Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Móricz
Zsigmond szellemet idézett, korszellemet. Ez a szellem azonban nagyon ráüt a
mesebelire. Nyulik, ing és dagad az égig. Sürü és terhes felhők tömegének véli,
aki nem tudja, hogyan bujt elő a kisded kőkorsóból. S ami a legfőbb, aki nem
tudja, hogyan parancsolható vissza a cserépedénybe.
Korszellemet idézett, anélkül hogy vallaná, hogy a kor
a dolgokban van s az emberekben csak annyira, amennyire az ember is csak egy
dolog a saját dolgai között. Anélkül, hogy a kor testét is figyelemre méltatná,
a kor testét, amelynek csak mozdulata a saját szelleme, csak tüneménye, a
valóságnak a jelensége, amely a kor lényegét szinte a perspektiva törvényei
szerint veti szem elé, de persze, éppen azért, a perspektiva törvényei szerint
eltorzitva. Mint amikor szabályos téglalap alaku asztal előtt ül valaki s éppen
mivel az asztal szabályos téglalap alaku, trapezoidnak látja. Korszellemet
idéz, de varázsló gyanánt és nem mint a tudós, akit csak avatatlan tekint
varázslónak.
Móricz a „faji jelleg” oktalan követelése ellen
tiltakozik. Uj eszmékre, uj célkitüzésekre van szükség, mondja, uj igékre és uj
érzésekre. Holott szükség helyes eszmékre és igaz igékre van. Az uj érzés pedig
olyan tárgytalan fogalom, hogy nem is vethetek semmit ellenébe.
Móriczot persze megtámadták a „régiek”. Móricznak
persze könnyü a dolga velük szemben. És Móricz meg is elégszik dolgának
könnyebbik végével. Fejükre olvas tényeket. Hogy erre felhorkan a hivatalos s
nem hivatalos jobboldal? Nono! Hiszen ha beadnák derekukat a Móricz-féle „uj”
eszméknek, hát akkor személyes életük alapját is fel kellene adniok!
Elképzelhetetlen, hogy még nyelvtani hibát is ne találjanak abban a mondatban,
amely itélet az ő fejük fölött. Elgondolhatatlan, hogy eszményi harcot vivjanak
oly eszmék ellen, amely az ő valóságuk ellentéteiből adódik.
Móricznak igaza van, de nincsen igazsága. Azt mondja:
„A mai magyar nép, tehát a törpebirtokosok és még az alatta lévő réteg is a
nemi szerelem kérdésében annyira józan[1]
és elszánt, hogy félelem és irtózat látni, mit csinál. Valósággal halálra itéli
a fajt, ha fajnak s a nemzetet, ha nemzetnek nevezzük a magyarság összességét.”
Másutt: „Itt van a szörnyü hasadás az intelligencia és a nép közt.” Alább: „Oly
idegenül él az intelligencia abban a városban a néppel szemben, mintha az
indiai gyarmatokon élnénk.” S ezek után kivágja a rezet: „Az intelligencia
pedig csak akkor válik a nemzet élő tagjává, ha felveszi a harcot a nemzeti
szellem ujjáteremtéséért.” „Programm tehát csak egy lehet: épitő magyarság!”
Nos, nem a tényeket akarom kétségbevonni. Dehogy is.
Hanem csak elcsodálkozom azon a könnyelmüségen, amellyel értékes adatait Móricz
eltékozolja. Amellyel gyöngyszemeket főz abba az elvtelenül rotyogó[2]
kásába, amely eredményeinek foglalatát jelképezi. Amellyel azt hiszi, hogy
szellem ellen kell harcolnia és nem a világ dologi összefüggéseit
megváltoztatni. Amellyel föltételezi, hogy kérem, mehet minden tovább és
szépen, csak éppen máskép kell gondolkodnia az intelligenciának, annak az[3]
intelligenciának, amelynek semmi joga sincsen még a nevéhez sem, mert hiszen
nem értelmesen gondolkozik, hanem érdekeinek megfelelően. De gondolkodhat-e
másként? Egyénenként talán; külön-külön – kitaszitva – igen; azonban
osztályban, mert osztályt alkot, soha. Móricz Róma prétóriánus csapatát
összevéti Athén tanuló ifjaival. És épitő magyarságot követel. Dehát mit
épitsen ez az épitő magyarság, ha már komolyan veszem a fogalmat és nem látom
eleve olyan üresnek, mint amióta élek, a zsebeimet? Mert ha már épitésről van
szó, tudja-e Móricz, hogy a földmunkások közül, akik házhelyet kaptak, hányan
raktak rajta házat és hányan nem? Hogy az orosz buzáért – „dumping” és
„rabszolgamunka” tehát „silány” minőség! – 1.75 schillinggel többet adnak
Bécsben, mint a magyarért, az egyik reggeli lap közlése szerint. Móricz azonban
nem olvas ujságot. Nem bir ujságot olvasni. Ugylátszik
nem
tud ujságot olvasni. Mert az ujságokban is csak a „szellemet” látja és ügyet
nem vet a testre, amelynek a szellem csak egyik megnyilatkozása. Nem törődik
azzal, hogy csődöt mond a világ rendje és a Collegium Hungaricumokat
kifogásolja. Meg ami ezzel egyenlő, hogy az ifjuságot „függő szellemben”
nevelik. Hát ha akarnák, se tudnák másképpen. És mért venné fel az
intelligencia a harcot a nemzeti szellem ujjáépitéséért? Azért mert „csak akkor
válik a nemzet élő tagjává”? Ördögöt, – nem is akar a nemzet élő tagjává válni!
Az egypengős napszámok nemzetének élő tagjává hogyan is akarna válni az az
intelligens, akinek évi százharminckét ezer, vagy akár csak tizenkét ezer pengő
a jövedelme! Vagy csak évi hatezer! Ami tizenöt-huszszorosa az évi
napszámbérnek! Meg aztán mért teremtené ujjá a szellemet ez az intelligencia,
hiszen ez a szellem ő maga és egyben ez a szellem létjoga! Legyen öngyilkos
pusztán azért, hogy Marxnak ne legyen igaza, ám Móricz tétova álma valóságosabb
legyen? Nem, nem elmebetegek ők, hogy a történelmi idealizmust ne csak
hirdessék, hanem annak az értelmében cselekedjenek is.
Móricz természetesen fölibe kerekedik Négyesynek, aki
azonban legalább formailag következetesebb, amikor őszbecsavarodott
idealizmusát cirógatja. Mert Négyesynek akkora őszbecsavarodott idealizmusa
van, mint amekkora szakálla Michelangelo Mózesének. És szarva van. Szarvával
Móricz fölé bököd. Móricz azonban a valóság tényin ül magosan, mint valami
fának ágain. Csakhogy olyan elszáradt ágakon ül, amelyekben nem kering már a fa
egészének éltető nedve és szépen lepottyan Négyesy szarvai közé. Négyesy azért
következetesebb, mert legalább azok a dolgok, amelyekre ő hivatkozik – tanügyi
kongresszus, Collegium Hungaricum stb. – valóban világrendünk védelmére
hivatott katonák szellemi kaszárnyái. Nem olyan lyuk a levegőbe, mint a Móricz
követelte „épitő magyarság”. Itt Móricz érvelése visszájára fordul. Azt beszéli
Móricz Négyesy ellenében, hogy „nem élhet egy nemzetnek a gyermeke máskép, csak
nemzetének külső jellegzetességével”. Mért kell ezt hát „a Négyesy Lászlóknak
főpapi ornátusban prédikálniok?” Azért, hogy a hivőknek a világ más dolgai ne
is juthassanak az eszükbe. Ám Móricz éppen ilyen magától értetődő dolgokat
prédikál. Épitő magyarságot. Csakhogy a magyarság ugy épit, amilyen
társadalomban él. Collegium Hungaricum? Cseréljük ki a nemzet szót Móricz
mondatában az uralkodó osztállyal és megkapjuk a feleletet: „Nem élhet egy
uralkodó osztály gyermeke máskép, csak uralkodó osztályának külső
jellegzetességével.” Mitse tesz, hogy fogadott gyermekekről forog a szó.
Kétségtelen, hogy megfelelő módon válogatják jövendőbeli utódjaikat. Engem
például nem fogadtak gyermeküknek. Sőt, ott kellett hagynom a szegedi egyetemet
egy versem miatt, mert az egyik méltóságos ny. r. tanár ur kijelentette
előttem, hogy aki ilyen verseket ir, abból amig ő él, nem lehet középiskolai
tanár. Mellesleg erről az egyetlen versről hét cikket olvastam és Ignotus
idézte, irt róla a Neovojtinában: „Lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm
és mormolgatom... gyönyörüszép.” Stb. Móricz tehát olyasmit kiván, ami van.
Csakhogy olyan érdekeknek megfelelően van, amilyenek a mai társadalom érdekei.
Persze, nem az összesség érdekei, dehát a mai társadalom nem is az összesség
érdekein alapszik. Móricz több formában is ismételgeti Négyesy ellen vetett
gondolatát: „Az pedig, amit nemzetinek mondunk, az magától értetődően benne
lesz mindig az irodalomban.” Hadd ismételgessem hát én is, amit Móricz ellen
vetek: „Az pedig,[4]
amit osztályjellegünek mondunk, az magától értetődően benne lesz mindig a
kulturpolitikai ténykedésben”. „Nem egy üres és sivár messianizmusra van itt
szükség, – folytatja Móricz – hanem életre és igazságra. S munkára. Okos,
emberséges és céltudatos munkára”. Hát ez se több, üres, mint az a
messianizmus, ami ellen tiltakozik. S azonkivül nem is egészen igaz. Mert
igenis okos és céltudatos munka folyik. Hogy a társadalom melyik osztályának,
rétegének az érdekében és hogy meddig folytatható, az aztán a kérdésnek a másik
oldala.
Móricznak mindvégig igaza van ellenfeleivel szemben és
támadói ellen védem is. Mert Móricz a tőkés polgári rend fegyvereivel hadakozik
a hübéri maradványok ellen. A huszonnégy esztendős Nyugat folyóirat
kamaszkorából való eszméit hangoztatja mélyebb hangon, férfiasabb melegséggel,
a maga módján, hogy ne mondjam, magyarosabban. Csakhogy mintha ez a férfiasság
már – Móricztól függetlenül – aggság volna. Mintha kissé későn futna a kor
munkába járó szépasszonya után, – akkor, amikor már tehetetlen. Aggságról
szólok, mert ne feledjük, hogy mindez a nyugat jelszavának jegyében történik, a
féllábbal sirjában álló nyugat jegyében. És mit jelent a „nyugat” jelszava?
Kazinczytól Adyig és Móriczig, mindenkor a
kapitalista
törekvések eszmei vetületét jelentette. A kapitalizmus közben azonban imperialista
szakaszába jutott, ellentétei annyira kiélesedtek, hogy eszményi és minden
államra vonatkozó dicséreteit már nem igen fogadják szisszenés nélkül azok,
akiknek szándékait az ellenkező irányú imperializmus keresztülhuzta. Milotay és
Móricz soha sem találkozhatnak, – csodálom, hogy tegezik egymást. De énfelőlem
és a fiatalságnak hozzám hasonló képviselői felől akár össze is ölelkezhetnek,
Négyesyt sem kivéve, mint három grácia, mert mindegyik megegyezik abban, hogy
szándéka van és ahhoz idomul a felfogása. A valóságot pedig csak oly mértékben
veszik figyelembe, amily mértékben, legalább is pillanatnyilag, igazolásfélét
nyujt azok előtt, akiknek a valóságról még kevesebb a fogalmuk, vagy akik
örömmel fogadják, hogy a valóság ugyan
olyan, hogy kellemetlen kilátásokkal kecsegtet, de mégis jó, ha a valóságról
kevésbé jó fogalom adatik. Szellemi életünknek ez az utóbbi változat az
alapja.
Éljen az idealizmus! Ha a materialis erő a miénk.
Éljen a faji jelleg! Ha a falu osztálykülönbségeit elhomályositja. Le a faji
jelleggel! Ha az az „olló” ipari élét csorbitja. Le a régi eszmékkel! Éljenek
az uj igék! Ha nem tudunk egyebet mondani.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. A költő által átnézett (javított) példány. A Toll, III (1931), 3.
(március 31.) sz., 76–50.
Kiadva:
JAÖM, III, # 22.
Aláírás: József Attila.