Huszti Péter, Én mostan beszélem a rómaiakat (RPHA 0332)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part "I. Pars."]

Én mostan beszéllem az rómaiakat,
Pogánságban történt szép csuda dolgokat
Elkezdem trójaiaknak romlásokat,
És rómaiaknak onnat származtokat.

Sőt, hogy ha valami éktelen történnék,
Írásomba ha mit nem kedvellenétek,
Nekem megbocsásson abból kegyelmetek,
Mi módon éltenek, úgy szóllok tünéktek.

Király régen Archadia földén vala,
Olasz Dardanusnak azt nevezik vala,
Egyszer az tengerre bárkába ő szálla,
Tenger vize ragadá, juta Asiába.

Rettene ezen ő, mert szép hazájába,
Lehetetlen térni az Olaszországba,
Rá gondolván magát ott megházassula,
Egy király leányát ő házassul hozá.

Ím lőn az asszontól egy férfi magzatja,
Kit Trosnak neveze, de király meghala.
Tros felnevekedvén egyszer ezt gondolá,
Egy igen nagy várast, hogy ő fundáltatna.

Bölcsen elkezdeté, azt el is készíté,
Ő magáról várast Trójának nevezé,
De ez is meghallván, fia, lőn hellyébe,
Kit Ilusnak híttak, egy kő várat szerze.

Ez is őmagáról nevezteté házát,
Ezután is sokan bírák az országát,
Elvégre Priamus vevé birodalmát,
Az Ilium várát, és igen nagy Tróját.

Rettenetes de csak ennek lőn az üdő,
Világ kezdetitől fogva az esztendő,
Háromezer, s nyolcszáz teljes hét esztendő,
Hecuba asszonnyal tisztes feleségő.

Egyszer ez az asszony mikor terhes volna,
Isszonnyodó álmot ő ágyában láta,
Egy égő üsszöget hát szült volna, látá,
Melly miá tövéből kiégne szép Trója.

Beszélleni asszony ezt kezdé királynak,
Röttenvén az király azt hagyja asszonnak:
Valami lészen az, reá gondoljanak.
Azt mind az ideig szüvekben titkolják.

Eljuta születésének ő ideje,
Egy szép fiú magzatot ez világra szüle,
Kit király látván gondolkodék elméje,
Nem tud mit tennie, asszonnyal beszélle.

„Látjuk az gyermeknek ékes szép orcáját,
Megvénhettem, szánom én kis magzatomat,
Én hiszem, hogy Isten viseli gondomat,
De én nem nézhetem magtalan voltomat.

Lenne talám ez nagy romlásunknak oka,
Az ki miá tűzzel elégne szép Trója,
Jobb meghaljon” - egy hű emberére bízá,
Nagy szörnyű halállal, hogy gyermek meghalna.

Az kiviszi vala a király magzatját,
Igen keserülvén gyermeknek szép voltát,
Egy erdőben csak letövé király fiát,
Pásztorok közett tarták fel király fiát.

Az pásztorok őtet Parisnak nevezék,
Ő ifjúságában híre nevekedék,
Pásztorok közt erősb nincsen, azt hirdeték,
Trójában azt hallák, róla beszéllenek.

Egy erős vitézt ott Hectornak neveztek,
Nagy csudálatosnak erejét beszéllék,
Parissal az egyszer bajt víni kéredzék,
Parist meggyőzé ő, és megfogattaték.

Tudtára Priamus királynak ezt adák,
Ő híréért azért Trójába hivaták,
Ismeré a király őtet magzatjának,
Nem tudja mit tegyen, Trójába maraszták.

Egy üdőben az Thessalia országban,
Peleus király lakik vala az országban,
Az szép Thetis asszont házasul meghozván,
Sok országból lőnek királyok az nászban.

Reá gyűltek vala urak s asszonnépek,
Ördegi tudományokban igen bölcsek,
Kiket pogánságban véltek isteneknek,
Mert hatalmas vala ő cselekedetek.

Nagy szép Venus, Junó és Minerva asszony,
Mikoron menyegző volna olly nagy vígan.
Ket fő embert nem híttak volt az lakásba,
Azok menyekezőt hozák illy dologba.

Vala gondja az két embernek akkoron,
Bellonának s Marsnak nagy bosszújok azon,
Kik egy arany almát küldenek lakásba,
Asszonyok közt szebbnek adják azt, olly okon.

Mindenik asszony azt kévánja magának,
„Én érdemlem” - mindhárman csak azt kiáltják,
Osztozni asszonyok rajta nem tudának,
Parist menyegzősök köz bíróvá fogák.

Egyik asszony, Juno Parisnak azt súgá:
„Itíld nekem csak ez arany almát” - mondá,
„Mind hatalmasb vagyok ezeknél” - így szóla,
„Országokat adok, teszlek egy nagy urrá.”

„Csak nekem itíld ezt” - Minevra azt mondja,
„Juno asszony hatalmasb nálamnál noha,
„De nálamnál eszesb s bölcsebb hol, ki volna?
„Bölcsen tanítlak én jövendő mondásra.”

Szép Venus asszony is ezek után súgá:
Paris, ím jól hallod mit két asszony suga,
Az mit ők igírnek, ne nézz semmit arra,
Mert elég országod, s eszed vagyon” - mondá.

„Csak engem mondj szebbnek, s add az arany almat,
Szépségedhöz szerzek én illendő mátkát,
Megszerzem tenéked az görög Helenát.”
Örömében ennek itílé az almát.

Ím melly nagy gyűlölség közöttek indula,
Mert Venusra ezért bosszonkodnak vala,
„Te vagy szebb közöttünk” - így zúgodnak vala,
Parisnak azért ő leánt szerzett vala.

De lám, Paris hogy az leányért indula,
Az Lacedemonba tengeren eljuta,
Melly Görögországban egy fő város vala,
Özvegy királyasszony ott lakozik vala.

Ilona szép leány ez asszonyé vala,
Egy görög királynak kit ő jegyzött vala,
Leánnak szépségét mikor Paris lata,
Sok néppel Városban ottan bement vala.

Vakmerökeppen ő leánt elragadá,
Harcolának véle, de vízre befuta,
Trójában nagy vígan leánnyal ő juta,
Az görög királynak ez lőn bosszúsága.

Mondhatatlan igen király búsult vala,
Sietséggel egy nagy hadat gyűtött vala,
Egész Görögország mind felzendült vala,
Tróját Ilonáért Parisra megszállá.

Demophoon király egy haddal segélle,
Agamenmon s Pyrrus ő melléje jöve,
Achilles és Nestor, Ulisses eljöve,
Ezerkétszáz s két hajókkal reá mene.

Erős harcok egymás között ott esének,
Kiben jeles fő emberek elveszének,
Álgyúk és puskájok még nem volt nékiek,
Számszerígy, parittya vala ő lövések.

Olly sok viadalhoz való szép szekerek,
Szépen ahhoz való hagyító gerellyek,
Gerendákból ők kosokat szerzettenek,
Erős kőfalokat azokkal törtenek.

Derék ostromokat sokakat tevének,
Kikkel az görögek semmit nem nyerének,
Sok országból Tróját mert mégis segíték,
Az kik Priamusnak jámborságát vevék.

Vala nap kelletről vitéz Rhesus király,
Szerecsen országból vala: Menmon király,
Vala Penthesilea asszony Scittiából,
Priamusnak tarsa az Aeneas király.

Csiggedének, megfáradának görögök,
Álnokságot sokszor szerzenek közöttök,
Trója vételére kikkel az görögök,
Nem gyakorta használ ő sok bölcsességök.

Ezen gondolkodván, majd ugyan nagy szégyen,
Tíz esztendő fordult vala már mind ebben.
Hogy ha Trója alól kiszállani kelljen,
Legutolsó álnokságok lőn ím illyen:

„Nem akkarja Isten” - ím mind azt kiáltják,
„Mi kezünkben adni várát szép Trójának,
„Jó istene vagyon az ifjú Parisnak,
Nagy emlékezetit hagyjuk itt hadunknak.”

Tőnek áldozatot Pallas szent asszonnak,
Ő oltalmazója mert a szép Trójának,
Haragját elvegye róllok, azt kiáltják,
Egy nagy fa lovat is ők faragtatának.

Ennek mondják olly nagy szertelen nagyságát,
Festékkel megszínlék kövül az oldalát,
Az torkán hattanak egy kis ál ajtócskát,
Egy néhány száz emberrel tölték meg hasát.

Rakodának bele mind fő-fő emberek,
Tisandrus, Stenelus, Ulisses ott velek,
Acamas, Makaon, Pyrrhus bemenének,
Troas görög király, Epeus közöttek.

Ottan az derék tábor mind elindula,
Hogy haza menének, azt tettetik vala,
Tenger szigetében megszállottak vala,
Trójabeliek ezt de nem értik vala.

Mind kicsin s nagy igen örül az Trójában,
Már megszabadultak, azt vélék városban,
Azért tábor helyre kijövének sokan,
Kerülik, csodálnak az lónak nagyságán.

Az egyik azt mondja: „De mire való ez?”
Az másik azt mondja: „Ím melly szép marha ez,
Az város kapuján hogy ha beférne ez,
Egész ez világon egy csuda lenne ez!"

No, harmadik szóla az nagy sokaságnak:
„Fúrjuk meg és lássuk mivoltát ez lónak,
Vagy gyújtsuk fel, avagy vessük az haboknak,
Ne higgyünk görögek szép ajándékának!”

Olly nagy dúl fullással az Neptunus papja,
Várból és várasból el-alászágulda,
„Oh szegény bolondok!" - ezt kiáltja vala,
„Görögeket lám mi megismertük vala,

Sőt ellenség elment, azt alítjátok ti,
Ő álnokságoktól avagy nem féltek ti?
Talám veszedelmünk nem gondoljátok ti?
Ne higgyetek nekik!" - az népet úgy kéri.

Pap ezeket mondván ő fáját felveté,
Lónak oldalába az kopját öklelé,
Az ló őmagában ugyan meg is zenge,
De népnek elfordult esze és elméje.

Róla nem tudának semmi jót végezni,
Zajgással pásztorok kezdenek ím jőni,
Egy göröget kötve az királyhoz vinni,
Mezőn azt fogták volt, kezdék azt csodálni.

Olly nagy fohászkodást fogolly teszen vala,
Priamus királyhoz mikoron bejuta,
Görögektől erre bocsáttatott vala,
Tróját elárulja, ez oktatott vala.

Gondolt álnoksággal így szólla királynak:
„Minden felől csak jaj nekem, nyomorultnak,
Görögek közt vagyok én fia halálnak,
előtted is hajtom fejemet halálnak.”

Ez ő kesergésén királynak urakkal
Ugyan szüve esék, monda nagy szép szóval:
„Mondd meg azt hová mégy, és mi nemzet volnál?”
Fogoly így felele nagy okos módjával:

„Nektek megbeszélem nagy bizonyságokkal,
Valami az dolog, mind igaz vallással,
Görög nemzet vagyok, mondom ezt igazzal,
Sinonnak nevezett atyám ő házánál.

Igen szegény atyám hogy ide bocsáta,
Egy Palamedesnek engemet ajánla,
Kinek hírét, nevét nagy sok jámbor tudja,
Nem jámbor Ulises, az kit elárula.

Ez hadban mert mikor felhirdetnek vala,
Ulisses őmagát ott tövé bolonddá,
Sokféle állatot ekéjében foga,
Csudaképpen mezőt azzal szántja vala.

Illyen álnokságot sőt azért gondola,
Ne kellene jőni hadba Trója alá.
Palamedes uram látván megpróbálá,
Ha igaz bolondság szállott volna reá.

Raggadá Ulissesnek egy kis magzatját,
Szántó vass eleiben veté a fiát,
De Ulisses felemelé eke szarvát,
Megjelenté ezzel csak nagy ravaszságát.

Ott kénszerítteték ez hadban eljőni,
Bosszúságát de nem akará elnyelni,
Egy álnok levelet gondola iratni,
Kivel én uramnak el kellene veszni.

Mellyet iratott volt, király, te szavaddal,
Hogy fogadtad volna nagy jó akarattal,
Hozzád való hűségét nagy sok arannyal,
Megfizeted néki sok talentumokkal.

Az görög királyhoz mikoron viteték,
Nagy esküvésekkel nem menekedheték,
Mert Ulisses viszont ezen meg esküvék:
Most is nálla a pénz, csak hogy megkeressék.

Nám, az éjjel Ulisses reá gondolt volt,
Palamedes sátorához éjjel ment volt,
Egy szakban arannyal sok pénzt oda vitt volt,
Mellyet rejtek helyre, sátorba vetett volt.

Az Ulisses beszédére megkeresék,
Talentum aranyat sátorba meglelék,
Méltatlan halállal én uramat veszték,
Ezen az én szüvem igen keseredék.

Ezen éjjel, nappal mikor sírok vala,
És sokszor Ulissest fenyegetem vala,
Bosszúmat állanám, azt beszéllem vala,
Én reám is azért jöve nagy haragja.

De miért beszéllem én ezeket mostan,
Görögök dolgát ti tőllem tudakozván,
Öljetek meg, bátor, engem inkább mostan,
Nektek megköszönik görögek azt hallván.”

Inkább kezde annál király tudakozni,
„Senki nem bánt” úgymond, kezde úgy bíztatni,
Ulisessel mint lött dolga, azt kérdezi,
Mint akadott kézbe, azt kezdé kérdezni.

„Gyakorta akartunk innét mi elmenni,
Trója alól ki-ki hazánkban oszlani,
Sokszor ottan tenger kezdett reánk áradni,
Télbe pokol üdő nem hagyott indulni.

Immár most ugyan eltekéllök magunkban,
Pallas szent asszonyhoz egy embert bocsátván,
Adjon olly tanácsot jövendő mondásban,
Mint mehetünk haza Tróját ide hagyván.

Tanúság illyen lőn Pallas szent asszontól:
Tü mikor Trójára indulatok hazol,
Nem fére el Agamemnon egy vadomtol,
Szarvasomat ő meglövé kézíjéből.

Olly nagy bosszúságom ezért lőn reátok,
Szelet nem bocsáték tengeren reátok,
Mígnem ember vérrel nekem áldoznátok,
Kegyelmességemből Trójat megszállátok.

Csak most is énnekem ti úgy áldozzatok,
Nagy jó szerencsével tengeren járhattok.
Az követ eljutván, hogy mi ezt meghallók,
Kit kelljen megölni, nagy sokan kiáltók.

Olly nagy haragja reám Ulissesnek vala,
Mondám, mint veszthessen, arra gondja vala,
Annyi sok nép között engem megragada,
Jó ez áldozatra, azt kiáltja vala.

Engem kegyetlenül ott megkötözének,
Szememet beköték, az oltárhoz vínek,
Megrántám karomat, ottan az kötelek,
Szakadának rólam, én úgy elszalladék.

Partjára tengernek ottan én sietek,
Semlinges nád között nagy soká búdosék,
Az görögek előtt én így elszalladék,
Utánnok atyámhoz menni én nem merek.

Immár tekints, király, nagy nyomorúságom:
Sem az görögek közt nincsen bizodalmam,
Itt is csak felséged lehet én oltalmam,
Méltatlan voltomért, uram tekints reám!”

Tőn kegyelmességet az király ő vélle,
Hátra kötött kezét elódatni kezdé.
„Semmit ne félj,” - úgy mond, „csak szólj rá az egyre,
Mi atyánkfia légy, szólj én kérdésemre!

De ez igen nagy ló ki- s mire való volt?
Ki gondolta, vagy mi végre csináltak volt?"
Sinon felele, úgy mint taníttatott volt,
Kezet öszve tévén, mondják hogy így szólt volt:

„Veszem bizonságra az napot és holdot,
Az ti Istenteket, és az én szablyámat,
Immár én nem nézem az Görögországot,
Igazat beszéllek, csak halljátok szómat!

Láttuk nagy gyakorta tü jó szerencsétek,
Megértettük melly igen volt tü veletek,
Tennen könyvetekből, mert ezt emlegettük,
Pallas mind addiglan lenne ti véletek,

Csuda drága képet hallottunk mi itt benn,
Kit Pallas őmaga adott volt még régen,
Míg Trójában az állana tisztességben,
Titkon nagy sokszor tanácskozának ezen.

Igen titkon egyszer, ím, el-beássának,
Trójai templomra likat ők ásának,
Diomedes és Ulisses indullának,
A szent képet innet ketten el-kilopák.

Sőt, közöttünk mikor táborban letövék,
Az képnek szeméből véres könny serkezék,
Az kezében a kopja megreszketteték,
Haragja Istennek ezzel jelenteték.

Ott vala közöttünk egy jövendőmondó,
Calcasnak híttuk mi, igen igazmondó,
Ez kép görögeknek, úgy mondá, nem méltó,
Mert ismerem, hozzánk hogy nem jó akaró.

Ne mulassanak, azt Trójába beadják,
Nem mernek bemenni, mindketten azt mondák,
Calcas parancsolván ott a sokkaságnak,
Istennek ez lovat ők azért csinálák.

Az ló nagy voltának csak ez lőn az oka:
Mert olly méltósága ez nagy lónak volna,
Kapun be nem vihetnék erős Trójába,
Tróját ne segélje szent Pallas jó volta.

Sőt, ha bevihetnek, mind azt mondják vala,
Trója görögeken hogy elhatalmazna,
Peleponnesussig őket meghajtaná.”
Sokat az Priamus ezekről gondola.

Hatalmas királyok velle kik valának,
Tanácsokban sokat ott erről szóllának:
„Mind igaz beszéde a szegény Sinonnak,
Lám, semmi kétséges szava nincsen annak.

Vigyünk áldozatot azért Neptunusnak,
Talám megjelenti megyünk mi az lónak.”
Ottan Laokon papot az oltárhoz hívák,
Váras kívül, tengerparton, az hol szokták.

Szép két fiaival az pap ám eljuta,
Áldozatját mikor elkezdette vala,
Rettenetes dolog rajta történt vala,
Tengerből két sárkány jöve ő reája.

Tisztes két gyermekét az papnak megmarák,
Laokont is szörnyűképpen megmardosák,
Az sárkányok várasban beindullának,
Pallas templomába menének, azt láták.

Ugyan elhüle, azt hogy látá a sok nép,
„Az ló öklelésért lőn ez” - mondja az nép,
„Méltán esett rajta” - azt kiáltja az nép,
„Bevigyük az lovat” - azt akarja az nép.

Szeának melly kaput akkoron híttanak,
Tenger felől magas kerítést leronták,
Az városi népek el-kundullanak,
Köteleket az ló nyakára fojtanak.

Fiak, gyenge szüzek mind rendre állottak,
Szép éneklésekkel az lovat ők vonsszák,
Urak, fő polgárok ott legutól vadnak,
Házas asszony népek az ló körül vadnak.

Igen nagy innepet akkoron szerzenek,
Szép processióval várasba bevivék,
Szinten az piacra az lovat hellyheték,
Zöld ággal házakat mind megékesíték.

De melly nagy vigasság ím kezdetett vala,
Az lovat körülvén úgy táncolnák vala,
Egész Trója bortól megrészegült vala,
Széllel mint az holtak, úgy feküsznek vala

Enni, innia nem kell a ravasz Sinonnak,
Eljára dolgában, amire bocsáták,
Ajtócskát megnyitá torkán az fa lónak,
Fegyveres görögök mind el-kiszállanak.

Szertelen az várast ottan megbóditák,
Város virrasztokat előszer levágák,
Szigetben több görögeknek jelt adának,
Várost mindenfelől éjjel ők fel gyújták.

Piacon, utcákon nagy kiáltás vala,
Rettenetes romlás ott kezdetett vala,
Estvéli bor mindent elnyomott, ölt vala,
Egyik király várban illyen álmot láta.

Lám, ez vala társa Priamus királynak,
Kit neveznek vala jámbor Aeneasnak,
Látá ábrázatját az megholt Hectornak,
Kit az előtt régen harcon megölének.

Ő haja, szakálla vérrel öszve fogyott,
Monda Aeneasnak: „Hadd el most álmodat
Ellenség titöket mert mind körül fogott,
Fenekével a szép Trója ím felforgott.

Csak szabadulhass ki ez veszedelemből,
Es ragadhasd ki a szentek kepet tüzből,
Tengeren indulj ki majdan ez országból,
Lakó hellyet kérhetsz azért olaszoktól.”

Testében Aeneas ím megiszonyodék,
Ágyából szököllék, el-kifutamodék,
Város veszedelmét látván megfélemlék,
Esze veszett nem tudja mit cselekedjék.

Raggadá fegyverét, azzal elindulla,
Egy pap eleibe előszer is juta,
Apró bálvány istent pap ölébe kapta,
„Hova legyünk immár?” - Aeneas azt mondá.

Az pap mint szólhata, ezt mondá királynak:
„Ez az utolsó nap az trójaiaknak,
Nagy siralmas üdőre jaj miként jutánk,
Hírünkkel, nevünkkel az földre leromlánk.

Kegyetlen Jupiter az jót másnak adta,
Görögek kezében Trója szép várossa,
Ám az lator Sinon ám mint elárulta,
Az utcákat immár mind ellenség alja.”

Válának el egymástól ők nagy sírással,
Ám, egybe talála trójai ifjakkal,
Ripheus Iphitussal, Hipanis Dunassal,
Priamus vejével: vitéz Korebussal.

„Együtt haljunk ma meg!” - azoknak ezt mondá,
Hold világon az ifjakkal elindulla,
Az melly ellenséggel bírnak, ölik vala,
Fő nélkül sok testet immár lelnek vala.

Mennek vala ők egy szoros kőfal között,
Szintén arcul talála egy fő göröget,
Androgeusnak hítták azt az fő embert,
Körüle láta király nem sok göröget.

Ott az görög vélé őket társainak,
„Hol jártok illy késen?” - monda Aeneasnak,
„Nyereséggel sokan immár megrakodtak.”
Eszébe vivé magát, hogy nem jól jártak.

Vinni kezde hátra az görög őmagát,
Aeneas nem várá végét ő szavának,
Nóditá iffjakat azonnal azoknak,
Gondot ada nékik, mint nem barátjának.

Első szerencséje jó lőn az királlynak,
Tanácsul ezt adá egy ifjú társainak:
Öltözzenek fel ruhájokban holtoknak,
Aeneas vivé fegyverét Androgeusnak.

Rívás, sívás városban igen nagy vala,
Az ellenség között sokat jártak vala,
Egyet-kettőt nagy sok hellyen ölnek vala,
Az nagy templom felé indultanak vala.

Egy szép leányát az Priamus királynak,
Kit neveznek vala a szép Cassandrának,
Üstökénél fogva hát igen vondozzák,
Gyenge keze, lába néki kötve vannak.

Lőn keserűsége ezen Aeneasnak,
Görögekkel sokat azon harcolának,
Leánt ellenségtől akkoron elkapák,
Görögek esmérék őket trójaiaknak.

Olly nagy sokan ám utánnok eredének,
Vágák, ölék akiket elérhetének,
Hárman az királyhoz az várhoz menének,
Hát igen ostromlják immár az görögek.

Nagy sok lajtra falhoz feltámasztva vala,
Ők is sok nép között felhágtanak vala,
Az várbeliekkel felszorultak vala,
Azokhoz felmenni ők sietnek vala.

Görögeket ostromon sokat vesztenek,
Mert egy magas tornyot ők rájok dőltenek,
De semmiből ellenség nem kevéssedék,
Belől sok ajtókat, ládákat törének.

Az király házára mikoron jutának,
Kiben sívást, rívást nagy sokat hallanak,
Asszonyok és gyenge szüzek sivalkodának,
Az igen vén Priamussal kik valának.

Király mint vén ember ő kardját felköté,
Nagy sírással mondá ő szép felesége:
„Uram, uram ne menj kérlek tőlünk messze!
Vénség miá már nincs erőd az fegyverre.

Vén korunkban, uram, íme mire jutánk,
Ihol én üszög szülésem mellyet látánk,
Kit mind ez ideig mi köztünk titkolánk,
Ím megvagyon nekünk szép görög Ilonánk.”

Ezenközben görög Pyrrus oda juta,
Priamusnak fiát ő kergeti vala,
Atyja eleiben mikoron az juta,
Vén szüléje előtt Pyrrus ezt levágá.

Priamus az jámbor mikoron ezt látá,
Szablyájával görög Pyrrushoz ő vága,
Pajzsának színét szablya meg sem fogá,
Az vén jámbort Pyrrus ott üstöken kapá.

Ő megholt fiának elfolt sok vérében,
Lábáról leejté királyt ott megölé,
Hecuba asszont mint rabját megkötözé,
Aeneas magában ezt hallván elhüle.

Reméntelen immár csak egyedül vala,
Egy templom az várban olly igen szép vala,
Azon általmenni Aeneas akara,
Szép Helena asszont templomban találá.

Csak egyedül asszony őmagát megvonta,
Az oltár megett egy szegeletben vala,
Felgerjede Aeneasnak nagy haragja,
„Oh átkozott asszony!" - ő neki így szóla,

„Vagyon-e híreddel az mi nagy romlásunk?
Mind te miattad lőn ez nyomorúságunk,
Kedved szerént esék talám mi rabságunk?
Siralomra hozád az mi víg lakásunk.

Rólunk ha mikor emlékezel házadban,
Fogsz ezzel kérkedni nagy víg kacagásban:
Bosszú lött éretted az híres nagy Tróján,
De meglátod mint jársz majdan énmiattam

Régen hallottam én ezt sok jámboroktól,
Semmi dicsíreti nincsen emberektől,
Ha ki asszony embert fegyverrel megöl,
Mégis jobb, hogy ne menj te is ki Trójából.”

Aeneasnak minden szándéka ez vala,
Annál tovább asszony életét ne hadná,
Méreg, bosszú szüvét megszállotta vala,
Trójai nagy romlást úgy kesergi vala.

Nagy hirtelen Aeneasnak édes anyja,
Venus asszony előtte meg állapott vala,
„Édes fiam!” Aeneasnak ő így szóla,
„Mit haragszol, mit szólsz így ez Ilonára?

Semmi okot fiam asszonra te ne vess,
Vedd eszedbe magad, ne légy illy versenyes,
Gondolj inkább arra, mint én velem jöhess,
Lássad vén atyáddal otthon is mint teszesz.

Vagyon világon házadbeli néped,
Kicsin Julliussal te szép feleséged,
Ez ideiglen oltalmaztam éretted,
Nem Ilona, hanem Isten ellenséged.”

Vegyétek eszetekben ezt ti gonosz fiak,
Egy pogán királyról majdan mit hallotok,
Mint kelljen az atyját s anyját hallgatnotok,
Nyomorúságokban tü meg se unjátok.

Világon az Trója igen híres vala,
Kit csak egy leányért elvesztettek vala,
Csak kevés magával egy király marada,
Aeneasnak hítták, szép Venusnak fia.

Ezt ő édes anyja az harcon keresé,
Mint édes születtét őtet keserülé,
Kéri házához is immár tekintene,
Atyját s feleségét jobb volna elvinné.

Ő szüvében király nagy sokat gondola,
Talám tisztességben ott hátra maradna,
Ha több vitézek közt harcon meg nem halna,
De nem száná azt ő nézvén vén atyjára.

Elindula király, az anyja előtte,
Atyjának házához csak hamar siete,
Atyját, vén Anchisest nyakon megölelé,
Szeme nagy sírástól ott vérrel könyvezé.

„Téged kérlek, atyám!” - Aeneas ezt mondá,
Menjünk ki várasból melly felé jobb volna,
Üljünk veszteg nappal egy erdős hegy aljba,
Hiszem, Isten gondot visel mimagunkra.”

Erre vén Anchises szólla ő fiának:
„Az kinek erejek vagyon ám fussanak,
Hazámmal együtt ma engemet rontsanak,
Eleget éltem már, ámbár levágjanak.

Régi Tróját nekem hiszem az istenek,
Megtartottak volna ő szent kegyességek,
Ha akarták volna hogy én többet éljek,
Váras piacára sőt én is kimegyek.

Utcákon keresek halált én magamnak,
Talám keserülnek görögek ha látnak,
Az ő isteneknek én vélem áldoznak,
Nyomorult vén embert élnie nem hagynak.

Megadom teremtőmnek ez kis szelecskét,
Anyámnak méhében kit nekem engedett.”
Mint jó fiú, Aeneas mikor hallá ezt,
Atyjának felele, úgy mint keseredett:

„Piruljon meg orcám, hogy ha azt míelem
Nállad nélkül semmit ha én cselekedem,
Sőt inkább akarok előtted elvesznem,
Legyen társaim közt jó emlékezetem.

Reám kész vagyok mindent érted felvennem,
Az kegyetlen Pyrrus hadd lásson meg engem,
Az mit Priamussal cselekedék, néztem,
Szemed előtt vagyon az földre le engem!"

Igen hamar ifjú fegyveret ragada,
Ellenség közibe futnia akkara,
Ő szép felesége lábát ám megkapá:
„Ne hagyj gyermekestől uram gyász árvával”

Miert nem tekinted az te vén atyádat,
Gondolj meg engemet, te házas társodat,
Mindeniknél inkább küsded magzatodat,
Kinek hagyod itt te kicsin Juliusodat?”

Olly nagy csuda történék ím azonközben,
Az kis gyermek vén Anchisesnek ölében,
Az melly süvegecske az gyermek fejében,
Égő, tűzzel az fellobbana fejében.

Rettenének, vízzel azt öttözik vala,
Nem alvék el az míg ideje el nem álla,
Vén ember Istenhöz hogy könyörög vala,
Égből nagy dörgéssel egy szép csillag szálla.

De lám, csudaképpen az csillag indula,
Az háztól mint egy nagy kopja hozza, nyúla,
Tróján kövül egy magas Ida hegy vala,
Kék füsti maradván az hegybe megszálla.

Ím ezt látván Anchises kezeit emelé,
Az esett csillagot imádnia kezdé:
„Valamit akartok már velem mívelnie,
Kész vagyok istenek nektek engednie.”

Az gyermek csudáján ott ez jelenteték:
Felséges királlyá hogy az követköznék,
Útra induljanak, ez csillag jelenék.
Aeneas igy szólla akkor Anchisesnek:

„Reám veszek atyám éretted nagy munkát,
Jer el velem, hagyjuk itt immár házunkat
Reá vevé szép oroszlánbőr subáját,
Vállára felvevé az ő édes atyját.

Ő utánna sok szolgái indulának,
Sok ellenség között el-kilappanganak,
Váras kapujára mikoron jutának,
Aeneasnak feleségét ott elkapák.

Gondolá, hogy hátratérjen meg érette,
Háza népét hagyja Ida hegy közibe,
Csak egyedöl Trójába es megént tére,
Fejét akkor veté olly nagy szerencsére.

Vala nagy bánatja ő szép feleségén,
Vén atyjához tére esmét nagy sietvén,
Trójai sok futott népet vélle lelvén,
Asszonyokat, leányokat veszekedvén.

Marhával kit kikaphattanak Trójából,
Felrakodván elindullának hegyalból,
Felfelé menének az hegyre az útból,
Tróját nézik, nem tetszik ki sűrő lángból.

[part "Második része. // Aeneasnak búdostabéli szerencséje."]

Parancsolván Anchises a sokaságnak,
Az tengerre nagy sok hajókkal szállának,
Jaj szókkal búdosni akkor indullának,
Fabálvánnyal kiket isteneknek híttak.

Eljutának Traciának határára,
De sokat az földen nem nyughattak vala,
Mert nagy csuda dolgot mond itt az Cronica,
Kitől megrettenvén elfutottak vala.

Renddel írja Virgilius harmadik könyvében,
Aeneas kiszállván az Tracia földen,
Áldozatot Venus asszonnak szerezvén,
Bikával áldozék egy szép kis hegyecskén.

Meg kell vala oltárt már ékesíteni,
Zöld ágokat kezdé reája szaggatni,
Egy ágat leszegvén kezde csuda lenni,
Az elszegett ágból vér kezde kijőni.

Poszdula Aeneas mikoron ezt látá,
Más ágat is szegvén ugyan vére jára,
„Szerencsésíts Isten látásomat!” - mondá,
Harmadik ágat is kezével megfogá.

Reá illyen kiáltás lőn fel az földből:
„Aeneas mit szaggatsz megholtat az földből,
Ne ferteztesd kezedet az én véremmel,
Nem idegen vagyok te nemzetségedből.

Inkább fuss el kegyetlen népek földiről,
Polidorus vagyok az régi Trójából,
Ide külde atyám Priamus kincsével,
Itt ölének engem, megfosztván a pénztől.”

Sietvén Aeneas atyjának megmondá,
Elmennének onnat, azt végezték vala,
Áldozatot az lélekért töttek vala,
Pokolba mert addég az nem mehet vala.

Csakhamar trójabeliek ott hozának,
Egy-egy pohár tejet kit reá ontanak,
Egy-egy marok felddel megajándékozák,
Canciókkal tisztelvén ők búcsúzának.

Olly igen sietnek onnét elindulni,
Külömb-külömb tartományokra búdosni,
Delosba mikoron kezdenek bejutni,
Apollo papjától kezdék ezt hallani:

„Sohol tünektek nem lehet maradástok,
Meg kell keresnetek az hol élt ősötek,
Az Olaszországból jött volt ki atyátok,
Ott lészen örökké ti birodalmotok.”

Creta tartományba azért ők menének,
Ott sok ideiglen letelepedének,
Egy szép várast király ő fáradt népének,
Rakattata, törvént hagya az véneknek.

Az új várast nevezé ő Pergamának,
Álmában jelenék ott is az királynak,
Olly részét keresse az Olaszországnak,
Olaszul kit hínak az Hesperiának.

Nem lőn mit tennie, felét ő népének,
Megrakott várasban hagyá hogy élnének,
Sok könny hullatással onnan készülének,
Sok búcsú vétellel és elevezének.

Támada háború tengeren reájok,
Ők sohul földet nem kezdenek látniok,
Szelek miá lőnek hirtelen nagy habok,
Akkaratjok ellen mennek immár hajók.

Vala ötöd napja az nagy zűr zavarnak,
Nagy messze hegyeket úgy tetszik látnának
Köddel füstölgenek, az mint most is szoktak,
Evezni kezdenek, hogy ha kijutnának.

Nagy munkával mikor el-odajutának,
Partra az hajókkal mind el-kiszállának,
Ott szenet rakának hogy megnyugodnának,
Sok barmot nem messze íme ők látának.

Vevék fegyvereket, barmokat vágának,
Ételhöz mikoron már lerakkodának,
Csuda nagy madarak azonba jutának,
Mineműt sohasem hallottak, sem láttak.

Mondják hárpiáknak hogy voltanak volna,
Kiknek ábrázatjok mint emberé volna,
Horgas orrok, körmök de rút büdös vala,
Minden elől ételt elkabdosnak vala.

Elragadák ételt egyszer s mind előlök,
Másszor is nem hagyák békével megenniek,
Harmadszor meghagyá király ő népének:
„Fegyverrel támadjunk már mind fel ellenek!"

Renden az vitézek letelepedének,
Szerzett étket ők ismég elő vevének,
Hárpia madarak el-felkerengének,
Kivont fegyverekkel várák az vitézek.

Az madarak fellyül alácsapnak vala,
Trójabelieket leganélják vala,
Az fegyver csak: tollokat sem fogja vala.
Étket elragadván nagy bosszúság vala.

Rajta nagy csudájok az trójaiaknak,
Nem messze az fákra madarak szállanak,
Kezde egyik kiáltani az királynak:
„Halljátok mit mondok néktek, trójaiak!

Elmehettek bizony az Olaszországra,
Mert az nagy Istennek ez ő fogadása,
De hogy levágátok az mi barmainkba,
Mi magunkkal is vívátok országunkba,

Tü addig az földre le ne mehessetek,
Mígnem nagy éhséggel ezt megfizetitek.”
Ezeket megmondván onnan repülének,
Áldozatot trójaiak ott szerzének.

Rémülő csudájok többi közt ez vala,
De nagyobb csudákat mond meg az poéta,
Kikre őnékiek menniek kell vala,
Mellyeket az bölcsek irtanak csudára.

Onnan elindulván esztendő eltelék,
Ulissesnek tartományát ám elérék,
Sok ellenség közzül igen félelmesek,
Lappaganak, Siciliába menének.

Illy dolgokat írnak az Siciliáról,
Mellyen trójaiak olly nagy vakmerőül,
Szerencsét késértvén Epyrus földéről,
Jártak ott az bölcsek, megírták csudául.

Az Siciliát hítták az Trinacriának,
Mondják óriások régen ott laktanak,
Azok fejedelmit Sicannak mondották,
Ki az földet neveszté az Siciliának.

Nem messze vagyon ez az Olaszországtól,
De az derék tenger ezt elmosta attól,
Egyik felől nem folyhat nagy Aethna hegytől,
Másfelől az Olaszországnak földétől.

Olly nagy sebességgel az tengernek vize,
Az hegyoldalt üti habok sebessége,
Szintén az fenékre forog nagy örvénye,
Feltámadván benne felötlik az égre.

Szél miatt rettenő vizek mint csattogának,
Tenger fenekiről olly nagy erek vannak,
Az föld alatt kénkő sok vagyon, azt mondják,
Az víz örvén likán lang üt fel azt írják.

Karibdisnek hítták ez illyen nagy csudát,
Láthatának ott több tengeri csudákat,
Kiváltképpen mondják ott vagyon egy állat,
Scillának nevezik ezt, ím illyen állat:

Vagyon mint leánnak szép gyenge orcája,
Az mellyétől fogva mintha farkas volna,
Az csípején alól mintha sárkány volna,
Delphin hal módjára vagyon annak farka.

Ez mind éjjel, nappal hányódik az vízben,
Szép gyenge szavával énekel tengeren,
Sokan, kik nem tudják mi állat ez legyen,
Éneklésre tartván, odavesznek vízen.

Két csudája illyen a Siciliának,
Harmadik csudája Aethna havassának,
Semmi fa nincs rajta, csak az nagy kősziklák,
Az égben felnőttek, mint olly magas tornyok,

Vannak azok között olly nagy mély barlangok,
Éjjel, nappal vannak ott nagy csattogások,
Barlangokból jőnek nagy sebes tűz lángok,
Kénkő miatt sűrő füsttel ők lángálók.

Ez helyre Aeneas király mikor juta,
Elhüle testében, és ekképpen szólla:
„Lám, bódogok voltak, kik most vannak halva,
Trója kőfalai közt mertek meghalnia.

Csak én maradtam volt nagy nyomorúságra,
Az kegyetlen Diomedesnek jobb karja,
De hogy nem vágott volt le erős Trójába,
Barátim közt hírem mert nagyobb lött volna.

Az Simois vizét mikor nézem vala,
Vérrel elegy testek hempellyegnek vala,
Atyámfiait én hogy ott látom vala,
Ez veszedelemre egyik is nem juta.”

Nem végezheté el ő szavát ezenben,
A szél arcul juta reá nagy hirtelen,
Az habok tetején felvitetnék égben,
Néha mind bárkástól lesznek el fenékben.

Vitorlák, kormányok hamar megromlanak,
Féloldalt vitetnek színnel az nagy bárkák,
Kősziklára hárommal fel akkadának,
Népek negyedikkel mind elborulának.

Nagy sok kazdagságot az élők elhányják,
Nekik vízben úsznak, habokhoz kapdosnak,
Romlott hajó deszkákra ragadoztanak,
Asszonyok és leányok igen sivalkodnak.

Telnek nagy habokkal fellyül mind az hajók,
Dugatják, foldozzák azt az jó asszonyok,
Az mint lehet igen eveznek férfiak,
Sokan elveszének ám kiszalladának.

45 Ám egy nap s egy éjjel ott mind hánkódának,
Másnapon hogy az föld mivoltat csudálnák,
Egy óriást Polyfemusnak híttanak,
Az kősziklák közzül hát jő, azt megláták.

Lám istáp kezében az egy nagy fönnyű fa,
Nagy falka juh megyen az hegyen utánna,
Pásztor módra sípja holna alatt vala,
Az tenger partjára ő mikoron juta.

Itt az oktalanság az vízbe belépék,
Csak az övét éré az méllysége víznek;
Trójaiak azon ott elrémülének,
Bárkákkal evezni ők elsietének.

Jól látá óriás, őket el nem éri,
Az tenger közepin kezde fenn állani,
Az társait kezdé hegyből kiáltani,
Rettenetes népet látának ott jőni.

Partján az tengernek ők megsereglenek,
Nagy sokat őköztek azok vesződének,
Búsultak hogy trójaiak elmentenek,
Mert jó koncot szájokból ott kiejtenek.

Libia országban immár trójaiak,
Nagy sok szerencsékről mikoron jutának,
Mind is hét bárkával csak alig maradtak,
Nagy fáradván ők egy szigetben szállának.

E szigetet tenger körös-környül follya,
Az tengerben hajlott egy nagy magas partja,
Kinek az tetején egy szép erdő vala,
Az part alját sem szél, sem vízhab nem tartja.

Nám, Achates köztök serény ifjú vala,
Acélt, kovát, taplót csak hamar ragada,
Tüzet szerze, király azt mikor meglátá,
Nyilat és kézíjet veve fel karjára.

Igen hamar az erdőbe felsiete,
Egy nagy sereg szarvas együtt rá bökkene,
Kikben hetet király nyilakkal meglöve,
Étel, ital után király is leüle.

Siralmas szüvöket vitéz társainak,
Illy szép beszéddel engesztelé azoknak:
„Szerelmes társaim már ti mit gondoltok,
Vagy mit keseregtek, avagy miért sírtok?

Mit szólhattok bizony, hogy nagy szerencsékre,
Fejetek vetitek sok veszedelmekre,
Ez után is megyünk rettenetesbekre,
De kiment az Isten mindenekből végre.

Inkább azon mostan ti ne bánkódjatok.
Sok, nyomorúságból mikoron kijuttok,
Nagy örömmel kérkedvén ezt mondhatjátok,
Az Olaszországban miképpen juttatok.

Régi Tróját ott kell újonnat megraknunk,
Istenek ott adnak nyugodalmot nekünk,
Mostani siralmunk ott leszen örömünk,
És maradékunk közt nagy híresek leszünk.

Az király magában noha olly keserves,
De szép beszédekkel - az nyelve olly, ékes,
Az ő szolgáihoz olly igen kegyelmes,
Ő jó erkölcséről még mostan is híres.

[part "Harmadik része. // Honnét legyen származott az Római birodalom."]

Csuda nagy hatalmat az rómaiaknak,
Eszünkben vehetjük mi voltát azoknak,
Elmúlt esztendőkben kik oda jártanak,
Egész ez világot mikor azok bírták.

Vak pogánság holott mostan uralkodik,
És az isteni hit hol még meg nem tetszik,
Számtalan országok mostan is rettegik,
Mennyország kapuját mert onnat zörgetik.

Leszen de az népnek nagy szégyen vallása,
Isten fia mikor eljő ez világra,
„Nem ismerlek titeket!” - nékiek azt mondja
Mert trójai pogánságokat utálja.

Az pokol fenékre Rómát el-benyelje,
Sok lelket régulta miért hogy ő veszte,
Mert ám csuda vad ő volt az kit néze,
Dániel propheta az kit írt könyvében.

Bosszontotta az vád éltig ő istenét,
A szent írja annak vas fogát s vas körmét.
Fegyverrel, nyelvével nagy sok ártatlanért,
Az földhöz foggatott az igaz Istenért.

Vígan hálát adjunk az igaz Istennek,
Hogy megjelentötte ő mivoltát ennek,
Ne féljük hatalmát bátor immár ennek,
Mert isméretire hozott szent hitinek.

Kezdetben sok ezer mondások voltanak,
Sibillák, prophéták kit megmondottanak,
Hogy meg kell lennie az ő hatalmának,
De nagy szörnyűképpen kell romlani annak.

Csuda romlásokat és búdosásokat,
Megbeszéllem eddig az trójaiaknak,
Már ezután igaz úton járásokat,
Megmondom immáron propheciájokat.

Immár Libiában az Aeneas vala,
A szép Venus asszony az királynak anyja,
Éjjel, nappal fohászkodással sír vala,
Jupiter kegyelmét igen kéri vala:

„Sok országoknak s embereknek istene,
Szenteknek ez földen te vagy fejedelme,
Minden hatalmasság vagyon csak kezedben,
Mennyütő kövedtől retteg az föld népe.

Az én egyetlen egy fiam az Aeneas,
Mit vétett ellene felségednek, de láss,
Hogy illy keserves kén, és fáradságvallás,
Nem bocsátta ígért földre sok háborgás.

Nám, sok esztendeje te fogadásodnak,
Olaszország lenne ő megmaradások,
Egy nagy híres Róma származnék ő rólok,
Nap kelletig lenne az ő birodalmok.

Gyakorta Trójáról mikor emlékezek,
Magamban romlásán mikoron kesergek,
Fogadásid ottan szüvemben ötlennek,
Ezzel nagy siralmat sokszor én enyhítek.

Vajh te nagy hatalmú szent Jupiter isten,
Hogy nem könyörülsz már te nemzetségeden,
Nyomorúságoknak vess véget már itten,
Állj meg régi isteni végezéseden.

Sokan ám maradtak meg az nagy Trójában
Kevesebb munkával onnét elbúdosván,
Bátron élnek immár szép új országokban,
Nyomorúság immár őket nem búsítván.

Tengereken által az nagy Anthenor ment,
Nagy szép lakó hellyet ki immár épített,
Egy várast Paduának ő régen nevezett,
Az tenger közepin rakta fel Velencét.

Elszálladt lám régen Parisnak egy fia,
Ám az ifjú Franco jó Pannoniába,
Siccan hegynél a szép Duna víz partjára,
Sicanbria várast nagy vígan rakatja.

Egy nagy nemzetséget immáron bocsátott,
Olaszországon túl kiket még szállított,
Jó hírt, nevet azok országának adott,
Kit őmagáról jó Franciának hívott.

Én vagyok tenéked egy édes leányod,
Én fiam Aeneas tenéked unokád,
Ugyan minket illetne az te országod,
Csak Junó feleségedet meg nem bírhatod.

Régi aranyalmáért mindezt mívelé?
Az megigírt földre te minket így visze?
Sok fogadássodról így emlékezel-e?
Isteni voltodat de nem tekinted-e?

Ez panaszolkodást hogy Jupiter hallá,
Égből kegyelmessen ő tekinte alá,
„Szép leányom, Venus, ne félj” - ígyen mondá,
„Az mit én fogadtam, megadom” - azt mondá.

Fejedelem ki most az Olaszországban,
Latinusnak híják ő szép várasában,
Szép leánya vagyon eladó korában,
Aeneasnak adom azt én házasságban.

Égben felemelem én az te fiadat,
Noha kegyetlen nép lakja az országot,
Ő ellene támaszt rettenetes hadat,
De megrontván őket egy szép várast rakat.

Repeső Ascanius, az kicsin magzat,
Harminc esztendeig bírja ott országát,
Albát rakattatja, úgy mint lakó házát,
Az ő nemzetiből adok én egy leánt.

Ez leántól két szép gyermek születtetik,
Ki Romulusnak, Remusnak neveztetik,
Egy nagy Roma város ezektől rakatik,
Világ birodalma őnekik adatik.

Nem leszen vége ez váras birodalmának,
De bosszúkat tesznek az Görögországnak,
Ugyan nyakokon ül az görög uraknak,
Trója romlásáért azok bosszút állnak.

Szép királyi magzat elvégre egy lészen,
Julius Augustus kinek neve lészen,
Arany üdő ennek idejében lészen,
Semmi háborúság az földen nem lészen.”

Sőt, ha illyen pogán prophetálást nem hisz,
Hozzunk elé ollyant, kit kételen meghisz,
Az mennyei felségnek azt tudom hogy hisz,
Dániel írásának én hiszem meghisz.

Soha fejedelemség nékül ez világ,
Teremtestől fogva nem volt ez nagy világ,
Istentől négy részre oszla régen világ,
Kikben lenne külömb-külömb nagy uraság.

Szent Danielnek azt azért megjelenté,
Egy álmában négy vad tengerből kijöve,
Egyik mint oroszlán, ollyan a személlye,
Szárnya egy sasnak, ollyatén fekete.

Sőt, második egy haragos medve vala,
Kinek a szájában három rend fog vala,
Harmadik vad egy négy fejű párdoc vala,
Az vállából négy nagy szárnya kinőtt vala.

Szörnyebb mindezeknél negyedik vad vala,
Nem mondhatom képét, micsoda vad vala,
Vas foga, vas körme olly kegyetlen vala,
Fogával, körmével mindent ront, veszt vala.

Sőt, annak homlokan szinte tíz a szarva,
Tíznek közepiből, ím lásd melly nagy csuda
Egy kicsin szarvacska olly nagyot nőtt vala,
Három szarva tőből mellőle kiromla.

Szeme, szája annak ollyan mint emberé,
Átkot, szidalmazást kezde a szentekre,
Mindaddég sem szűnék nagy kegyetlensége,
Mígnem egy arany szék földre téteték le.

Sok üdőnek vénje a székben leüle,
Mennyei angyalok állnak őelőtte,
Az kegyetlen vadat az vén megítílé,
Azt megölé, s az ország lőn a szenteké.

Sőt, Nabogodonozor az első vad vala,
Medve, egy rend foga ez az Cyrus vala,
Darius és Xerxes az kettei vala,
Harmadik vad az nagy görög Sándor vala.

Sokkal rútabb az melly negyedik vad vala,
Utolsó üdőnek mert ez lőn császára,
Római papságot az vad jegyzi vala,
De az kicsin szarv az török nemzet vala.

Soha ez szörnyű vad addig le nem száll,
Nyelvével, körmével a szenteken ez áll,
Míg a szent vénember az égből le nem száll,
Ki miatt ez nagy vad az mély pokolra száll.

Sőt, bizonnyal mondom ezt én a szenteknek,
Kik Christus hitiben mind ez napig élnek,
Megszabadulásnak bár ne örüljenek,
Mert mind itíletig ők kesergettetnek.

Sok káromlást azok ellenünk tesznek-e?
Az Rómától függők mindéltig pöknek-e?
Másfelől az török nép vagy elsüllyeszti?
Örüljünk, mert Isten meg azt megbünteti.

Olly búval, bánattal az Aeneas király,
Felkelvén indulla csak másod magával,
Egy erdőbe lépék ketten Achatessel,
Kezében kézíje marok nyilaival.

Rajtok esett nagy sok gonosz szerencsében,
Mikor gondolkodnék járván erdő közben,
Gyenge szép szüz juta ellenébe szemben,
Haját eresztette a szélnek mentében.

El-felövedzette szépen holna alját,
Tráciai módra kötötte puzdráját,
Felaggatta leány gyenge lágy ruháját,
Mint egy vadász ember megkötette sarját.

Csak közel sem jutván szép szóval így szólla:
„Nem láttatok-é itt az én társaimba,
Ha valami vadat itt űztenek volna,
Illyen módú vadászokat itt járnia?”

Aeneas szép szóval mondá: „Mi nem láttunk,
De várj meg te leány, véled hadd mi szólljunk,
Ne siess, ne siess illyen igen tőllünk,
Mert semmi dolgodban téged nem késlelünk.

Nem emberi ábrázat az te szép orcád,
Sem emberhöz illő te gyenge szép szavad,
Istenasszony vagy te, mondok én igazat,
Azért könnyebíts meg mi fáradságunkat.

Inkább téged kérünk, mondd meg azt minekünk,
Hol búdosunk mostan, vagy mi földen vagyunk,
Tengeri szél miá ide kiverettünk,
Sok áldozatokat tenéked mi teszünk.”

„Távol legyen az tisztelet” - a szűz mondá,
„Tráciai leány vagyok én” - azt mondá,
„De kevés beszéddel az melly tartományba,
Megmondom holott búdostok tenger miatt.

Híres ez föld része egész ez világban,
Nincs gonosz szerencse ez ti utatokban,
Mert hozott titeket az nagy Africában,
És hamar kijuttok egy nagy szép várasban.

Újonnat most rakják várasnak kőfalát,
Sőt, hallottátok-e az Pheniciát,
Vagy hallottátok-e Cartago várasát,
Annak határában leltetek ti szállást.

Nemes fejedelem asszony várast bírja,
Kinek neve Dido, avagy szép Elisa,
Jó kedvvel ez asszony fogad be házába,
Jupiter veletek, ki most hordoz abba.

Gályákon de mostan ti honnat jöttetek,
Mi nemzetek vattok, avagy hová mentek?”
Király fohászkodván így szólla a szűznek:
„Mi vagyunk világban nagy keserves népek.

Ám az híres Tróját hogy ha te hallottad,
Benne lakott népet avagy ha te láttad,
Aeneas királynak nevét ha te tudtad,
Melly nyomorúságban juttunk ímhol látod.

Ragadoztunk kevés hajókkal ez partra,
Akarnánk evezni az Olaszországba.”
„Akárkik legyetek” - nekik szűz így szólla,
„Isten jár veletek, és hordoz jó útra.”

Ott hirtelen leány tőllek elindulla,
Megjelenté magát, hogy szép Venus volna,
Nagy keserves szókkal Aeneas kiálta,
Ő többet nem szólla néki édes anyja.

Olly igen kesereg király őmagába,
Sőt, hogy megtért volna az ő szállássára,
Hát jámbor Anchisses fekszik immár halva,
Vén atyját temeté nagy sírván áldozva.

Partjáról tengernek király jó hajnalban,
Kevés fáradt népet az útra indíta.
Csak másodmagával őmaga más útra,
Ifjú Achatessel mert Isten hordozza.

Egy sűrő szép köddel a szép Venus asszony
Őtet környül véve, úgy mint isten asszony,
Láthatatlanképpen viselé az úton,
Társainál előbb juta be várasban.

Templom felé Cartagóba mikor menne,
Az királne asszont nagy sok néppel lelé,
Egy új hír juta királné asszonnak, íme:
Trójaiak juttak volna ő földére.

Rajtok szüve esék ím a szép asszonnak,
Parancsolatjából ők behívatának,
Asszony lába előtt ott az trójaiak,
Kegyelmet nyerének, mint olly nyomorultak.

Úgy kérdezi asszony ő nyavalyájokról,
Mert már régen hallott vala szép Trójáról,
Ott egy Ilioneus így szólla legelől:
„Vagyon fejedelmünk az ki jött Trójából.

Sok nyomorúságunk attól megértheti,
Ha kegyelmességed őt megkeresteti,
Nem tudjuk hová lött, most ha búdosik.”
Az Aeneas király kezdé ezt hallgatni.

Sok szókkal ő kegyelmét asszony ajánlá,
Utakra királyért küldeni akara,
Aeneas az ködből őmagát tisztítá,
Alázatosképpen az asszonyhoz juta.

Sok nép csudál vala az vendég népeken,
De a királné lőn igen nagy örömben,
Kézen fogván Aeneast ott nagy jó kedvében,
Az nép utat adván felvivé házában.

[part "Negyedik része. // Dido asszony házasulása és halála: Aeneasnak Olaszországban evezése. // Ad notam: Ím mint nyomorodam, felséges úr Isten..."]

Pogán cronikákból egy szép dolgot mondok,
Kit mindennek mostan én csudául mondok,
De főképpen férhöz menő jó asszonyok,
Példát venni erről gonoszt rám ne szóljatok.

Egy kis példabeszéd, kit ti költöttetek:
Kerkedeken leányok hamarabb megesnek,
Melly igaz legyen az, hallják meg mindenek,
Mert ifjaknak s aggnak vagyon olly természetek.

E széles föld régen három részre oszlott,
Asiának és Európának hivattatott,
Africának nevezték az harmadikat,
Mellyekben neveznek hatalmas országokat.

Régi országok közt az nagy Africában,
Lakik vala régen az Pheniciában,
Belus nevő király Sidon várassában,
Tyrust és Utikát ki rakatta újonnan.

Csak két magzatja lőn királynak éltében,
Meghala az király egy betegségében,
Fia, Pigmalion király lőn az földön,
Dido Elisa egy húga nagy szépségében.

Vala Herculesnek egy jámbor fő papja,
Sicheusnak hítták, igen jámbor vala,
Elisa szép leánt az ő atyjafia,
Nagy kazdagságáért ez papnak házassítá.

Pap kazdag kincsének olly nagy híre vala,
De minden aranyát földbe ásta vala,
Pigmalion király bosszonkodik vala,
Arannyal, ezüsttel hogy egy pap kazdagb vala.

Íme, Herculesnek mikor ez áldozna,
Nyíllal által lövé papot, és meghala,
Gyenge felesége kin ugyan pozsdula,
Mert atyjafiához ezt soha nem gondolta.

Ezért ő bátyjára bosszonkodik vala,
Soha még jó szemmel látni sem akarja,
Ez alatt sok népet asszony fogad vala,
Egyenlőképpen királt mert gyűlölik vala.

Nem lehete egyéb dolgában, gondola,
Csak színnel bátyjával megbékéllett vala,
Keserű sírással bátyját kéri vala,
Népet küldjen neki, kivel ő elindulna.

„Siralmat, bánatot talám elfelejtek,
Ha kevés napokra te házadhoz megyek,
Én megholt uramnak házától elmegyek.”
Kit az király hallván indulának seregek.

Pigmalion reménli vala ő szüvében,
Kazdagság jő hozzá kedve keresésben,
De Elissa asszony okos elméjében,
Hajókra rakodván indulla az tengeren.

Ő titkon töltete zsákokat fövennyel,
Tengerbe hányatá illyen beszédekkel:
„Én megholt uramért áldozom ezekkel,
Legyen lelke után kit keresett két kézzel.”

Tanácsa azután lőn fenyegetéssel,
Ő bátyja népének illyen beszédekkel:
„Látjátok tengeren vagyok én sok néppel,
És kezemben vattok ti minden erőtekkel.

Rajtatok bosszúmat bizony most megállom,
Ha ti úgy nem jártok az mint én akarom,
Sőt, ha bátyám nevét valakitől hallom,
Az tenger közepét szörnyű halálnak adom.”

„Veled leszünk halálig” - azok mondanak,
Ciprus szigetiben mikoron jutának,
Szép szüzek, leányok szigetben valának,
Kik áldoznak vala az Venus szent asszonnak.

Szép leány szüzekben nyolcvant elkapata,
Szaporodnék népe az hol leszállana,
Húga dolgát Pigmalion mikor hallá,
Sok néppel utánna indula, de heába.

Rakodék ki asszony azon Africában,
Az ott való néppel lakék bátorságban,
Végre földet kére ott az tartományban,
Mennyit egy ökör bőr befog széles voltában.

Ez nem sokat tenne, lakó nép gondolá,
Örök áron föld lőn az asszonnak adva,
Egy ökör bőrt hosszan metszék keskeny szíjra,
Azzal foglalt földet asszony tulajdonítá.

Gondolatja okos lőn Dido asszonnak,
Egy várast fundála, mint lakó házának,
Azt köz akkaratból hívá Cartagónak,
Fokhelye végre lőn mind az egész országnak.

Nagy romlás történék ezen üdő közben,
Trójának várasán Asia földében,
Az görögek miá lőn földre törésben,
Az benne való népesek olly nagy ínségben.

Olly romlás vala ez akkori üdőben,
Kinek mássa nem volt föld kerekségében,
Egész ez világon eseti példa lőn,
Az hol hallják vala minden szánta szüvében.

Rettenetes ínségből kik szalladának,
Idegen országra sokan búdosának,
Egy Aeneas nevő királlya Trójának,
Búdosván jött vala várasában annak.

Vivé Dido asszony jó kedvvel házába,
Mert nyomorúságát esedezvén szánja,
Új csudául régen már Trója romlása,
Felíratott vala Dido asszony házába.

Minden kegyelmével őmagát ajánla,
Lakodalmot szerze vígan udvarába,
Drága kazdagságot asszony megmutatá,
Háza fénlik vala sok szépségnek miatta.

Ötven szolgálló leány és asszonnépek,
Fő-fő szolgálló nép más rendbe ellenek,
Étkeket asztalra egyszersmind letevének,
Ételhöz, italhoz népek leültetének.

Kis fia Aeneas királynak öltözve,
Gyermek Juliusnak az orcáján szép színe,
Fénlik, pirossodik atyjának ölében,
Ifjú Dido asszony kin gerjedez szüvében.

Soká nem tűrheté asszony - hozzá hívá,
Az futosó gyermek ugyan megragadá,
Gerjedezőképpen asszony apolgatá,
Szüvéből kiesék régen megholt pap ura.

Pengése, szólása sok vigaságoknak,
Szerelme, jó kedve juta az asszonnak,
Estvéig víg kedvvel, soká mulatának,
Akará az asszony, hogy mind egyest innának.

Olly igen beszélget asszony Aeneassal,
Kérdezi mint jártak az híres Trójával:
„Szerelmes Aeneas, beszéld meg igazzal,
Görög csalárdságát minden búdosásoddal.

Nekem tetszik vagyon most hét esztendeje,
Mitől fogva esett Trója veszedelme,
Attól fogva hol jártatok ez üdőre?”
Ő nagy szerelmében kérdezi mindenekre.

Aeneas azt mondja: „Kérem felségedet,
Ne újíts meg nekem régi keservemet,
Látod éjjel vagyon, ne kérj erre minket,
Lehetetlen dolog, mellyre kérsz most engemet.”

Reá onszolá asszony ő szerelme miatt,
Sok könny hullattással király kezdé szavát,
Valamiben forgott, elbeszélé dolgát,
Már megvirradt vala, hogy elvégezé szavát.

Elissa Didónak de nem kell allóni,
Noha mind az vendég eloszla nyugodni,
Aeneas mivoltán csak kell gondolkodni,
Dolgát, szavát, képét soha nem felejtheti.

Sőt, nagy gondolkodván alá s feljár vala,
Egy atyafi nénje Anna asszony vala,
Titkos helyre kézen fogva vitte vala,
Illyen beszédekkel ott tanácskozik vala:

„Édes atyámfia” - Dido mondja vala,
„Melly nagy nyughatatlan vagyok én magamba,
Micsoda vendéget hoztunk be házunkba,
Ki nem esik szüvemből ez ember mivolta.

Tökélletes ember az Istentől vagyon,
Mennyi nyomorúság volt az ő nyakokon,
Csudálkozom mégis melly bátron ő vagyon,
Lám, sok aluszik meg, kin nyomorúság vagyon.

Vajh, ha magamban el nem végeztem volna,
Hogy férhöz ne mennék uram hogy meghala,
Bizony ez emberrel nekem nagy szóm volna,
De utállatosság nálam házasság ágya.

Soha nem szegem meg tökéllett szándékom,
Holtomat ezennel sőt inkább akarom,
Szemérmességemet hogy nem megrútítsam,
Mellyet vele elvitt én megholt Sicheusom.”

Ő szeme bő könyvvel így beszélvén lábba,
Anna asszony szerelmes öccsének ott szólla,
„Ah, én édes öcsém, melly bolond vagy” - mondá,
„Ezen ifjúságban meghalsz nagy bánat miá.

Tudatlan vagy még te házasság dolgába,
Melly drága magzatok lesznek házasságba,
Az te fogadásid legyenek heába,
Az te megholt férjednek nincs már reád gondja.

Nagy tökélletesség immár igaz elég,
Lám mennyi sok kérőid voltak ez ideig,
Senki el nem hajtott téged arról addig,
Miért tartasz ellent szerelmednek mind éltig?

Vedd eszödben micsoda föld kire juttunk,
Mindenfelől vagyon gonosz ellenségünk,
Bátyádtól is vagyon nagy fenyegetésünk,
Hiszem, hogy Istentől vagyon ez mi vendégünk.

Nem alávaló nemzet is amint látjuk,
Ha házasságodat ez emberrel látjuk,
Ezután is soha ez dolgot nem bánjuk,
Minden hírünk, nevünk az égbe magasztaljuk.”

Csak alig várhatá, hogy király felkeljen,
Már elbátorodott az ő szerelmében,
Kézen fogva hordozá királt ház közben,
Szépen rakott várat mutogatja kedvében.

Tétete újonnan más kazdag vacsorát,
Szüve szerént kévánja királnak szavát,
Esze veszett ismét megbeszélje Tróját,
Éjjel nyughatatlan forgatá nagy tűz lángját.

Reggel harmad napon vadászni készüle,
Ő ágyas házából kijöve öltözve,
Nagy kazdagság miá ugyan ragyag színe,
Nagy sok fő nép s leány, asszony őkörüle.

Ott Iám azt sem tudja, mint lépjék a földre,
Széles boglárokkal ruháját felkötte,
Arany szál hajakkal haja ékesülve,
Az ő módjok szerént a szélnek eresztette.

Íme lövő nyila berakott tegzében,
Szép drágakövekkel fénlik tündöklésben,
Kesken derekára azt fel övedzette,
Egy öltözött lóra, mint egy vitéz felüle.

Ám, kezében vevé aranyas dárdáját,
Trójaiaknak is hozata lovakat,
De főképpen királynak egy jeles lovat,
Kis Juliusnak is hozata egy szép lovat.

Nagy királly móddal ott elindulának,
Mikor egy erdőben íme vadásznának,
Nagy zúgással égből szelek indullának,
Mennydörgés, csattogás, nagy kő esők jutának.

Vadászást elhagyván ők mind eloszlanak,
Az kő eső előtt hegyben búdokának,
Dido asszony királlyal ketten valának,
Egy kőszikla alá zápor elől állanak.

Szerelemnek tüzét tovább nem türheté,
Aeneas királlyal mindenről beszélle,
Minden akkaratját ott ő megtökéllé,
Immár férje vagyon, kin olly igen örülle.

Vala ifjú király Mauritániába,
Ki kévánja vala Didót házasságra,
Meghallá ez dolgot hirtelen házába,
Jupiter istennek könyörge búsultába:

„Ez dolgot felseges Jupiter látod-e,
Hatalmasságodat lám minden rettegi,
Egy asszonyállat lám mi földünket éli,
Másunnan búdosott ide, nem bosszúság-e?

Nem gondolta vele való jó tettünket,
Hátra vette az én bizony beszédemet,
De más jövevénnek ím inkább kedvezett,
Kegyelmesen tekints én aldozat tettemet!”

Jupiter meghallá annak könyörgését,
Mercurius angyalt küldé mint követét,
Cartagóba vigye az illy követségét,
Aeneas királynak mondja ez izenetét:

Ez idegen földön de miért mulatna,
Hogy nem jut eszében ő igírt országa,
Nem illy feleséget Isten néki adna,
De az kinek magva ez világot elbírná.

Nem szánja-é eddig való búdosását,
Ő jó hire nevének megalázását,
Ő kicsin fiának igírt birodalmát,
Melly szép leány várja oda be önnen magát.

Siet Merkurius Cartagóba menni,
Hát Aeneas kezdett igen építeni,
Párdoc és oroszlán bőriben forgódni,
Ki nem gondja vala ollyban már törekedni.

Csak hamar Merkurius őtet szólítá,
Mind e követségét beszélleté vala,
Kin magában király ugyan megájula,
Haja megborzada, és ugyan megnémula.

Az mint cselekednék magában gondolá,
Mi módot találjon az elindulásba,
Hogy szép felesége azt meg ne tudnája,
Nagy vakmerőképpen titkon szolgáit hívá.

„Régi fáradságot elő kell vennetek,
Hajókat csinálni hamar siessetek,
El kellene mennünk, ha mi módot lelek,
Mi legyen szándékunk, ingyen se beszéljetek."

Titok de nem lehet a szeretők között,
A szerelem kikiáltja magát nép közt,
Szemérem, tisztesség nincsen az felek közt,
Ezt sem titkolhatják szerelmes Dido előtt.

Az jó asszony íme szüvében dobbana,
Szerelmes urának bátorsággal szólla:
„Mit hallok te hozzád” - sírva beszél vala,
„Hitted-e dolgodat tőlem hogy rejtve volna?”

Gondold szerelmemet melly te hozzad vagyon,
Hited, tisztességed tudod nálam vagyon,
Meghalok éretted, ha ez szándékod vagyon,
Akarj is nem mehetsz, az tél is rajtad vagyon.

Istenekre, és az te hitedre kérlek,
Micsoda az oka, nem szeretsz-e, kérlek,
Az én jó tettemet gondold, azon kérlek,
Ez igyekezettel ne ölj meg, azon kérlek!

Nem lészen már nékem semmi tisztességem,
Az égben felhatott vala az én hírem,
Megholt te miattad én szemérmességem,
Kinek hagysz már engem, én szerelmes vendégem.

Inkább mit gondolnék te elmenéseddel,
Csak hadnál engemet egy szép kis vendéggel
Örvendezne lelkem játék szerzésével,
Ki hasonló lenne az tennen személyeddel."

Háborodván király felelé asszonnak:
„Az te jó tettedről hálát nem adhatok,
Ne félj kérlek soha, mert meg nem tagadlak,
Az hatalmas Isten előtt tégedet megáldlak.

Az én menésemet tőled nem titkoltam,
Sőt, még szüvemben is soha nem gondoltam,
De az isteneknek akkaratjok rajtam,
Melly ha nem onszolna, új Tróját itt rakatnám.

Engem sok intéssel más országban hínak,
Felséges Jupiter, és mind a Sibillák,
Ábrázatja rettent álomban atyámnak,
Ne fogjam meg jó szerencséjét kis fiamnak.

Reám ez okáért most ne haragodjál,
Mert kételen vagyok, és ne búslakodjál,
Még az Isten éltet engem világával,
Megkereslek téged nagy sok fáradságokkal.”

Orcáját az földre asszony lefordítá,
Látá szép szovával, hogy semmit használna,
Az mint tuda, haraggal szóllani foga:
„Te hitetlen, látom akaratod mi volna.

Sírásom, kérésem, szerelmem meg nem hajt,
Egy búdosó valál, adék lakó házat,
És mint bolond neked adám országomat,
Annál nagyobbat, mert adtam ennen magamat.

Az mellyeket mondasz, nem hiszem azokat,
Mintha igen tudnák istenek dolgodat,
Ahol, menj el bátor, végy kazdag országot,
De meglátod, én is fegyverrel leszek rajtad.

Rajtad bosszút állok az én életemben,
Ha úgy nem árthatok, veszek ördögségben,
Úgy is háborgatlak egész életedben,
Halálom után is reád járjon az lelkem.”

Sok beszédek közbe asszony elájula,
Szolgáló leányok ölben vivék ágyra,
Király keseredék, siratá magába,
Csókolgatá, száná, hertelen elindula.

Igen nagy bánattal az hajókra szálla,
Asszony egy üdőre felébredett vala,
Az ő atyjafiát, Anna asszont hívá,
Tenger felé, király után hamar bocsátá.

„Tudod édes néném, mint szeretett téged,
Minden titkát inkább jelentette néked,
Talám inkább megfogadja a te beszéded,
Késértsük meg egyszer, csak azon kérlek téged.

Az én kevély ellenségemnek ezt mondjad:
Nem én gyútottam fel tűzzel erős Tróját,
Mi nem én öltem meg az ő ageb atyját,
Hogy semmiben lám nem fogadja az én szómat.

Mit fut illy erőssen, könyörüljen rajtam,
Hogy házasom legyen, nem kérem immáran,
Sem hogy értem ne menjen Olaszországban,
Csak kevés ideig maradjon meg szállásán.

Az én bánatomat talám elfelejtem,
Nyárra kelvén bátor szabadon elmenjen,
Mert ha meg nem marad, magamat megölöm,
Mit használ azután halálommal éltében,”

Nagy gyorsan Anna asszony ott elindula,
Szép szóval s haraggal de semmit használa,
Dido asszony meg is nézi ha láthatja,
Hogy megölje magát ő szüvében elszáná.

Nénjét szüve szakadva olly igen várja,
Követségből, Anna monda, elkölt volna,
Kezét öszve csapván sivalkodik vala,
Ágyas házba futa, arcul ágyra borula.

Nagy szerelme miatt király ábrázatját,
Arannyal, zománccal az Aeneas királt,
Felíratta vala, ragadá az táblát,
Magához szorítván úgy siratá őmagát.

„Süllyedek, hogy veszek” - jajjal mondja vala,
„Mit tegyek immáran, hová legyek?” - mondja,
„Restellem, szégyenlem csak szemem is lássa
Fejem felett való eget, mert megholtam ma.

Semmire nem kell már szépség és asszonyság,
Bár ne adta volna mennyei királyság,
Hogy az mi partunkra trójai királyság,
Ki szállhatott volna, nekem örök szidalomság!

Szépet nyerék az én házasulásomba,
Vajjon s hová menjek szégyenségem miá,
Én sok kérőimnél vagyok megutálva,
Kiket én megvetek, azért jobb meghaljak ma.”

Sok siralom miá feje meghivula,
Asszú fát hordata hogy áldoznék, monda,
Sicheusnak kardját ő elé ragadá,
Önnenmaga az fát egy hajnalba felgyútá.

De nám, nagy vakmerőn az fákra fel álla,
Az megírott táblát téve talpa alá,
Által üté magát, leesék az fákra,
Kin az váras népe erőssen rémült vala.

Jajgatás és sírás azon nagy kezdeték,
Anna asszony hallá, hertelen futamék,
Ő szép gyenge öccsére jajszóval esék,
Testét palotában az leányok emelék.

Didót vetett ágyra mikor tötték vala,
Orcáját ő nénje soká csókolgatá,
Egyszer Dido asszony szemét reá fordítá,
Gyenge karján háromszor emelkedett vala.

Ott magát nem bírván szépen ereszkedék,
Világból akképpen asszony el-kimúlék,
Lelke az Plutóhoz pokolba viteték,
Haya, körme cigán módra elmetélteték.

Mind egész éltében Anna asszony síra,
Minden nap az haját, körmét ő jajgatá,
Őmaga orcáját s haját megszaggatá,
Onnan maradt az mód a szegény cigánokra.

Aeneas királynak erről hír érkezék,
Sietvén vitorlát szélnek eresztenék,
Sicilia felé hátra evezének,
Nagy sok esztendőkre Olaszországot érék.

[part "Ötödik része. // Aeneasnak cselekedeti Olaszországban. // Ad notam: Sok királyról s csásszárról emlékeztem"]

Gyakran hallottatok históriákat,
Ez világról írott derék cronikát,
És az földnek hátán uraságokat,
Mellyeknek megmondám nagy csudájokat.

Nem vélem, hogy erről még semmit szóltam,
Rómának hatalmát sokszor gondoltam,
Pogán és szent írást sokat olvastam,
De mását én ennek meg nem találtam.

Olly ha zsidó ország nagy hatalmas volt,
Török Solimant is láttuk már mi volt,
De Rómának hogy valaki parancsolt,
Ez ideig ember nem sokat hallott.

Nagy hatalmas urak Rómába voltak,
Kik benne születtek de bölcsek voltak,
Ő birodalmokat másra nem bízták,
Minden monarchiát fellyül haladtak.

Vajjon mit nyert rajtok Nagy Sándor király,
Egyszer adott adott jó akkarattal,
Soha nem bírt vélek az híres király,
Lappangott előtte sok pogán király.

Pogánok nagy sokszor látván hatalmát,
Csodálkozván itílék ez nagy Rómát,
Nem embernek mondták előbb lakóját,
De istennek hítták Róma rakóját.

Saturnus régi fejedelem volt volna,
Olaszország földén melly lakott volna,
Kinek jámborságát mondják volt volna,
Semmi külömbséget nem engett volna.

Éltek közönséggel egy keresetet,
Szolgállást, vérontást az nem engedett,
Egyaránt hatta fő néppel köz rendet,
Akkor mondják régi aranyas üdőt.

Tulajdon nevére az földet hítták,
Az Capitoliomot akkor rakták,
Holta után királt istennek hítták,
Picus, Faunus, Latinus úgy származtak.

Királyságban ezek is éltig voltak,
Szóllássok föld népnek mint deákoknak,
Most is Rómában hasonlóul szólnak,
Csak valamennyire hogy otrombultak.

Vagyon mostan is olyféle keresztyén,
Ki dicsíri Istent csak deák nyelven,
Azt tudja, hogy csak azt kedveli Isten,
De honnan vették fel, ím megmondom én.

Egy néhány ezer esztendő múlásban,
Jártak apastolok prédikálásban,
Christus igéjével mentek Rómában,
Sokat megöltek ott, mindennel tudván.

[miss "? lines"]

Rólok őmagában nem feledkezék,
Parancsolá Latinus bejövének,
Királly székiben ő leültenek,
Trójaiak eszessen köszönének.

Ő nyomorult voltokat, búdostokat,
Megbeszélvén Istennek akkaratját,
Kegyelmet keresnek, és lakó házat,
Nem szegényíték meg népét és országát.

Igen szép ajándékot hoztak vala,
Aeneas nevével kit adtak vala,
Latinus leánya szerencséjét várja,
Szilíd kegyelmével nekik így szólla:

No, hatalmas Isten hozott titeket,
Adjon azért nektek jó szerencséket,
Jöjjen be királytok, fogja kezemet,
Akarok tünéktek előmenetet.

Csuda sok jeleket én Iátok vala,
Leányomnak ki lenne házastársa,
Hiszem, hogy Jupiter ezt így akarta,
Laviniám legyen Aeneas társa,”

Ám jó kedvvel őket ajándékozá,
Lovakat kazdag szerszámmal hozata,
Aeneasnak szekereket bocsáta,
Juliusnak is arany láncokat ada.

Vala nagy bosszúban leánnak anyja,
Hamar váras kapuját felvonatá,
Latinus királyra arcul támada,
Sírván, átkozódván így kiált vala:

„Tartott gyermekedet hogy jól adtad el,
Nyakát ez mai nap ám mint vágtad el,
Jövevény latornak mint árultad el,
Engemet is véle te ma megöltél.

Az trójai Paris ez lészen nékünk,
Ki miá onnan is kivesztek ezek,
Hopp, mi is magunknak melly nagyot nyertünk,
Tolvaj módon kapják el leánt töllünk.

Melly jámborul Turnus kévánta tőled,
Nem idegen volt az, de sőt nemzeted,
Minden nemzetségét, hírét ismered,
Mégis ez elfutót inkább kedveled.

Ím ezennel lássuk e szép menyegzőt,
Bor helyén igyanak ember véreket!”
Kifutván házából külde követet,
Turnusnak ezekről ada híreket.

Mikor ím ezt Turnus hallotta volna,
Bosszúja, haragja el-felposdula,
Nagy hadat hertelen ő feltámaszta,
Segítséget nagy sokfelől, kért vala.

Pogán Mezentius az Tusejából,
Ennek fia Lausus Agillinából,
Harmad Aventinus Hercules magból,
Camilla asszony is vala Vulscából.

Ugyan elámultak az trójaiak,
Csak Latinus vala ő bíztatójok,
Ki sok népet ada az Aeneasnak,
Vízparton egy kastélt ők csinálának.

De Iám parancsolá Latinus király,
Siessen elmennie Aeneas király,
Latiumban lakik Evander király,
Adjon segítséget jó szomszéd király.

Ő gondját visseli addig az hadnak,
Engede Aeneas parancsolatnak,
Felserdült Julust hagyá az királynak,
Még ő távoly lészen, jól forgódjanak.

Nem kell Iám nyugonni az Aeneasnak,
Éjjel-nappal evezésben valának,
Palantheum várashoz hogy jutának,
Lakóhellye ez Evander királynak.

Sok könny hullattással könyörge király,
Nyomorúságát beszélvén sírással,
Könyörülé, száná az jámbor király,
Latinust is nézvén segíte király.

Király mellé adá az önnen fiát,
Aeneas sietvén látá kastéllyát,
Sok hellyen levonták immár az falat,
Csak Isten tartotta sokszor táborát.

Olly vakmerő ellenséggel harcola,
Rettenetes lőn az hadnak forgássa,
Csodáltatja szörnyű voltát cronika,
De minden dolognak csak ez summája.

Győzedelmet vőnek az trójaiak,
Egy néhány királyok ott meghalának,
Turnus egyszer elszökék súlyán harcnak,
De végre megölék az trójaiak.

Ez lőn Aeneasnak másod hazája,
Mellybe nagy vérontás nélkül nem szálla,
Latinus ipával szerzésbe álla,
Szabadon bocsátá már az várasba.

Nagy kiáltások várasban esének,
Nem kell ide jönni ollyan embernek,
Ki miatt országgal inségbe esnek,
Sőt, halálig néki meg nem engednek.

Tőn csittitást jámbor Latinus király,
De nem gondolának semmit szavával,
Azért ostromlatá Aeneas király,
Nem sok napra szót adának várasból.

Ezen megrettene Amata asszony,
Felakasztá magát királyné asszony,
Sok ország rettene ez csuda dolgon,
Nagy sok ellenség lőn megholdolásban.

Fejét hajtogatá Latinus király,
Sokat tanácskozék fő olaszokkal,
Követeket külde jó akarattal,
Aeneast bevárják minden hadával.

Ülének lovakra reggel másod nap,
Aeneas indula várashoz az nap,
Mind az egész hadnál király magassabb,
Julus is forgódék had előtt az nap.

Rajtok az olaszok oh mint csudálnak,
Vén Latinussal fő népek valának,
Eleikbe szép móddal indullának,
Nagy szerelmesképpen kezet nyútanak.

Olly igen köceti Latinus fiát,
„Megbocsáss jó fiam!” - kéri Aeneast,
„Engemet ne vélj háborúságnak okát,
De hiszem jól érted mindennek okát.

Rajta bosszút állott hatalmas Isten,
Jöjj be te házadba örökségedben,
Megadom tenéked az mit régenten,
Én igírtem vala ide jöttödben”.

Ezekre Aeneas király felele:
„Édes atyám, mindent értettem ezbe,
Nem te voltál fő ok e sok veszélybe,
Isten így akart hozni engem ez földre."

Így beszélvén mentek vala be házba,
Asszon népek s leányok sok ablakokba,
Kiomlottak vala az nagy csudára,
Minden vigasággal piac zeng vala.

No végre a szép szűz el-beindula,
Ékesen belépék király leánya,
Szántalan szolgálló hosszan utánna,
Vidám tekintetű szép leány vala.

Fejedelem Aeneas mikor látá,
Őmagában rajta sokat csudála,
Nem semmi Turnusnak vakmerő volta,
Ily szépségért adta magát halálra.

Ő vén atyja leánt ám kézen fogá,
Aeneas királynak szépen ajánlá,
Sok idvezletekkel őket meg áldá,
Kit Aeneas király jó kedvvel foga.

Régi hű szolgáját ottan szólítá,
Achatessel ajándékot osztata,
Szép Laviniának ruhákat ada,
Az mellett kazdag aranyláncot ada.

Trójából kikapott kazdagságokból,
Tisztelé apját királyi pálcával,
Priamustól maradt arany kapával,
Őmagát ajánlá szolgállatjával.

Sőt, melly nagy kazdagon az menyegző lőn,
Egy váras éltében el-felkészült lőn,
Szerelmében mert hogy felessége lőn,
Olasz nyelven neve Lavinium lőn.

Ő éltében holtig nagy jámbor vala,
Mint törödett ember végre meghala,
Julus Ascanius fia marada,
Alba nevő várast az rakattatá.

Róla maradt vala két fiú magzat,
Amulius, Numitor bírák Albát,
Amulius elűzé öccsét Numitort,
Hogy inkább bírhassa ő birodalmat.

Olly szép leánya Numitornak vala,
Kit Rheanak híttak, bátyja gondola,
Magot ne foghatna öccse leánya,
Ki miá elveszne ő királysága.

Gonosz akkaratból senki ne vélje,
Örök szüzességre az leánt küldé,
Mars istennek clastromába azt szerzé,
Az napnak fénye azután elvesze.

Oly szép két magzatja akkor lött vala,
De nem tudják kitől származtak vala,
Ez nagy csudán király bánkódik vala,
Titkon két gyermekért beküldet vala.

Kegyetlenül leánt előn temeté,
Gyermekeket vízbe vetnie küldé,
De az ember ki azokat elvivé,
Egymás mellett vízparton ám letevé.

Azokra talála egy nőstén farkas,
Szájában felfalá őket, mint okos,
Kis kölykei közzé vivé az farkas,
Tejen felnevelé igen irgalmas.

Nyáj juhhal egy pásztor nem messze vala,
Honnan mint éh állat juhot kap vala,
Az pásztor Faustulus kergeti vala,
Egyszer az alamra szinte talála.

Tisztes gyermekeket hogy látta volna,
Olly igen magában rajtok csudála,
Kiket ő ölében vín a szállásra,
Remusnak, Romulusnak nevezte vala.

Valának immár jól felserdült korban,
Tolvajok búdosnak vala határban,
Gyakran szoktak vala kapdosni juhban,
Vigyázának ketten az juh kosárban.

Sőt, egyszer tolvajok rohantak vala,
Remust megkötözvén elkapták vala,
Amulius királynak vitték vala,
Hogy tolvajfi volna, árulták vala.

Tisztet már tart vala királynak öccse,
Kit az királyságért régen kivete,
Udvarbíró Numitor király engedte,
Az gyermek anyjának atyja ennyibe.

Ennek adá Remust, hogy megbüntesse,
De ő ifjú voltán ő könyörüle,
Soká ő házában elrejtegeté,
Annak ábrázatját gyakran szemlélé.

Sőt, Numitor egyszer kérdezni fogá,
Honnan való volna, neki megmondja,
Ifjú megbeszéllé az mint hallotta,
Erdőben az farkas miként tartotta.

Testvér atyafia hogy még egy volna,
Juh kosárban egy pásztornál ki volna,
Kiket farkas alól elhozott volna,
És az juhok tején feltartott volna.

Víg szűvel Numitor meg is úgy kéré:
„Jer el velem fiam - úgymond - az helyre,
Mutasd meg énnékem juh hol legelne,
Akarnám az pásztor vélem beszélne.”

De melly nagy örömmel ők mennek vala,
Mikor az juh pásztort meglelték volna,
Idejét dolognak értették volna,
Romulust is Numitor elhozta vala.

Ismere Numitor unokáinak,
Pásztorokat hittel ott fogattaták,
Csak legyetek velünk” - ígyen szólának,
„Királt megölhetjük, csak akarjátok.

Nagy urakká teszünk fejenkent tüteket,
Mert mi vagyunk az királly nemzetek,
Minden birodalmok minket illetnek.”
Ezt hallván pásztorok sokan gyűlének.

Ebben hir lőn egész ország népének,
Jó reménseg miatt mellé jövének,
Amulius hallá, kétségben esék,
Nem sok viadallal őtet megölék.

Partján Tiberisnek hol vettettének,
Két felől az vízen várast szerzének,
Hét igen nagy hegyet bekerítenek,
Mezőt s szántóföldet benne szerzének.

Leányokat szomszéd földről kapának,
Sabiniból erővel házassulának,
Pásztorokkal királyok leszállának,
Száz tanácsot atyák választatnak.

Ez lőn az nagy Róma ez mai napig,
Kit senki meg nem bírt még ez ideig,
De soknak parancsolt mai óráig,
Kikben még nevezek, nem nyugszom addig.

Csuda melly hatalmas Athena vala,
De semmit Rómónak mégsem árthata,
Lacedemon váras neki meghajla,
Sándor fő várasi hallgatják vala.

Tauria, Gallia és Britania,
Nagy Asia, Colchos és Arabia,
Meotiea, Lidia és Tracia,
Illiria, Parthus, Lusitania.

Igen rettegte őt bölcs Görögország,
Tót ország, magyarok s szerecsen ország,
Carthago, Cyrene, Aegyptus ország,
Nagy két Németország s Franciaország.

Többi között de jaj, sidók országa,
Az ég alatt mint lőn onnan romlássa,
Huszti Peter kit magában csudála,
Isten reá segílvén másszor megmondja.