Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Cserépfalvi
Ignotus Pál barátomat
régóta igyekszem meggyőzni arról, hogy nem az ő belső alakjára szabott ruhát
visel, amikor abba a magatartásba, „szellemi énbe” öltözködik, amelyet irodalmi
életünk közvéleménye oszt ki számára. Szó sincs arról, hogy alapjában véve
publicista és kultúrpolitikus lenne, – bár hát annak is megállja a helyét. Én
őt inkább idealista lírikusnak látom: ideálja a racionalizmus, melyen oly heves
szenvedéllyel csüng, hogy lehetetlen észre nem venni benne egy ősi
irracionalizmus éltető erejét. Ime ez a kis tanulmánya is magával ragadja
széles, de mégis sebes áradásával az olvasót; az olvasóban azonban nem alakúl
ki határozott, szilárdan[1]
álló kép a tanulmány tárgyáról, Kosztolányiról. Kap képet róla, hogyne, de
olyat, mint a hintázó gyermek a környező tárgyakról, akiben erősebben zúg
tovább a látottaknál a föl-le[2]
édes lendülete. Az is igaz, hogy Ignotus Pál éles észszerűséggel dolgozik, újja-hegye
keményen fogja meg mindig az ideális tárgyat, a fogalmat, de szétmorzsolja,
ahogy például a liberalizmus fogalmát szétmorzsolta, hogy így aztán
liberalistának vallhassa magát, amint ezt „A liberalizmus házi[3]
reformja” című cikkében láthatta a SZÉP SZÓ olvasója. Ez pedig a lírikusra
jellemző. Ahogy a közönséges alkotó, teremtő, a paraszt, a munkás, a mindennapi
életet alakító ember nem törődik bele a tényekbe, hanem átformálja őket eleven
élete számára – úgy gyúrja át, bontja szét saját külön használatára a lírikus a
szellemi tényeket. Nem síneket fektet le, úgy jár, mint vizen a hajó. – Most,
hogy Kosztolányi Dezsőről írt lírai tanulmánya, melyet a SZÉP SZÓ olvasói már
ismernek, külön füzetben is megjelent, megragadtam az alkalmat, hogy felhívjam
erre a közönség, de főként az ő figyelmét.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. Szép Szó, 11. [IV (1937), 1. (február)] sz., 91.
Kiadva:
JAÖM, III, # 42.
Aláírás: József Attila.