pontos idézetet lábjegyzetben feltüntetve. Csupán a tartalmi eltérésekre tértünk ki, az írástechnikai módosításokat nem jeleztük. Az eredeti idézett szövegek szerepeltetésére az [Az idézet helyesen:] kezdetű jegyzeteket használtuk; a lábjegyzet-hivatkozás az eltérő szövegrészt követő első szó után áll, a lábjegyzet feltünteti az érintett szövegrész előtti és utáni első szót is.

II.2.2.3 Javítás és annak ismertetése szövegtörténeti jegyzetben

Mivel olyan is előfordulhat, hogy egy végül elvetett szerzői alváltozat hibát tartalmaz, a szövegtörténeti jegyzetekben is lehetővé kellett tennünk a hibajavítást és a hibáról való megemlékezést.

Hibás szerzői alváltozat esetén a jegyzetek tartalmazzák a hibás alakot az [Előbb:] a [majd:] és a [végül:] részek vagy mindegyikénél vagy csak némelyikénel (azért csak némelyikénél, mert van, hogy pl. a legkorábbi alváltozatokban még nincs hiba, vagy hogy a hibás alakot tartalmazó szövegrészt a költő másikra cserélte (az az eset azonban, ha kijavítja a hibát, nem ennek az alpontnak a tárgya, hiszen a költő maga javította hibáiról nem emlékezünk meg, hacsak nem tekinthetők valamilyen másirányú próbálkozásnak, de akkor egyszerűen alváltozatként és nem hibaként ismertetjük)).

Ezekben a jegyzetekben szerepel a [javításunk:] formula, amely után feltüntetjük javításunkat.

III. A költő kijelöléseinek ismertetése

A költő gyakran olyan módon jelölt meg bizonyos szövegrészeket, amit nem tekinthetünk a szerkesztési hagyományokhoz illeszkedő kiemelésnek. Melléhúzásokról, bekeretezésekről, sokszoros vagy szokatlanul hosszú (ezért kurziválásnak kevéssé tekinthető) aláhúzásokról, satírozásokról és kérdőjelekről van szó. Olyannyira magánhasználatúak ezek a jelek, hogy pontos helyüket (hogy a szöveg mely részét érinti) gyakran csak a költő ismerhette. Hiszen nem tudhatjuk egy, a sor szélén szereplő melléhúzásról, hogy melyik szóra, szerkezetre stb. vonatkozik.

A költő magánhasználatú jelei közül csupán a szöveghez írt kérdőjelet emeltük ki, hiszen ennek van olyan jelentése, amely megkülönbözteti őt a kijelölés többi megvalósítási formájától. Azt a szövegrészt, amelyre – véleményünk szerint – a kérdőjel vonatkozott, a következőképp jelöltük meg: A szövegrész első szavához lábjegyzetben a [A kérdőjellel megjelölt szövegrész kezdete] elemet rendeltük, utolsó szavához pedig a [A kérdőjellel megjelölt szövegrész vége] elemet. Ha úgy ítéltük meg, hogy a kérdőjel csupán egyetlen szóra vonatkozik, akkor a szóhoz rendeltük.

A költő egyéb magánhasználatú jeleit – függetlenül a megvalósítás formájától – egyszerűen kijelölésnek neveztük. Azt a szövegrészt, amire – véleményünk szerint – a kijelölés vonatkozott, a következőképp jelöltük meg: A szövegrész első szavához lábjegyzetben [A kijelölés kezdete] elemet rendeltük, utolsó szavához pedig a [A kijelölés vége] elemet. Ha úgy ítéltük meg, hogy a kiemelés csupán egyetlen szóra vonatkozik, akkor a szóhoz a [Kijelölt szó] elemet rendeltük.

Ha a költő kiemelt egy szövegrészt, majd a kijelölést törölte, a [A törölt kijelölés kezdete], a [A törölt kijelölés vége], illetve a [Előbb: kijelölt szó] elemeket szerepeltettük a lábjegyzetben, az előbb ismertetett módon.

Megemlékeztünk arról is, ha a költő a maga által kijelölt szövegrészen belül újabb kiemelést hajtott végre. Azt a szövegrészt, amire – véleményünk szerint – az ily módon kétszeres kijelölés vonatkozott, a következőképp jelöltük meg: A szövegrész első szavához a [A kétszeres kijelölés kezdete] jegyzetet rendeltük, utolsó szavához pedig a [A kétszeres kijelölés vége] jegyzetet. Ha úgy ítéltük meg, hogy a kiemelés csupán egyetlen szóra vonatkozik, akkor a szóhoz a [Kétszeresen kijelölt szó] lábjegyzetet rendeltük.

---

[1] HORVÁTH Iván, Egy egyetemes textológia vázlata = Látókörök metszése. Írások Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, Budapest, 2003, 175-184.

[2] Az írásjeleket is a szó részének tekintettük, mert így egyszerűbben lehet közölni az írásjeleket érintő cseréket is.

[3] Az azonosíthatóság érdekében nem szabad csere előtti utolsó változatlanul maradt szóként olyan szót feltüntetni, amelyik a lábjegyzet-hivatkozással ellátott szótól visszafelé haladva már hamarabb is előfordul. Ilyen esetben azt a legközelebbi szót kell megadni csere előtti utolsó változatlan szóként, amelyiket az új szövegrész már nem tartalmazza.

[4] A magyar helyesírás szabályai, Budapest 1927, 1931, 1932, 1936; Kelemen Béla, Idegen szavak és nevek szótára, Budapest, 1922.

[5] JÓZSEF Attila, Galamb Ödönnek, [Párizs, 1927. febr. 12] = JAL, 156.

[6] JÓZSEF Attila, Fábry Zoltánnak, Budapest, 1931. szept. 3. = JAL, 373-74.

[7] JÓZSEF Attila, Vágó Mártának, Pest, 1928. júl. 21. = JAL, 231.

[8] STOLL Béla, Szövegkritikai problémák a régi magyar irodalomban = Bevezetés a régi magyar irodalom filológiájába, HARGITTAY Emil szerk, Budapest, 1997, 126.

[9] Bezeczky Gábor találta meg a Czuczor-Fogarasi szótárban.

[10] IGNOTUS Pál, Csipkerózsa, Budapest, 1989, 152.

[11] Azt, hogy a vessző hiányát helytelen lenne egyszerűen József Attila figyelmetlenségének tulajdonítani, jól bizonyítja, hogy az egyik kéziratban [A szemléletnek továbbá...] a költő áthúzza az „és” előtti vesszőt a tagmondathatáron.

[12] Azt, hogy az „-ül” ragon a vonás-ékezet írástechnika, az „-úl” rag hiánya bizonyítja.

[13] A Szép Szónak ez a helyesírása ellentétes volt a korabeli akadémiai helyesírással, amelyik ez esetben a rövid alakot írta elő.