Ilosvai Selymes Péter, Mostan emlékezem az elmúlt időkről (RPHA 1013)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Mostan emlékezem az elmúlt időkről
RPHA-szám: 1013
Szerző: Ilosvai Selymes Péter A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. Az akrosztichonban: Jlostanvos Pesrva A kolofonban: Az ki ez dolgokat szerzé be versekbe, Az régi dolgokról lőn emlékezetben, Neve versszerzőnek vagyon versfejekben
Ajánlás: Perényi István
Cím: Toldi Miklós cselekedeteiről és bajnokságáról való história
Változatok:
A szereztetés ideje: 1574 A kolofonban: Az ezerötszázban, hetvennégy esztendőben
Pro domo: A kikövetkeztetett szövegnek igy nézne ki az akrosztichonja: MAGNIFICO DOMINO STAPHANO DE PEREN COMITI COMITATVS VGOCENSIS PETRVS ILOSVANVS
Változatok:
Akrosztichon: A versnek van akrosztichonja. MAGNIFIKO DOMINO STAPHANO DE PVRAM OOMITI COMKTATVM VGOCENSIS PESRVA JLOSTANVOS ERVTCUeTUTEM
Változatok:
Kolofon: A versnek van kolofonja.
A versforma fajtája: Szótagszámláló, izostrofikus vers.
Versforma: a12(6,6), a12(6,6), a12(6,6), a13(6,7)
Keresés erre a rímképletre
Keresés erre a szótagszámra
Nótajelzésként: Ország-világ járni sokan kívánkoznak (RPHA 1158)
Új dolgot beszélek, kérlek, meghalljátok
(RPHA 1413)
Mire most barátom azon kérdezkedel
(RPHA 1000)
Kivel Isten vagyon, bátorsága lehet
(RPHA 0767)
Már csak éjjel hagyna énnekem nyugodnom
(RPHA 0853)
Dallam: A vers énekvers. RMDT1 23SZ
Terjedelem: Terjedelem: 101 versszak
Változatok:
Műfaj: [ világi (048) > história (049) > elbeszélő (051) > fiktív (057) ]
Felekezet: 100% világi (10 db)
Változat:
Szöveg Dallam A szöveg forrása: OTKA K135631
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Mostan emlékezem az elmúlt időkről,
Az elmúlt időkben jó Toldi Miklósról,
Ő nagy erejéről, jó vitézségéről;
Csuda, hogy mindeddig sem emlékeztünk erről.

Az örök Istennek nagy sok ajándéka,
Kivel mind ez világ körös-környül rakva,
Az erősség sem utolsó áldomása,
Kivel Toldi Miklóst régen ő megáldotta.

Gyakran gondolkodtam ezen én magamban,
Keveset olvasok róla krónikában,
Maga méltó volna írni ezt is abban,
Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.

No, azért dolgait szép renddel megértsük,
Isten ajándékát benne megtekéntsük,
Az jó vitézeknek például jelentsük,
Az félelmeseket ezzel megbátorítsuk.

Írtak akkor ezerháromszáz és húszban,
Toldi Miklós hogy születék Nagyfaluban,
Velencei Károly vala királyságban.
Erős, vastag gyermek Toldi kicsin korában.

Fiát Toldi Lőrinc felnevelte vala,
Az öregbik fia jó Toldi György vala,
Károly udvarában György ám felment vala,
Károly fiát ez Toldi György szolgálta vala.

Idő telvén Toldi György megházasodék,
Miklós húsz esztendős vala, hogy ez esék,
Az jó Károly király világból kimúlék,
Akkor Magyarország siralomba hozaték.

Károly fiát, Lajost királlyá választák,
Urak az királynak nagy híven szolgálnak,
Laczfi András neve az nádorispánnak,
Nagy urak Budában az királynak szolgálnak.

Otthon Toldi Miklós lakik az anyjával,
Lát minden dologhoz az béres szolgákkal,
Hatalmas erejét nézik nagy csudával,
Nagy malomköveket emelget egy karjával.

De hogy Budából Toldi György megjő vala,
Vitézlő szolgái rudat hánnak vala,
Toldi Miklós ott köztök forgódik vala,
Vissza kétannyira az rudat veti vala.

Oly nagy nehéz követ, melyet hánnak vala,
Azt is sokkal messzébb visszaveti vala,
Bátyjának az dolog mind hírével vala,
Öccsét ez dologért gyakran megfeddi vala.

Magában Toldi György úgy búskodik vala,
Miklósra, öccsére nagy haragja vala,
Szerető szolgáját mert megölte vala,
Kiért réten, nádon Miklós búdosik vala.

Igen keserüli Miklóst az ő anyja,
Titkon azért őtet éléssel táplálja,
Szárcsamonnyal néha ő asztalát tartja,
Míg megkegyelmeze nékie az ő bátyja.

Nemsokára Laczfi András jó Budára
Erdélyből indula Lajos udvarába,
Az úton mentében Váradot haladá,
Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.

Ott egy általúton hogy ő mégyen vala,
Véletlenül útát elvesztette vala,
Egy rakodó szénaszekeret lölt vala,
Toldi Miklós kezében nyomtatórúd vala.

Sok szóval az utat tőle kérdik vala,
Toldi Miklós ezen igen búsult vala,
Nyomórudat fél kezével kapta vala,
Buda felé utat azzal mutogat vala.

Történék, hogy ismég esék gyilkosságba,
Melyért következék néki búdosása,
Bolyog és búdosik, mégyen jó Budára,
Csakhamar béjuta ő Pestnek városába.

Aláfüggesztette fejét nagy bánatban,
Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában,
Tehénvágó-hídhoz mégyen koplalásban,
Hogy májat kaphasson, ólálkodik magában.

Pokol fene bika szarvon kötve vala,
Kit akkor mészáros vágni akar vala,
Bika rugaszkodván kötél szakadt vala,
Toldi Miklós látá, bika után fut vala.

Hamar hogy eléré, farkon megragadá,
Az farkánál fogva mészárszékhez voná,
Ki ez dolgot látá, felette csudálá,
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.

Azután Budára hogy általment vala,
Mészárosnak ott is igen szolgál vala,
Nagy tehéntagokat egyedül hord vala,
Kiért mészárosok Miklóst jól tartják vala.

Nem sok napra méne király konyhájára,
Nem vala udvarnál Toldi György, az bátyja,
Csak étéjért az szakácsokat szolgálja,
Étel után szennyes fazakokat mos vala.

Onnét az Dunára vízért küldik vala,
Két jó öreg kondért hamar ragad vala,
Két kezében vízzel teli hozza vala,
Az ő nagy erején elálmélkodnak vala.

De mikor vitézek rudat hánnak vala,
Ifjú Lajos király sokszor nézi vala,
Miklós is konyháról odaballag vala,
Kétannyira veti, király csudálja vala.

Egyszer király kérdé: honnan való volna?
Toldi Györgynek, mondják, atyjafia volna,
Gyilkosságért hazúl elbúdosott volna,
Toldinak az király megkegyelmezett vala.

Parancsolá király, levelét megírnák,
Toldi Györgynek írá mint hű szolgájának:
Kegyelem megvolna öccsének, Miklósnak,
Ne tartaná Miklóst otthon – írá – nagy kárnak.

Érté az levelet Toldi György s olvasá,
Öccsét igen feddé, erősen dorgálá,
Miklósnak két lóra akkor szert tött vala,
Szolgálatra menne, őt kénszeríti vala.

Rágondolván magát, két lóval indula,
Anyja Toldi Györgynek Miklóst szánja vala,
Száz aranyat rozstésztába csenált vala,
Hütös szolgája csak ez dolgot tudja vala.

Anyja Toldi Györgynek szolgát azon kéré:
Jó Toldi Miklósnak ha lészen szüksége,
Akkor rozskenyeret eleibe tégye,
Rozskenyér bélivel Toldi szükségét tégye.

No, mikor feljuta Toldi jó Budába,
Lajosnak akkoron vala új udvara,
Egy cseh vitéznek az öklelés áll vala,
Mindent öklelésben vitéz elejtett vala.

Csak két vitéz fiát egy özvegyasszonynak
Cseh megölte vala az özvegyasszonynak,
Vala nagy siralma azért az asszonynak,
Toldi Miklós érté meg okát siralmának.

Oly igen megszáná az asszony siralmát,
Mondá, hogy megállja nékie bosszúját,
Hamar cseh vitéznek küldé ottan tollát,
Mert ővéle akar késérteni szerencsát.

Mind egy akarattal ketten indulának,
Két csolnokon Duna-szigetbe jutának,
Számtalan sok népek Duna-parton állnak,
Nézik az két vitézt az szigetben, mint járnak.

Ímé, mihelt Toldi az porondra juta,
És csolnokból bátran fegyverét kiraká,
Ottan ő csolnokját vízen elbocsátá,
Az cseh vitéz kérdi: „mi légyen annak oka?”

„Tudod, vitéz – mondá –, elég egy embernek
Vízen egy csolnokban járni egy személynek,
Meg kell ma itt halni, tudod, egyikünknek,
Nem szükség a hajó, tudod, megholt embernek.”

Ímé, Toldi szíből Úristent említé,
Erős cseh vitézzel ottan ölbe méne,
Szörnyű rángatással fárasztá, epeszté,
Ugyan ropog vala az cseh vitéznek teste.

Csudálatos vala Toldi erőssége,
Keze között csehnek elolvada teste,
Cseh vitéz hogy látá, ottan elijede,
Azért Toldi Miklós csehet térdére ejté.

Oly igen szabódván cseh vitéz így szóla:
„Fiam, kérlek, de ne siess halálomra,
Tizenkét vitéznek minden sok marhája
Tiéd lészen, vitéz, magammal apródsága.”

Meg sem hajla szíve jó Toldi Miklósnak,
Hamar fejét vövé az cseh Mikolának,
Fejét és marháját adá az asszonynak,
Így állá bosszúját meg siralmas asszonynak.

Ímé, az királynak ebben hír lött vala,
Toldi vitézségét, erejét csudálá,
Király azért őtet fejéhez választá
És tizenkét lóra néki hópénzt adata.

Több dolgai között jó Toldi Miklósnak
Még ifjú voltáról ilyeneket írnak:
Szolgáló leánya királyné asszonynak
Egykoron meghala, mondják herceg leányának.

Az idő akkoron szép folyással vala,
Az bálványimádás akkor regnál vala,
Leányt nagy gazdagon eltemették vala,
Lélek üdvösségét mert abból várják vala.

Tisztessége megadassék mindeneknek!
Budában halála lőn egy főembernek,
Ifjú felesége megmarada ennek,
Toldi szerelmére igen gerjedez ennek.

Vala okossága az tisztes asszonynak,
Izenetit eluná Toldi Miklósnak,
Egy gazdag vacsorát készíte Toldinak,
Vígan akar véle múlatni – írá annak.

Sőt minden házait asszony felcifrázá,
Az ablakokat kárpitokkal bévoná,
Az egyik ablakra mely kárpitot vona,
Azon egy oroszlány arannyal írva vala.

Vendég hogy érkezék csak egy kis apróddal,
Az asszony kénálja hízelkedő szóval,
Toldi csak ingében vetkezék azonnal,
Kezde ott ugrálni nagy magamutatással.

„Gyakorta hallottam – asszony néki monda –,
Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba,
Az én szerelmemért amaz oroszlányra,
Kérlek, ugordjál fel az én kévánságomra.”

Ottan Toldi Miklós hátrairamodék,
Az asszony kedveért egyet-kettőt ugrék,
Fene oroszlányra hamar felugordék,
Buda piacára Toldi csöndülést ugrék.

Csak nyaka nem szegék, igen bosszonkodék,
Toldi egy imegben ott künn pironkodék,
Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék,
Az lakatgyártónak ezekrűl panaszkodék.

Ez lakatgyártóval éjjel elindula,
Álkulccsal béméne az kis kápolnába,
Gazdagsággal való rakott sírt felbonta,
Sírbe hogy bészálla, gazdagságot kiadá.

Nagy hamar lakatos az követ mozdítá,
Az kő Toldi Miklóst oda bészorítá,
Lakatos nagy hamar onnat el-kifuta,
Ott vesződik Toldi, azonban megvirrada.

Sok vesződés után vállát erősíté,
Az nagy bálványkövet el-felemelíté,
Ijedtében sírbúl magát el-kiveté,
Lakatosruhában ő szállására méne.

Ifjúságabéli több sok dolgairól
Én mostan nem szólok semmit az többiről,
Szólok vénséginek csuda dolgairól,
Ő nagy erejéről, szólok vitézségéről.

Sok nap után levél juta az királynak,
Nagy parancsolatja cseh király-császárnak,
Adóját kívánja jó Magyarországnak,
És személyét látni ifjú Lajos királnak.

Parancsol az császár, ezt írja királnak:
„Jöttön-jöjj! hozd ide adóját országnak,
Tizenegy királyok mostan nálam vannak,
Azok is tégedet mind látnia kívánnak!”

Ezt hogy hallá király, rajta megbúsula,
Jó fő-fő tanácsit hamar béhívatá,
Császár kívánságát, levelét mutatá.
Ott Lajos királnak Laczfi András így szóla:

„Tefelséged ezen semmit ne búsuljon,
Fő-fő vitézivel sőt el-felkészüljön,
Toldi tőrhordozód és inasod légyen,
Laczfi István öcsém ország hadnagya légyen.

Rettenetes haddal ezentől induljunk,
Prágában császárral hamar szemben légyünk;
Mi kívül az haddal bátor megmaradjunk,
Meglátja felséged, ott is mit cselekedünk.”

Vagyon Lajos király oly nagy készületben,
Sok erős vitézek vannak seregében,
Az nagy urak véle indulnak örömben,
Megmondom uraknak neveket én versemben.

Sőt nádorispán Hédervári Kont Miklós,
Laczfi András, István, vala Laczfi Miklós,
Laczfi Mihály vala, vitéz Druget Miklós,
Bebek István, Bebek György, és Garai Miklós.

Jó Lőkös Bertalan, az Giléthi Miklós,
Kanizsai Lőrinc vala, jó Tót Miklós,
Jó Péterfi Tamás vala, Szécsi Miklós,
Jó Czudar György vala, és vitéz Toldi Miklós.

Lajos király hamar ezekkel indula,
Morva felé mozog lassan az ő hada,
Trincsént meghaladá, Csehországba hata,
Prága városához nagy hadával eljuta.

Ott az város körül táborát jártatá,
Vitéz magyarokat minden nép csudálja,
Lajos királt Laczfi András úgy oktatja,
Károly császár előtt félelmét ne mutassa.

„Semmit ne félj, király, kérd meg a császártól:
Mi okáért fáraszt minket országunkból,
Prága kapuját mi megvesszük csehektől;
Isten lészen velünk, ne félj semmit császártól.”

Vannak az császárnál tizenegy királyok,
Lajos király mégyen, urak véle vannak,
Vitéz Toldi Miklós inasa királnak,
Király el-belépék eleiben császárnak.

Az király oly igen megijedett vala,
Ijedtében szólni egyet sem tud vala;
Sarkát Toldi Miklós úgy nyomódja vala,
Sarkából királnak az vér el-kifoly vala.

Nagy vakmerőséggel az vitéz magyarok
Prága kapujára ottan rohanának,
Csehektől az kaput megvövék magyarok,
Városban boltokat csakhamar felrontának.

Vagyon nagy kiáltás széllel az városban,
Császár semmit nem tud ebben a dologban:
Egy követ eljuta, hogy hírt tegyen abban,
Toldinak buzgánya vagyon köntös ujjában.

Sőt az köntösujjal követet úgy csapá,
Ottan ez világból kimúlék, meghala,
Csakhamar más követ azt kiáltja vala:
Prágát az magyarok régen megvötték vala.

Sisakkal magyarok az pénzt mérik vala,
Skárlát, gránátnak singi kópia vala;
Toldi Miklós királt taszigálja vala,
Lajos király azért császárnak így szól vala:

„Értsem okát, császár, mire most hivattál,
Messzől országomból ide fárasztottál,
Talám csak próbádnak engem alítottál,
Hogy tőlem, uradtól, adót venni kévántál?”

Rövid szóval mondá császár az Lajosnak:
„Nincsen helye nálad valami tréfának,
Fiam, Lajos, békét hagyj most haragodnak,
Izenj magyaroknak, hogy ne kóboroljanak.

Végyed, fiam, Lajos, atyafiságomat,
Ezeket ismérjed mint te barátidat,
Városomból küldd ki kóborló hadadat,
Örök békességet szerezzünk mi hit alatt.”

Ímé, Toldi botját rántá, s mondá nékik:
„Meghiggyétek tü ezt, tizenegy királyok,
Agyatokban rontom aranykoronátok,
Uratokat, Lajost ha jól nem szolgáljátok!”

Császárral egyemben, hidd igaz dolognak,
Tizenegy királyok talpokra állának.
Jó Lajos királnak mind fejet hajtának,
Úgy rettegnek vala nagy botjától Miklósnak.

Ilteté le mellé császár Lajos királt,
Nagy vígan vendéglé ott az királyokat.
Lajos kiszólítá az magyar urakat,
Budába megtére, vendéglé az urakat.

Toldira királnak egyszer lőn haragja,
Bizonyt nem írhatok, mi volt annak oka,
Három esztendeig nem ment bé udvarba,
Új udvart hirdete Németújhely várába.

Új udvarba sok nemzetségek gyűlének,
Jeles öklelések akkor ott levének,
Szép pálya-futások, győzködések lőnek,
Egy olasz vitéztől de mind elejtetének.

Tőn emlékezetet az király Toldiról,
Ez dolgot baráti megírák Újhelyből:
Egy olasz az címert elvötte magyartól;
Az vén Toldi Miklós gondolkodik magáról.

Egy cseppet sem késék, Pesten általméne,
Klastromban gárgyántól barátruhát vöve,
Kurta pejlovára mint egy barát üle,
Újhely vára felé hamar el-kiléptete.

Mikoron Újhelyben lovon el-béjuta,
Újhely piacára szépen bényomtata,
Oktalan őnéki nagy öklelőfája,
Piacon hogy nyargal, szikrázik ló patkója.

Nagy öklelőfáját hogy felhányja vala,
Nyakában csuklyája úgy lógdogál vala,
Derekán kápája hogy rengdegél vala,
Lajos király kérdi: vallyon s kicsoda volna?

Nagy felszóval öklelő társot kér vala,
Az olasz vitéznek hírré adták vala,
Hamar jó lovára olasz felült vala,
Gyorson vén baráttal ő kópiát tört vala.

Egyberoppanának, nézik sok ezeren,
Olasz az nyeregből esék messze földen,
Az barát akarja fejét venni menten,
Király azt kiáltja: „Kegyelem néki légyen!”

Lőn ezen öröme jó Lajos királynak,
Címere megmaradt jó Magyarországnak,
Dicséreti, tisztessége lőn barátnak,
Így kegyelmeze meg király Toldi Miklósnak.

Ezeknek utána hogy megvénhüdt vala,
Haja és szakálla megfehérült vala,
Lajos király Budán egy gyűlést tött vala,
Az vén Toldi Miklóst oda hívatta vala.

Lám, akkoron szintén Kassa városában
Toldi Miklós vala egy szép palotában,
Széllel vigyáz vala világos ablakban,
Ígyen dörgölődik, feddődik ő magában:

„Óh, én vén szakállom, hívatlan vendégem!
Budára hívatott mostan király éngem,
Az ifjú vitézek megcsúfolnak éngem,
Király parancsolta, fel kell mennem énnékem.

De ha megállandod ott az te bosszúdat,
És megtanítandod most serdült ifjakat,
Gyönggyel megfűzetlek mint jó szakállomat,
De ha nagy szégyenbe hozod ténnenmagadat:

Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piacára, szemétre kihánlak;
De ha megmutatod magad az ifjaknak,
Gyöngyben és aranyban téged béfoglaltatlak.”

Mikoron feljuta Toldi jó Budára,
Jó Lajos királynak fényes udvarába,
Ifjak tekintének ő vén szakállára,
Egyik az másiknak csúfságba így szól vala:

„Ez ember, azt vélem, régenten molnár volt,
És az liszteszsákot fejéhez verték volt.”
Másik vitéz monda: „Bezzeg nem molnár volt!
Nem látod-é inkább, hogy ez régen halász volt?

Apró halacskákot merőn ez elnyelt volt,
Halaknak teteme állán kiütött volt.”
Toldit az harmadik megszólította volt:
„Hallád-e te, bátya! – Toldinak azt mondja volt –

Malacot királynak elébb hoztak vala,
Látom, ludat hoztál, az is kedves nála.”
Az vén Toldi Miklós ezt hallgatja vala,
Mondhatatlan igen ezen megbúsult vala.

Héttollú buzgánya köntösujjban vala,
Köntösujjal kiket azhol érhet vala,
Ottan ez világból az kimúlik vala,
Még királyhoz juta, addig hárma meghala.

Jó Lajos királynak ezt bémondták vala:
Toldi vitézekben hármat megölt vala.
Azonban Miklós is királyhoz béjuta,
Király kérdi okát, miért mívelte volna?

„Király! ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd fejedhez verném héttollú botomat;
Másszor megfeddenéd apró kölkeidet,
Meg nem csúfolnáják vitézi vén fejemet.”

Akkor Toldi Miklós királlyal így jára,
Azonban az gyűlés Budáról eloszla,
Toldi Miklós hazaméne Nagyfaluba,
Két esztendő múlván Toldi Miklós meghala.

Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja,
Szertelen temérdek agya-kaponyája,
Még most is ott vagyon nagy öklelőfája,
Híres ez világban szíve nagy bátorsága.

Vétek ez lőn benne, hogy részeges vala,
Minden reménsége boritalban vala,
Ő nagy erejének nem sok hasznát látá,
Semmiben marháját meg nem szaporíthatá.

Azki ez dolgokat szerzé bé versekben,
Az régi dolgokról lőn emlékezetben,
Neve versszerzőnek vagyon versfejekben,
Az ezerötszázban hetvennégy esztendőben.

A vers dallama

Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.

A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.

Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.

RMDT1 2017, 29/I (Dávid prófétának imádkozásából)
Jegyzetek

RMDT1 2017, 29/II (Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 23/I (Dávid prófétának imádkozásából)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 23/II (Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem)
Jegyzetek