Tordai Névtelen, Uram Isten magasságban (RPHA 1427)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Uramisten magasságban,
Ki lakozol mennyországban,
Tekints reánk nyavalyánkban,
Mert vétkeztünk dolgainkban.

Tudom, anyám nagy vétkekben
Fogott engem ő méhében,
Ki szűntelen forgott bûnben,
Ördög miatt nagy űnségben.

Jaj énnekem nyavalyásnak,
Ez világon elhagyatnak,
Vétkek mia elfáradtnak
És istentől megutáltnak.

Nem mondhatom bűntelennek,
Magam látom erőtlennek,
Isten ellen nagy vétettnek,
Örök kéntől megepedtnek.

Azt jól látom, megutáltam
Isten felől mit hallottam,
Én testemtől úgy bírattam,
Hogy még másnak sem mundhattam.

Méltó vagyok kárhozatra,
Mert az istent nagy haragra
Indítottam bátran arra,
Nem gondoltam semmi jóra.

Dögleletes volt életem,
Isten ellen mit műveltem,
Mert én neki nem engedtem,
Fertelmesül cselekedtem.

Ezt, ím, értem dolgaimról,
Kétség semmi nagy kénomról,
Örök tűznek fájdalmitól,
Retteg lelkem súlságától.

Semmi kétség, meg kell halnom,
Életemtől meg kell válnom,
Föld gyomrában kell szállanom.
Ott kell nékem megrothadnom.

Csontom széllel elhányatnak,
Testem rólok szakadoznak,
Ízről ízre mardostatnak,
Férgek miatt rágattatnak.

Ezt magamról így értettem,
Életemet megérzettem,
Istenemet sem böcsűltem,
Sőt, még nevét sem tiszteltem.

Nagy kár nyitja füleimet,
Ha nem nézem istenemet,
Ki nem nézi bűneimet,
De csak várja megtértemet.

Dicséretet kell mondanom,
Kitől magam sem óhatom;
Istenemhez kell folyamnom,
Krisztus által neki szólnom.

Egy szép szűztől jelenteték,
Ki Atyától bocsáttaték,
Szentlélektől fogantaték,
Végre értönk születteték.

Rejá vevé bűneimet,
Szent vállára vétkeimet,
Könnyebbíté én terhemet,
Örök kéntól én lelkemet.

Ez egy Krisztust én megfogtam,
Igaz hittel támaszkodtam,
Csak őhozzá ragaszkodtam,
És őbenne megújultam.

Mert érettem kénzattaték,
Szent orcája pögdösteték,
Keresztfára függeszteték,
Végre értem megöleték.

Nem mondhatom, mi kellene,
Értem többet, mit míelne,
Kin én lelkem örvendözne,
Avagy kedig kedvesb lenne.

Nyugszik lelkem én testemben,
Krisztus felől igaz hitben,
Szent Atyánál reménségben,
Idvességem nincs kétségben.

Ez szép Jézus mosogatja,
Szent vérével béborítja,
Undok bűnöm rólam rontja,
Szent atyjának bemutatja.

Kiről neki hálát adok,
Itt e testben míg maradok,
Dicséretet neki mondok
Éjjel-nappal, míg szólhatok.

Az ki írá álmélkodván,
Ő életét hánván-vetvén,
És ő testét megtekintvén,
Ő társátúl messze levén.

Ezerötszáznegyvennégyben,
Hideg ősznek kezdetiben,
Szent Ferencnek innepében,
Tordán szörzék ezt versekben.