Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

Nyitólap	Költemények	Névjegy	Szerzői jogi nyilatkozat	Köszönetnyilvánítás	Magyarázatok	Módszer	Szövegjavítások	Utószó
Elavult kiadások	Egyéb szépirodalmi művek
Elavult kiadások	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

««« [Új szellemi front] »»»

[107] „Uj szellemi front”

♦♦♦

Zilahy Lajos „uj szellemi frontot” hirdetett a reformkorszak védelmére és utólagos szellemi megalapozására az egyik reggeli lapban, a délutániban pedig meg[1] is szervezte ifju szellemeinek arcvonalát. Toborzójára táborába siettek sorrendben Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Tamási Áron, Nagy Lajos, Féja Géza, Pap Károly, Németh László.[2]

A közlés alapja:

Kézirat, 1 f.

PIM Kézirattár, JA 1087/60.

Aláírás: József Attila.

[108] »Új szellemi front«

♦♦♦

Zilahy Lajos „új szellemi frontot” hirdetett a reformkorszak védelmére, s utólagos szellemi megalapozására az egyik[3] reggeli lapban, a délutániban pedig meg is szervezte fiataljainak arcvonalát. Toborzójára táborába siettek sorrendben Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Tamási Áron, Nagy Lajos, Féja Géza, Pap Károly, Németh László. Én is udvarolok a gráciáknak s nékem is van néhány szavam.

I.

Zilahy érvelése cikkeiben annyira érzelmi, logikája oly kúsza, tartalma annyira homályba burkolt, hogy nehéz róla számot adnom. Álljanak itt ez idézetek, melyeket hozzászólásom könnyebbsége kedvéért pontokba sorozok:

1. „Túljutottunk valamin, amiről ma még korai volna határozott képet alkotni és pontos magyarázatot adni.” 2. „Az új parlament és a római kettővel jelzendő Gömbös-kormány nem túlságosan dicsekedhetik azzal, hogy a magyar szellemi élet értékeit is magához vonta.” 3. „Ebben a megállapításban semmiféle rejtett panasz nem húzódik meg, mert a mai kormányzat és a mai magyar irodalom között ma már mélyebb és magasabbrendű kapcsok képződése van folyamatban, ma már nem lehet beszélni egy olyan világszemléleti szakadékról, amely a közelmultban a magyar élet két kimagasló, tragikus értékét: Tisza István-t és Ady Endré-t vadul szembeállította egymással. Ma már nem történhetik meg, hogy a magyar irodalom legjobbjait politikai gondolkodásuk bátorsága miatt bizonyos oldalról, mint veszélyes elemeket nyomják el.” 4. „Az új nemzetgyűlés gondosan és szinte benzinnel van megtisztítva az irodalom szellemétől... Ugyanilyen megállapítást végezhetnének az új parlamentekkel (?) szemben a magyar tudósok, a magyar mérnökök, tanárok, orvosok, egyszóval a nemzet életének színvonalban is az a magas rétege, amelyet a külföldi reformmozgalmak, akár a fasizmust, akár a hitlerizmust nézzük, siettek megszerezni a maguk szolgálatára.” „Az alkotó, építő és gyógyító emberek seregét hiába keresnénk az új nemzetgyűlésben.” S ez „aggodalomra adhat okot”. „Az ember mindenütt azt érzi, itt ugyan hiába fujná meg Gömbös a trombitát egy szellemi sorakozóra.” 5. „Új szellemi frontra van szükség, amely felfrissülve az idők szelében és felfegyverkezve a reformpolitika gondolataival, keresztül tudja törni magát a létraerdőn.” „Az új szellemi front megszületésének első és legfontosabb alapfeltétele: az egységes világszemlélet. És ezen belül a törhetetlenül összeforrott magyar szemlélet.” (Pesti Napló, 1935 április 14.)

Eddig Zilahy. Hogy miben áll az „új, magyar világszemlélet”, azt oly magától értetődőnek veszi, hogy szót nem veszteget rá. Talán az „öncélú magyar államiság” gondolata volna? „Nyilt kártyákkal” (P. N. április 25) című második cikkében, melyben támadásokra felel, közelebbi meghatározással is szolgál: „Meg kell egyezni például (!) abban, hogy az országépítés munkája csak a népi erők rétegein kezdődhetik meg.”

Azt hiszem, ezek az idézetek híven foglalják össze Zilahy gondolatmenetét. Megjegyzéseim itt következnek:

♦♦♦

Ad 1. Min jutottunk túl? Az egységes párton és kormányzatán. Elérkezni pedig a Nemzeti Egység Pártjához és kormányzatához érkeztünk el – Zilahyék szemével nézve a dolgot. Mert az igazi változás az, hogy agrárországból agráripari országgá serdültünk.

Ad 2. Zilahy az írókat a reformkorszak szellemi támogatására hívja s ezt a magatartását azzal indokolja, hogy a magyar szellemi élet értékeit nem vonta magához az új parlament. Mindenki tudja, Zilahy kivételével, hogy a kormány saját jól megfontolt céljai és felfogása szerint válogatta meg nyilt szavazással országgyűlésbe hívott embereit. Ez a tény és Zilahynak a parlamentről adott kritikája okot és érvet éppen arra szolgáltat, hogy az írók s a „szellemi élet értékei” távol tartózkodjanak a reformkorszak gyülekező helyeitől. Aggodalomra okot mi nem a „szellemi élet értékeinek” parlamenti hiányában látunk, hanem magában a több-kevesebb tehetséggel, de mindenesetre nagy hatalmi erővel rendelkező, uralkodó politikai irányzatban. Másrészt a „szellemi élet értékeinek” nem is az a feladatuk, hogy a parlamentben politizáljanak, hanem hogy a szellemi termelést a kor szükségletei szerint teljesítsék. Például hogy tisztázzák a fogalmakat és ne zilálják össze, mint Zilahyék.

Ad 3. Hol és mint volna folyamatban „ma már mélyebb és magasabbrendű kapcsok képződése a mai kormányzat és a mai magyar irodalom között”? Hogy[4] köztük nem volna „ma már” „világnézeti szakadék”? Számomra nagyon zavaros az ilyen gondolkodás. Az irodalom époly sokszínű, mint maga a társadalom. Ezért az irodalmat sem világnézeti híd nem kapcsolhatja a kormányzathoz, sem világnézeti szakadék nem választhatja el tőle. A kormányzat politikai pártokkal áll kapcsolatban, a pártok választóikkal, a választók pedig – ez a polgári társadalom kettőssége – saját társadalmi helyzetükben kifejezésre jutó emberi mivoltukkal és erre eszmélkedve, mint olvasók tartanak kapcsolatot az irodalommal. Az összefüggés oly távoli és közvetett, hogy az író lehet más társadalmi osztály alkotóművésze és más társadalmi osztály elveinek politikai híve. (Például Balzac.)

Ami Tiszát és Adyt illeti, – a konkrét állításban sincsen sikere Zilahynak. Tisza is, Ady is ugyanannak a „világnézetnek” voltak hívei; ellentétük politikai természetű volt.

Amit ezután mond Zilahy, azzal bizonyára sokakat bosszúságra ingerel. Ismétlem állítását: „Ma már nem történhetik meg, hogy a magyar irodalom legjobbjait politikai gondolkodásuk bátorsága miatt bizonyos oldalról mint veszélyes elemeket nyomják el.” A „ma már” célzás Ady és Tisza esetére. Zilahy nem akarja tudni, hogy Ady szabadon írhatta meg és adhatta ki azokat a verseit is, amelyek Tiszát személyében sértették (vad, geszti bolond, úrnak, magyarnak egyként rongy stb.), ma azonban – jóllehet a kormányzat pártjai is magukénak vallják Adyt, Tiszáról nem szólva – előadók műsoráról számtalan esetben törlik rendőri cenzurával Ady, Petőfi verseit, sőt volt eset, hogy Szép Ernőét is visszavetették.

Ad 4. Visszatér Zilahy kedvenc érve a reformkorszak mellett, hogy tudniillik a reformkorszak nemzetgyűlése „szinte benzinnel van megtisztítva” „a nemzet életének színvonalban is magas rétegei szellemétől”. Ha a reformkorszak emberei szó nélkül lenyelik Zilahynak ezeket a megállapításait pusztán azért, mert ezzel remél Zilahy eredményesen toborozni híveket az írók között a reformkorszak új szellemi frontjába, én – az ellentáborban – szintén hallgatok. De azt már nem hagyhatom szó nélkül, hogy a „külföldi reformmozgalmak, akár a fasizmust, akár a hitlerizmust nézzük”, siettek volna megszerezni a magas színvonalú

♦♦♦

rétegek helyeslését. Az olaszok csak hagyján, okkal-móddal Croce még kinyithatja a száját, – a német emigráció irodalmi és szellemi alakjait s magának Hitlernek a „hiperintelligencia” ellen intézett kifakadásait számbavéve azonban, azt hiszi a naív ember, hogy Zilahy valamilyen hipnotikus erejű megtévesztés áldozata.

Ad 5. Az új szellemi frontra azért van szükség, mert „a gyógyító és alkotó emberek serege” nincsen az országgyűlésben, s ma „Gömbös hiába fujná meg a trombitát egy szellemi sorakozóra”. Tehát azért sorakozzunk, mert Gömbös hátha megfújja a trombitát. Vajjon miért nem fújta meg eddig? Volt alkalma hozzá – a mikrofón előtt is.

Zilahy mozgalmát érték támadások a napisajtó részéről. S ő megérezve, hogy okfejtésével fogalmi ingoványon jár, védekezésül kitalálta, hogy azért kötelessége a „látható kormány” segítségére sietni, mert az éppen most vív a „láthatatlan kormánnyal”, nevezetesen „a papi birtok, a nagytőke és a világi nagybirtok hármasszövetségével”. Zilahynak, mielőtt ily kijelentéssel lepné meg olvasóit, illett volna tünődnie a következőkön:

A nagytőke elleni küzdelemben a kormányzat természetes szövetségese volna a munkásság. Vajjon miért a munkásság szervezeteinek jósolt vészt és pusztulást a „látható kormány” elnöke? Vajjon miért nyernek a nagytőke képviselői az új stílusban is régi stílusú „méltóságos” és „kegyelmes” címmel járó kinevezéseket? Vajjon miért nem lépteti életbe a kormány a munkaidőt szabályozó nemzetközi egyezményt? Vajjon miért nincs munkanélkülisegély, amikor volt boléta? Vajjon miért rontják a béreket az ínségmunka béreivel?

A papi és világi nagybirtok elleni harcban a kormány természetes szövetségese a mezőgazdasági munkásság és a kisparasztság volna. Vajjon miért szavaztatta őket nyiltan a kormány? Vajjon miért nem kapott nagyrészük még így sem választójogot? A hárommillió mezitlábas közül miért nincs egy is az országgyűlésben? Miért nem engedik szervezkedni a föld proletárjait és kispolgárait? Vajjon várható-e komoly, mélyreható földreform attól a kormánytól, amely ahelyett, hogy progresszív adót vetne ki a nagybirtokra, oly antiszociális adók, mint a fogyasztási, forgalmi stb. bevételéből egyenesen támogatására siet ádáz „ellenfelének”?

Általában, ha nem csupán a reform szóval jelzett fogalmát akarja megreformálni a kormány, hanem valóban az a törekvése, hogy oly formát alkosson a törvényhozás útján, amelyben a dolgozó nép – a magyar nép! – életakarata jut kifejezésre, miért nem alapozza hatalmát demokratikus fordulattal a munkásnép tömegeire? Hogy én is lelkes híve lehessek a kormánynak, Gömbösnek, lelkesebb, mint ma Zilahyék!

II.

A világszemlélet, mely Zilahy cikkei után ítélve még nem öltött fogalmi formát, hanem megmaradt az érzelmes sejtelem állapotában, elég „egységes”, amint az arcvonalba szegődő harcosok fejtegetéseiben jelentkezik. Nézzük sorjában őket.

Illyés Gyula „Reform és irodalom” című cikkében (Magyarország, 1935 április 24) elénk tárja azt a megvizsgálatlan közhelyet, hogy irodalmunk nagyjai nemzeti jövőnkről szorongásig fokozódó aggodalommal énekelnek. Ebből aztán érvet és ihletet merít kiállásához a Zilahy-front színeiben. „Jelszavaink jórészét a kormány hivatalos programjában láttuk viszont” – írja és így fogalmazza meg a célkitűzéseket: „Tárjuk fel a nép sebeit és erejét, hozzuk napvilágra az értékeket, de a bajok gyökereit is.” „Erre az egyetlen reformra van szükségünk,

♦♦♦

a szabadságra, hogy őszintén szemükbe mondhassuk a bajokat azoknak, akik azokon segíteni akarnak.”

Ez szép dolog. Csak az furcsa, hogy Illyés az egykéről írván – hálás témája ez a reakciónak – azt javasolta, alkossanak örökösödési törvényt, mely a paraszt családokat legalább négy utód szülésére és nevelésére fogja. Illyés természetesen fajtája jövőjéért aggódik. De miért így? Miért nem a hallatlan arányú csecsemő- és gyermekhalandóság miatt? Miért nem az életkort csökkentő s így a népesedés számvonalát megrontó munkanélküliség miatt? Miért nem a munkamódszerek, a munkaidő s a munkanélkülisegély megtagadása miatt? Miért nem a társadalombiztosítás rendszerének kiépítését követeli? Miért nem a falvak városiasítását kívánja? Vagy oly naiv, hogy nem látja át, mi lenne az örökösödési törvénnyel világra erőszakolt, botcsinálta gyermekekkel, amikor a kapitalizmus a meglévő munkaerőt is pusztulásra kárhoztatja? Népmentő naivitásra jellemző Illyésnek a Népszava ezévi május 1-i számában tett nyilatkozata. Ott ezt mondja: „A legtöbb állam, igaz, a munkaidő csökkentésével igyekszik a munkanélküliségen segíteni. Magyarországon azonban a telepítés, az ígért új gazdaságok berendezése annyi dolgot adhatna az ipari munkásságnak is, hogy a munkaidő csökkentése azt jelentené, hogy az építés nem a kellő iramban folyik.” Vagy ez már okosan irányított naivitás?

Kodolányi János („Holt lelkek”, Magyarország, 1935 április 25) fejtegetéseiből: „Azok az írók, akik több mint egy évtizeden át a nemzet életerőit felszabadító újításokat követelték, s vállalták érte a megértetlenség, a lenézés és fitymálás osztályrészét” – igenis, odaállhatnak „a kormány segítségére eszméik megvalósítása érdekében”. Kodolányi oly benyomásokat szerzett az Ormánságban, látván az egyke pusztításait, hogy most, mint írja: „a parancs fülében suttog: szövetkezz, ha veszendő magyarságunk érdeke úgy kívánja”. „Ha ez az irányzat, ez a hatalom itt van – mondja diplomatikusan –: jöjjön s járjuk a holt lelkek országát együtt, hogy feltámasszuk az életet.” „Aki a csodákat csak gúnyolni tudja s ijedt okoskodással fitymálkozik a mi elszántságunkon: annak végre el kell válnia tőlünk is.” Kodolányi oly elszánt, oly bátor, hogy akkor is a hatalom mellé áll, ha agyoncsapják!

Szabó Lőrinc („Jobb” és „bal” és a „reformok”. Magyarország, 1935 április 26) úgy gondolja, hogy a társadalom jobb- és baloldali régi tagozódása megszűnt. Azt állítja, hogy a Zilahy cikkei körül támadt vitában a „jobboldal” hozzászólásában több volt a jóhiszeműség. Mert a „baloldal – úgymond Szabó – nem akarja engedélyezni, hogy továbbra is helyeselni, illetve követelni lehessen egyetemes magyar gondolatok megvalósítását, amikor azok – bár egyelőre csak felismerésben és potenciálisan – kormányképesekké és realizálhatókká váltak”. Szabó azért vesz részt az új szellemi frontban, mert szerinte „az új magyar értelmiség idegenkedve néz a régi jobb- és baloldal felé és úgy érzi, hogy világnézete – a szociális és magyar népi világnézet (?) – és egész politikai érzésvilága a régieknél szebb, igazabb és összefoglalóbb kerete lehet annak, amit a reformok reálpolitikája ígér”. Arról Szabó nem ad számot, hogy a baloldal hol és mint tiltotta volna, hogy „követelni lehessen egyetemes magyar gondolatok megvalósítását”. Elolvastam minden hozzászólást s tapasztalatom szerint a baloldal csupán konkrétumokat követelt az oly határozatlan szólamok helyett, amilyen az „egyetemes magyar gondolatok megvalósítása” is, a szólamok helyett, melyekkel Szabóéknak méltán a reformkorszak táborában a helyük.

Sárközi György szerint („Polgár és paraszt.” Magyarország, 1935 április 27) az „új szellemi front” arra jó, hogy közelebb hozza egymáshoz a városi polgárt meg a falusi parasztot. Az ipari munkások fölött észrevétlenül elsiklik tekintete. Az osztálykülönbségeket és

♦♦♦

ellentéteket szépen leegyszerűsíti városra és falura. Nem tudná, hogy a különböző és ellentétes érdekek a falu határain belül csakúgy működnek, mint a városban?

Tamási Áron követelése: „Népi szellemet a Dunamentén”. (Magyarország, 1935 április 28.) Tamási erdélyi író. A nehéz kisebbségi sors, egy fiatal kapitalista-nacionalista államban, éretté nevelte, gondolkodása az ellenforradalom sorvasztó szellemétől érintetlenül fejlődhetett. Az egész táborban az ő magatartása az igazán rokonszenves. Ő küzdeni kíván „a magyar népnek és minden népnek szociálisan és szellemileg jobb és emberibb életéért”. Tőle, a kisebbségi írótól hallhatjuk, hogy az író szabad megnyilatkozása tekintetében „a magyarországi szellemet mulasztások terhelik”.

Tamási azt gondolja, hogy „a Dunamedence jövendő történelmében vezető szerepet fogunk játszani”, vagyis – reménye szerint – mi fogunk elöljárni abban, hogy a dunamenti népek egymásra találjanak. „Erre a vezetőszerepre nemcsak az ország földrajzi fekvése jelöli ki a magyart, hanem az irodalmunk ereje és színvonala is.” A dunamenti népek egymástól való elzártságának és elzárkózásának okául azokat a politikai rendszereket teszi felelőssé, „amelyek nem a népi tömegek és a dolgozók érdekében alakultak ki, hanem a nagytőke, a kartell, a nagybirtok és általában a kiváltságok védelmére”. S mert nem lát „közeli és komoly lehetőséget arra, hogy a politika közelebb hozhatná ezeket a népeket egymáshoz”, azt a vállalkozást javasolja az íróknak, hogy „a politika és az uralkodó rétegek megkerülésével kizárólag a szellem eszközeivel és hódító erejével közeledjünk”. „Nem látom be – kiált föl –, hogy amíg a politika zajlik, azalatt miért ne találkozhatnék a nép a néppel!” Tamási igazi íróknak azokat tekinti, akik nemcsak írni tudnak, hanem „egy nép szellemében kiállva, természetes jogokért és megkésett igazságért küzdenek”. Azt hiszem, Tamásit csupán a „népiesség” megkésett igazsága tartja Zilahyék táborában, s a székely falu szeretete. Meg kellene gondolnia, hogy ha a Petőfi–Arany epigon-korszakban megállapodó úri társadalom csak a forradalomig élt is vissza a „népies” elnevezéssel, azért ma is visszaélhetnek vele, bár más – „völkisch” – értelemben. Azonkívül a „népies” kifejezés a „falusias” szó értelmével tart rokonságot, – de nem „nép”-e az ipari munkásság is? S az ipari munkások szelleme beleértetődik-e a „népies szellem” fogalmába? Tamási írásából úgy veszem ki, hogy a „népies szellem” politikai megfelelőjének a demokráciát tartja. Társai azonban „népiesek”, de inkább „völkischek”, mint demokratikusak. A reformkormányzat sem keresztelhető demokratikusnak. Miért „osztja” hát Tamási Zilahy véleményét? A „népies” szó használatáért?

Nagy Lajos az irodalom szabadságáért vél síkraszállani. (Magyarország, 1935 április 20.) Azt mondja: „Az irodalom szabadságát ernyedetlenül sanyargató erők hatékonysága alapján felállított sorrend nem a rendőrrel vagy az ügyésszel, hanem éppen megfordítva: a vásárlóképes közönség ízlésével kezdődik, a 'kereskedelmi szellem' szabad érvényesülésének lehetőségével folytatódik s legfeljebb ha az ügyészen és rendőrön végződik.” Vajjon akkor miért van tényleges sajtócenzúra? Miért nem lehet szabadon lapot kiadni, miért nem bízik a kormány a vásárlóképes közönség cenzúrájában? Meglepetéssel olvastam Nagy Lajosnak ezeket a kijelentéseit is: „Rosszabbra nem fordul a sors, az valószínű. Valószínű azért, mert minden megmozdulás, ami ma a magyar politikában észlelhető, kétségbevonhatatlan jóhiszeműséggel a magyar nép érdekében való, ennek az érdeknek korszerű, újult erejű felismerésében s szolgálatában leli tárgyi értelmét és személyi igazolhatóságát.” Ezért aztán – a reformkormány mellett vagy ellene – „könnyű a jelen pillanatban a választás”. „De többet mondok – írja Nagy – nincs is választás.” Hát bizony nincs, mert már volt. Nyilt választás volt.

♦♦♦

Féja Géza („A magyar író feladatai.” Magyarország, 1935 május 1) azzal kezdi, hogy „multunk minden baja, bűne és megoldatlansága összetorlódott”, – s így folytatja: „A magyar kérdést az előttünk járók még távlatokban intézték el nagy sejtésekkel és ösztönös rátalálásokkal, számunkra azonban egészen közelivé és izgatóvá vált.” Féja figyelmét felhívom, ha másra nem, a „XX. Század” című folyóirat számos kötetére, melyben „nagy sejtéseken és ösztönös rátalálásokon” kívül egyebet is találhat.

Féjának tetszik a Szabó-féle gondolatmenet, az elszakadás „jobb”- és „baloldaltól”. A jobboldalról méltán írja, hogy „hamis, 'idillikus' népi világot teremtett, s a sorsdöntő években gyalázatos szembekötősdit rendezett”. A baloldalról azonban[5] olyat állít, amit maga sem gondolt át: „A baloldal – úgymond – csupán szánalomraméltó, testileg-lelkileg eltorzult tömeget látott a népben, s azt vallotta és vallja, hogy alulról nem jöhet semmi.” Hát Féja nem tudná, hogy a baloldali pártok éppen hogy alulról várták azt, ami jöhet, hogy a bolsevisták kivételével baloldaliak követelték mindezideig – sajnos, sikertelenül – a demokráciát? Féja nem tud a szervezett munkásságról, arról, hogy ez a baloldal nemhogy „szánalomra méltó, testileg-lelkileg eltorzult tömeget” látna a népben, – hanem maga is nép, öntudatra ébredt nép abból a népből, amelyre oly erős fogadkozásokkal hivatkoznak!

Pap Károly a beolvadásról (Magyarország, 1935 május 2) ír. Szerinte „régtől fogva” a „törzsökös” s a „beolvadt” magyarság „szembenállásán múlik a nemzet sorsa”. „A törzsökös magyarság képviselőit a reformellenes oldalon látnánk, nemannyira tudatosan, mint inkább ösztönösen, ha a történetírás a beolvadások útját követné” – írja, miután cikkét István királlyal, a „törzsökös” reformátorral kezdte el. „Összhangot kell teremteni beolvadottak és törzsökösök között.” Ez a kívánsága. Beszél ugyan „eredeti lelki alkatról” is, – de hogy ez a fogalom nehezen fér meg az óhajtott összhanggal, az őt nem zavarja. A magyarság „eredeti lelki alkatának” egyik jegye – az önpusztítás.

Németh László („Író és hatalom.” Magyarország, 1935 május 4) röviden megmondja, miért lépett színre az „új szellemi front”. „Mi történt? – írja. – Néhány kormányember beszédbe ereszkedett néhány íróval. Az írók elmondták közös kívánságaikat a hatalomnak s elmondták ugyanazt a közönségnek is.” Védekezik az ellen a képzelt vád ellen, hogy „az új szellemi front” eladta magát. A vád azonban nem ez. A vád, amelyet sorai közt maga Németh vet társai szemére, az, hogy „az új szellemi front” odaadta helyeslését a kormánynak, anélkül, hogy megvárta volna, hogy „a kormánynak az új sajtótörvény nem lesz-e fontosabb, mint a népoktatás”. „A Rubicon: a földbirtokkérdés – így Németh. – Amíg itt a döntő szó el nem hangzott, minden előlegezett lelkesedés vagy gyanakvás fölösleges.” Úgy vélem, a hangsúly az „előlegezett lelkesedésen” van s a szavak írótársaihoz szólnak. Vád emelhető még Németh ellen is. Mit ért azon, hogy „a politikában a tömegek érdekeit lényegében nem képviselte semmiféle oldal sem?” A „lényegében” szó mögött meghúzódhat az az értelem is, hogy „elegendő valóságos erővel”, s az is, hogy a sűrű ellenforradalmi légkörben nehezen lélegző, de munkáját végző szocializmus nem a tömegek érdekeinek képviselete sem a parlamentben, sem az OTI-nál, sem az üzemekben. Miért állít olyat Németh, hogy a háború óta csak tíz-húsz ember beszélt „a magyarság pusztulásáról, telepítésről, a tőke megrendszabályozásáról, Kert-Magyarországról,[6] közegészségügyről, okos kisebbségi politikáról”? Lehetséges, hogy csak tíz-húsz embert ért az utóbbi hónapokban nagy meglepetés, az a nagy meglepetés, hogy „kedvenc szavait... a hatalom egéről mint nyári záport kapta vissza”.

♦♦♦

III.

Az avatatlanok nem kísérik figyelemmel irodalmi életünknek és irodalmunk hangjának a politikai hangvillával mindennap egyeztetett változásait. Őket meglephette az „új szellemi front” névsora. Hiszen ez elszánt harcosok adott alkalommal szívesen vették, ha az a hírük kelt, hogy szocialisták. De az irodalmi élet szocialista ismerője nem ezen tünődik.

Arról van szó, hogy ez az írói csoport és közönsége, mely bizonyára a háborúban és a forradalmakban még iskoláit járó fiatal értelmiségből kerül ki, semmit nem tanult az elődök életéből. A népet akarják – ellenünk – megmenteni és át akarják szervezni a társadalmat. „Világszemléletük” annyi, hogy van egy szegény magyar nép, melynek legnagyobb baja az egyke, és van egy derék magyar kormány, mely segít a nép baján, csak rajta segítsenek. A „reformkorszakban” bizakodnak, de nem tudják, miben álljanak a reformok, s főként arról nincs tudomásuk, hogy mik a reformok előfeltételei.

A[7] nép majd újból ráeszmélhet a fasizmus és hitlerizmus tenger tanulságai után, a maga csalódottságán, becsapottságán arra, hogy minden erejével a demokráciáért, önön szabadságáért és érvényesüléséért kell küzdenie, mert[8] a mai polgári értelmiség nem is ismeri, nem is érti a dolgozó népnek, a termelésnek, egyszóval annak a társadalomnak problémáit, amelyben él.[9]

A közlés alapja:

Nyomtatott forrás. A költő által átnézett (javított) példány. Szocializmus, XXV (1935), 5. (május) sz., 198–204.

Kiadva: JAÖM, III. 35.

Aláírás: József Attila.

▲

◄ ►

[1] [Utólagos csere] [Előbb:] reggeli lapban s a délutániban meg [végül: főszöveg]

[2] [Bonyolult csere] [Előbb:] Németh László. Az avatatlanokat meglepi ez a névsor [majd:] Németh László. Az avatatlanokat, kik nem kisérik figyelemmel irodalmi életünknek és irodalmunknak mindennapi változásait [majd:] Németh László. Az avatatlanokat, kik nem kisérik figyelemmel irodalmi életünknek és irodalmunknak mindennapi alakulásait a [majd:] Németh László. Az avatatlanokat, kik nem kisérik figyelemmel irodalmi életünknek és irodalmunknak mindennapi átalakulásait a [majd:] Németh László. Az avatatlanokat, kik nem kisérik figyelemmel irodalmi életünknek és irodalmunknak a politi [majd:] Németh László. Az avatatlanokat, kik nem kisérik figyelemmel irodalmi életünknek és irodalmunk hangjának a politikai hangvillával egyeztetett változásait, meglepi ez a névsor. [majd:] Németh László. Az avatatlanok nem kisérik figyelemmel irodalmi életünknek és irodalmunk hangjának a politikai hangvillával egyeztetett változásait. Őket meglepi ez a névsor. Olyan irókra talál benne, kik adott alkalommal szivesen vették, ha az a hírük kelt, hogy szocialisták. De az irodalmi élet szocialista ismerője nem ezen tünődik. Nem a durva alkalmazkodás ténye ejti gondolkodóba azt, ki tartott valamit a fiatalok irodalmáról. [szöveg vége] [végül: főszöveg]

[4] [A forrásban:] irodalom között”. Hogy

[6] [A forrásban:] tőke megrendszabályozásáról Kert-Magyarországról,