Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Dr.
Totis Béla könyve a címlapján látható prostituált
és hölgytornász képe után ítélve úgy kelendőségére, mint tartalmára nézve
népszerű kíván lenni. A népszerűsítés első föltétele, hogy legyen az írónak
népszerűsíteni valója. Második föltétel, hogy témájával csak addig a mértékig
foglalkozzék, ameddig a tudományos közvéleménytől el nem tér. Ahogy a
munkásmozgalomban üldözendő zavarokat okoznak a világmozgalom sűrített
tapasztalataival, tudományos elméleteivel szembeszegülő, vagy tőle eltérő
egyéni ötletecskék, ugyanúgy zavarokat kelt az emberek fejében a népszerűsítő
irat, ha egyéni álláspontot akar érvényre juttatni minden tudományos
felfogással szemben.
Dr. Totis
marxistának és freudistának (pszichoanalitikusnak) vallja magát.
Azonban könyve tanúsága szerint sem a marxizmust, sem a freudizmust nem ismeri.
Fogalmai dadognak, üres állításokat oldalakon át erőszakol. A marxizmus az elnyomott proletáriátus
fölszabadításának, a pszichoanalizis az elfojtásokkal teli lélek gyógyításának
a tudománya. Totis irata azonban mindenre inkább alkalmas, mint társadalmi vagy
lelki fölszabadításra. Állandóan felelősségről, erkölcsről, lelkiismeretről, a
lélek szigorú bírájáról beszél, holott minden parapatiás, neurotikus, ideges
ember a felelősségnek, az erkölcsnek, a lelkiismeretnek, a lélek szigorú
bírájának a betege ma. Ez természetes is, hiszen a társadalmi lét határozza
meg a tudatot, márpedig tőkés, azaz megoldhatatlan ellenmondásokkal teljes
társadalomban élünk, tehát megoldhatatlan ellenmondásokkal, konfliktusokkal
teljes az egyén erkölcse, lelkiismerete is. A felelősségérzés megoszlik a
polgári társadalom által meghatározott ellenmondásos tudat s a hazug tartalmú
tudatból kialakuló tudattalan meg a helyesen fölismert osztályérdek között:
ellenmondó dolgok miatt érzi magát felelősnek az egyén s ha az ellenmondás oly
erős, hogy megoldani nem tudja, megbetegszik parapatiában, „idegességben”.
Forradalmárt nem is köt a polgári társadalom erkölcse, felelősségérzete, a
nagyobbrészt amugyis polgári osztályérdeket szolgáló humanizmus. Ha megvan
benne mégis, (hiszen a forradalmár is ebben a társadalomban nyerte létét és
tudatát), akkor állandóan küzd maga ellen is, (ami parapatiás tünet is lehet.)
Totis abba a hitbe próbálja ringatni olvasóját, hogy a
tőkés társadalomban az egyén legalább lelkileg mindentől föloldott, hogy a nemi
élet kérdéseire egészséges választ csak maga az egyén adhat és hogy az egyén
képes önmagát fölszabadítani saját magának gátlásai alól. Pedig marxizmus és
pszichoanalízis egyként azon az állásponton van, hogy megoldás csak
társadalmilag lehetséges, – pszichoanalitikai kezelést sem folytathat az egyén
önmagán, az is csak társasan, társadalmilag, orvos segítségével lehetséges. E
véleményt még fokozza Totis azzal a kongregációs ajánlatával, hogy az ifjúság
„önfegyelmezéssel” tegye magát túl a nemi élet szakadékain. Azt kívánja, hogy
„szülőknek és iskolának nyíltan és folytonosan hangoztatni kell a serdülők
előtt, hogy a testi érettség még nem jelent teljes nemi érettséget”. Nem veszi
észre, hogy éppen ezt a papos burzsoá gondolatot hangoztatja folyton kispolgári
szülő és iskola, inkább ismételgeti fejezeteken keresztül azzal az idegességbe
hajszoló alaptalan megfélemlítéssel, hogy a lelki nemi érettség csak jóval a
testi érettség után jelentkezik. Mégpedig akkor, ha „a fiatalember a
külvilágban már megtalálta azt, akit testi érettsége óta keresett”. Dehát kit
keresett? A fiú lányt, a lány pedig fiút! Ha meghatározott személyről van szó,
akkor még értelmetlenebb a lelki nemi érettség fogalma, hiszen az első ilyen
keresett tárgy, személy az édes anya. Totis szerint a valóság szegényebb, a
képzeletvilág gazdagabb, amiben nyilván minden parapatiás egyetért, hiszen
parapatia tünete, ha a valóság elől az egyén a képzelete világába menekül.
Viszont hogy miképpen találja meg a serdülő azt az egyedüli szerelmi tárgyat,
amelyet keres, amelyet csakis fantáziája nyomán kereshet, a jóval szegényebb
valóságban, tehát mikor válik nemileg lélekben is éretté, arra válasz nem
adható. Azaz hogy a válasz minden esetben parapatia. Ezt persze Totis nem
mondja, hanem én említem, nehogy Totis könyve még jobban parapatiához segítse
az amúgy is meghajszolt, megfélemlített proletár ifjakat. Azt is ideírom, hogy
egészséges embernél a képzelet a valóságos életet szolgálja, tehát nem a
képzelet gazdagabb és nem a valóság szegényebb. De Totis nem is állíthat
egyebet, mert az a véleménye, hogy a nemi ösztön durva. „Ha ma az élet egyenesen a nemi vágynak tisztán testi
megnyilatkozásaira nevel, akkor a fiatalság kötelessége, hogy saját egyéni
kultúrájával a testi vágy fölé azt az épületet emelje, ami a durva nemi ösztönt
emberivé és személyessé alakítja” – írja. Minden szava hamis. A mai „élet” a
nemi vágy testi megnyilatkozásainak az elfojtására nevel. És gondolattalan
kispolgári beállítás, hogy az ifjúság saját egyéni kultúrájával fölszabadulásra
tehet szert. Az ifjúi és egyéni kultúra az általános kulturális fölépítmény
része, amelyet megváltoztatni csak a gazdasági alap megsemmisítésével és új
gazdasági alap teremtésével lehet. Totisnak nincs olyan[1]
szava, amely a marxizmussal és a pszichoanalízissel ne ellenkeznék. Szerinte „a
lelki érettség bíráját a legkevésbbé a mai társadalom erkölcsében keresheted,
de sehol másutt sem keresheted, csak saját magadban”. Ezzel szemben úgy a
tudományos szocializmus, mint a pszichoanalízis azt tanítja, hogy az egyén
számára az erkölcsök a társadalommal együtt adottak, az egyén ezeket az
erkölcsöket még gyermekkorában, amikor tudatával feldolgozni még nem tudja, a
magáévá teszi. Innen az, hogy az egyén „idegessé” válik, saját magával
meghasonlik, mert ami ellen társadalmi méretekben küzd, az megvan benne is,
annak ő is részét alkotja. Az életösztön a társadalomban születő egyén számára
nem lehet más, mint a társadalmi élet ösztöne, minthogy pedig a tőkés
társadalom elháríthatatlan akadályokat emel az életösztöne kiélése elé, az
egyén már a gyermekkorban olyan konfliktusba kerül saját magával, amely
egyénileg megoldhatatlan. A társadalmi élet ösztöne kizáró ellentétévé válik a
kapitalizmusban az életösztönnek, tehát – kizáró ellentétről van szó – nem
alkothatnak egységet. Az ilyen alapon létrejött lelki konfliktus hasonlít a
kapitalizmus lényegéből folyó gazdasági válsághoz. Az életösztön úgy kerül szembe
a társadalmi élet ösztönével, ahogy a szükségletek kielégítésére szolgáló
hasznos cikkek termelése ellenmondásba jut az értéktárgyak termelésével. A parapatia, az idegesség bacillusa az áru
és a magántulajdon.
Elképesztő, hogy miket össze nem beszél Totis a
prostitúcióról. Ebben a tekintetben a kispolgári felfogást még reakciósabbá
teszi. Azt mondja, hogy „a prostitúciónak sikerült a testet és a lelket
megmérgeznie”. A mai társadalomban jóval kisebb mértékben terjeszt a nyilvános
prostitúció nemi betegségeket, mint a prostitúción kívüli nyomorúságos nemi
élet. És nem a prostitúció mérgezi meg a lelket, hanem a magántulajdonnal
megmérgezett lélek hozta létre egyáltalában a prostitúciót. Az a körülmény,
hogy a férfiak nagy tömege külön él szerelmi életet lelkileg és testileg, az
nem eredménye a prostitúciónak, hanem az oka. A férfit nemi vágyának
kettéhasadására nem a prostitúció tanítja meg, hanem a magántulajdonon alapuló
társadalom kényszeríti. A prostitúció csak külső tünet, keret, amely
szükségszerűen adódott, hogy ellenmondásos társadalmak meghasonlott fiai is
szert tehessenek némi gyér örömre. Miért járnak családapák is prostituáltakhoz?
Mert a mai életellenes társadalomban kialakult lélekkel kérni sem merik a
feleségüket olyasmire, amit a prostituálttól megkövetelhetnek. Totis azt írja,
hogy a férfi, aki prostituálttal érintkezett, frigiddé teszi a feleségét,
önmaga pedig részben vagy egészben nemileg tehetetlenné válhat. Ezzel szemben:
előfordul – igen sűrűn – hogy a férjnek nemi zavarai vannak és emiatt a feleség
nem jut el az orgazmushoz (nemi örömhöz). Ettől azonban frigiddé nem válik, ha
egyéb ok miatt nem vált azzá, – más, nemileg egészséges férfinál mindjárt rálel
az orgazmusra. A férfit sem teszi tehetetlenné a prostituálttal való koitusz,
hiszen akkor minden férfi impotens volna, sőt – ha a múltat is figyelembe
vesszük – kihalt volna az emberiség. Egészen más lapra tartozik az az eset,
amikor a férfi prostituáltnál férfi marad, míg ú. n. tisztességes nőnél csődöt
mond. Itt a férfi már eleve lelkibeteg és éppen azért menekül a prostituálthoz,
mert számára az az egyetlen örömforrás.
„A mai ember kiszakadt az emberi közösségből” –
jelenti ki Totis nem tudni milyen parlagi szocializmus alapján, megcsúfolva azt
a tanítást, hogy a társadalom története osztályharcok története, hogy emberi
közösségről beszélni addig, amíg osztályok vannak, a valóság elferdítése.
Felszólítja a fiúkat-lányokat „a nagy próbatételre, hogy együttes munkára,
együttes életre mennyire alkalmasak.” Mintha nem kapitalista társadalomban
élnénk, mintha az együttes munka lelkileg is együttes lehetne, mintha közös
érdek szülné az együttes munkát és nem a közös munkássors hozná létre az
együttes érdeket, mintha nem a tőke tenné együttessé a tőkés üzemben és nem a
tőke szüntetné meg az együttességet ugyanakkor a bérkülönbséggel, – mintha az
együttes munka ma nemcsak negatíve volna lehetséges, tehát úgy, hogy férfi és
női munkaerőt együttesen, egyként kizsákmányol a tőke! Persze az[2]
a proletárokra vonatkozik, a proletár ifjúságról azonban egy szava sincsen
Totisnak.
Totis oda lyukad ki, hogy „csak akarni kell és a
serdülő ifjú újra föl tudja építeni a test és lélek kívánságainak azt a boldog
együttességét, amit szerelemnek nevezünk”. Csak akarni kell! Hát az miféle
tudományosság? És mire magyarázzuk azt a kívánságot, hogy „a férfi jusson el a
női lélek egységéig”. Mit jelentsen az, „az igazi erkölcs a lelkiismeretben
van”? Hová tegyük, hogy a „lelki érettségért folyó nagy csatát az egyénnek
önmagával kell megvívnia”? Éppen az a lelkibeteg, aki nem valóságos
ellenféllel, hanem önmagával vív! Mi az, hogy „az ember egyéni felelőssége
fogja kialakítani a társadalmi felelősséget, ahol nem kívülről kényszerítik rá
a lelkiismeretét az emberekre, hanem az emberek lelkiismerete kényszerül rá a
társadalomra”? Mi az, hogy „a nő szerelmi életében olyan maradt, mint a milyen
a legrégibb időkben volt, egyszerűbb, eredetibb, természetesebb” – talán azért,
mert a nőt testileg és lelkileg és nemileg jobban zsákmányolták ki, jobban
nyomták el, – mígnem végül szinte árucikk lett belőle? Ez ugyan nem áll így az
uralkodó osztály nőire, de vajon ők nemileg olyan természetesek és egyszerűek?
Mi az, hogy „a testi vágy még egyedül uralkodó, de az emberi szellem már
megteszi az első lépéseket, hogy az élet anyagiasságát és durvaságát a szellem
felsőbbségével költse át”? Aki ilyet ír, az mért nem megy el gnosztikus
apostolnak és mért adja ki magát szocialista orvosnak? Mi az, hogy „a
renaissancetól napjainkig a test és lélek vágyainak összeépítése uralkodott”,
noha „kétszáz éve ketté hasadt ez az egység”? Mi az, hogy – szemben a férfivel,
„a nő sohasem tudta a férfit csak eszköznek tekinteni”? Hiszen éppen a nő
kényszerült arra, hogy eszköznek tekintse a férfit, mert csak a férfi
közvetítésével érhetett el valamit társadalmilag! Vagy nemiség és társadalmiság
a nemi életben elválasztható? Totis maga beszél szellemi együttesről! És mi az,
hogy „a női nem ideálja”? Mi az, hogy „a férfi a nőhöz fölemelkedjék”?
Igyekezzék gazdagon férjhez menni? Mi az, hogy egy szocialista és pszichoanalitikus
orvos húszéves fiára Schopenhauer tesz mély hatást? Totis idejében talán, de
ma? Miféle probléma az, hogy lesz-e szerelem a jövőben vagy sem? Mi az, hogy
„az ember fölszabadulásáért folyó nagy harcban túlságosan fölszabadította
magát”? A proletáriátus tömegei vagy a parapatiások hadai szabadították föl
magukat túlságosan? Hol az a szocialista és hol az a pszichoanalitikus, aki
ilyet állít? Mi az, hogy „a vágy száműzése betegségbe kergeti az embert” a
könyv egyik oldala szerint, más oldala szerint azonban a húszéves fiatalember
legyen önmegtartóztató, hagyjon föl az onániával, kerülje a prostitúciót,
tartózkodjék a nemi érintkezéstől mindaddig, mígnem egyszer majd „lelkileg is
megérik”? Mi az, hogy „régebbi időkben sokkal többen vállalták a közösséget, a
kor szellemét, mint ma”? Szóval az ember kénye-kedvétől függ, hogy vállalja-e a
kor szellemét, vagy sem! De ha nem vállalják, akkor hol van a kor szelleme: a
spiritiszták szeánszain? más, külön a szellemek részére alkalmas csillagzaton?
Hiszen éppen azért „ideges” az emberek többsége, mert a kor szelleme az emberek
fejében van! Az ellenmondásos kor ellenmondásos szelleme! Éppen a tőkés
társadalom kiegyenlíthetetlen ellenmondásai szerepelnek végső fokon az egyének
lelkében mint tudattalanba fojtott és egyénileg megoldhatatlan konfliktusok! Mi
az, hogy „a szerelmi partnerek idegességében kell keresnünk az egyéniségekre
szétbomlott és együttélésre alkalmatlan társadalom nyavalyáinak csíráját is”?
Hát a társadalom nyavalyáinak csírája nem a magántulajdon és nem az áru, hanem
a szerelmi partnerek idegessége? Mi az, hogy „a nemi vágy nem lesz olyan
fontos”? Mi az, hogy „az ifjúság hol 'marxisztikusan', hol 'freudisztikusan'
akar szeretni – csak éppen a maga módján nem próbálja meg”? A proletárifjúság
marxisztikusan azt az új társadalmi rendet akarja megteremteni, ahol a maga
módján szerethet, mert hiszen ma éppen a maga módján nem szerethet! Mi az, hogy
„a szerelem szabadsága azonban nem jelent szabad szeretkezést”? Hát mit jelent,
szabad csevegést? Mi az, hogy „a mai házasság közügy, a szabad szerelem
magánügy”? Burzsoá fölfogás! Proletárok szabad szerelmét a mai köz üldözi,
tehát közügy. És mi az, hogy[3]
az ember monogám és honnan a monogámia tisztára polgári problémája? Vannak és
voltak poligám társadalmi rendszerek, – hiszen a gazdasági alappal megváltozik
a fölépítmény! Mi az, hogy „a hivatalos házasságot védi, sőt szentté avatta az
egész társadalmi berendezkedés, a szerelem szabadságát pedig üldözi, megveti és
lenézi”? Ez nem így van! Tőkés társadalomban élünk: a társadalmi berendezkedés
lehetetlenné teszi szegények között a hivatalos házasságot, tehát üldözi és a
társadalom maga lenézi, megveti, butának tartja azt a csinos proletár lányt,
aki proletárhoz megy feleségül, míg fölmagasztalja, ha gazdag szeretője van!
Tisztviselőknek, tisztviselőnőknek fölmondanak a bankok, ha megházasodnak, – ez
nem üldözése a hivatalos házasságnak? Az igazság az, hogy a tőke nem tesz
különbséget, hanem egyként üldözi a házasságot és a szerelmi viszonyt, ha
érdekeit sérti. Sőt, egy burzsoá sem veszi rossznéven, ha fia vagy férfi
hozzátartozója a dolgozók osztályából csinos szeretőt szerez magának, de
felhördül, ha hivatalos házasságra akar vele lépni. Még a „művésznőt” sem nemi
vágya miatt, hanem érdekből tartja ki bankárja, mert a sokat költő művésznő –
reprezentál! Mi az, hogy „a fiatalság joga a nevelés”? noha „nevelés másképpen,
mint példaadással, el sem képzelhető”? Mi az, hogy „ha a társadalom nem tudja a
fiatalságot nemi életében a maga képére alakítani, úgy ennek oka a társadalom
rossz példaadásában rejlik”? Éppen onnan erednek a nemi s a lelki élet összes
zavarai, hogy az ellenmondásos társadalom az ifjúságot a maga ellenmondásos
képére alakítja! Mi az, hogy „az igazi szerelem mindent megért és megbocsát”?
Mi az, hogy „a nő örömre született és ha a ma nemi elnyomása hideggé tette...”?
A 109. oldalig szüntelenül azt olvastuk, szenvedtük, hogy a nő természetes,
egészséges, eredeti, ideális, egységes lelkű, hogy a férfinek el kell jutnia a
női lélek egységéig! Mi az, hogy „a nők álszemérme”? Nem álszemérem az, hanem
komoly lelki baj! Mi az, hogy koitusz kondommátusz esetében a nő nem jut
orgazmushoz? Ha nem jut hozzá, annak oka nem az óvszer, hanem lappangó
szorongás. Persze helyesebb, ha a nő él óvszerrel és nem a férfi. Mi az, hogy
„a nő érzéketlenségének okát nemcsak a hibás nemi érintkezésben kell keresni”?
Ott nem is kereshető. Érzéketlenség és orgazmus elmaradása két különböző dolog.
Érzéketlen nő egyáltalában nem juthat orgazmushoz rendes koitusz esetében sem,
míg ha hibás érintkezés miatt elmarad az orgazmusa, akkor nem válik
érzéketlenné, hiszen rendes koitusznál orgazmussal dicsekedhetik. Mi az, hogy a
férfi legyen testi szerelmében is önzetlen? Az, amit itt Totis kívánni vél,
lényegében hozzátartozik az egészséges férfi önzéséhez, t. i. az, hogy ne csak
ő, hanem partnere is eljusson az orgazmushoz, ha nem így volna, nem becsülné le
a frigid nőt. Mi az, hogy a homoszexualizmus nem betegség? Hát mi? És miféle
érv az, hogy ha a homoszexualizmus olyan borzasztó betegség, akkor nem viselne
háborút a kapitalizmus? A tömegmészárlás igazán „olyan borzasztó” és mégsem
tartja vissza a háborútól a kapitalizmust, amely éppen Totis szeme előtt
fegyverkezik a Szovjetunió ellen. Az sem érv, hogy azért nem betegség a
homoszexualizmus, „mert a társadalomnak bizonyos berendezkedései azok, amelyek
embereket homoszexuálisokká tesznek.” Ilyen alapon alig van, sőt nincs is
emberi betegség, mert túlnyomó részben a társadalom berendezkedései azok,
amelyek a legtöbb betegségbe döntik vagy a betegség számára fogékonnyá teszik a
dolgozókat.
Máris túlsokat beszéltem Totis dr. könyvéről, dehát
nem a Szent Imre Egyesület, hanem a Magyarországi Szociáldemokrata Párt
Orvostagjainak a Szervezete adta ki. Röviden azt írhattam volna, hogy lélektani
gólyamese, kongregációs ifjak olvasmánya, e műalkotás minden sora fölött a
burzsoázia rontása lebeg.
A közlés alapja:
Lappangó
kézirat. Agárdi Ferenc tulajdonában volt. Katalógus, 1143.
Kiadva: JAÖM, III, # 28. Kiadásunk alapszövege.