Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
A háború utáni
fiatal magyar értelmiség hamarosan felocsudott az ellenforradalmi jelszavak
kábulatából, a történelmi, politikai események a keresztény kurzusból alaposan
kiábránditották. Stabilizálta a reakciót, de tagjainak az élete továbbra is
ingatag maradt. Ez a fiatal értelmiség, amely nemrégen még az ellenforradalom
élcsapatának számitott, az ellenforradalom osztozkodásakor üres kézzel magára
maradt. A magára hagyott prétóriánus csapat megtalálta magára hagyott vezérét
is, Szabó Dezsőt, aki szintén nem lelte honját e hazában és saját
ellenforradalmát az ellenforradalomban. Nem lelvén talajt a jelenben, arra
kényszerültek, hogy „a jövő magvetői” legyenek és igy már erkölcsi jogcimük is
került, hogy az ellenforradalom learatói, a „svábok” és a „zsidók” ellen forduljanak
ifjui lángolással. Így tette azt a Vezér, Szabó[1]
Dezső is, aki foglalkozására nézve „a magyar faj történelmi öntudata”. Ez a foglalkozás
bizony nem jelent zárt osztályhelyzetet a termelésben és ennek megfelelően
osztályöntudat helyett eszmeileg utópisztikus, gyakorlatilag reakciós
ideológiával teltek meg a fiatal fejek. Osztályoktól elszakítottan akarták
magukat megváltani, ki kellett tehát találniok egy olyan vezérlő eszmét, amely
nem osztályeszme, tehát csak az ő „osztályuk” eszméje lehet. „Szintézist”,
amely mindent magába foglal, tehát csakis őket foglalja magába. Ez nem lehetett
a régi nacionálizmus, mert hiszen éppen annak számára kaparták ki sajgó ujjal a
gesztenyét, a neonacionalizmus meg éppen gyűlöletes volt számukra, mert a
kivülrekedésük megszilárdulását jelentette. Itt volt ellenben a faj áldott
fogalma, a fajé, amely oly üres volt, hogy senkinek sem kellett. Lényegében
pedig a faj fogalmával értelmi foglalkozások monopoliumára való törekvésüket
fedezték. Így a „faj” eszme a monopolkapitalizmus ideológiai felépítményének
egyik jellemző jelensége lett.
Monopolium megszerzéséhez azonban hatalomra van
szükség s ezért ennek a különböző társaságokba tömörült fiatalságnak reális
erejű szövetséges után kellett néznie. Osztályra kellett találnia, amelynek
ismét élcsapata lehessenek. A burzsoáziát már kiszolgálták, ingyen; a
proletársághoz pedig, amelynek leverését
nap
mint nap ünnepelték, már csak azért sem csatlakozhattak, mert ott vezető
szerephez nem juthattak volna. Maradt a „parasztság”, vagyis a falusi
burzsoázia és a mezőgazdasági proletárság „szintézise”. A „parasztság” azonban
belső osztályellentéteinél fogva szervezhetetlen, másrészt a zsíros parasztság
már meglelte a maga osztályszervezeteit, míg a mezőgazdasági proletáriátust
megszervezni már csak politikai okokból sem lehetett, de nem is volt
szándékukban. Így ezek az ifjusági egyesületek (pl. a Bartha Miklós Társaság, a
Wesselényi Reform Club stb) rövid hangoskodás után letüntek. Figyelemreméltó,
hogy a felvidéki, Sarló néven ismeretes ifjusági mozgalom, amely megtalálta
útját a proletáriátushoz és a földmíves szegénységhez, egyre szélesebb
tömegalapon képes végezni nevelő és kulturmunkáját.
E mozgolódásnak természetszerűleg kulturális jelszavuk
hangoztatásában kellett kimerülniök. A „parasztság” képzelt ideológusai az „ősi
faji kultura”, röviden a népművészet mellett törtek lándzsát, – ezzel akarták a
halódó polgári művészetet fölfrissíteni. Így került szembe egymással faji és
kozmopolita művészet, mert ideologusaik nem vették tudomásul, hogy a
népművészet éppannyira internacionális, mint amennyire történelmi termék. Sőt
voltak, akik célul tűzték ki „az igazi népi művészeti produktumok
megbecsülésével és vásárlásával, valamint megfelelő piac biztosításával a
magyar paraszt előtt újra becsessé és egyúttal jövedelmezővé tenni az ezzel
való foglalkozást s így fajiságának tiszta megőrzését.” Egy ilyen mondatban
bennefoglaltatik az ifjusági kulturmozgolódások minden rövidlátása és reakciós
mivolta. A „fajiság tiszta megőrzését” attól várták, hogy kapitalizálják a
népművészetet, amelyet éppen a kapitálizmus tett tönkre. Kisüzemi árútermelést akartak csinálni a
népművészetből, hogy visszakapja régi művészi
becsét a paraszt előtt. A „parasztságért” hirdették a népművészetet, amely már
nem kell a parasztoknak. Párhuzamos ez a szándék a kispolgári ideológusoknak
ama törekvésével, hogy a kapitalizmus romlását és rombolását a halálra ítélt
kisüzemi gazdálkodás állami segélyezésével mentsék meg, jóllehet az állam – a
nagyüzem kapitalizmusának állama.
A jövő kulturáját az az osztály fogja megalkotni,
amely a jövőt megteremti. Ez az osztály a proletáriátus. A népművészet a multé,
a polgári művészet a jelené és a proletárművészeté a jövő. A proletárművészet
ősét a népművészetben látja, hiszen a népművészet hagyományosan kollektiv. A
népművészet a felgyülemlett,
jelenlévő
mult, hatékony emlék, amely irányítja a jövőt. De azét, akinek van jövője. A
sarlósok is a népművészetből indultak ki, eljutottak a néphez, a dolgozó
néphez, – nem muzeumok számára szedték össze eleven anyagukat. Belátták, hogy a
dolgozó szegénység kulturális felszabadításának útja elválaszthatatlan a
gazdasági felszabadulásért folyó küzdelemtől, a szocializmustól. Ez az út
nyitva áll a magyarországi értelmiségi ifjuság előtt is.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Szabadon, II (1932) 1.
(január), sz., 3–5.
Kiadva:
JAÖM, III, # 25.
Aláírás: József Attila.