Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Sajt nélkül a
papir nem sajtpapir. A tömeg más papirt nem vesz. Kerestetik tehát sajt, amely
a papirba belecsomagolható, hogy a papir eladható legyen. Mécs László tömegek költője. Tehát tömegek olvassák a napilapot,
mert a napilap M. László verseit hozza. Bizonyos fokig megforditva is áll ez. A
napilap – hasonló réven – már M. László előtt is tömeglap volt. Azaz: M. László
verseit a
napilap
hozza, mert M. László tömegköltő. Mert a tömeg azt a költőt ajnározza, akit az ő
lapja üt énekessé. M. László azt irja, amit a napilap kiván, a napilap meg
azután áhitozik, amit M. László ir. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap
kiván és M. László ir, – viszont a napilap azt kivánja és M. László azt irja,
amit a tömeg olvas. Ime valami, ami három személyben egy. Nem is tudni, hogy ki
irja ezeket a verseket, M. László-e, a napilap-e, avagy a szóban forgó tömeg.
Maradjunk annál, hogy M. László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt
füszeresek irják. Magas müvészet csucsaihoz ne igen vessük hát ezeket a
verseket, hiszen ezzel azt a bolondságot csinálnók, hogy kereskedő segédektől
követelnénk müvészi irástudást.
Ebből már azt is látjuk, hogy ezek a versek éppugy
maradék nélkül bennevannak korukban, mint a hideg viz a bádogvödörben. M.
László ugy fujja korunk tényeit, mint a biflázó diák a leckét, de éppugy nem
érti. A tények összefüggéseiről fogalma nincsen s igy szemléleti folytonossággá
sem tudja csoportositani őket. (V. ö. kispolgári tömeg). Tudomásul veszi a
szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szive a szegényekért és néha gyermekien
elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Jól látja, hogy a „szegények”
óriási ereje tömegükben van, hogy gyengeségüket pedig a szervezetlenség hozza
magával. Tehát – kereszténységet prédikál. Naiv. A naivságot (magyarul
együgyüséget) sokan a költő ékének tekintik. Én nem. M. László naivsága
azonfelül gyanus. (Ez csak parlamentáris kifejezés). Azt mondja a szegényekkel
kapcsolatban, hogy nem kerüli el
rossz vackukat a Kolera, midőn
diadalutját rója,
Tüdővész, Tifusz ugyanugy s a
gyermekek hozója: Gólya.
Naiv? Gyanus? Istenem, épelméjü felnőtt ember nem
hihet komolyan a gólyamesében. Komolyan, miként a „Tüdővész” népgyilkos
mivoltában. Hát miért kelepel a gólya u. n. komolyabb hangu költeményében? Mert
a fogamzást meg lehet gátolni, a terhességet meg lehet akadályozni, csak éppen
nem szabad. Tehát a szegényeket sujtó szaporaságot illetően a papi sajnálkozás
kénytelen a gólyamese irrealitásába burkolózni. És annál is inkább kénytelen
kelepelni a gólya, mert hiszen szegényekről van szó, márpedig a terhesség
megszakitásának a lehetősége anyagi körülményektől függ. Adva van tehát a
szegénység, mint probléma. M. László ugy csap le rá, mint a gólya a békára s
olyan rövid uton elintézi, mintha egész életében mást se csinált volna:
a kerteket cukrozó Isten ugy
ossza el madarait:
több jusson a szegény kertjébe s
dalolják el a gondjait.
Ez
az óhaja. Az őszinte kivánság már fél cselekedet, fél megoldás. Igaz ugyan,
hogy a szegényeknek nincs kertjük,
azért
szegények. M. László szegényei tehát különös szegények, azok, akiknek számára a
napilapnak külön rovata van. A kisgazdák. Dehát a kisgazdák a nemzet gerince s
igy isten madarainak torkán a kisgazdák gondjai dalolandók el elsősorban.
A szegénységnél maradván, M. László igen őszinte.
Elmeséli, hogy semmije se volt, görbe botján kivül, amikor hivatali helyére
érkezett. De most már csinos házacskában él és a házacska az ő tulajdona;
állatok bőgnek az istállóban, ólban és azok az ő állatai:
S itt maradtam. Száz gyökérrel
köt a sorsom száz dologhoz.
Meghizlalta testem-lelkem jó
mennybéli Tútorom.
Kertben kazlak púposulnak,
marhák bőgnek istállómban,
van virágom, van galambom,
borom, búzám, bútorom.
Mondom,
csak az összefüggésekről nem vesz tudomást. Arról, hogy azért övé a csinos
házacska, meg a marhákkal teli istálló (és akad még más is), mert gólyamesét ad
be nekünk s mert a szegények nemlétező kertjébe madarakat küldet, hogy ne
legyen gondjuk szegényeknek. Intézzék el ezt az egész ügyet az isten madarai,
de ne a munkásmozgalom, ne a politika. De hát mit is csináljon? Ajánlja a
szegényeknek, a munkanélkülieknek, hogy ők is mondjanak gólyamesét? És akkor
lesz házacskájuk? Hiszen, ha mindenki gólyamesélne, hogy legyen kenyere, akkor
ugyan mindenki korrupt, vagy együgyü volna, de mégse laknék mindenki kényelmes
paplakban. És akkor M. Lászlónak is más hazug mese után kellene néznie, ha meg
akar élni.
M. László különben nagyon közvetlen. Közvetlenül
jelenti ki, hogy megkérdezte a fecskéket meg a fülemiléket. De hogy mire nézve
tett föl kérdést, az már közvetett dolog, mert nem igen adatik tudtunkra. A
madárkák (mindig madarakkal van baja), azonban megintcsak közvetlenül felelnek:
„Mi nem szövünk, mi nem fonunk,
mi nem szántunk, mi nem vetünk,
mégsem vagyunk mi céltalan
csavargók:
mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”
Gólya tudja, hogy valamilyen izére nézve mért nem
értelmes fecskéket kérdezett meg M. László. Hogy miért olyan zavaros fecskéket
keresett ki, amelyek azt hiszik, hogy ők hozzák a tavaszt s a dalt. Miért
olyanokat, amelyek (elmeállapotukat tekintve) pontos megfelelői annak az
utasnak, aki azért, mert hat óra huszkor indul a vonatja a keletiről, azt
hiszi, hogy ő viszi oda a hat óra huszat. Ezek a madarak azonban egyenest a
Schwarzerból jöttek. Miért mondták volna különben M. Lászlónak, hogy ők nem
szőnek, nem fonnak? Hiszen el sem lehet sorolni, hogy szövésen-fonáson kivül
még mi mindent nem csinálnak.
Nem
lebegnek rózsaszin füstként a villanykörtében. Nem olvassák M. László verseit.
Jéghegy közepében nem fogózkodnak össze oly módon, hogy az messziről
szőlőfürtnek lássék stb. Hogy nem szőnek, nem fonnak, az nem jelenthet annyit,
hogy nem dolgoznak, mert igenis dolgoznak. Fészket raknak. Kicsinyeiket
táplálják s e célból reggeltől-estig táplálék után járnak. Hogy emberi munkát
nem végeznek? Dehát azért fecskék. Hal-munkát, poloska-munkát éppigy nem
végeznek. E tekintetben aztán teljes joggal mondhatták volna M. Lászlónak, hogy
„nem uszunk viz alatt, nem mászunk a falak repedéseibe régi fényképek háta
mögé.”
M. László képzelete olyan óriási szárnycsapásokkal
halad, hogy a gondolat gépmadarának még a berregése sem éri utól.
Igy élek én, barátaim. Ne vessetek
reám követ.
Én nem hiszek már a tavaszban,
de várok egy mentőövet,
szent tébolyt, amely kiemelne,
mint a sok őszi vadludat
és ragyognának ujra mind a
tájak, tornyok és utak!
Tehát egy mentőöv oly módon emeli ki a vadludakat,
hogy ujra ragyognak a tornyok. És miért? Mert M. László üvegtoronyban élt, de
az üvegtorony megvakult. Azaz röviden: mivel éppen a tavaszban nem hisz, vár
egy mentőövet, amely a megvakult toronyból ugy emelné ki, mint a vadludakat.
Érdekes kép.
Könny-árviz mindent learat.
Arat az árviz? Rossz ujságiró talán leirná. De hogy
könny-árviz arasson, az kicsit zsufolt kifejezés. A halál az más, annak van
kaszája és ősi jogon, szokásjogon alapuló engedélye.
Van óra, melyből kiugatnak vad,
megveszett komondorok
s minden perc szárnyán vér
csorog.
E
két sorban – tréfa nélkül – baromfiudvar rejtőzik. A kutyák megvesznek a
baromfiudvarban és nekiesvén – mondjuk – a kacsáknak, megsebzik szárnyukat. A
kacsák a percek. Az ebek ugatása az óraütés. De mik a komondorok? Másutt pedig:
(Mustármagból)
Nőtt az uj fa. Minden ága
ember-kar lett és halászott,
a pogányság tengerében: ez volt
Péter, a halász.
Törzsét vágta Traján, Néró,
vadállatok vérét itták,
mégis nőtt és ahol állott: uj
bor nőtt és uj kalász.
Példa
a mustármagról II.
Ha
épület a müalkotás, akkor ez a vers romhalmaz. E négy sor zavara különben az
egész verset beszemeteli. Ez a Péter szegény a vers végéig halász. De közben fa
is, amelynek szive van és a szive ketyeg. Természetes, hogy kabátban, avagy
nadrágban halászik, mert van zsebe is. „Jobb
zsebében Európa, bal zsebében Amerika.” Nem
nagy
gyönyörüség lehet különben ez a halászat, ha közben a halász, amely egyben
mustármagból nőtt fa,
Dómokat és klastromokat,
könyvtárakat hord a hátán.
Szegény
halász! Mikor teszi le már a sok terhet, hogy zavartalanul ügyelhessen a
horogra? Soha! Mert
Eltünnek a népbiztosok,
országocskák, elnököcskék,
vallások és nem tud róluk majd
csak a történelem.
De nő Péter, nő a Pápa, nő az
Egyház (név nem fontos)
– amely[1]
utóbbi megjegyzésből, hogy név nem fontos, ha nő a pápa, – ugy vélem, M. László
a papissára, a nőpápára gondol. És azon is elmosolyodom, hogy pont a népbiztosoknak
meg az elnököcskéknek az eltüntével fenyeget csupán, a királyocskákról szépen
megfeledkezik. Hogy ez rosszmájuság, mert az országocskák is eltünnek? Nono:
Igaz,
álmodozom a Minden Ember
Tornyáról, véres maltert hordok rá,
de dinamitot tudnék alátenni,
hogy anyagom legyen,
hogy tetőt épitsek a viharban
didergő Magyarság fölé,
mert az Emberiség csak álom s a
Magyarság most-vérző valóság.
Kérdés,
hogy miért álom az „Emberiség” és miért nem most-vérző valóság? Másrészt
toronyra, épületre csak akkor hordhatunk maltert, ha megvan az épület.
Fölrobbantani is csak akkor robbanthatjuk föl, hogy bizonyos célra anyagunk
legyen, ha egyáltalában létezik. Továbbad, – álomépületet mégsem robbantanak
valóságos dinamittal. Ez a vers ugy rossz, ahogy vesszük.
Mondom, kispolgári tömegek irják M. László verseit. Ez
a rövidke jellemzés nem is vonatkozik M. Lászlóra. Ő nincs is. Mellékes.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. A Toll, III (1931), 2. (február 25.) sz., 36–40.
Kiadva:
JAÖM, III, # 21.
Aláírás: József Attila.