Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
A
Bellegarde egy budapesti fiatalember regénye,
egy magyarországi ifju burzsoá találkozása Európával, az örökkévalónak érzett
békés, üzletes polgáriasság találkozása a világtörténelmi nyugtalanság
megsejtésével. A gumiszakma ifju kapitalistájának önkénytelen randevuja a hat
litván ellenforradalmár tiszttől meggyalázott szüzzel, aki prostitucióval
keresi forradalmi bosszuállás reményében fogyasztott izetlen kenyerét.
A magyar gumiszakmában legtekintélyesebb Wahl cég a
fiát, Leót, aki presztizsből havi háromszáz pengőért egy kissé molett középkoru
özvegyet bérel, utnak inditja gumiszaktudásának elmélyitése végett Párizs felé.
Wahl Leóban, a szolid cég szolid fiában, a polgári élet lázát sem szerelem, sem
gründolás, sem egyéb kevéssé reális tevékenység nem emeli a 37 fok C piros
vonaláig, számára romantikusak s igy nevetségesek azok az apró
kényelmetlenségek is, amelyek a szakma kitanulásával járnak. Ő kereskedő, aki
nem szivesen babrál az áruval, üzletember, aki ha tehetné, elválasztaná az
üzletet a bolttól, a kereskedelmet a kereskedéstől, a Nagykorona uccát, ahol
üzletük van, a nagykereskedéstől, amelynek révén a Nagykorona uccában lehet
üzletük. Egyszóval modern burzsoá, ki bár felületesen, de világméretekben
gondolkodik, a nagykereskedést azonban kicsinyben üzi. Mindez persze csak
sejthető Wahl Leóból, hiszen összevéve huszonöt éves és ha társaságbeli
cinizmusával tul is van immár az életen, „szenvedélyileg” jóval innen
mutatkozik. A papa, a cég, Párizsba küldi, hogy szakemberré váljon és ő
Párizsba megy, hogy mesélhessen a fiuknak, akik ugy hasonlitanak hozzá, mint
egyik gumikabát a másikhoz: társadalmilag egyformán vannak impregnálva. Ezek a
„fiuk” külön is emliteni való lapjait teszik ennek a regénynek, – pénzük adta
hatalommal elkövetett kegyetlen stiklik hősei ők, szakasztott olyanok, amilyennek
agitátorok nyomán ifju proletárok a lelketlen burzsoát elképzelik. De csupán
társaságban, csapatban, bandában, vagy ha ugy tetszik: osztályban ilyenek, –
külön-külön egyénileg gyávák, szolidak, érzelgősek és bandaéletük csömörétől
émelyedők. A történelmileg kegyetlen burzsoáziát látjuk itt kicsinyben és
észrevesszük azt a különbséget, amely a végeredményben szentimentális és
„emberi”, önnön meghatódása elől menekülő egyes burzsoát osztályától paradox
módon elválasztja és paradox kollektivizmusával arra kényszeriti, hogy mégis,
egyénisége elfojtása árán is, stikliben, ügyletben egyaránt, kérlelhetetlen
osztályának legyen a képviselője. Leó nem is meri elmondani majd nekik
rendkivüli kalandját, mert ez a társaság semmiféle szokatlan történetet nem
enged magának bemesélni, aminthogy a burzsoázia sem képes elképzelni és
elhinni, hogy a történelemben valami számára szokatlan bekövetkezhessék. Ebből
a társaságból kerül ki Wahl Leó egy zürichi garni szobájába, napjaink
világtörténelmébe, egy prostituált családi[1]
ágyába, egy litván terrorista nőnek a legkevésbé sem prostituált és
családiasnak alig tekinthető terveibe.
A regény ugy kezdődik, hogy Wahl Leó nagykereskedő ott
áll a zürichi pályaudvaron, egyedül, magára hagyottan, hiszen megérkeztekor
„még csak egy vasuti tisztviselő sem szalutált”. Ott áll a polgár mindennapi
életének hatalmi apparátusa nélkül, tehát ügyefogyottan – és éppen a hatalmi
apparátusnak ez a pillanatnyi hiánya teszi, hogy belesodródik kalandjába. Sem
hordár, sem másféle közszolga, – hogyne fogadná hát örömmel a társadalom alját,
Bohanovszky urat, az ukrajnai emigránst, aki előbb a bolsevisták elől szökött
meg, majd az ellenforradalommal vesztére visszatérvén falujába, a lengyel
pogrom elől kellett elbujdosnia, aki tőzsdézett, volt idegenvezető,
filmstatiszta, mozgó reklámtábla, kokaincsempész, sőt nő is, csak éppen
tisztességes foglalkozást nem üzött, igy hát végül a puritánul polgári Svájcba
került, mint politikai menekült, mert „itt az embert békében hagyják, ha nem
bolsevista, nem antifasiszta és ha nem sérti meg a törvényt”. Bohanovszky, a
bolsevistáknak ez a politikai üldözöttje, a polgári élelmességnek ez a gyürött
angyala, beteszi Wahl Leó budapesti burzsoát a másodrendü szálloda egyik
szobájába, amely igen rendes, tiszta, féregmentes, csak éppen egy nő fekszik
benne, de az sem csip, nem harap, sőt igen kellemes hálótárs volna, ha őt nem
csipte és harapta volna akarata ellenére hat snájdig litván katonatiszt. A nő
mellett ott nyivákol, fuldoklik bünben, t. i. az ellenforradalmi tisztikar
bünében fogant gyermeke, akinek a nagyapját felkötötték, mert „sokat járatta a
száját” és akinek anyja hat hónapig hevert a kovnói kazamatákban, ahol is őt
magát nemzette a bolseviki rémuralom alól felszabaduló litván nemzet. A nőt,
Kolarow Gertrudot, természetesen nem érdekli a melléje fektetett férfi,
aminthogy előtte más férfiak sem mozditották meg szenvtelen nyugalmában, inkább
azzal van elfoglalva, hogy beteg gyermeke elől elháritsa mindama akadályokat,
amelyek a másvilágra vezető utjába tornyosulnak. Wahl Leó kultur európéer azon
veszi észre magát, hogy hihetetlen mesélni valóra tett szert a „fiuk” számára.
Bár kellemetlen, hogy Svájc gondos polgári törvénykönyve[2]
értelmében háromnapos vesztegzár alá vetik a járványkórház megfigyelőjében,
nehogy elterjessze a haldokló gyermeken észlelt epidémiát.
Ime, Wahl Leó, budapesti nagykereskedő, egy
meglehetősen kusza kaland kellős közepében, ahogy a véletlen beletaszitotta, a
véletlen, amely azonban elválaszthatatlan burzsoá sterilitásától. Ám a pénz nem
hagy ki tartósan, az apai tőke ismét átveszi funkcióját és Wahl Leó a
kellemetlenül érdekes zürichi incidens után Genfben nyugodtan válogathat
hotelekben, nőkben, ismét rendelkezik a polgár fölényes szabadságával, már
megint azt tesz, amit akar, a világ kikészitve vár reá és az öregtől
táviratilag kért svájci frankjaira. Semmi külső kényszer, legfeljebb célszerü
korlát, – a polgár nyugodtan lehet ember a polgári keretek között; ember, sőt
férfi, akit nem hordárok és átutazó szobák hiánya hoz tehetetlen zavarba, hanem
egy mellette feküdt nő emléke izgat, egy nőé, aki mindenkié volt az ukrajnai
emigráns révén, csak az övé nem, pedig, ha akarta volna... Nos, Wahl Leó
budapesti polgár és özvegybérlő férfi mind gyakrabban képzeli magát a hat
nemzeti fölbuzdulástól hevülő litván katonatiszt helyébe. Kalandja masszájából
most domborodik ki, ami lelki. Most már – bár ismét a véletlen hozza szeme elé
Kolarow Gertrudot – egyedül rajta, vagyis a saját lelki motorizmusán mulik,
tovább megy-e azonnal Párizsba, hogy megszerezze „mindazt, a primitiv dolgot,
amit szakmabeli tudásnak neveznek”, vagy a Népszövetség női alkalmazottaival
sző-e viszonyt, avagy a Kolarow lányt ostromolja-é a tisztek után polgári
módra. Wahl a három változat közül a hármat választja, egy helyben rostokol és
alkalmat ád Zsolt Bélának, a kispolgárok Mefisztófeleszének arra a
leleplezésre, hogy a polgár – bár érdekelve van benne – éppannyira
világcsalásnak látja a Népszövetséget, mint a proletár. Végre is Kolarow
Gertrud kell Wahl Leónak, Gertrud, a nő. Azonban ha polgári formák között nő
lehetett Bohanovszkyból és[3]
férfi Wahl Leóból, ugyanazok a polgári körülmények, bár anyává tették, nem
engedték, hogy nő lehessen a Kolarow leány. Zürich nem esik messze Genftől, a
puritán garni a luxusos népszövetségi[4]
palotától, szintazonképp a prostituált sem a forradalmártól: a Kolarow leány
Zürichben prostituált volt, hogy forradalmár lehessen Genfben. A változás nagy.
A burzsoá megkaphatja a prostituáltat, de nem a forradalmárt. Wahl pedig meg
akarja kapni Kolarowot. Tehát prostituálnia kell. És ha a Kolarow leány azért
lett mindenki prostituáltja Zürichben, hogy majdan forradalmi céljának eleget
tehessen, – miért ne prostituálná magát ugyanezért Wahlnak Genfben? Ennek
megvan a maga módja, a kényszer – minden prostitució kényszer – és ha annak
idején a harc emberei fizikumukkal kényszeritették Kolarowot, – a béke, a
kereskedelem embere intellektusával kényszeriti. Azok raboltak, ő zsarol.
Zsarol a puszta jelenlétével, azzal, hogy nem megy a pokolba, a Belloc és Cohen
céghez Párizsba, ahová a papa küldte, az öt világrész garnijába, Párizsba,
ahová igyekezett. Mit tehet Kolarow? hiszen retteg, hogy Wahl leleplezi. Jó,
egy éjszakára az övé lesz, csak aztán pusztuljon innen. A burzsoá és a
forradalmár zsarolt nászát azonban megakadályozza M. Hirschler öreg[5]
hotelzenész, Kolarow emigráns honfitársa. (A regényből nem tünik ki, hogy a
véletlen, vagy Kolarow rendezte-e ugy, hogy Hirschler jelen legyen a találkán.
Ezt nem is tudhatja meg az olvasó: a regényt Wahl Leó első személyben meséli
el.)
Wahl a nő utáni nagy csetlésben-botlásban beleszeret
Kolarowba. Nem nagyon, de romantikusan és szentimentálisan. „Arra is vágyódom –
mondja – hogy megpróbáljak kicsikarni belőle valami emberi megbecsülést is,
valami érzelmi jeladást”. Maga sincs tisztában érzelmeivel, töpreng: „Éreztem
Kolarow Gertruddal kapcsolatban a szellemi inferioritásomat, ami gyakran
forrása lehet a szerelemnek.” Vall és Kolarow megenyhül. De a távolság
áthidalhatatlan. A burzsoá, már már szinte „általános emberivé” válik, a
terrorista azonban megmarad öntudatos forradalmárnak. S mint illik, a körülötte
lebzselő és hozzá reménytelenül tapaszkodó fiatalembert fel akarja használni
(és ezzel talán be akarja kapcsolni életébe). Bellegardeba akarja kisértetni
magát, hogy a fiatalember „ártatlan traveller külsejével” elterelje magáról a
gyanut; Bellegardeba, ahol Voldemarasnak, a litván diktátornak megáll a vonata,
mielőtt a Népszövetség városába szállitaná gyülölt utasát. Bellegardeba, ahol
merényletet fog elkövetni Voldemaras ellen. És Wahl Bellegardeba akarja kisérni
Kolarowot, hogy megakadályozza őrült tervének kivitelében. Csak éppen...
Már fölszálltak a bellegardei vonatra, már közeleg az
indulás pillanata, amikor Wahl Leóban győz a polgár az „általános emberi”
fölött. Szorongás fogja el, leszáll, hogy lapokat vegyen, aztán válogat a
képesrevük között, már szól a csengő, már kiáltják az indulást, amikor
észreveszi, hogy cigarettát is kéne vennie, aztán gyufát, de milyet is?
skatulyásat, vagy laposat? Már rohan vissza a csarnokba, de elfelejti
(elfelejteni annyi, mint[6]
tudni nem-akarni), hogy a sok közt melyik is az ő vonatjuk. „Megkérdeztem egy
vasutastól, aki riadtan rám kiáltott, hogy rohanjak, mert ebben a másodpercben
indul – szól a regény. – Vágtatni kezdtem, de mire a bellegardei perronhoz
értem, a vonat éppen megmozdult. Valóságos sprintet vágtam ki, mint aki önmaga
előtt is igazolni akarja magát – de már nem lehetett elérni az utolsó kocsit.
Megálltam és kétségbeesetten széttártam a karomat. Lekéstem! Mit csináljak, ha
egyszer lekéstem? A fényképezőgépem, a termosz, a pizsamám és a toalettszereim
a nécessaire-ben – oda vannak!... Egy vasuti tiszt állt a perron szélén.
Odaléptem hozzá. – Mikor indul a legközelebbi vonat? – Bellegarde felé? –
kérdezte. – Nem – feleltem és éreztem, hogy az arcomat elönti a pirosság. –
Lausanne felé.”
Hic Rhodus, hic salta! Wahl Leónak a nő eszébe sem
jut, de tudat alatt a Kolarow dolgozik.
Igen, mit csináljon Wahl, a burzsoá, ha egyszer
lekésett Kolarowról, a forradalmárról? Elutazik a Belloc és Cohen céghez
Párizsba, ahol rövid uton viszonyt sző Kardos Jucival, aki ugyanaz, ami ő,
hozzátartozik, mint a gumiköpenyhez a kigombolható bélés. De Wahl Leó nemcsak
burzsoá, hanem huszonöt éves fiatalember is, – hát könnyes a szeme.
Ez az, ami igy e regényből elmondható. Amit még el
lehetne mondani, az maga a regény. Zsolt erős, gazdag, röviden összefogott
megfigyeléseit detektivtörténetek izgalmasságával szövi mesévé. A mese megérte,
hogy regény legyen belőle, senki nem mondhatja, hogy nem érdekes. De talán még
érdekesebb a részletek tekintete, a mondatok világpolitikai és társadalmi
pillantásai, Zsolt ideges és fáradhatatlanul leleményes mozdulatai, amelyekkel
egyszerre vetkőzteti kivül a polgári társadalmat és belül a polgári lelket. Egy
kapkodó gondolkodó hámozza a polgári hagymát és belül nem talál semmi
értékeset, ami a polgárság tulajdona volna.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. A Toll, 1932. március 20. IV. évf. 2. (59.) szám, 80-83.
Aláírás: József Attila.