Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Kedves Uram, a
SZÉP SZÓ első számának első és második kiadása közt kelt megtisztelő
szemrehányásaira van szerencsém a következőkben válaszolni:
1. Azt állítja, hogy célkitüzésünk a hitetlenség
terjesztése. Téved, Ön a hitetlen. Ön hangsúlyozza, hogy katolikus. Tehát nem
hisz a buddhizmusban, a mohamedanizmusban, a protestantizmusban, a pogány
mithologiákban, nem hisz a szociálizmusban és a természettudományokban, nem
hisz a demokráciában, s így valójában nem hisz a tekintélyekben sem. Ezenkívül,
mint leveléből látható, nem hisz azoknak a katolikusoknak elgondolásában sem,
akik Belgiumban, Németországban, Angliában és másutt kifejezetten demokratikus
és a mi „hitetlen” humanizmusunkhoz nagyon hasonló szellemű társadalmi
átalakulástól várják erkölcsi felfogásuk érvényesülését. Csak véget nem érő
felsorolással lehetne néven nevezni, hogy mi mindenben nem hisz – Ön. Én
hiszek. Marx azt írja: a vallás az emberi lényeg megvalósítása – képzeletben,
mert e földi siralomvölgyében, (melynek katonai térképe az osztályok, népek, fajok,
nemek és nemzedékek elnyomását és kizsákmányolását tünteti föl), az emberek nem
fejthetik ki igazi mivoltukat s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá
közvetlenül. Látja, ilyen „hitetlen” alapon hihetek én az összes vallásokban,
az Önében is, anélkül, hogy ellenmondásba kerülnék magammal s az értelem
megvetésével önmagamat és Önt lebecsülném. Mert, ugye, Önt is becsmérelném az
értelem tagadásával, hiszen Ön természetesnek tartja, hogy értelmes mondatokban
szóljon hozzám s én értelmes mondatokban válaszoljak. Azt hiszem, megsértődne,
ha röviden értelmetlen fickónak nevezném – miért kívánja hát, hogy értelmetlen
fickónak jelentsem ki filozófiai terminus technikusokkal?
2. Ön azt írja, örömmel olvasta néhány olyan versemet,
melyekben megnyilatkozik az igazi bűntudat, s most mégis megmaradtam
hitetlennek. Kedves Uram, én hiszek az eredendő bűnben és ezért vagyok híve a
tudományos szocializmusnak. Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért
bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondoskodása
folytán. A gyermek sír,
mert
fáj a hasa – megfenyegetik tehát, hogy ne nyafogjon örökké. A földtelen
parasztság, a munkanélküliek milliói szervezkedni próbálnak, hogy sorsukon javítsanak,
mert képtelen nyomorban élnek – megfenyegetik tehát diktatúrával őket, hogy ne
zavarják a rendet. Az ilyen fajta bűnök igen könnyen megszüntethetők pl. azzal,
hogy nem jár büntetés értük. Az ilyen bűnök ellen lehet és kell küzdenünk –
mégpedig a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal. Az
emberiség, egész történelme folyamán, ilyen módon küzdött e bűnök ellen. A
rabszolgaszökés, a jobbágyköltözés bűnét azzal szüntette meg a társadalom, hogy
nem büntette; azzal, hogy megszüntette a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A
másikfajta az a bűn, melyet akaratlanúl elkövet az ember és akkor is megbán
elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit
szeretünk. Az ilyen bűn ellen nem elég nem-büntetéssel küzdeni, az ilyen bűnt
kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani,
maga is bűn. A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő
kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved
az emberiség. Ez ellen a bűn ellen bizony nem lehet másként cselekedni, mint
küzdeni egy olyan társadalmi rendért, termelési módért és elosztási
szervezetért, melyben az emberek könnyebben megbocsátanak egymásnak. Ne
feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a
tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az
eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan
egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra
képesek és alkalmasak legyenek az ember fiai.
3. Ön a rend eszményeért lelkesedik, de valójában a
rendi államra gondol. Önnek azonban, ki az erkölcsi szabadság álláspontjáról
szemlélődik, tudnia kell, hogy a rend csupán a szabadságból és a szabadságban
fejtheti ki magát. Ön – általában – azt veti szememre, hogy megfeledkezem az
örök eszményekről. Ezt a tévedését is helyre kell igazítanom. – Az örök
eszményekről Ön feledkezik meg. A rendi állam bizonyára nem örök eszmények
megvalósítása – hiszen nem sok köze van az emberi szabadság, egyenlőség és
testvériség eszményeihez. Ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények
az észt istenítő francia polgári forradalomnak bálványai. Felhívom a figyelmét
arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek.
Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak
földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam
törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember. Gondoljon arra,
amit föntebb mondottam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása
képzeletben. Én, mint „hitetlen materialista” azon iparkodom, hogy ez a lényeg,
ezek az eszmények, ha
másként
nem, hát fokról-fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is, hogy pl. a
közigazgatás és a termelési mód irányító elvévé legyenek. S ha Ön isteni
eredetűnek tekinti a magántulajdont, nevezetesen a termelési eszközök
magántulajdonát, arra kell figyelmeztetnem, hogy a magántulajdon megszüntetése
is isteni eredetre vall. Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon
megszüntetésének folyamata, – hiszen valamikor az apának magántulajdonai voltak
gyermekei és gyermekeinek anyja egyaránt.
4. Végül Ön e lap címét kifogásolja. SZÉP SZÓ – e kifejezés
az Ön szemében játékká „alacsonyítja” gondolatainkat az „erkölcsi megújhodás
korában”. Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme.
Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha
munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig
azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös
életföltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek. A
diktatúrák légkörében divat „szép szónak” becsmérelni a szellemi humanizmusnak
mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott
napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép
szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő
erőszak a lelkek[1]
mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy
az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést.
„Szép szó” magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak
eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben
a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása,
az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal,
gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét
próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb
igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.
Fogadja köszönetemet, amiért mindezek elmondására
alkalmat adott.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. Szép Szó, 2, [I (1936), 2 (április)] sz., 97–99.
Kiadva:
JAÖM, III, # 40.
Aláírás: József Attila.