Bogáti Fazakas Miklós, Ország-világ járni sokan kívánkoznak (RPHA 1158)

Ország-világ járni sokan kévánkoznak.
Kik inokkal bírnak, sokat látnak-hallnak,
De ezt én egy helyről mutatom azoknak,
Annyi költségekben csak nékem részt adjanak.

Régtől fogva vagynak az mennyei úrnak
Két féle szolgái, azkik szárnyan járnak,
Egyik féle szentek körüle forgódnak,
Más félék feketék, tőle távolyban laknak.

Bennek egynéhányat Pokolra rekesztett,
Holott bűnöseket vélek kénzat, gyötret,
Kik csak hírrel értik, ez világ mit követ,
Az bűnös lelkektől azkik kivesznek mindent.

Ezek közt az egyik egyszer kikéredzék,
Hogy szemével nézze, világ mint vesződnék,
Az lelkek oly jajjal oda mire jőnek,
Mi jótól váltak meg, mikor Pokolra mennek.

Kapa az egy angyalt és el sem bocsátá,
De nagy istenkedve mindaddég untatá,
Hogy mind ez világot megmutogattatá,
Mert az napvilágon járni, mint vak, nem szokta.

Útban mind az kettő azért elindula,
Setétessel angyal nagy tanácsot tarta,
Hol találna egy helyt, kiről mindent látna,
Mert Setétnek menni Mennybe nem szabad volna.

Ottan menjünk – úgymond – egy magas havasra,
Vagy hegyeket rakjunk nagy hegyek hátára,
Avagy rakjunk többet Babylon tornyára,
Nem bánja azt Isten, mert látja, hogy mind jóra.

De ezt az Setétes lehetlennek mondja,
Azért nagy szerszóval az angyal bíztatja,
Angyalok dolgait erősen forgatja,
Teremtéstől Isten általok mit csinála.

Isten teremtéskor nékünk parancsola,
Ennyi nagy alkotmánt mind vélünk csinála,
Vélünk vízezenkor világot rontatá,
Ez nagy havasokat vízzel akkor hányatá.

Nagy Babylon tornyát hogy ez világ raká,
Hogy azt így elhányá mi velünk, leszálla,
Öt várast az bűnért csak egyink megrontá,
Mind tartományostól föld alá vízzel nyomá.

Tahát nagy Aegyptust valyon úgy ki veré,
Végre királyostól tengerbe ki veszté?
Annyi ezer zsidót mind csak egyink veszté,
Moysest csodákra mind csak egy erősíté.

Oztán Jéruzsálem népét egyink vágá,
Harmad napig Judást döggel megpusztítá,
Jéruzsálem alá Senacherib szálla,
Száznyolcvanöt ezer népet egyink levágá.

Tudd-é, hogy az Kristust Pilátus őrzeté,
Egyink az sereget mind az földhez veré,
Az nehéz koporsót, mint tollat, felveté,
Szent Pétert nagy csodán az tömlecből kivivé.

Oktalannak azért ne véld azmit mondok,
Hogy egyik nagy havast másikra rakhatok,
Az Jákob lajtráján én veled nem hágok,
Mert csak fényesekkel együtt én azon járok.

Fogá ottan angyal, Caucasust emelé
Nagy Aman havasra feljül hempelyíté,
Azra az Setéttel felhága, elnézé,
De mind ez világra onnat nem tekinthete.

Ide, napesetre Rómát s Neapolt látja,
Csak Duna mellyékit nézheti északra,
Candiát dél felé csak alig sajdítja,
Napkeletre tetszik Ázsiának kis foltja.

Több hegyeket azért bonta meg és raka,
Két tetejű Parnasst szinte feljül hagyá,
Tahát már mindent lát, azért azra hága,
Az két hegytetőre ketten kétfelé szálla.

Látják körös-körül ez széles világot,
Az föld körül tengert, mint egy lógó nagy tót,
Hegyek és vizek közt sok bolygó állatot,
Az apró férgeknek lyukokat, annyé várast.

Angyalnak Setétes mondja, azt kévánja,
Hogy az emberekhez közelben juttassa,
Szavokat mind hallja, dolgokat mind lássa,
Nagy gyönyörűséggel hogy fenn azt kacaghassa.

Dolgát mert Pokolban félben azért hagyta,
Hogy egy lélek szaván az földet kévánta,
Kit szomszédja tegnap ebédére hítta,
De ez nem mehetett, hanem mára fogadta.

Ily beszéd közt házról egy cserép esett rá,
Véres aggyal ottan sietett Pokolra,
Ez léleknek dolgát ő igen kacagta,
Hogy szavát szomszédnál másodnap nem állhatta.

Setétest az angyal ottan megorvoslá,
Egy beszéddel szemét megvilágosítá,
Hogy messzül, mint közel, mindent színén láta,
Az angyaltól mindent nevén kérde és tuda.

Igen testes, erős olaszt egyet láta,
Ki egy bikát emelt vállra, úgy táncola,
Jó közfölden viszi, célnál lehagyítá,
Olasz görögekkel elegy ezen tapsola.

Lá, mint bízik – úgymond –, magát mint elhitte,
Hogy annyi sok lélek nagy erejét nézte,
Hogy meghal s rútul hal, soha azt nem vélte,
Mert szeme megvakult csak az mostanit nézte.

Ám, útban egy erdőn kétágú fát lele,
Két erős karjával azt hasítá ketté,
Rajta általnyúla, az fa odacsípé,
Ott az erős kevélt – nézdsze – farkas megevé.

Ezen az Setétes nagyon hahotála,
Mást láta, kit angyal Cyrus királynak monda,
Ám Cresusra mégyen, azt hogyha megbírja,
Nem tart ez világon, ki őtet megvárhassa.

Tanácsa Cresusnak egy görög bölccsel,
Fekszik arany ágyon, de halljuk, mit beszél,
Látod nagy kincsemet, és udvarom mint él,
Tudd-é, ha nálamnál hol vagyon bódogb személy?

Az bódog csak kevés, az görög azt mondja,
De tudom, bódogb volt egy papné két fia,
Ki vén anyját csodán taligán hordozá,
Szép hírrel másnapra mind az kettő meghala.

Rútul néz rá Cresus, de ám megengedé,
Ha mást olyant látott, ám ismét megkérdé.
Tellust, nálunk – úgymond –, ki bódogul éle,
Szép hazája mellett hadban, vénkorban vésze.

Ám, nézd mint haragszik, s a bölcset riasztja,
Bestye, hát nem vagyok bódog én, azt mondja,
Nem vagy, úgymond Solon, azt halál mutatja,
Azt, ha szépen éred, mondlak annak utána.

Tetőn az Setétes ezt igen dicsíré,
Hogy az Poklyakat Solon emlegeté,
Cresus követire az angyal tekinte,
Kiket egyházakhoz sok arannyal készíte.

Színét és villamát az Setétes nézi,
Mondja, hogy hallotta hírét, nem ismérte,
De semmiben az aranyat nem dicsírné,
Mert senkit meg nem tart, hogy Pokolra ne menne.

Kedves marha, elhidd, az angyal ezt mondja,
Sok had, lator, tolvaj földet azért bántja,
Hamis hít, kalmárság embert arra hajtja,
Sok vér hull az miá, tengert sok azért futja.

Azért mert ő ritka, mert kevés találja,
Azt is, mint az ónat, az föld alól vájja,
Setétes az embert nagy bolondnak mondja,
Ily nehéz halovánt, hogy oly igen kévánja.

Igen nevet rajta Solon, sem kévánja,
De halljuk, királynak felől amit monda,
Tudd-é király, ha kell az arany pogácsa
Az Isten házában és ha tőled kévánja?

Ám lásd, hogy ha nem kell, az király azt mondja,
Nincs Istennek ily szép, így lészen bódoggá,
Szegény hát az Isten, az bölcs Solon mondja,
Hogy Mennybe nincs néki nálad nékül aranya.

Rajta kérlek, király, meg ne haragodjál,
Értem, kevesebb vas terem itt aranynál,
De az vas kellene inkább az aranynál,
Mert ha hadad lészen, nincs arra jobb az vasnál.

Bizonnyal beszéllik, Cyrus indult reád,
Ez sok kincsed övé, ha nincs elég vasad,
Isten ezt ne adja, de látod temagad,
Országodnak az vas hogy aranynál jobb, tudjad.

Istennek sem vasad sem aranyad nem kell,
Templum kincsit ha ki hallja, ha neki kell,
Felkél csak egy orv is reá mégyen éjjel,
Meg sem tartja Isten, mert nem szegényül ezzel.

Tőle nehéz néven, látd-é, Cresus hallja,
Hogy egy szegény vendég az jót bátron mondja,
De az görög Solont majdan megóhajtja,
Ám Cyrus reá száll, megveri és megfogja.

Rakás fára Cresust ám Cyrus hágatja,
Alatta meggyútja, ő Solont kiáltja,
Látd-é, hol egy asszony Scythiát jargalja,
Tomyris az neve, Cyrus hadát levágja.

Ám Cyrust keresi, ám fejét elvágá,
Tömlő vérbe veté, hogy igyék kínálja,
Látd-é, ám az ifjat, az az Cyrus fia,
Ez az nemes bolond kegyetlen magát rontja.

Tőn ezen nagy kacajt az Setétes, s mondja:
Ki hitte, hogy végre mindenik úgy járna,
Oly kevélységekért most s mire lássa,
Ha azt sem érdemlik, hogy ki neveket hallja.

Amaz friss bársonyos koronás kicsoda?
Kinek gyűrűt viszen egy halból szakácsa,
Ez – úgymond az angyal – Polycrates vajda,
Híres jó szerencsés, kit elárul apródja.

Nagy bódogságából egy szem pillantásán,
Elmarad s megszárad teste akasztófán,
Mert gonoszok hágnak azért oly magasan,
Nagyobbat esének, kibe az föld megroppan.

Kacaga Setétes és monda angyalnak,
Ennyi jóban semmit Pokolba nem hoznak,
Kivel oly kevélyek mostan és tobzódnak,
Maga úgy születtek, miképpen oda szállnak.

Úgy vagyon, de nézzed, egyebek mit tésznek,
Amazok harcolnak, amott hajón mennek,
Szántnak, kufárkodnak, kuldulnak, perelnek,
Egy zúrzavar neve az földen az életnek.

Az várasok fészkek, mint anyaméh kasok,
Kiben kinek-kinek sajátjok fulákjok,
Egymást taszigálják az herék és nagyok,
Az erőtlen méhen csípnek és laknak azok.

Mellettek s körülek forog irigység,
Félelem, bolondság, torkosság, fesvénység,
Harag és gyűlölség, ezekkel reménség,
Elegy az kevélység és az telhetetlenség.

Ott mind nagyobb, bölcsebb tudatlan bolondság,
Elegy mindenekkel az elmei vakság,
Fő polgár ezek közt az gyűlölség s harag,
Az irigység, szükség, az pénzre nagy kévánság.

Benn ezek, és alatt, látd-é, mint bolyognak,
Reménség s félelmek fejek felett járnak,
Az ijedezísek, látd-é, mint aláznak,
Sokat reménségek, szájok tátva, mint hágynak.

Igen vékony szőrszál minden állapatja,
Kire földieket Isten akasztotta,
Mindennek életét halálát ellátta,
Azért szabad úton mindeniket bocsátta.

Egyet ám más lator egy éjjel levágá,
Pókháló fonala annak leszakada,
Amaz úr helyére egy szolgája álla,
Lá, mely nagyot zerdült, hogy az földre leomla.

Némely igen fenn áll és nagy terhet tészen,
Az pókfonal gyenge és róla lecseppen,
Amaz csaknem földet éri, esik könnyen,
Szomszédja sem tudja, mert csattanása nincsen.

Sokán csak nevethetsz, ha mind eltekinted,
De érdemek szerént meg sem nevetheted,
Mihez nagyobb kedvek, szerelmek, csak nézzed,
énség között mint hullnak, eltekintsed.

Teljes erejekből olyant igyekeznek,
Kire tekinteni sem kellne eszesnek,
Hogy szinte megkapnák, amit kerestenek,
Az jó halál rajtok, nézdsze, vélek mint mennek.

Igen sok szolgája halálnak s angyala,
Dög, nyilallás, hideg, szűfogás, kólika,
Dagadás, nagy sok varr, vérhas és aréna,
Fegyver, istráng, méreg, köszvény, vénség istápja.

Beléjek egészen egyik is nem mégyen,
Mikor az szerencse forog mind kedveken,
De mihelt szerencse megtér az emberen,
Sok jajveszík, ottan kiáltás, nyegés lészen.

Idején még, elől ha gondolták volna,
Hogy még meg is halnak, az föld másé volna,
Egy kevéssé rajta ha ki vándorlana,
Mindent, mint egy álmot, az Isten itt hagyatna.

Magok ez gondolva elébb jobbítanák,
Ez világi jóhoz nem ragaszkodnának,
Józanon élnének, bátron meghalnának,
Avagy halálokkor kevesbet bánkódnának.

Úgy, mint egy örökbe, mivelhogy bíztanak,
Ha halál szolgája szólítja, bánkódnak,
Ha fogja, vagy viszi, ugyan bosszonkodnak,
Mert nem hitték, hogy ez sok jótól megváljanak.

Sőt, ha tudná ám, azki szép házat rakat,
Siettet, kínszerget, mindent igen szorgat,
Hogy mihelt végezi, ottan szíve fogtat,
Az drága épségben egyszer sem vacsorálhat.

Azvagy kinek ma lött egy férfi gyermeke,
Kit atyja nevére ottan keresztele,
Ha tudná, hogy heted esztendőn elvészne,
Véled-é, hogy rajta, mint örül, így örülne.

Bolond azki nézi csak ezt és csodálja,
Hogy az szomszéd temet, másfelől nem látja,
Az most lett magzatról imezt bódogítja,
Olyan pókfonalon hogy ez is függ, nem tartja.

Oztán határ végét nézd, menny’en perelnek,
Pénzt és sok szépséget, ki nem kell, mint gyűtnek,
Csodáld, hogy jó ízet azokban éreznek,
Lá, mint híják őket, és mely sírva engednek.

Gazdag urat, királt mely bódognak tartnak,
De semmi jovokban soha nem maradnak,
Keserűt édesnél, s bosszút többet látnak,
Háborún rettegve gyűlölségekbe laknak.

Az uraság édes, kit sokan kévánnak,
Mind titkon, mind nyilván lelik, azra vágnak,
Sok udvar hazugja és tanácsok rontnak,
Ott az betegségek, bánatok uralkodnak.

Tehát az köznépnek nézzed nyavalyáját,
Az esővizeknek láttad buborékját,
Az víz színén felfútt, puffadott tajtékját,
Ehhez hasonlítsad emberek állapotját.

Hogy lészen némelyik, oly hamar megfokad,
Némely sokig fenn lább, kihez több is ragad,
Akármint puffadjon, de végre leroggyad,
Embert ily szél hordoz, ki belőle kiszakad.

Ilyenek, ím, látom, mégis mely kevélyek –
Úgymond az Setétes –, és mely versenyesek,
Uraság rossz marha, azmit úgy szeretnek,
Maga egy fillyért is nem vihetnek el vélek.

Akarod-é innét, hogy nagyot kiáltsak,
Oktalan dolgokba magok ne fárasszák,
Az halált, míg élnek, szemek előtt tartsák,
Semmit oly drágának, ez földit, ne gondolják.

Monda itt az angyal: Nincsen abban haszon,
Ha úgy kiáltasz is, hogy megszakadsz azon,
Mert dugva az fülek, mert félnek mindazon,
Hogy jóra intő szó ő fülekben ne hasson.

Oka tudatlanság és pokol hit bennek,
Fúrva sem nyithatnád fülek meg ezeknek,
Csak kevesen vagynak, kik igyenest néznek,
Föld állapatjához kik jobbadon ismérnek.

Nem szükség ezeknek mondani, azt mit tudnak,
Nézdsze, távol állnak, az többin kacagnak,
Az többi mind bánják, kiknek nyilván szólnak,
Mondják, hogy rövid nap közülek kiindulnak.

Sok kacagás után az Setétes látá,
Kiki ő halottját mely drágán takarja,
Hogy csak oktalanság, mert nincs semmi haszna,
Régi jobb jámborok példája nem azt tartja.

Tudnivaló, hogy egy az kuldusnak dolga
Föld alatt, mint híres király állapatja,
Az kazdag koporsót, ha lator nem bántja,
De egy had idején az ellenség meghányja.

Rómát és Ninivét és Jéruzsálemet
Mutasd meg már végre Babylont, Velöncét,
Az angyal mutatá Ninivének helyét,
Az régi Rómának elhánt tetemét, dögét.

Az többit mutatni – úgymond – csak szemérem,
Mert az mind elveszett, csak hírét említem,
Az helyett mind más lett, kiknek vége lészen,
Még az országok is most nem azok, mint régen.

Tovább ne múlassunk, az hegyet rakjuk le,
Angyalnak Setétes az dolgot köszöné,
Azzal nagy kacagva az föld alá méne,
Hogy többi bolondság, azmit látott, beszéllé.

Egész világ dolgát minap az tekinté,
Azki Székelfölden ez éneket szerzé,
Ezerötszáznyolcvanhatba kijelenté,
Ha vészed eszedbe, ez világtól elinte.