Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Az emberi elmeművet
ember alkotja. Az ember 1. értékalkotó lény; 2. társadalmi lény és 3. bizonyos
fokig egyéniség, azaz a közösségnek valamilyen képviselője. Eszerint minden
elmeművet, így költeményt is, három
találkozó
főszempontból vizsgálhatunk: 1. érvényes-e, (tehát helyes-e, van-e önértéke,
elméleti értéke)? 2. az adott társadalom adott osztályharcaiban miféle szerepet
játszik (van-e társadalmi értéke)? és végül 3. milyen emberi lélek nyilatkozik
meg az elmeműben? Ez az utóbbi szempont csak ritkán nyer fontosságot és úgy
vélem, hogy a kérdésnek ezt az oldalát éppen emiatt tolják előtérbe a polgári
kritikusok. Fontossá akkor válik, amikor egyben kihangsulyozottan azt a kérdést
is magával hozza, hogy az elmeműben megnyilatkozó egyéniség mifajta viszonyban
áll a közösséggel. Mert hiszen minden egyéniség csak különös hordozója a
társadalmiságnak. Ez a három kérdés elválaszthatatlanul összetartozik és tiszta
műalkotások esetében csak a műérték három alakját jelöli. Próbálkozzunk velük
Kassák Lajos új verseinél.
1. Mindenelőtt állapitsuk meg, hogy Kassák versei,
noha agymunkatermékek, egyáltalán nem elmeművek. Nincs bennük semmi olyasmi,
ami az elmeműre bármiféle módocska módján jellemző volna. Irásokat ír, amelyekben
nincsenek meg az írás jelei. Mondatokat mond, amelyek a mondattani
kapcsolatokat nélkülözik. Képeket képzel, amelyek közül hiányzik a szemléleti
folytonosság. Gondolatokat gondol, amelyek jelentést nem hordoznak.
Összetételeket gyárt, anélkül, hogy dolgának jelentősége volna. Avagy miféle
jelei vannak az ilyen írásnak, miféle kapcsolatokra lelni az ilyen mondatok
között, mifajta folytonosságot szemlélhetünk az efféle képeken át, bukkanunk-e
jelentésre az ilyen gondolatokban, egységnek mondhatjuk-e az ilyen
összetételeket, és egyáltalában van-e jelentősége az ilyen dolgoknak és
mindezek ilyetén összedolgozásának hogy: „A virágnak árnyéka van, a felhőnek
aranyból koronája minden a te szemeidtől függ s attól az acélcilindertől, ami a
domboldalon ketyeg?” Ez csak egyetlen sora, egyetlen versének kezdete. De a
folytatása se más, de a többi 34 drb. se más. Nem érthetetlenek, csak
értelmetlenek. Nincs értelmük önmagukon belül, nincs értelmük önmagukon kivül.
Nincs értelmük különösen és nincs értelmük általánosan. De legfőképpen – nincs
értelmük társadalmasan. Dehát elmemű-e a költemény? Kell-e, hogy a műalkotás
értelmes legyen? Mert Kassák maga, jóllehet régebben, fönnen hírdette ama
legbalgább elvet, hogy „a szavak nem arra valók, hogy értelmet hurcoljanak, mint
a zsákhordók!” Nos, – a szó talán az egyetlen dolog, aminek közvetlen értelme
van. Másfelől meg az ember értelmes lény, már pedig a költeményt ember alkotja.
Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe. A
szemlélet (az intuició) nem alkot formát, hanem meglévő összefüggések formájára
irányul. Az értelem még az igazságnak is csak formát ad, hogy belátható, hogy
szemlélhető, megpillantható[1]
legyen és nem az értelem hozza létre az igazságot. Azt is tudjuk, hogy a
művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik,
tudatalattinak a mélyéről, – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő
multjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az
ébrenlét révedezéseiben. S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a
képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéről felmerülő
képeket[2]
értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és e jelentéseket
közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze. Közvetlen jelentésről, közvetlen
értelmi viszonyról azért beszélek, mert hiszen még az álomképeknek is van nem
közvetlen, de értelmes jelentésük. – Mindezt összevéve: Kassák versei
illusztrációk a leggondolattalanabb és a legképtelenebb esztétikához.
2. Ezek után nyilvánvaló, hogy Kassák emez írásaival
kapcsolatban társadalmi értékről nem is mukkanhatunk. Mégis, mint minden
nyomtatott, szavalt, előadott
stb.
közlemény, úgy ezek is szerepet visznek, akarva, nem akarva, az osztályharcban.
Van-e a közleményeknek akár[3]
csak sejtelemnyi hasznuk is a munkásság számára? Két eset lehetséges: vagy
hatnak, vagy nem hatnak. Ha nem hatnak, hasznuk nincs. Ez a kívánatosabb eset.
Mert hatásuk (csak az eddigieket véve figyelembe) lehet-e más, minthogy az ifjú
elméket megzavarja, a szövődő proletáröntudatot szétkuszálja és a szocialista
világosságban feltünő világot sötétségbe meríti? Az imperializmus korában élünk.
Hát lehet-e jó harcosa osztályának és történelmi feladatának az a munkásifjú,
aki ilyen sorokon épül: „a szélfogóban lakik öreganyánk eresszétek ki ő majd
tanácsol valamit, de addig is jó lesz, ha naponta kétszer lemosakodtok hideg
vízben, kerülitek a nyilvános klozetteket s esténként nem vetemedtek Bernard
Shaw olvasására?” Hát válik-e öntudatossá az az ifjúmunkás, hogy várhassunk
tőle valamicskét, ha Kassák eme sorain töpreng kevéssé fertőzött elméje: „azt
hiszitek, két szomorú lámpa között nőttök fel műkezekkel és műlábakkal de
mindenki tudja a nyilt tereken lődörögtök és hencegtek a pattanásokkal amik
orrotok körül virágoznak?”
3. Az előbbiekből önként adódik a kérdés, hogy miféle
egyéniség Kassák? Mifajta filozófiába menekül, ha már a valóságot úgy kiejti a
keze közül, mint a szórakozott halász a síkos halat? „Minden a te szemeidtől
függ”, – Kassák felfogásának ez a gyujtópontja. Eszerint szubjektivista és
relativista, ami már az elmélet legfinomabb szálaiban is elválasztja a
szocializmustól, marxizmustól, amely tudvalevően objektivista és dialektikus és
amely ellenségesen áll a Kassák-féle állásfoglalással szemben. Ám Kassák még
tovább megy: „minden a te szemedtől függ és attól az acélcilindertől, ami a
domboldalon ketyeg”. Nos, a relativizmusból ha azt sejthettük, hogy
valamennyire a külvilág dolgaira vonatkozik, akkor a domboldal acélcilindere
nemcsak meghökkent, hanem meg is cáfol. Ez a domboldali acélcilinder és
ketyegése kétségtelenül Kassák képzete, amelynek a valósághoz más köze nincsen,
minthogy írója fejében elképzelődött. Ettől az elképzelt tárgytól is függ tehát
a világ: nemcsak Kassák szemléletétől, hanem Kassák szemléletének képzelt
tárgyaitól is. Itt a szubjektiv idealizmus végső mozzanatával állunk szemben,
azzal, amit a filozófia története solipsismusnak nevez. Nincs más a világban,
csak solus ipse, csak ő maga, csak Kassák Lajos, a számozott versek szerzője,
ifjúmunkások szolipszista nevelője. A szolipszismusról azt mondja Lenin, hogy
világnézet világ nélkül, Schopenhauer szerint pedig következetes szolipszisták
csak a bolondok házában találhatók. Nos, Kassák nemcsak a munkásmozgalomban
való részvételével tiltakozik eme következetesség vádja ellen, hanem e
közlemények egyes soraival is. Mert akadnak e tárgyi számozott dolgokban
értelmes sorok is, ezek azonban Kassákra magára vonatkoznak, ami más oldalról
megint csak szubjektivizmusáról tesz tanuságot: „ha észreveszem, hogy papirból
van a talaj, mibe gyökereimet eresztettem, elfog a szédület”; (érzem, ahogy a
szelek átemelnek a sötétség torlaszain) ó testvéreim kiket talán megütöttem
mocskos kezeimmel s hiuságomban elárultalak benneteket, bocsássatok meg ezen az
órán”; „lásd együgyű ember vagyok, akit elvaditottak a rossz esztendők és
bizonytalanná tettek a csalódások”; „hangosan kérdezem mikor léptem balra ha
jobbra kellett volna lépnem, vagy fordítva, hogy most itt állok a küszöbön
tájékozatlanul melyik az az út, amelyre lépnem kellene s melyik az a kapu, mely
mögött a felszabadított munka épülete áll”; „árva gyermek vagyok én, akit egy
szál ingecskében itt felejtettek a város közepén”; s még néhány. Bevallom,
megható volna ez a kispolgári szomorúság, ha értelme volna. Mert ezek a sorok,
amelyek itt
összetartozóaknak
látszanak, nem tartoznak össze, semmiképpen – az egyik abból a közleményből
való, a másik amabból, de mindenesetre olyan társak között forog ez is, az is,
hogy élete egyiknek sincsen. Úgy gondolom őszinték ezek a sorok, valóban
megjelölik azt az embert, aki mögöttük áll. De mi közünk volna hozzá, ha
társadalmi szerepet nem követelne magának? Mi bajunk volna szomorú, letört
egyéniségével, ha nem állítaná, hogy egyénisége szocialista? Búja, bánata,
annyira saját esendő személyéhez kötött, hogy csak egyetlen sóhajtásnyi
szocialista önkritika is meggátolná közzétételét. Hát még annak a kürtölését,
hogy ez az ideológiai szocializmus, hogy ez a magatartás szocialista és hogy a
munkásifjúságot ebben az ideológiában kell oktatni. De van itt még valami ami
figyelemre méltó, mert láncokon kivüli veszteségre vonatkozik. A könyv címe: 35
vers. 66–100-ig, mind számozva. Azonban kerülközik egy 36-ik közlemény is, az
egyetlen, amelynek címe is van, az egyetlen, amelynek törés nélküli összefüggő
értelme is van és amelyet talán ép emiatt nem tekint Kassák versnek. Hanem
valami fontosabb közleménynek, hiszen, mondom, ebben értelmesen beszél, sőt
könyve végére teszi, kihangzásul, befejezésül. Címe: „Emlékezzetek rá”. De
kire? Ime: „Az ember jön és az ember elmegy s én most ilyen emberről beszélek a
barátról, aki 53 esztendővel ezelőtt elindult felénk 53 évvel ezelőtt, mikor mi
még nem is éltünk elindult, hogy találkozzon velünk s most szörnyű bánatokkal
meg egy darabka ólommal szívében örökre eltávozott tőlünk”; „ha költő vagy
szólj most mondom magamnak s gyámoltalanul csak emlékezni tudok – a neve: OSVÁT
ERNŐ” – „milyen jóságosan kemény ember volt ő s mi most itt állunk valamennyien
árván a szomorúság fekete kendőjében nincs lámpánk, amit meggyújthatnánk az ő
dicséretére nincs ládánk, amibe összegyüjthetnők az ő ajándékait”. Tehát OSVÁT
ERNŐRE emlékezzünk! Emlékezünk. A polgári gondolatot e „jóságosan kemény ember”
kiméletlenül képviselte balfelé. Felénk indult-e 53 esztendővel ezelőtt, amikor
mi még nem is éltünk (mi nem éltünk? vagy kik nem éltek? a negyvenévesek nem
éltek, vagy a szocialisták nem éltek?) – felénk indult-e el, vagy kik felé? Ime
Osvát Ernő, valami, ami veszteni valója volt Kassáknak a láncain kívül. És a
mai, a változott ellenforradalommal változott Osvát Ernők, akik veszteni valói
Kassáknak, láncain kivül. Emlékezünk. De Kassák is emlékezik. Stromfeld Aurélra
emlékezik még, közhelyekkel és bizonytalanul. Kevésbé jól, mint Osvátjára. És
az ő nevét már nem írja, mint Amazét, csupa nagybetűvel.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. Korunk, VI (1931), 9. (szeptember), sz., 668–671.
Kiadva:
JAÖM, III, # 24.
Aláírás: József Attila.