Szegedi Gergely, Szükség keresztyéneknek tudakozni (RPHA 1345)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Szükség keresztyéneknek tudakozni,
Istennek dolgáról emlékezni,
Jó voltáról nem kell elfeledkezni,
Irgalmasságáról kell értekezni.

Enni kegyességét édes atyánknak,
Tanuljuk meg okát sok ostorának,
Vessünk véget már az sok gonoszságnak,
Kiért ostorát érdemljük atyánknak.

Gyakor helyen megírták a próféták,
Okát ennek minekünk megmondották,
Hogy szereti, akit megver, azt írták,
Az községet es erre tanították.

Ettűl vagyon, akit szeret, hogy veri,
Mert az atya is ugyanazont teszi,
Amely fiát bizonyába szereti,
Az többinél gyakortább fenyegeti.

De nem veri arra hogy gyűlölnéje,
De hogy őtet hozzá tanítanája,
És kezéhez fiát oktatnája,
Akaratját hogy őneki tennéje.

Igen őrzi isten az mi lelkünket,
Mert nem akarja mi veszedelminket,
Ez világgal együtt elveszésünket,
Azért látogat ostorral bennünket.

Noha mostan igen nyomorgat minket,
Azt akarja, hogy esmérjük bűnünket,
Könyörgéshöz ezzel intene minket,
Mert elfelejtjük sokszor istenünket.

Ő próbálni akar ezzel hitünkben,
Hogy meglássa, mint bízunk mi őbenne,
Reménségünk vagyon-e nálánál többen,
A tűz által próbálja meg éltünkben.

Sokszor isten embereket büntetett,
Tanúságért sokat ostoroztatott,
Kivel másnak ő azzal példát adott,
Hogy mi térjünk, mást azért verettetött.

Gyűlölte ő mindörökké azokat,
Az nagy isten beszéde utálókat,
Pogányoknak az mi édes hazánkat,
Ezért adá kezekben országunkat.

Rajtunk esett nagy sok nyomorúságot,
Békességgel szenvedjünk ez sok ostort,
Higgyünk mi megjüvendő ítéletöt,
Mikor isten koronázza az hitöt.

Ezt régulta, ím, szemünkkel jól látjuk,
Az igaznak itt nincs helye, jól tudjuk,
Az hamisnak előmentét, ím, látjuk,
Azért az ítélő bírót elvárjuk.

Győzödelmek ott leszen igazaknak,
Ez világon kik csak nyomorogtanak,
Szégyenségek leszen az hamisaknak,
Ez világon kik csak uralkodtanak.

Ó, mely nagy öröm volna ez minekünk,
Hogy az isten, kegyes Atyánk minekünk,
Ostoroz csak, hogy hozzája hajoljunk,
Nem azért, hogy mi tőle elfutamjunk.

Rólunk mert azt mondja nagy szerelmében,
Ha ostorozlak, úgy mond, haragomban,
Meg-felveszlek én irgalmasságomban,
Részesítlek örök dicsőségemben.

Ily szerelmét istennek ha gondolnuk,
Amit gyűlöl, bizonyára elhadnók,
Hitünket egyébbe soha nem vetnők,
Idvüsségünk ki legyen, ha esmernők.

Ő mireánk mindörökké nem haragszik,
Azt véled-é, hogy immár csak feddőzik,
Üdvösségünkre bizony igyeközik,
Bűneinkről többé nem emléközik.

Segítséget adjon, ezt hogy hihessük,
Ostorát hogy jóra magyarázhassuk,
Kegyességét kérjük mi, hogy hihessük,
Ez világon éltig őt szolgálhassuk.

Ez igékben istennek ostorának,
Oka vagyon minden nyomorúságnak,
Kegyessége innen tetszik Atyánknak,
Kiért dicsőség legyen szent fiának.