Tanulmányok és cikkek,
1930–1937
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Ankétot
tartottak az írók nyomoráról. Hogy lehetne segíteni? Szó volt könyveknek, idegen
írók műveinek megadóztatásáról, péter-fillérekről, melyeket a kiadók dobnának
be, jó képet vágva a rossz ügyhöz, az irodalom bádogperselyébe. Nem javasolták,
hogy rántott levesért munkatáborokba soroznak bennünket.
Úgy szemre, léleküdítő ez a mozgalom. Elvégre az írók
művelik az ország művelt lakosságát, elsősorban ők azok, akik a tudat
világosságába emelik a kényszerként ható érzelmeket, ők formálják a lelket
szellemmé. Tehát szép dolog, irodalmi pávafarm létesítése kecsegteti a költők
szívét. Csak az a hiba, hogy a nyomorgó írókon nem segíthetni intézményesen.
Elmondták már előttem, hogy szellemi szabadság nélkül
az irodalom sem borulhat virágzásba. Valószínű, hogy közönségünk azért is
találja gazdagabbnak, megfogóbbnak a külföldiek műveit, mert azok írói nagyobb
biztonsággal vesznek lélegzetet. Megírták előttem, hogy az általános
elszegényedés fekete sugara verődik vissza fiatal íróink meggyötört arcáról.
Kifejtették, hogy kis nemzet vagyunk, hogy népünk nagy tömegei máig sem léptek
a polgári művelődés útjára, amelyről árnyas ösvények vezetnek Árkádiába.
Leszögezték, hogy mulasztást követ el az állam, vétkes a közönség, a kiadók
csak hasznukat nézik, hogy hibát hibára halmoz az élet. És ez mind igaz. Tessék
hát változtatásokat eszközölni.
Tessék kivívni a nagyobb szabadságot, tessék
megszüntetni a gazdasági válságot, tessék szaporítani a nemzetet, tessék
művelni a népet, s a kiadók számára tessék olyan helyzetet biztosítani, melyben
nem érvényesülnek a kapitalizmus törvényei.
A kiadók, amíg kapitalista üzemet vezetnek, teljes
joggal vetik a megadóztatás terve ellen, hogyha jó szakmunkások nem kapnak
munkanélküli segélyt, miért viseljék ők a rossz írók eltartásának terhét? A
kiadók pénzsóvár üzletemberek és kapva kapnak minden művön, amely hasznothajtónak,
jónak, szépnek, tehát olyannak igérkezik, ami a fogyasztók szükségleteinek
megfelel. Lámpással keresik azokat a remekműveket, amelyek állítólag olyan
kötegben dagadoznak az íróasztalokban, hogy ki sem lehet nyitni már a fiókot. A
pályázatok nagyobbára eredménytelenek maradnak, s mi több, a pályázaton kívüli
próbálkozások is, hogy anyaghoz jusson a kiadó. A kiadók nem abból élnek, hogy
jó műveket visszautasítanak, hanem abból, hogy kiadnak. A szerkesztők a jó
anyag hiánya miatt panaszkodnak, de a lapok előfizetői is és mindazok, akik
könyvszámlára magyar könyveket is szeretnek vásárolni.
Az írók, a tehetségesek, egy kicsit önmagukat is
megvizsgálhatnák, hogy miért nem kapós az árujuk. Az irodalom is termelés,
társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál s az ma már nem elegendő, hogy
egyesek tetszését megnyeri a munka.
A szóban forgó írók kivonták magukat az életből.
Valóban nyomorognak és mégis álnyomorban élnek. Kávéházban feketéznek,
ahelyett, hogy kifőzésben ebédelnének. Nem vesznek tudomást arról, hogy a
közönség szegénysége nem ilyen cifra nyomorúság. A közönség levest és főzeléket
ebédel feketekávé helyett és körülményeinek formanyelvén ugyanolyan érzelmi,
lelki problémákat ad föl magának, mint Shakespeare királyai, vagy Hamsun és
Reymont parasztjai, csavargói. Ez a közönség keresi – mint mindenki – a művészi
feleletet érzelmi problémáira és hálásan fogadja akkor is, ha tudja, hogy ez a
(művészi) felelet illúzió s csak pillanatnyilag élhet vele. Íróink többsége
azonban nem képes válaszolni, elszakadt az élettől, nincsenek a közönséggel
közös élményei, melyeket megformálhatna. Saját, analóg érzelmei, problémái
elvont kérdésekké válnak. Nem termelhetnek a valóságos szükségletnek
megfelelően, mert nem ismerik a valóságos szükségleteket.
Lehet-e rajtuk segíteni? Nem hiszem. Az egyetlen
mentség az volna, ha valahogyan visszavetődnének az életbe, a munkanélküli
írókból munkanélküli kettőskönyvelők, szegecselők, vagy oroszlánszelídítők
lennének. Egy munkanélküli oroszlánszelídítő, vagy női szabász, bizonyára elég
szépen megélne élményeinek művészi feldolgozásából. Talán a művészet az az
egyetlen terep, amelyen az emberi ösztönök a kultúra és a civilizáció sérelme
nélkül is érvényesülhetnek, – a közönség elvárja ezt a fölszabadító munkát az
írótól. Az ösztön a főzeléket választaná a feketekávé helyett s az éhgyomorra
feketéző írók, akik paranoid nárcizmusokban elfojtják ösztöneiket, hoppon
maradnak. Kivonják magukat az életből s az élet kivonja őket magából. Minden
intézményes segítség, mely nem műveket jutalmaz, amely az írót, pusztán azért,
mert író, átsegíti az élet nyomorán, meghosszabbítja az írói áléletet,
mégjobban kitépi a valóság formáló kezéből ezeket a tehetséges,
megnyilatkozásra képes lelkeket.
A közlés alapja:
Lappangó
kézirat, 4 f. Cserépfalvi Imre tulajdonában volt. Katalógus, 1173.
Kiadva: JAÖM, III, # 33. Kiadásunk alapszövege.