Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

Nyitólap	Költemények	Névjegy	Szerzői jogi nyilatkozat	Köszönetnyilvánítás	Magyarázatok	Módszer	Szövegjavítások	Utószó
Elavult kiadások	Egyéb szépirodalmi művek
Elavult kiadások	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

««« [Kosztolányi Dezső] »»»

[113] [Nihilizmus...]

♦♦♦

Nihilizmus:

„Fel! Fel! a tudomány és esztétika veszett eunuchjai ellen.” (27)

Szemlélődés:

„De mi csak ülünk.” (Anyaság 26)

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/56.

Aláíratlan.

[114] Ének a semmiről

♦♦♦

Ifjúságom elején a kezdődő szociális élet sértő korlátait feledtető kalandorregényeket olvastam el oly hamarjában, értelmetlennek látszó kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső költeményeinek négyszázegynéhányoldalas gyüjteményét. A hatás, melyet ez egymásután olvasott költemények keltettek bennem, szintén a kalandorregények után fennmaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába már beilleszkedő állapotához. Mi váltotta ki ezt a hatást? A versek zeneisége, melynek ritmusára gazdag képek sokasága vonul el az olvasó előtt? Vagy éppen a Kosztolányi-képek álomszerűsége? Mert álomszerűek, jóllehet az érzéki valóságnak megfelelő képek és világosan, logikus szabatossággal formáltak – és nagyon távol állanak például a Vörösmarty-féle képalkotástól. Így ír („Asszonyarckép”):

Csodálatosan érett, mint a kajszin-

barack s mosolya úgy csurog le[1] dúsan,

mint cukrozott gyümölcsre sűrű tejszín.

Vagy („Mézes kenyér”):

Külvárosi kapuban kisgyerek

száraz kenyeret majszol, ám – igézet –

az édes, ikrás napfény rápereg,

s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És olvassák el ezt a kis verset is („Őszi reggeli”):

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik a kövér bogyóról

és elgurul, akár a briliáns.

A[2] pompa az, részvéttelen,[3] derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

„Nehéz sötét-smaragd szőlőről” olvasunk. Aki fölemelné e szőlőt, meggyőződnék róla, nem oly nehéz, hogy említeni érdemes volna. A gyermek nehéznek mondja azt a súlyt, melyet szeretne fölemelni, de nem bír. Szőlőről lévén szó – csak a kívánt, de elérhetetlennek látszó szőlő lehet ily nehéz: a vágy, mely nem teljesül. Itt az álomszerűség nyitja: az ötvenéves Kosztolányi, ha verset ír, oly sóvárogva nézi a számára már könnyen elérhető tárgyakat (és az egész világot), mint a gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a dolgoknak, melyeket ma már képzeletével önként tesz elérhetetlenné, képeit latin világosságú, kristályos rendbe[4] foglalja, ahogy az álomban is annyira helyénvalónak tűnik föl minden olyan elem, melyet éber szemmel nézve legalább is különösnek és rendkívülinek látnánk.

Jobb volna élni, de... – ámde... – mondja Kosztolányi. Az ő világában (melyet különben ez is közel emel, vagy süllyeszt, az álom színvonalához) alig van cselekvés. Itt minden csak úgy történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapú szépségek emberének vallja magát és ezt a homo aestheticust szembeállítja a homo moralis-szal, vagyis a társadalmi jóra törő, cselekvő – és szembeállítja a homo oeconomicus-szal, tehát a gazdaságilag cselekvő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő feladata az élet és halál kérdései fölött szemlélődni, írta egyszer – pedig hát a költő feladata a versírás is és ez a termelési szükséglet, melyet a maga módján, hallatlan biztonsággal teljesít Kosztolányi, egyszerre gazdasági és morális cselekvés is.

Kosztolányi ezzel az elméletével a saját külön álomvilágához való jogát védte, de az elmélet maga csak jobban érteti meg velünk költészetének álomszerűségét. Homo aestheticusnak csupán az olyan szemlélődő vallhatja magát, ki nem érzi át, hogy élete a társadalmi létbe ereszti gyökereit; ki nem tudja azonosítani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. A gyermek, ki ösztönös tekintetével az értelmetlenséget pillantja meg a felnőttek mai világában, ki felnövekedvén, beléhelyezkedik ugyan a kényszerűség hatására a világ előtalált rendjébe, de szíve mélyén megtagadja, adandó alkalommal pedig kibúvik lelkéből a nihilista. Kosztolányi 25 évvel ezelőtt írta meg, adta ki „A szegény kisgyermek panaszai”-t, de ma is pajtásához intézi ezeket a könyve-záró, szép sorokat:

♦♦♦

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:

Mi volt a mi bajunk korábban,

hogy nem jártunk a föld porában?

Mi fájt szívednek és szívemnek

Caesar, Napoleon korában?

(Ének a semmiről.)

Azt hiszem, a Kosztolányi-versek álomszerűségét végső fokon az a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Könyve e nihilizmus fejlődésének filmje. Kezdetben még az impresszionizmus színes leplei fedik, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.

Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei, ezek azonban szemmelláthatóan egy társadalmon kívüli, azazhogy a társadalmi törvényeken kívüli, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni a szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem csak emberi lényt, ki az operálókés alá fekszik. Így jut el ő, ki a Dayka-féle „homályos bánattal” kezdte („A szegény kisgyermek panaszai”-ban például nincs semmi megfogható, tárgyi sérelem) – így jut el, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.

Kosztolányi nihilizmusa azonban – szerencsére – nem hat odáig, hogy tollát elvesse a költő. Így gazdag művészete mégis csak társadalom-alkotó erővé válik. Mert ne higgyük, hogy olvasói is nihilisták lennének. E korban ugyan a szociális törekvések mellett benne lappang a társadalmi üresség érzése is és éppen ezt az érzést igyekeznek magukban sokan a fasizmussal, hitlerizmussal elfojtani. De azok, akik már bele mernek ebbe az ürességbe tekinteni, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is. S mivel a nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható, talán magát Kosztolányit is elvezeti a latin világosságért lelkesülő értelme a társadalmi elvben felfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja napjainkban.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás, Népszava, 1942. szept. 13., 11–12.

Kiadva: JAÖM, III, # 36.

Aláírás: József Attila.

[115] [Ifjuságom elején...]

♦♦♦

Ifjuságom elején az élet bántó morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó apró kötelességemről elfeledkezve, mint most Kosztolányi összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdáselőtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szivben és az elmében, a tudatos és tudattalan eszméletünkben, költő[5] és olvasó együtt alkotják. A költő irás közben olvasó is. A költemény tudatformáját, az izlést, az esztétikai szabályt, a költő az olvasóból vonja el. Ha a mü formájáról, magáról a müről szólunk nem is beszélünk másról, mint arról, hogy a költő, még mielött tollat vett volna a kezébe, milyennek fogta fel az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasóról (s mint – embernek – a világról) nemcsak abban rejlik amit mond, hanem abban is, főleg abban ahogyan mondja. Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?

A Kosztolányi versekböl itélve, mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk, talán azért, hogy valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegessünk elötte, valamit amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük,[6] hogy játsszék, de feltételként kikötünk egy közelebbröl meg nem határozható komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. „A szegény kis gyermek panaszaiban” nincs semmi megfogható tárgyi sérelem. Olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyt mégis gyermekinek itél, költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk tőle, –legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk, ezért – csodálatos módon – azt kivánjuk, hogy haljon meg ő is. Vagy legalább is tegyen ugy mintha a rejtélyes halál az ő számára természetes volna. De lehet, hogy a felnöttek titka nem a halál, hanem a szerelem. Akár hogy is áll a dolog, az embereknek, az olvasóknak, a felnötteknek a világa, az élet olyan világos és olyan rejtélyes mint az álom. Kosztolányi képei álomszerüek, jól lehet világosak és szabatossak és nagyon távol állanak pl. Vörösmarty[7] képalkotásától. Igy ir

(Asszonyarckép):

Csodálatosan érett mint a kajszin-

barack s mosolya ugy csorog le[8] dúsan,

mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

vagy (Mézeskenyér):

Külvárosi kapuban kis gyerek

száraz kenyeret majszol, ám – igézet –

az édes ikrás napfény rápereg

s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És hallgassák meg ezt a kis remeket. (Őszi reggeli):

A közlés alapja:

Gépirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 606, Katalógus, 1169.

A gépirat valószínűleg nem a költő kezétől származik. Erre egyrészt a durva helyesírási hibák (pl. „szabájt”, „játszék”), másrészt pedig a gépírásban való nyilvánvaló gyakorlatlanság (nagyszámú melléütések) utalnak. Ennek, az általunk nem-autográfnak tekintett gépelésnek a hibáit megjegyzés nélkül javítottuk. Mint az e kiadás utószavából is kiderül, autográf szövegek esetében igyekeztünk a szerzői módosításokat alternációnak és nem pedig hibajavításnak tekinteni. A nem autográf lap szövegét illetően azonban úgy véltük, hogy az esetleges alternatív helyesírási változatok nem elsősorban a diktáló költőről, hanem az idegen kézről szolgáltatnak információt, ami pedig irreleváns e kiadás szempontjából. Ugyanezért nem foglalkoztunk azzal sem, hogy a géphibagyanús elütések lehetnek-e más irányú megfogalmazási próbálkozások nyomai. Ellenben feltüntettük azokat a korábbi, nem géphibagyanús és nem is helyesírási jellegű változatokat, amelyeket a költő végül módosított.

1. réteg: az idegen kéz és a költő gépírása; 2. réteg: a költő kézírása.

Kiadva: JAÖM, III, # 36, „B”.

Aláíratlan.

[116] [... szavakat, amelyekkel...]

♦♦♦

szavakat, amelyekkel közönségesen élünk. Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szöllő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná és fölemelné, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, nincs akkora sulya, hogy érdemes volna megemliteni. Ez a valaki persze meg is enné a szöllőt, – meg[9] is ehetné, nem ugy mint a szegény kis gyermek, aki még sóvárgását is kénytelen ékszerhasonlatokkal adni az olvasó, a felnőttek tudomására. Kosztolányi a versben nem is a szöllőnek, hanem önmagának a végzetét sejtteti. De nem is saját magát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szöllőt nehéznek. Jobb volna beléharapni, vagy az utolsó sor szerint – élni, de nem lehet. Nem a szöllő nehéz tehát, és nem a körte a hatalmas, hanem a vágy, a teljesitetlen kivánság. Ebben megint csak az a feltünő, hogy a[10] teljesitetlen vágy tárgya nem az ékszer, hanem a gyümölcs; a teljesitetlen vágyat még nem szociálisnak látja[11] a szegény kis gyermek, hanem animálisnak. Itt a Kosztolányi-versek álomszerüségének kulcsa: ha ir, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat verseiben, a világot, mint a gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha ugy tetszik, belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, a képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkivüli elem.

„Jobb volna élni, ámde...” Kosztolányi világában, amelyet ez is közelit az álom szinvonalához, alig van cselekvés, minden csak történik. Ugy, mint a csodák. Kosztolányi homo esztetikusnak, vagyis az érzéki alapu szépségek emberének tartja magát és ezt a homo esztétikust szembe állitja a homo ökonomikussal, vagyis a gazdálkodó és a homo morálissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. – A költő föladata szemlélődni[12] az élet és a halál kérdésein – vallotta egyszer. Pedig hát a költő föladata, amit Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, – a versirás. Ez azonban mégiscsak cselekvés, még hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági tevékenység. Ezzel az[13] elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte

♦♦♦

ma, a másfajta, szociális természetü álmodozások idejében. De ez az elmélet a Kosztolányi versek[14] álomszerüségét is jobban megérteti velünk.[15] Homo esztétikusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az esztétikai tárgy gazdasági és az esztétikai alkotás szociális jelentőségéről, aki nem érzi át, hogy[16] léte a társadalmi életbe, a[17] termelési viszonyokba ereszti gyökereit. Az, aki nem tudja magát azonositani a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, aki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát, aki felnövekedvén, beléhelyezkedik ugyan[18] kénytelenségből a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja. Külsőleg,[19] vagyis a vers külső formájában, messzire látszó rendet tart, de a vers belső formájában, a vers világában a reális világ rendjét elveti.[20] Az ilyen

A közlés alapja:

Gépirat, 2 f.

PIM Kézirattár, JA 606, Katalógus, 1169.

Kiadva: JAÖM, III, # 36, „B”.

Aláíratlan.

[117] Kosztolányi Dezső

♦♦♦

Ifjuságom elején az élet bántó, morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó, apró kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szívben és az elmében, a tudattalanban meg a tudatban, költő és olvasó együtt alkotják. A költő irás közben olvasó[21] is s a költemény tudatformáját, az izlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el. Ha a mü formájáról, magáról a müről szólunk, nem is beszélünk egyébről, mint arról, hogy a költő, mielőtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasókról (s mint embernek – a világról) nem csak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogyan mondja. Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?

A Kosztolányi-versekből itélve mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk. De valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegetünk, valamit, amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük a játékot, de feltételként kikötünk valami komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. „A szegény kis gyermek panaszai”-ban nincs semmi megfogható tárgyi sérelem – olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyet mégis gyermekinek itél költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk, – legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk s ezért – csodálatos módon – megkivánjuk, hogy meghaljon ő is.

♦♦♦

Vagy nem a halál a mi rejtélyünk, hanem a szerelem? Vagy mind a két szó ugyanannak a titoknak tokja? Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasóknak, a felnőtteknek világa, olyan világos[22] és olyan rejtélyes, mint az álom. Mert Kosztolányi képei álomszerüek, jóllehet világosak és[23] szabatosak és nagyon távolállanak például Vörösmarty képalkotásától. Igy ir: (Asszonyarckép):

csodálatosan érett, mint a kajszin-

barack s mosolya ugy ragyog le[24] dúsan,

mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

vagy (Mézes kenyér):

Külvárosi kapuban kisgyerek

száraz kenyeret majszol, ám – igézet –

az édes, ikrás napfény rápereg

s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli):

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vizcsöpp iramlik a kövér bogyóról

és elgurul, akár[25] a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

A pompa ez, részvéttelen, derült – igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kivánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen – mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. Vagy nem jelenti ki részvéttelenségét, illetve erretörő akaratát azzal,hogy[26] néki már a fák aranykezükkel, az elmulás pózában integetnek? És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényü körtéről, nehéz, sötét-smaragd szőlőről beszél? És nem mi kivánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derüt, mi, akik csak ugy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzetét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő – jobb volna élni.

Hatalmas jáspisfényü körte! Nehéz, sötét-smaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötét-smaragd szőlő, nem oly könnyü kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy emlitésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is saját magát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy. Ebben csak az a feltünő, hogy nem az ékszer a teljesületlen vágy tárgya, hanem a gyümölcs; a teljesületlen vágy nem szociális, hanem animális, nem felnőtté, hanem gyermeké. Itt a Kosztolányi-versek álomszerüségének kulcsa: ha ir, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat és az egész világot, mint gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha ugy tetszik: belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkívüli elem.

„Jobb volna élni. Ámde...” Kosztolányi világában (melyet ez is közelit az álom szinvonalához) alig van cselekvés. Itt minden történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapu szépségek emberének tartja magát és ezt a homo aestheticust szembeállitja a homo oeconomicussal, vagyis a gazdálkodó és a homo moralissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő föladata szemlélődni az élet és a halál kérdésein, vallotta egyszer, – pedig hát a költő föladata, melyet Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, – a versirás. Ez azonban mégis csak cselekvés, – hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági cselekvés.

Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetü álmodozások idejében. De az elmélet éppen a Kosztolányi-versek álomszerüségét is jobban megérteti. Homo aestheticusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az estheticai tárgy gazdasági és erkölcsi jelentőségéről, ki[27] nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba, ereszti gyökereit; az, ki nem tudja azonositani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát, ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja. Az ilyen

♦♦♦

emberből adandó alkalommal kibúvik a nihilista, az izlésnek az a megszállottja, ki az izlés nevében tagadja meg az izlés forrását, a homo socialist. Kosztolányi huszonhárom évvel ezelőtt irta meg „a szegény kis gyermek panaszait”, de ma is „pajtásához” (akkor ugy látszott, nincs, kit pajtásának nevezzen!) intézi ezeket a könyve-záró szép sorokat:

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:

Mi volt a mi bajunk korábban,

hogy nem jártunk a föld porában?

Mi fájt szivednek és szivemnek

Caesar, Napoleon korában?

(Ének a semmiről.)

Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről. Kissé e szociális nihilizmus fejlődésének filmje összegyüjtött költeményeinek vaskos[28] kötete[29] s azt hiszem, költeményeinek álomszerüségét végső fokon ez a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Kezdetben még az impresszionizmus virágzó[30] fájaként tünik elénk, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.

Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei,ezek azonban láthatóan egy társadalmon kivüli, azazhogy a társadalmi elvbe beléhelyezkedni nem tudó, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem zoologiailag fölfogott emberi lényt, ki az operáló kés alá fekszik. (Pedig az operáló késben is benne van a gazdaság és az erkölcsiség, aminthogy a szegény kis gyermek panaszai sem animalisak, hanem szocialisak s ezért jelentkeztek annyira csak hangulatként.) Igy végül Kosztolányi, ki a Dayka-féle „homályos bánat” közvetitésével kezdte, eljut, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.

Kosztolányi gazdag müvészete azonban mégis társadalom-alkotó erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez – hiszen alkot – Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezéreli latin világosságu értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkü költőt férfivá avatja napjainkban.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. A Toll, VII (1935), 5 (júl. 15), sz., 150–152.

Kiadva: JAÖM, III, # 36.

Aláírás: József Attila.

▲

◄ ►

[2] [A forrásban:] a briliáns, [új sorban:] A

[3] [Az idézet helyesen:] pompa ez, részvéttelen,

[4] [A forrásban:] világosságú, kritályos rendbe

[5] [Utólagos csere] [Előbb:]₁ a tudattalanban meg a tudatban, költő [végül: főszöveg]₂

[6] [Utólagos csere] [Előbb:]₁ szabad nevezni. Megengedjük, [végül: főszöveg]₂

[7] [Utólagos csere] [Előbb:]₁ állanak Vörösmarty [végül: főszöveg]₂

[8] [Utólagos csere] [Előbb:]₁ ugy ragyog le [végül: főszöveg]₂

[9] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] nem ugy [végül: főszöveg]

[11] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] k [végül: főszöveg]

[12] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] elmélkedni [végül: főszöveg]

[13] [Többszavas azonnali csere] [Előbb:] Ezzel a be [végül: főszöveg]

[14] [A töredékes forrásban:] a Koszto lányi versek

[15] [A forrásban:] jobban megér eti velünk.

[17] [A töredékes forrásban:] társadalmi élet be, a

[18] [A forrásban:] felnövekedvén, beléhyelezkedik ugyan

[19] [Egyszavas azonnali csere] [Előbb:] Külsős [végül: főszöveg]

[21] [A forrásban:] költő irásközben olvasó

[22] [A forrásban:] világa, olyan – világos

[27] [A forrásban:] erkölcsi jeelentőségéről, ki

[28] [A forrásban:] összegyüjtött költeméyeinek vaskos

[29] [A szerző saját jegyzete:] Kosztolányi Dezső összegyüjtött költeményei. Révai kiadás. 412 old. P 4.80.

[30] [A forrásban:] az impreszionizmus virágzó