Szkhárosi Horvát András, Szánjad, Úristen, a te népednek ilyen nagy romlását (RPHA 1301)

Az istennek irgalmasságáról, és ez világnak háláadatlanságáról.

Szánjad úristen az te népednek ilyen nagy romlását,
Te szent nevednek és szent ígédnek ily nagy káromlását,
Ronts el úristen az hitlen népnek nagy bosszúállását.

Kezdettül fogva ennyi gonoszság ez világon nem volt,
Ilyen bővséggel minden igazság meg sem jelentett volt,
De ezt nem látja az hálaadatlanság, mert az hitben megholt.

Ha megtekintjük az isten dolgát tökéletes jószág.
Ha megtekintjük ez világ dolgát tökéletes vakság,
Isten haragját, irgalmasságát véli hogy csak csúfság.

Azért most szóljunk az nagy istennek irgalmasságáról,
És ez világnak nagy vakságáról, az hálátlanságról,
Az nagy istennek bűn ellen való ő nagy haragjáról.

Régen az isten Ádám atyánkot az földből teremté,
Reá lehelle, élő ember lőn, szentségben teremté,
Éva anyánkot az oldalából, teteméből szerzé.

Oka ennek lőn, hogy az egyesség köztünk megmaradna,
Megemlékeznénk, hogy mind e világ egy atyátul volna,
Csak egy istennek minden szentségben, örökké szolgálna.

Siet az ördög ezt hogy megérté, nagy veszedelmünkre,
Ádámot ottan hazugságával indítá az bűnre,
Irigyli vala, hogy választatott örök dicsőségre.

Igy monda akkor kígyó képében szent Éva anyánknak,
Mihelt ennének almájában az megtiltott fának,
Olyak lennének mint az istenek, jót, gonoszt tudnának.

Éva hogy látá alma szépségét, az almában evék,
Ádámnak vivé, Ádám is evék, az szemek felnyílék,
Hát ruhátlanok, nagy szégyenségek ottan kijelenék.

Figelevéllel nagy pirongással testeket fedezik,
Az isten előtt elröjtezének, mert haragját félik.
Nem röjtezhetnek, elöljövének és magokot mentik.

Az vétket Ádám Évára keni, Éva az kígyóra,
De nincs mentségek, mert előttek volt az isten tilalma.
Ám kiadaték az sententia, az istennek átka.

Kígyó ezt tötted, azért átkozt vagy az földi vadak közt,
Az földet egyed te mindörökké és az melylyeden csússz,
Nagy ellenkedést vetek te közted és asszonyember közt.

Mind öszvetöri az te fejedet asszonyember magva,
Te csalárdkodol és ólálkodol jóllehet utánna.
Ez az igéret hogy Krisztus eljő mi megváltságonkra.

Évára esmét az nagy úristen vete ilyen átkot.
Asszonyi állat megsokasejtom az te nyavalyádot,
Keserűségben és nagy bánatban szűlöd fiaidat.

Férfiú leszen rajtad hatalmas, rajtad uralkodik,
Az átok miatt asszonynépeknek az hátokot pallik,
De az erkölcsöt az gonoszából lám ki nem vehetik.

Ádámnak monda: Ádám te hittél az asszonyembernek,
Inkább engedtél felesígednek, hogy nem beszédimnek,
Lám mondtam vala, hogy hadnál békét az tiltott gyimölcsnek.

Átkozt már az föld az te munkádban, átkozt te íretted,
Nagy fáradtságval és nagy munkával az föld hasznát ve-
gyed,
Az te orczádnak verejtékével kenyeredet egyed.

Töviset, dudvát neked teremtsen minden íletedben,
Az fűvet egyed míg temettetel az fekete földbe,
Mert porból löttél, ismét porrá lész, ember vedd eszedbe.

Az báránbőrbe felöltözteté őket az úristen,
Nem hagyá őket paradicsomban az nagy dicsőségben,
De el-kiűzé az nagy munkára nagy keserűségben.

Moizes írja első könyvének harmadik részében,
Ebből jól látod, emberi nemzet mint esék az bűnbe,
Már senki nincsen természet szerint istennek kedvében.

Ádám nem őrzé isten beszédét, elveszté szentségét,
Ártatlanságát, szép természetét, minden bölcseségét,
Örök íletét és igazságát, tökélletességét.

Előszer vala természetiben istenhez hasonló,
De azt elveszté és az ördöghöz ottan lőn hasonló,
Minden magzatja, fia, leánya gonoszságra hajló.

Ádámnak vétke lőn minden oka az mi rútságonknak,
Minden vakságnak, szemtelensígnek, tudatlanságonknak,
Hamisságonknak, sok nyavalyánknak, az örök halálnak.

Ezt azért mondom ilyen nagy nyilván, hogy minden meg-
tudja,
Természetiben mely igen ondok, minden jól meglássa,
Magában bízván, jámborságában magát meg ne csalja.

Ám Ézsaiás nyilván megírja természetönk mely szép,
Gyermek-szűlőnek ruhája mely szép, igazságonk oly szép,
Azért meglássad, te honnét lehetsz mint az kristál oly szép.

Kíván az isten lelki szépséget, belső tisztaságot,
Hitet, szerelmet, nagy tisztességet és ártatlanságot,
Megtilt mi tőlönk testi indólást, gonosz kívánságot.

Ez akaratját ám megjelenté szent Moizes által,
Melyet megíra két kőtáblára az ő szent ujjával,
Sina hegyiről zsidóknak küldé nagy erős átokval.

Átkozt az úgymond, ki meg nem marad az én törvényemben,
Ottan elvesszen, ottan meghaljon mind testben, lélekben,
Megconfirmálja, minden azt mondja, hogy úgy legyen, ámen.

Nincsen az ember, ki megtarthassa az isten törvényét,
Ha ki nem hinné szent Pál megmondja, csak hidjed beszédét,
Azért meglássad, ki elveheti átok nehézségét.

Szükség immár(on), hogy megesmerjed az isten jóvoltát,
Az bűnösökhöz nagy szeretetit és irgalmasságát,
Idvösséginkért alábocsátta egyetlen egy fiát.

Ez lőn az magzat, kit megígére az paradicsomban,
Mely mag megrontja az kígyó fejét minden hatalmában,
Csalárd ördögöt, az bűnnek atyját az ő szándokában.

Ez ígéretben bíztak az szentek mind kezdettül fogva,
Ádám, Ábrahám, Izsák és Jákob, Noé patriárkha,
Mind az szent atyák, József, Áron pap, Moizes próféta.

Ez magzat által teremtetének kezdetbe mindenek,
Mennyen és földen minden állatok, minden ékességek,
Ez egy magzatban megáldattatnak minden nemzetségek.

Sok idő múlván eljöve ez mag mi idvösségünkre,
Szűz Máriátul megtestesűle mi épülésünkre,
Hogy minket vinne az dicsőségbe, kit Ádám elveszte.

Itt megmutatá az atya isten nagy irgalmasságát,
Krisztus Jézusnak, ő szent fiának alázatosságát,
Magára vévé mind ez világnak gyalázatosságát.

Az gyarló testben bűn nélkül vala hogy minket tanyíta,
Sokat fárada, az mennyországra nekünk útat nyita,
Igazságával ő szent atyjának kedvében juttata.

Nagy sok csudát tőn ez földen járván, holtakot támaszta,
Sok betegeket, ördöngösöket köztünk meggyógyíta,
Hatalmasságát és istenségét ebben megmutatá.

Mind ezt kiáltja: jertek én hozzám, kik bűnösök vagytok,
Én vagyok az út és az igazság, ha engem hallgattok.
Én nálam nekül az én atyámhoz soha nem juthattok.

Én ím eljöttem, hogy az ördögnek erejét eltörjem,
Én szent atyámnak ő akaratját néktek megjelentsem,
Az ő törvényét hogy mindenestül értetek betöltsem.

Ez akaratja az én atyámnak: minden hozzám jőjön,
Arra bocsátott, ki bennem bízik senki el ne vesszen,
Az ki engem lát és bennem hiszen mindörökké éljen.

De nem akarák, zsidó népek őtet megesmerni,
Sem beszédének sem csodájának nem merének hinni,
Idvözejtőnek, isten fiának nem tudák esmerni.

Végre megfogák, az ártatlan vért halálra ítélék,
Megostorozák, hamis törvénynyel fára felfeszejték
Az tolvajok közt Jeruzsálemben bűntelen megölék;

De feltámada harmadnap múlván nagy sok bizonságval,
Megengesztelé az atya istent ő szent halálával,
Megigazejtá kik benne bíznak — feltámadásával.

Negyven nap után mennybe felméne, nekönk helyet
szerze,
Apostolokot mind ez világra tanyítókot külde,
Azt parancsolá, hogy az mit mondott, minden azt hirdesse.

Valaki hiszen és bennem bízik, megkeresztelkedik,
Minden idvözül, az ki nem hiszen, minden elkárhozik.
Evangéliom ez az nagy jó hír, de kevesen veszik.

Szent lélek isten ennek utánna nem sok idő múlván,
Nagy fénességben úgy mint tüzes nyelv elküldeték nyilván,
Apostolokot megvígasztalván és megbátorítván.

Am elmenének az apostolok mind ez világ szerte,
Nagy bátorságval az Krisztus nevét mindenki hirdette,
Hogy testbe megholt, el-feltámadott mi idvösségönkre.

Ezt az próféták Ádámtól fogva minekönk hirdették,
Az pátriárkhák és az szent atyák hitben ezt esmerték,
Az apostolok, az szent doktorok nekünk ezt hirdették.

Erre mutata az atya isten Jordán vize mellett,
Az Tábor hegyen erre mutata, hogy hallgassuk őtet:
Szerelmes fiam, úgymond, énnékem ez lelte kedvemet.

Erről szent Péter lám nyílván mondja: ne légy kétes ebbe.
Nincsen ég alatt, föld felött több név mi idvösségönkre,
Csak az Jézusnak az ő szent neve, hát bízzatok ebbe.

Az Jézus nevét szépen az angyal ám megmagyarázza,
Szűz Máriátul az ki születik, idvözít — azt mondja,
Az bűnös népet minden bűnéből ő megszabadítja.

Ez az igaz hit, az keresztyénség az örök idvösség,
Az kit szidalmaz és nem mér hinni most az keresztyén-
ség,
Az ki nem tudja csak szidalmazza, mondja, hogy Lutherség.

De megholt Luther, fel nem támadott, ő benne ne higyjünk,
És a mint halljuk pápa is megholt, ő benne se bízzunk;
Az Krisztus megholt, de feltámadott csak ő benne higyjünk.

Ez a nagy vakság az emberek közt és nagy tudatlanság,
Meg nem érthetik hogy feltámadott isteni igazság,
Mert elhitette mind ez világot az nagy sok csalárdság.

Az Krisztus mondja: jertek én hozzám, mit futunk Rómában,
Bódogasszonyhoz Coloniába, onnat a nagy Ágba.
Bolcsós helyekre a szent Jakabhoz a Compostellába.

Az kinek nincsen annyi költsége, menjen csak Bátára,
Avagy Kassára, avagy Váraddá, avagy csak Darnóra,
De hol taníta minket az Krisztus ez fassangozásra?

Az hatalmasok idvösségekért klastromot rakatnak,
A szent atyának, a barátoknak nyúgalmat csinálnak,
Ott egy gonoszból kettőt csinálnak, bálvánt imádtatnak.

Nékik csuff ruhát, czafrangot, kuklyát örömest viselnek,
Sokan kordával beövedzenek, apálczájá lesznek,
Szent házasságot mert nem szeretnek, szégyenségben élnek.

Nékik böjtölnek egynihány napon az hústul megszűnnek,
Éktelenségtül, gonosz beszédtül soha meg nem szűnnek,
Ezek ott félnek, hol nincs félelem, hitetlenül élnek.

Sokan bömbölnek és berbitélnek, nem tudják mit mondnak,
Lélek váltságot és harmincz misét igen olvastatnak;
Ezek a nyomát az bottal ütik az elfutott nyúlnak.

Az vagdalt hurkát, az abrak-osztót, nagy sokan forgatják,
Ezerszer egy nap ha megszámlálják, imádságnak tudják,
Az szent asszonyok nagy szentségeket ezzel mutogatják.

Igen gyovónnak Péternek, Pálnak, a szűz Máriának,
Az holt szenteknek kik ez világra semmit nem gondolnak,
De levelekben a mire intnek, arra nem hallgatnak.

Purgatorium bizodalmatok, de megcsalatkoztok,
Ennek az haszna, kik ott füjtőzték fejenkint megfáztok,
Mert nem hiszitek, hogy csak az jégen ti házat csináltok.

Oh te gonosz tűz! mely nagy sok lelket már te elvesz-
tettél,
Nagy sok pecsenyét misemondásért az papoknak süttél,
Nagy sok bort, búzát az barátoknak hamissan bevittél.

Senkit én ezben nem rágalmazok, de igazat mondok,
Ez sok bolondság ha idvözíthet? ám ti meglátjátok,
De igen féltek, hogy az Credóban ti megcsalatkoztok.

Lám az Credóban mind azt mondjátok: hisztek az Krisztusban;
Hát miért bíztok az bolondságban, ki nincs az írásban,
Szégyent vallotok, ha megmaradtok ez ily hazugságban.

Lám mind az szentek nekünk ajánlják az Krisztus halálát,
Mind ez Krisztusban nekünk hirdetik bűnünk bocsánatát,
Kár, nagy szemérem semmié tenni az szentek mondását.

A misemondás ugyan erre int, hogy Krisztusban hidjünk,
Ő szent testével és szent vérével, csak ez végre éljünk,
Megemlékezzünk; hogy Krisztus megholt és feltámadt értünk.

De a Krisztusnak testamentomát igen megrútiták,
Hogy kalmárságra ez drága kincset emberek fordíták,
Krisztus urunknak vére hullását láb alá tapodák.

Az Krisztus Jézust kik nem esmerik, lelkeket elvesztik,
Hogy isten s ember és közbejáró, csak kevesen értik;
Im predikálják, de kik nem hiszik, bizony megemlejtik.

Az zsidó nemzet Krisztus halálát bizony megemlejté,
Mert a Krisztusnak predikállását semmiben nem hivé,
Szántalan ezer Jeruzsálemben életét elveszté.

Azon Krisztusnak ő szent ígéjét most is predikálják,
De Lutherségnek és hamisságnak az barátok mondják,
Mind az urakat ez szegény vakok azzal elaltatták.

Mit irigykedtek gonosz aratók ti az Úr Krisztusra?
Ha nem jött közzénk nagy uraságra, de csak szolgálatra,
Nem romlásonkra de bűneinkből szabadólásonkra.

De miért hisztek magyari urak az csalárdoknak?
Kik éjjel járnak mikint az baglyok, mert semmit nem tudnak,
Mit üldözitek az jámborokot, kik jóra tanyítnak.

Az czigánoknak lám békét hagytok, kik mindenkor lopnak,
Az törökökvel lám pártolkodtok, kik rajtonk rabolnak,
Csak az nem kedves urak! köztetek kik jót predikálnak.

Oly igen féltek az hús-ételtől, túrótól, tikmontól,
És az istennek szent szerzetitől, az házas papoktól,
Semmit nem féltek az részegségtől, az paráznaságtól.

Semmit nem féltek gonosz szitoktul, hamis esküvéstől,
Uzsoraságtól, hamis dúlástól, az nagy fösvénységtől,
Ki miatt nyilván elszakadtatok az igaz istentől.

Reánk haragudt nyilván az isten az hálátlanságért,
Reánk bocsáttá az pogánokot az hitetlenségért,
Reánk bocsáttá az nagy szükségét az uzsoraságért.

Sok ostorral ver minket az isten, de semmit nem félünk,
Sáska, döghalál, török, vendég nép, uralkodik rajtunk,
De az istennek semmi ostora lám, nem fog mi rajtunk.

Te magyar nemzet kemény nyakó vagy, és igen süket vagy,
Nagy sok jó tanács, isteni beszéd rajtad semmit nem fog,
De majd meglátod miképen jársz, ha az isten elhagy.

Nagy bévséggel most szent akaratját hirdetteti neked,
Ha szót fogadnál ő szent országát ígéri te neked,
De ha nem veszed, higyjed, örökké te ezt megemlejted.

Nem mondhatjátok, hogy nem tudtátok isten akaratját,
Mert mind pap, deák, gyermek, hegedős nagy nyilván
kiáltják,
Ám meglátjátok mikínt várjátok az ítélet napját.

Szegén magyarok mikor valának nagy visszavonásban,
Nem mernek vala tökéletesen hinni az Krisztusban,
Tállyán ezt szerzék ezerötszázban és az negyvenhatban.