Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

 

 

 

Nyitólap

Költemények

Névjegy

Szerzői jogi nyilatkozat

Köszönetnyilvánítás

Magyarázatok

Módszer

Szövegjavítások

Utószó

Elavult kiadások

Egyéb szépirodalmi művek

 

 

 

Tanulmányok és cikkek, 1923–1930

 

 

 

 

Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

 

 

 

 

 

 

 

«««     [106] Reform-toborzó     »»»

♦♦♦

Zilahy Lajos, miután technokráciája elkallódott és kitünő terve, az ezermester-egyetem (melyet kimondottan a magyar «faj» számára, de titokban az e betük kedvéért talált ki), feledésbe merült, «uj szellemi frontot» hirdet s fiatal irókból máris rohamosztagot alakitott. Elolvasván Zilahyék cikkeit, oly tanácstalanul állok, mint a városlakó idegen, kit a Hortobágyra vittek, hogy délibábot lásson, s ott vigasztalan őszi esőben meresztgeti a szemét hiába. Megtudtam Zilahytól, hogy «létraerdő van az országban», és mert ez az erdő «fojtogató, üres, levegőtlen tér», – «uj szellemi frontra van szükség». E front «megszületésének első és legfontosabb alapfeltétele: az egységes világszemlélet.» A világszemlélet ez: «Az országépités csak a népi erők rétegein kezdődhet meg.» S azért van éppen most szükség ez uj szellemi (!) frontra, mert «a magyar politika is elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol az orvosi vagy mérnöki foglalkozás jelentősége elsöpri maga elől a szónokokat és üres fecsegőket.» Igy Zilahy. Mert ma «itt ugyan hiába fujná meg Gömbös a trombitát egy szellemi sorakozóra.» És mivel «a külföldi reformmozgalmak, akár a fasizmust, akár a hitlerizmust nézzük, siettek megszerezni a maguk szolgálatára a nemzet életének szinvonalban is magas rétegét.» Siettek! – ismétlem én pesties fordulattal a népies Zilahy állitását.

Ez a „világszemlélet” igen sovány feltét a föltálalt, rengeteg zsirtalan, sótalan reformkására. Nem is szolgál másra, minthogy Zilahy könnyen hajló, „világszemléletben” csintalan és politikában odaadó, fiatal muzsákat keritsen vele a kivénhedt nyiltszavazásos rendszernek. A „látható kormánynak”, mely lihegve birokra kelt a „láthatatlan kormánnyal”, „a papi birtok, a nagytőke és a világi nagybirtok hármasszövetségével” – amint Zilahy irja és aminek az ellenkezőjéről mindenki alaposan meggyőződhet, mindenki, aki a kormány intézkedéseit és meg nem tett intézkedéseit fölméri. «Az alkotó, épitő és gyógyitó emberek seregét hiába keresnénk az uj nemzetgyülésben» – ezzel érvel Zilahy amellett, hogy szálljunk mi, irók a reformkorszak táborába. A kormányzat azonban önnön pártjának igen jól felfogott érdekében kente ugy föl az országgyülés ábrájára harsány szineit, hogy az Zilahy szerint «aggodalomra adhat okot». Mi is aggódunk, – de akkor miért csatlakozzunk tehát?

Zilahy – tudva vagy tudatlanul, nem találom ki, melyik kellemesebb számára – ugy tünteti föl a politikai tányérváltást, hogy a kormánypárt soraiból hiányzik ugyan a szellemiség képviselete, de a nép minden furulyájával, szájharmonikájával és dudájával odaadóan kiséri kormányék politikai énekszavát; mintha irók nem akadnának az uj országgyülésben, de a kubikusok, mezei napszámosok, uradalmi cselédek, bányamunkások, törpebirtokosok, kőmüvesek, dolgos és munkanélküli szakmunkások, boltosok, iparosok – ki győzné a mindennapi életet alkotó nép összes rétegeit fölsorolni? – csak ugy nyüzsögnének a reformkorszak egységes pártjában és majdnem egységes parlamentjében. Mert „az országépités csak a népi erők[1] rétegein kezdődhet meg”. De miért hozzánk, irókhoz, költőkhöz intézi a szavait Zilahy, miért nem a reformkormány felé? Igy az a látszat, mintha a nép csak leltári tárgy volna, mintha gondjaival guzsbakötött és népies „világszemléletü” politikával is megcsomózott élete csak arra szolgálna, hogy ezermesteri szellemek időnként papiron meg-megmentsék és a népmentés szólamainak árnyékát boritván megigézett közönségük pisla szemére, a hatalom verőfényes balatoni partján sütkérezzenek, szivükben az elhivatott ősi faj korszerü szeretetével.

Mert Zilahyék nem demokratikusak, hanem népiesek. És erre a népiességre az jellemző, hogy az egyik alvezér nemrégiben törvényhozási uton akarta rákényszeriteni a parasztokat, hogy családonként legalább négy kis parasztot hozzanak világra, különben az állam kobozza el földecskéjük egy-, két- vagy háromnegyedét. Egy ilyen törvény természetesen nem vonatkozna az uj szellemi front lelkes tagjaira, akik nem nép, hanem csak népiesek. Hogy az ország hatalmas arányu gyermekhalandóságát szociálpolitikával csökkenteni lehetne s igy megtartani a születésekben igenis mutatkozó népszaporulatot, az eszükbe sem jut a népieseknek.

Ignotus Pál az Esti Kurirban erélyesen visszautasitotta Zilahyék szelleminek mondott, misztikus, kultikus próbálkozását. De hozzátette, hogy Zilahyék hite is, mint minden hit, tiszteletet érdemel. Hát szó sincs arról, hogy minden hit tiszteletet érdemelne! Minket, kik az emberi szellemet nem az állati vérsejtek górcsövi képleteiben, hanem a társadalmi és állami élet alkotásaiban keressük, minket, kik a civilizált lélek lakását a tiszta fogalmak világos épitményében találjuk meg és nem pártvezéreknek futólag elejtett, semmitmondó, de éppen ezért fürge tollnokoktól hamarjában filozófiákká rajongott megjegyzéseiben – nagyon tisztelnek odaát, csak éppen megtürni nem hajlandóak. Mi azonban elveink értelmében – megtürjük őket, de tiszteletükre képtelenek vagyunk.

Talán kár értük, talán nem. Az igazi szellemi arcvonal a régi, az örök, továbbra is a világos szellemü humanizmusért folytatja harcát, a nép polgárosodásáért, a nemzet csinosodásáért, a társadalom elszegényedése ellen és azért a reformkorszakért, melyben a dolgozó emberek szabadon nyilvánithatják akaratukat és szabadon dönthetnek sorsuk fölött.

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Esti Kurir, 1935. május 5., 5.

Kiadva: JAÖM, III, # 34.

Aláírás: József Attila.

 

 

      

 



[1] [A forrásban:] a régi erők