Bornemisza Péter, Bátorítsd, Uram, édes Istenem, lelkemet, nyelvemet (RPHA 0165)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Bátoríts uram, édes Istenem, lelkemet, nyelvemet,
A te nevednek tisztességére indíts beszédemet,
A te népednek idvösségére adj nekem értelmet.

Az mennyországnak drága voltáról, nagy bódogságáról
Lenne beszédem édességéről, gyönyörűségéről,
De kérlek, uram, adjad szent lelked erre segítségül.

Látom Uristen, hogy esze veszett mind egész világnak,
Kik marhájoknak, földi házoknak romlásán jajgatnak,
A menyországnak édes lakásán keveset ohajtnak.

Árnyék ez világ, hamar elmúlik, miképpen az virág,
De az Úristen él mindörökké, te ő véle maradj.
Vaj! melly szép lakóhelye ő néki ott fenn az menyország.

Szem azt nem látta, fül sem hallotta, Ézsaiás mondja,
Melly édes lakóhelyeket nékünk Isten szerzett volna,
Kiről tinéktek nagy csuda dolgot akarnék szólnia.

Szépségit annak meg sem mondhatom, melly igen nagy legyen,
Az ékességből melly nagy édesség emberre ott jőjjen,
Az dicsősségből melly nagy fényesség embert környül vegyen.

Isten angyala egy nagy szép dolgot szent Jánosnak monda,
Az mennyországnak dicsőségéről akara szólnia,
Im megbeszéllem, hallgass csak reá, mi dolog az volna.

János ezt látá, mintha az Isten új eget és földet
Teremtett volna, és elbontaná amaz régi földet,
És nagy szép síkon kiterjesztené annak ékességét.

Az szép sík mezőn az Úristennek városát meglátá,
Új Jeruzsálem szép lakóhelye az Istennek vala,
Kétszáz mérföldre széle és hossza kiterjedve vala.

Nem látott ember drágább helyt annál, kin csudálkozhatnál,
Mert nincsen ott sár, agyag és fövény, hitván faragott kő,
Csak cifra arany, gyöngy és jaspis-kő, mindazon drága kő.

Oh melly édesség az tündöklésből ember szívét ötli,
Drága köveknek szép rendelése szívét édesíti,
Az csillaglása, az ékessége lelked hozzá veszi.

Sok mestersége és bölcsessége Istennek városán,
Tizenkétféle drága kövekből az kőfalja vagyon,
De igen messze, kétszáz mélföldre hossza, széle vagyon.

Nem mondhatja meg azt emberi nyelv szintén úgy, mint volna.
De csak annyira szól János róla, hogy lelkünk óhajtsa,
Gonosz terhünket hogy hátra hadnúk és sietnénk oda.

Az város falja, hallgass jól reá, imillyen szép vala,
Az fondamentom drága kövekből szép tarkáson vala,
De az dereka mind környes-környül csak egy színt tart vala.

Kívül a város nagyon tündöklik szép színyű kövekkel,
Zöld színyű kővel, szederjes kővel, sárga fejér kővel,
Piros testszínnel, hamu kékszínnel, arany színyű kővel;

Egyik köv Jáspis, az másik Saphir és Calcedonius,
Smaragd, Sardonyx és a Sardius és az Chrysolitus,
Megint Berillus, az Topasius, és az Chrysoprasus.

Szintén legalól az fundamentom nagy csudaképpen áll,
Mert drága kőből tizenkét oszlop mind külömb színbe áll,
Mindenik oszlop húsz-húsz mélfölden — úgy aránzom hogy áll.

Szép színt tart Jáspis, az setétes zöld az legelső oszlop,
Mellette Saphir, szép világos kő az második oszlop,
Calcedonius, szép setét sárga az harmadik oszlop.

Vala ez mellett szép tündöklő zöld az negyedik oszlop,
Sardonyx, piros testszínnel elegy az ötödik oszlop,
Oztán Sardius, melly hamuszínyű, de ez is szép oszlop.

Lám olly szép színt tart az Chrysolitus, mert arannyal fénlik,
Ott az Berillus pázsitszínyű zöld, igen messze fénlik,
Az Topasius mint az szép kristál, olly igen fejérlik.

Onnat tündöklik a Chrysoprasus zöldellő arannyal.
A Hyacintus szederjes oszlop, igen nagy szépen áll,
Az Ametystus tiszta veres kő, szintén legutol áll.

Kétszáz mélfölden széle városnak, kétszázon az hossza,
De a drága kők húsz-húsz mélfölden valának változva,
Az fondamentom mind környös-környűl szépen megtarkálva.

Az derék kőfal tiszta zöld jáspis, csuda mely igen szép,
Isten ő maga ezt így alkotta, azért ily igen szép.
De kapuját is, az piacát is lássuk melly igen szép.

Négy szegre város, mindenik szegre három kapu vagyon,
Tizenkét kapu mind környös-körűl drága kőből vagyon,
Mindenik kapu külömb drága kő, külömb színe vagyon.

Nagy mesterséggel virágosképpen vadnak kifaragva,
Gyönggyel, arannyal, nagy bölcseséggel minden felől rakva,
Az Úristennek szép szent angyali valának mindazokba.

Az város belől olly igen drága, mert Isten országa,
Hogy emberi nyelv meg nem mondhatja, meg sem gondolhatja,
De az mint lehet, valamennyire szóljunk mégis hozzá.

Nagy fényessége embernek szemét ugyan általhatja,
Tiszta aranyból város piaca mindenik utcája,
De rakásának és szép módjának csuda az cifrája.

Az Krisztus Jézus Istennek fia, szent Jánosnál mondja:
Szép lakóházak, múlató helyek atyjának házába,
De mindenik ház mely ékes legyen, azt most meg nem mondja.

Kincsvel, szépséggel, tudom bizonnyal, hogy mindenik rakva,
Ezt is aránzom, hogy az paloták mind fényesek abba,
Drága kövekvel, gyöngyvel immáron szép fényesek azba.

Piacán vala — szent János mondja, — Isten önnön maga,
Együtt ő véle az ő szent fia, Istennek báránya,
És az szent lélek, az mi lelkünknek édes nyúgodalma.

Rendet előttek az szent angyalok nagy szépen állanak,
Sok szent emberek fényes ruhában koronázva vadnak,
Az Úristennek dicsőségében ékességgel vadnak.

Egy drága székben, város piacán Isten mikor űlne,
Csuda fényes víz Isten székiből nagy szépen kijöve,
Aki azt issza, soha meg nem hal, de él mind örökké.

De az víz mellett szép zöldellő fák kétfelől valának,
Mindenik hóban újabb gyümölcsöt az fák mutatának,
A levele is betegesöknek hasznosok valának.

Isten székiből olly fényességet városban tart vala,
Az fényes napot az ő fényével fellyülmúlja vala,
Azért mindenkor az szent városban nagy fényesség vala.

Kegyes Úristen! bezzeg nagy dolog, mit vélünk míeltél,
Imé testünkben, felséges nagy úr, vérünkben öltöztél,
Fekete földből, ez szegény porból mennyire emelél.

Az Jézus Krisztus Istennek fia mikor köztünk járna,
Nagy édes szóval öccsének minket akkor nevez vala,
Most is ő minket barátinak tart, mintha volnánk társa.

Tanyít az szent Pál, hogy az Krisztusnak volnánk atyjafia,
Mert az mi testünk, csontunk és vérünk volna immár rajta,
Kibe ő felment és uralkodik az nagy szép városba.

Oda vár minket, hogy megosztoznék igazán mi velönk,
Önnön magához hasonlatossá akar tenni bennünk,
Minden javába tisztán igazán, megosztozik velünk.

Rodhadt testünket ő feltámasztja, olly fényessé teszi,
Amelly fényes ő, istenségében örökössé teszi,
Minden szépséggel, nagy édességgel ezt felékesíti.

A Krisztus mondja, még a napnál is fényesbekké leszünk,
Mint az Istennek szép szent angyali, igaz ollyak leszünk,
Ott színről színre Istent meglátjuk, csak ő véle leszünk.

Bíztat az szent Pál, olly nagy örömünk, édes dicsőségünk
Lészen Istennel, kit meg nem mondhat soha az mi nyelvünk,
Itt ez világon mert semmi nincsen hasonlatosságunk.

Oh mely nagy dolgot Isten ő néki az mennyből mutata,
Ő maga mondja, hogy oly nagy dolgot akkor látott volna,
Kiről nem merne emberek előtt ingyen csak szólnia.

Róla magamban így gondolkodtam, de vallyon mi volna?
Megfeddém oztán az én elmémet, nem ő dolga volna
Illy nagy dologról gondolkodnia, kiről Pál sem szólna.

No azért ti is Isten fiai, Krisztusnak hívei,
Ne kévánjátok Isten országát nagy mélyen érteni,
Az szent városról elégedjetek mostan gondolkodni.

Ez bolond világ igen csudálja ezüstet, aranyat,
Ugyan megkábúl, olly igen nézi az drága köveket,
Az kicsiny gyomor nem telhetik bé, úgy ohajtja őket.

Mutat az Isten azért minékünk olly nagy kincses várost,
Hol meg kell telned és nem kévánhadd az aranyt és garast;
Nem kell ott ezüst, gyöngy és drága kő, jobbat annál találsz.

Isten ő magát közli mivelünk, él örökké velünk,
Ő benne penig nincs semmi gonosz, édesség jő belénk,
És mind örökké nagy tisztességgel ő előtte leszünk.

Szép bizony, drága az ő városa, az ő lakóháza,
Nagy sokkal is szebb amaz városnál, kit szíved ohajta,
Meglátjuk oztán, mikor az Isten minket viszen oda.

Zálagja nálunk az Úristennek igen drága vagyon,
Fiát, szent lelkét úgy adta nekünk, hogy az nálunk álljon.
Ez nagy zálagot kérlek megőrizd, hogy Isten megtartson.

Az Isten nékünk nem akarhatja semmi veszedelmünk,
Megholt éröttünk az emberségben, ő megváltott bennünk,
Nagy örömében ennyi nagy sok jót ő szerzett minékünk.

Panaszolkodik de nagy sok helyen ő felsége reánk,
Ennyi sok jóra hogy mégis őtet olly igen utálnánk,
Az ő szent fia után járnia mi mégsem akarnánk.

El ne veszessed az kincses várost, im tanácsot adok,
Kicsiny ideig szoros az úta, de oztán nyugodtok,
Az szorossággal hasznos voltaért ti ne gondoljatok.

Tanácsom nekem, ha megfogadnád, imillyetén leszen,
Hogy minden gondod, fohászkodásod csak a város legyen,
Mert nincs itt hazánk, azért ez világ úgy, mint árnyék legyen.

Engeszteljed meg minden barátid, békeségben lakjál,
Ha ki tégedet gyűlöl vagy kerget, azért imádkozzál;
Ennek utánna megjámborodjál, ha te gonosz voltál.

Reménségedet éjjel és nappal Istenhöz emeljed,
Hogy megbocsássa ő szent fiáért bűnödet teneked,
Az ő szent lelkét adja te beléd, az vezérjlen téged.

Csuda Istennek ő nagy haragja, az bűnt igen bánja,
Amint jól látjuk, melly sok csapása, szántalan ostora,
Kik ő hozzája nem fohászkodnak, annak poklot adja.

Ha jól olvasnád, mikor szent János szól az szép városról,
Ott megtalálnád hogy ebek, disznók távol lesznek attul,
Medve, oroszlán, farkas, agg róka olly nagy szép várostul.

Röttenetes szó, embert jegyeznek undok gonosz férgek,
Kik ollyaténok, miként az disznók avagy undok ebek,
Az okádásra, az undok sárra akik visszatérnek.

Igen haragos medve, oroszlán, kegyetlen a farkas,
Ollyan dagályos a gonosz ember, soha nem irgalmas,
Álnok mint róka, de az csávában megyen az agg ravasz.

Setét az pokol, ott sívás-rívás, nagy fogcsikorgatás,
Tűz, kígyó, béka leszen örökké szántalan ordítás,
Bú, gond és bánat, nagy keserűség, leszen nagy ohajtás.

Tüzes tó leszen, szent János mondja, büdös kénköv azban,
Az tűz testedet, az bűz lelkedet olly erőssen nyomja,
Hogy az embernek az ő elméje csak meg sem foghatja.

Vajha eszedben jutna most neked az úr Krisztus szava,
Az könnyen lakó kazdag miképpen kínlódik pokolban,
Kinek Istenre, atyjafiára itt nem vala gondja.

Sok szóval kiált, erőssen ohajt pokolnak lángjában,
Egy csepp vizet kér, hogy az ő nyelve megenhednék azban,
De ám nem telék szegény gazdagnak bizony kedve azban.

Nem hiában ezt az édes Krisztus jelenté ki nekünk,
Mert nagy terhünket magára vötte, bánná veszedelmünk,
Int azért minket pokol kínjátul, hogy mi megröttenjünk.

Ez világon nincs olly igen bűnös, nincs olly igen gonosz,
Hogyha idején megbánja bűnét, tér az Úristenhöz,
Kit eltaszítna és szent fiáért nem venne magához.

Valljon nagyobbat az jó Úristen mit adhatna ennél,
Mint hogy irgalmát ajánlja nékünk, ölel édes kézzel,
Csak hogy idején siess ő hozzá, térj meg igaz szívvel.

Én is tégedet Krisztus nevével, jó barátom, kérlek,
Jól megforgassad, hányjad és vessed, mint legyen az lélek:
El ne vesszessed, az örök kínra lássad, hogy ne essék.

Vigyázz és óhajts te, imádkozzál Krisztus Jézus mellett,
Mert ő megváltott az ő testével, vérével tégedet,
Ő vitézkedik, kéván tűlünk is jó vitézségöket.

Ez mi életünk semmi nem egyéb, csak azon vitézség,
Ördög, bűn, halál, kárhozat ellen erős nagy versenség,
Jóllehet nékünk mindenkor ezben az Krisztus segítség.

Lelkedben érzed, miként az sívó oroszlán, az ördög
Faggat és gyötör, szaggat és hurcol ez útálatos dög,
Nagy sok bánatot, kétséget sokat az te lelkedben önt.

Int sokszor téged, álnokul izgat bűnre Isten ellen,
Hogy ő haragját felgerjesztenéd az te lelked ellen,
Elvetne tűle pokol kínjára testedben, lelkedben.

Nagy mestersége ez te ellened Luciper fiának,
Hogy mézzel elegy adja tenéked mérgét a pokolnak,
Gyönyörűséggel viszen az bűnre, de kára nagy annak.

Tégedet osztán ha megragadhat, az bűn alá nyomhat,
Kétséges szívet, röttegő lelket ő te beléd adhat:
Ugyan megtapod foggal és lábbal, csikorgatja fogát.

Imé csak lássad, melly igen veszté ez egész világot,
Ő szerze ennyi tévelygő népet, sok bálványimádót,
Ennyi sok lopót, parázna népet, részegest, prédálót.

Ez egész világ nagyobb részében mind testében lakik,
Mennyi sok török, zsidó, tévelygő setétségben lakik,
Egész pápaság kincses ördögnek hegyén imádkozik.

Zűrzavar köztünk, keresztyén népen melly igen sok vagyon.
Az Úristennek akaratjában nem járunk egy úton,
Község, nemesség, prédikátorok vadnak mind az hajón.

Vaj! gonosz ördög, melly igen álnok, bezzeg csalárd voltál,
Igen vakmerő, mert Krisztussal is lám szembe állottál,
Megkísírtetted hitetlenséggel, bálványimádással.

Jézus urunk de megtört téged, meggyőzött tégedet,
Ő mi hadnagyunk, mellettünk vagyon, meg is ver téged,
Marjad sarkunkat, de az fejedet megrontja tenéked.

Látjuk jóvoltát az mi atyánknak, édes Istenünknek,
Meghagyta nékünk, hogy segítséget nyavalyánkba kérnénk,
Jézus Krisztusnak szentséges lelkét adná ő mi belénk.

Azért fejenként menjünk Istenhöz, ördögre kiáltsunk,
No essünk térdre, jer imádkozzunk, segítséget kérjünk,
Hallgass csak reá, imé megmondom, mit kelljen kévánnunk.

Gyógyíts meg, uram, betegségünket, bocsásd meg bűnünket.
Az Úr Jézusnak kihullott vére mossa meg lelkünket,
Az ő malasztja szállja szívünket, igazgasson minket.

Oltalmazz bennünk sok tévelgéstül, zsidó, török hittül,
Megholt szenteknek imádásátul, az kenyér-Istentül,
Oltalmazz, uram, az pápaságnak bálványozásátul.

Teljes hitünkkel engedjed nékünk hozzád ragaszkodnunk,
Ne légyen nekünk több reménségünk, te légy mi Istenünk,
Atya és fiú, szent lélek isten, lakozzál mibennünk.

Atyánk vagy nékünk, mert teremtettél, ismég hozzád vöttél.
Noha vétkeztünk, de szent fiadért megengeszteltettél,
Fiaid vagyunk, mert szent lelkeddel minket megszentelél.

Zálogod rajtunk, szent lelked bennünk, örül azért szívünk,
Immár oltalmazd hitetlenségtül, kétségtül mi lelkünk.
Féljünk tégedet és megalázzuk előtted mimagunk.

Indíts lelkünket, fohászkodhassunk untalan tehozzád,
Sok jótétedről dícsérjünk téged, adhassunk nagy hálát,
Mindenek előtt valhassunk téged, szólhassunk csak rólad.

Dícsérje nyelvünk az te nevedet, említsen tégedet,
Nagy tisztességgel és félelemmel ne jádzék te veled.
Átkot, esküvést ne hagyj míelni uram, te ellened.

Vaj! melly nagy igen ohajtja lelkünk, ne hagyj, azért kérünk,
Támassz sok felől jó tanyítókat, mint szent Pált közöttünk.
Mint az trombita, az te szent ígéd hangoskodjék köztünk.

Örvendez annak mind éjjel nappal az ő teste lelke,
A tömlöcbe is, betegségbe is örül annak szíve,
Az ki hallgatja te szent ígédet és vette eszébe.

Szolgáltasd köztünk a szent jegyeket tisztán és igazán,
A keresztséget, az szent vacsorát értsék meg mindnyájan,
Melly igen drágák, ezekhöz képest semmi ezüst, arany.

Szűl az keresztség újonnan minket, megföreszt Krisztusban,
Az szent vacsora éltet bennünket az te szent fiadban,
Az te szent lelked, uram, szép dolgot szerez mindazokban,

Él az mi lelkünk nagy csudaképpen, uram, ezek által,
Az röttent szívű, kétséges szívű megnyugszik ez által,
Az nagy vakmerő, gonosz életű hozzád tér az által.

Segíts meg azért, édes Istenünk, nagy sok nyavalyánkba.
Te szent ígédbe, az keresztségbe, az szent vacsorába,
Újíts lelkünket, éltess bennünket az Jézus Krisztusba.

Ez sok jó mellett több jókat kérünk mégis atyánk tűled,
Hogy lelkünk mellett segítsed immár ez nagy gyarló testet,
Add meg szükségit és jóvoltodból, uram, áldd meg őtet.

Szent királyokat, jámbor urakat, vitéz hadnagyokat
Támassz közöttünk eszes szolgákat, nagy sok jámborokat,
Adj minden helyen jó polgárokat, jámbor jobbágyokat.

Ezeknek szállja szívét szent lelked, igazgassa őket,
Sok vérontástul, méltatlanságtul oltalmazza őket,
Harag, irígység, nagy kegyetlenség ne bánthassa őket.

Löld uram kedvét az sok dúlóknak, ennyi sok lopóknak,
Tölts bé gyomrokat, adj ételt, italt, adj munkát azoknak,
Téríts meg immár, esmerhessenek ők téged atyjoknak.

Ez útálatos, fertelmes élet, gonosz paráznaság
Ne légyen köztünk ennyi torkosság, ördögi gonoszság,
Adj mindeneknek jó házastársat, mert az szép tiszta ágy.

Tisztíts meg uram patvarkodókat, álnok pöröseket,
Kik elfordítják az igazságot, ne veszesd el őket,
De szent fiadért téríts te hozzád, adj nékik lelkedet.

Reménlem, uram, te jóvoltodból hogy meghallgatsz minket,
Mert megesküttél, hogy az mely ember fohászkodván téged
Hív segítségül, soha nem hagyod, de megtartod őtet.

Ezeket azért engedjed nékünk a te szent fiadért,
Ki szent testével, drága vérével fizetett ezekért,
Újíts meg mostan még itt ez földen illy nagy fizetésért.

Az melly gonoszság ötlett mibelénk gonosz ördög miatt
Tisztúljon meg már minden népekből Jézus Krisztus miatt,
Szeressünk téged és egymásinkat te szent lelked miatt.

Nézd meg kapuját Jeruzsálemnek, az kincses városnak,
Mert megtisztultunk érdeme által az te szent fiadnak,
Add meg minékönk szép koronáját az szent mennyországnak.

Rút és iszonyú undok az pokol, nem kell az minekünk;
Szép az mennyország, rakva sok kincsvel, arra fohászkodunk,
Noha nagy szoros kapuja annak, de reátódullunk.

Látjuk az kapun az Jézus Krisztust, igen kiált nekünk,
Hozzá siessünk, az ördög ellen megragadja kezünk,
Annak okáért éjjel és nappal néki esedezzünk.

Szent István mikor halálán volna, az ég kettő nyíla,
A Jézus Krisztust látá mellette, ő hozzá kiálta,
Nagy örömében lelkét bocsátá, az Jézusnak adá.

Oh, uram Jézus, nyisd meg nekünk is idején az ajtót,
Kit drága kőből, gyöngyből, aranyból ékesítettél ott,
Adj innunk nékünk az élő vízből, add meg az szép várost.

Noha itt téged az ördög miatt sokszor megbántottunk,
De többé immár nem bántunk téged, arra lészen gondunk,
Itt is szolgálunk és ezután is örökké tisztelünk.

Dícséret néked, atya Úristen, az te szent fiaddal,
A szent lélekkel, kinek malasztja minket megvigasztal,
Az szent városban örökké élünk, bíztat minket azzal.

Az ezer ötszáz és az hatvanhét esztendő hogy volna,
A Bornemisza Péter ezt írá Zólyomnak várába,
Megkoronázva az szép városba lakhassál, kévánja.