Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Zilahy Lajos,
miután technokráciája elkallódott és kitünő terve, az ezermester-egyetem
(melyet kimondottan a magyar «faj» számára, de titokban az e betük kedvéért talált ki), feledésbe merült, «uj szellemi
frontot» hirdet s fiatal irókból máris rohamosztagot alakitott. Elolvasván
Zilahyék cikkeit, oly tanácstalanul állok, mint a városlakó idegen, kit a
Hortobágyra vittek, hogy délibábot lásson, s ott vigasztalan őszi esőben
meresztgeti a szemét hiába. Megtudtam Zilahytól, hogy «létraerdő van az
országban», és mert ez az erdő «fojtogató, üres, levegőtlen tér», – «uj
szellemi frontra van szükség». E front «megszületésének
első és legfontosabb alapfeltétele: az egységes világszemlélet.» A
világszemlélet ez: «Az országépités csak
a népi erők rétegein kezdődhet meg.» S azért van éppen most szükség ez uj
szellemi (!) frontra, mert «a magyar
politika is elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol az orvosi vagy mérnöki foglalkozás
jelentősége elsöpri maga elől a szónokokat és üres fecsegőket.» Igy Zilahy.
Mert ma «itt ugyan hiába fujná meg Gömbös
a trombitát egy szellemi sorakozóra.» És mivel «a külföldi reformmozgalmak, akár a fasizmust, akár a hitlerizmust
nézzük, siettek megszerezni a maguk szolgálatára a nemzet életének szinvonalban
is magas rétegét.» Siettek! – ismétlem én pesties fordulattal a népies
Zilahy állitását.
Ez a „világszemlélet” igen sovány feltét a föltálalt,
rengeteg zsirtalan, sótalan reformkására. Nem is szolgál másra, minthogy Zilahy
könnyen hajló, „világszemléletben” csintalan és politikában odaadó, fiatal
muzsákat keritsen vele a kivénhedt nyiltszavazásos rendszernek. A „látható kormánynak”, mely lihegve
birokra kelt a „láthatatlan kormánnyal”,
„a papi birtok, a nagytőke és a világi nagybirtok hármasszövetségével” –
amint Zilahy irja és aminek az ellenkezőjéről mindenki alaposan meggyőződhet,
mindenki, aki a kormány intézkedéseit és meg nem tett intézkedéseit fölméri. «Az alkotó, épitő és gyógyitó emberek
seregét hiába keresnénk az uj nemzetgyülésben» – ezzel érvel Zilahy
amellett, hogy szálljunk mi, irók a reformkorszak táborába. A kormányzat
azonban önnön pártjának igen jól felfogott érdekében kente ugy föl az
országgyülés ábrájára harsány szineit, hogy az Zilahy szerint «aggodalomra
adhat okot». Mi is aggódunk, – de akkor miért csatlakozzunk tehát?
Zilahy – tudva vagy tudatlanul, nem találom ki, melyik
kellemesebb számára – ugy tünteti föl a politikai tányérváltást, hogy a
kormánypárt soraiból hiányzik ugyan a szellemiség képviselete, de a nép minden
furulyájával, szájharmonikájával és dudájával odaadóan kiséri kormányék
politikai énekszavát; mintha irók nem akadnának az uj országgyülésben, de a
kubikusok, mezei napszámosok, uradalmi cselédek, bányamunkások,
törpebirtokosok, kőmüvesek, dolgos és munkanélküli szakmunkások, boltosok,
iparosok – ki győzné a mindennapi életet alkotó nép összes rétegeit fölsorolni?
– csak ugy nyüzsögnének a reformkorszak egységes pártjában és majdnem egységes
parlamentjében. Mert „az országépités csak a népi erők[1]
rétegein kezdődhet meg”. De miért hozzánk, irókhoz, költőkhöz intézi a szavait
Zilahy, miért nem a reformkormány felé? Igy az a látszat, mintha a nép csak
leltári tárgy volna, mintha gondjaival guzsbakötött és népies „világszemléletü”
politikával is megcsomózott élete csak arra szolgálna, hogy ezermesteri
szellemek időnként papiron meg-megmentsék és a népmentés szólamainak árnyékát
boritván megigézett közönségük pisla szemére, a hatalom verőfényes balatoni
partján sütkérezzenek, szivükben az elhivatott ősi faj korszerü szeretetével.
Mert Zilahyék nem demokratikusak, hanem népiesek. És
erre a népiességre az jellemző, hogy az egyik alvezér nemrégiben törvényhozási
uton akarta rákényszeriteni a parasztokat, hogy családonként legalább négy kis
parasztot hozzanak világra, különben az állam kobozza el földecskéjük egy-,
két- vagy háromnegyedét. Egy ilyen törvény természetesen nem vonatkozna az uj
szellemi front lelkes tagjaira, akik nem nép, hanem csak népiesek. Hogy az
ország hatalmas arányu gyermekhalandóságát szociálpolitikával csökkenteni
lehetne s igy megtartani a születésekben igenis mutatkozó népszaporulatot, az
eszükbe sem jut a népieseknek.
Ignotus Pál az Esti
Kurirban erélyesen visszautasitotta Zilahyék szelleminek mondott,
misztikus, kultikus próbálkozását. De hozzátette, hogy Zilahyék hite is, mint
minden hit, tiszteletet érdemel. Hát szó sincs arról, hogy minden hit
tiszteletet érdemelne! Minket, kik az emberi szellemet nem az állati vérsejtek
górcsövi képleteiben, hanem a társadalmi és állami élet alkotásaiban keressük,
minket, kik a civilizált lélek lakását a tiszta fogalmak világos épitményében
találjuk meg és nem pártvezéreknek futólag elejtett, semmitmondó, de éppen
ezért fürge tollnokoktól hamarjában filozófiákká rajongott megjegyzéseiben –
nagyon tisztelnek odaát, csak éppen megtürni nem hajlandóak. Mi azonban elveink
értelmében – megtürjük őket, de tiszteletükre képtelenek vagyunk.
Talán kár értük, talán nem. Az igazi szellemi arcvonal
a régi, az örök, továbbra is a világos szellemü humanizmusért folytatja harcát,
a nép polgárosodásáért, a nemzet csinosodásáért, a társadalom elszegényedése
ellen és azért a reformkorszakért, melyben a dolgozó emberek szabadon
nyilvánithatják akaratukat és szabadon dönthetnek sorsuk fölött.
A közlés alapja:
Nyomtatott
forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Esti Kurir, 1935. május 5.,
5.
Kiadva:
JAÖM, III, # 34.
Aláírás: József Attila.