Sztárai Mihály, Régi nagy időben vala Asszíriában (RPHA 1197)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Régi nagy üdőben vala Assyriában,
Egy hatalmas király oly nagy gazdagságában,
Ki mindez világot hódoltatja vala Nagy hatalmasságában.

Nabugodonozor neve vala királynak,
Holofernes neve haragos hadnagyának,
Kit ő felkészíte, a hadat índítá Mindez széles világra.

Minden országokat dúlattat és raboltat,
Várasokat éget, erdőt mezőt pusztíttat,
Sokakat hódoltat; kik meg nem hódolnak, Mindeneket levágat.

Isten helyett magát akarja imádtatni,
Isten felett magát akarja tiszteltetni,
Mintha immár néki soha nem kellene Ez világból kimúlni.

Ezt az zsidó népek lám mihelen meghallák,
Tőle megijedvén siket füllel nem múlák,
Népet választának, Holofernes útát Mindenfelől megállák.

Nagyon könyörgének az hatalmas Istennek,
Hogy légyen kegyelmes országoknak, fejöknek,
Ne adja kezekben fiokat, magokat, Kegyetlen pogánoknak.

Ezen Holofernes oly igen megharagvék,
Az zsidó nép felől es igen kérdezködék:
«Micsoda nép volna, ki ő hatalmának Ellene tusakodnék?»

Felele Akior, az hadnagynak ezt mondá:
«Az nép az egy Istent csak tiszteli, imádja,
Minden segedelmét és minden ótalmát Az egy Istentől várja.

Ezek Farahónak országában laktanak,
Négyszáz esztendeig igen sokasúltanak,
Sanyarú rabságban ők ott szolgáltának, Sárt, téglát csináltanak.

Kiért az Istenhöz gyakran kiáltottanak,
Nagy sok csapásokat Egyiptomra hoztanak,
És az Farahónak kemén rabságából El-kiszabadúltanak.

Az veres tengeren szárazan általmentek,
Farahó népével utánnok mind ott veszett,
Az Syna hegytetőn az ő Istenektől Parancsolatot vettek.

Negyven esztendeig az pusztában laktanak,
Az égből Istentől mannával tartattanak,
Nagy sok országokat az ő fegyverekkel Nám ők mind elbírtanak.

De mikor Istentől ők is eltávoztanak,
És Istenek helyett más Istent imádtanak,
Azonban fogságban, rabságban estenek, És megnyomorodtanak.

Mert az ő Istenek nem szeret hamisságot,
De kéván ő tőlök minden nagy igazságot,
Azért vet ő rájok gyakran sok fogságot, És nagy nyomorúságot.

Im csak nem régenten Istenekhöz tértenek
És nagy sok fogságból öszvegyüleköztenek,
És az hegyes földön letelepödtenek. És megöröködtenek.

Tuddmeg azért uram, ha vagyon nékik vétkek,
Mellyel megbántották hatalmas Isteneket,
Bátor rájok menjünk, mert kezünkben adja, És őket meggyőzhetjük.

Hogyha penig nincsen, nékiek nem árthatunk,
Mert ő Istenekkel minékünk meg kell vínunk,
Ki megótalmazza és ott mindnyájunknak Csak szégyent kell vallanunk!»

Holofernes hallá, ezen igen haragvék
És csak az beszédért Akior kötözteték,
Zsidók határára, az Betúliában Ottan fogva viteték.

«Vigyétek el úgymond, én téged megtalállak,
Mikor az zsidókkal egyetemben leváglak,
Akkor megmutatom, hogy nincsen több Isten Nabugodonozornál!»

Hogy zsidó határhoz immár közelgetnének,
Im az parittyások ellenek felkelének,
Tovább nem viheték, hanem az útfélen Egy fához megkötözék.

Hozzája jövének, zsidók őt mególdozák,
Es ő fogságának okát megtudakozák,
Közikben fogadák, és ő Isteneket Annál inkább imádák:

«Mennybéli nagy Isten, lásd az nagy kevélséget,
És az te népednek adj mast jó reménséget,
Mert kik benned bíznak, te felmagasztalod, Kevélyeket alázod!»

lm az másod napon Holofernes indúla
Temérdek sok néppel zsidók ellen megszálla,
Az városnak vizét, folyó csatornáját Mindenfelől elfogá.

Vala seregében százhúszezer gyalogja,
És huszonkétezer vala néki lovagja,
És annak felötte minden várasokból Nagy szántalan sok rabja.

Látván ezt az zsidók, igen megijedének,
Mert ők az víz nékül igen megszíkülének,
Az Óziás paphoz mindnyájan jövének, Ezképen beszélének:

«Meghalunk szoméhal, Isten elhagyott minket,
Adjuk meg magunkat és az mi várasunkat,
Fegyvernek miatta jobb nékünk meghalnunk Hogynem szoméhal haljunk!»

Ez beszédek után igen nagyon sírának,
És az úristenhez felszóval kiáltanak,
És ők mind fejenként egy egyenlő szóval, Imezképen mondának:

«Vétkeztünk úristen, hamisan cseleködtünk,
De te kegyelmes vagy, megkegyelmezz münékünk;
Te magad verj minket, ne csúfoljon münket Az pogán ellenségünk!»

Óziás pap kéré, hogy békével lennének
És csak ötöd napig az Istentől várnának,
Azután magokat bátoron megadnák, Ha nem szabadúlnának.

Ez beszédet mikor Judit asszon meghallá,
Ki az zsidóságban nagy jámbor asszon vala,
Három esztendeig és egy holnapiglan Immáran özvegy vala.

Hozzája hívatá az zsidó főpapokat,
És kezdé beszéddel dorgálni mindnyájokát:
«Micsoda dolog ez melyet szerzettetek? Az Istent késértitek.

Hogy csak ötöd napig az Istentől várnátok,
És ötöd nap után az várost megadnátok,
Azzal az úristent nem könyörgetitek, Rátok haragítjátok.

Nem kell az Istennel ezképen szerződnötök,
És ő felségével határt, napot vetnetek,
Hanem magatokat meg kell aláznotok És Istenben bíznatok.

Tudjátok kik vattok ez nép között főpapok,
És ők azt hallgatják mindnyájan mit mondotok,
Nagy szép beszédekkel megbátorítsátok, Istenhöz térítsétek.

Emlékezhettök még az régi atyáinkról,
Ábrahám, Izsákról, Jákobról, Moizesről,
Ezeknek szántalan nyomorúságokról És megszabadulásokról.

Várjanak Istentől, hogy ők el ne vesszenek,
Inkábban bínökből mindnyájan megtérjenek,
Ő segedelmükben ne kételködjenek, De jó hitben légyenek.

Az város kapuján ez éjjel tü álljatok,
Ábra leányommal az kapun én kimegyek,
De én tanácsomról ne kérdözködjetek, Érettem imádjatok!»

Az papok ezt hallák, mondának Judit asszonnak;
«Valamit te mondasz, mindent igazat mondasz,
Áldott asszon vagy te, menj el nagy békével, És légyen Isten véled!»

Ez beszédek után Judit asszon béméne,
És kamarájában esék az ő térdére,
Homlok leborúla és az Úristenhöz Imezképen kiálta:

«Úristen, atyámnak Simeonnak Istene,
Ki adtál ő néki fegyvert ellenségére,
Az paráznaságnak megfizetésére És megbüntetésére.

Kik az ő szép húgát, az Dína szép szűz leánt
El-béragadták volt, szeplővel illették volt,
Adj nékem özvegynek, kérlek oly hatalmat Az mü ellenségünkre.

Lásd meg mastanában Holofernes táborát,
Miként megtekintéd az Farahó táborát,
Kit az ő népével az veres tengerben Egyszersmind elburítád.

Azképen uram Isten, úgyan verjed ezeket
Az kik bizakodnak az ő sokaságokban,
Hatalmasságokban, ő nagy erejökben, Szántalan fegyverekben.

Jelentsed meg mostan a te nagy hatalmadat,
Es te hatalmaddal törd meg ő hatalmokat,
Kik törni akarják te szent templomodat, És az te szent nevedet.

Adjad, uram Isten, hogy az én kezem által
Feje elvétessék az önnön fegyverével,
És megcsalatkozzék az én szépségemmel És az én beszédemmel.

Lészen szent nevednek ezzel nagy híre-neve,
Hogy egy asszonyember ennek fejét elvette,
Ezzel megmutatod, hogy senki ne bízzék Az önnön erejiben.

Bátoríts meg engem, mennybéli nagy úristen,
Igazgassad útamat a te ígíretödben,
Mindenek megtudják, hogy te vagy az Isten, Nincs náladnál több Isten!»

Imádkozás után előhívá leányát,
Leveté ő róla az ő özvegy ruháját,
Szépen megmosódék, kenettel keneték, Összefoná ő haját.

Az fejében tevé szép aranyas násfáját,
És ő rejá vévé nagy szép gyönge ruháját,
Lábában sólyáját, arany pereczekkel Ékesíté jobb karját.

Arany levegőkkel ékesíté ő fejét,
És ujjában tevé nagy szép arany gyűrűjét,
És ő rejá vévé minden nagy szépségét, És minden ékességét.

És ennek felötte Isten őt ékesíté,
És az ő szépségét igen megfénesíté,
És az mondhatatlan ő nagy szépségével Minden szemét megité.

Leányát terhelő az palaszk borral,
Egy korsó olajjal, pogácsával, paréjjal,
Kenyérrel és sajttal; azképen indula Szolgáló leányával.

Juta az városnak nagy erős kapujára,
Tahát ím ott állnak mind az zsidó főpapok,
Szépségét csodálják, őtet nem kérdezék, Ilyen szóval bocsáták:

«Adja az Úristen néked az ő malasztját,
És megerősítse minden te tanácsodat,
Mind az Jeruzsálem dicseködjék véle, Nagy légyen a te neved!»

Judit imádkozván, kapun kimégyen vala,
És az ő leánya utánna mégyen vala,
És hogy már az hegyről szépen leszáll vala, Az nap feltámad vala.

Elejben jövének kik strázsát állnak vala,
«Honnan jösz, hová mégy!» őtet kérdezik vala,
Judit asszon bölcsen okkal felelt vala, És ímezt mondja vala:

«Zsidó nemzet vagyok, én az városból futok,
Uratokhoz mégyek, ő néki titkot mondok,
Miképen az várost könyebben vehesse, Tőle kegyelmet nyerek!»

Beszédét hogy hallák, ő szépségét csodálják,
Elálmékodának, ő nékie ezt mondák:
«Jól tettél magaddal hogy te ezt gondoltad, Magadat megtartottad.

Higgyed ha jutándasz mi urunk eleiben,
Ottan te lész néki bátor igen kedvében!»
Ez szót hogy megmondák, ottan indúlának, Eleiben ménének.

Holofernes látá, azonnal megkedvelé,
Judit aszn térdre esvén őtet tisztelé;
Holofernes őtet földről emelteté, Beszédével bíztatá:

«Egy szálat se félj te, mert én senkit nem bántok,
Valaki szolgálni akar király uramnak,
A te nemzetedre sem támadtam volna, Ha meghódoltak volna.

Mondd meg azért nékem kérlek, te miért jöttél!»
Judit asszon néki nagy tisztességgel felel:
«Uraságod hallja ez én beszédömet, Fogadjad tanácsomat!

Nabugodonozor ez földnek ő királya,
Kinek nálad vagyon minden erős hatalma,
Kinek te általad mindenek szolgálnak, Az vadak és madarak.

Néked híred-neved mindenütt nagy vagyon,
Mert ő országában igen bölcs, hatalmas vagy,
Jó fejedelem vagy, és az zsidó népnek Igen rettenetes vagy.

Mert az Isten téged ugyan erre választott,
Mindent hogy megbüntess, téged erre bocsátott,
Jól tudod mit szólott néked az Akior, Nyilván igazat mondott.

Mert az zsidó népek Istenöket elhagyák,
És őtet szántalan bűnökkel megbántották,
Mint ő prófétái köztök prédikálták, Romlásokat mondották.

Ő magok jól tudják az ő gonoszságokat,
Éhséget szenvednek és nagy szomjúságokat,
Kettegnek és féltik tőled ő magokat, Félik már megholtokat.

Azon igyeköznek hogy barmokat levágják,
És az ő véreket szomjúság ellen igyák,
Az ő Isteneknek szentségét megegyék, És szükségökre költsék.

Kit nem szabad volna csak illetni ő nékik
Azért én jól tudom Isten rájok haragszik,
Ezképen mind ez nép tőle megveretik, És kezedben adatik.

Én penig tisztelem és félem az úristent,
Ki tőlem teneked ilyen dolgokat izent,
Éjjel én felkelek és őtet imádom, Akaratját megmondom.

Általviszlek téged Jeruzsálem városán,
És az zsidóságban mind az egész országán,
Nem lészen ellened senki feltámadó Az egész zsidóságban!»

Kellemetes lőn ez beszéd az hadnagynak
És előtte való nagy hatalmas uraknak,
Kik Judit asszonnak szépségén, beszédén Oly igen csodálkoznak.

Holofernes monda: «jól tött Isten te véled,
Az én királyomnál nagy lészen az te neved,
Ha te ezt teheted, én Istenem lészen Ottan az te Istened!»

Hagyá hogy bémenne kincstartó sátorában,
És adnának néki oda az ő étkében;
Felele az Judit: «hoztam ételt vélem, Eszem az én étkemben.»

Monda Holofernes: «medgyünk ha az elfogyand?»
Felele az Judit: «hiszem Istent hogy el nem fogy,
Még el nem végezem mindenestől fogva Az mit én meggondoltam.

De csak ezen kérlek, hogy légyen szabad nékem,
Éjjel az sátorból imádkozni kimennem,
Istentől értenöm zsidók veszedelmét, És néked jelentenem!»

Az hadnagy meghagyá, hogy szabadon bocsátnák,
És harmad napiglan es meg ne tiltanájak.
Judit minden éjjel imádkozik vala, Az Istent kéri vala:

Hogy ő igazgatná néki minden dolgait,
És szabadítaná meg ő népét, híveit,
Jelentené néki és bizonyítaná, Az ő szent ígíretit.

Im az negyed napon az Holofernes hadnagy
Szolgáinak gazdag vacsorát főzetni hagy
Es ő komornikját, kinek az Vagaó Neve vala, szólítá:

«Menj el úgymond, szól te amaz zsidó asszonynak,
Hogy jó akarattal adja magát társomnak!»
Komornik elméne, Juditnak megmondá; Judit ottan ezt mondá:

«Ki volnék én, úgymond, ki ellene tartanék,
És ő kegyelmének kedve szerént nem járnék,
Valamit ő kéván, mindaz-tévő leszek, Holtig néki szolgálok!»

Azonnal felkele, ékesen felöltözék,
Holofernes előtt nagy szépen megállapék,
Holofernes szűve igen megitközék, Nagy kévánságban esék.

Monda az asszonnak: «egyél, igyál mü vélünk,
Mert ím igyól látod hogy tégedet kedvelünk!»
Judit asszon monda: «észem, iszom uram, És én igen örülök !»

Azért evék, ivék az ő hozta étkében,
Kit az ő leánya szerze ő eleiben;
Holofernes kedig igen sokat ivék, Mennyet nem itt éltében.

Hogy már estve lévén szállásokra sietnek,
Az ő fő szolgái részegen elmenének,
Holofernes fekvék részegen ágyában, Juditot mellé rekeszték.

Monda Judit asszon: «bátoríts meg Úristen,
Az mit én gondoltam, engedjed elvégeznem,
Kit te megígírtél a te híveidnek, És adtad nékem tudnom!»

Ez beszédek után feje felé járóla,
Es az önnön tőrét hivelyéből kivoná,
Istökön megfogá, nyakát kétszer vágá, És az fejét elvevé.

Lerántá felőle az ő szőnyeg sátorát,
És belé takará az ő nagy véres fejét,
Adá leányának és az leány tevé Az ő bőrtáskájában.

És kiindúlának szokott imádságokra,
És által ménének mind az egész táboron,
Az völgyet kerűlék és végre jutának Az város kapujára.


Monda Judit asszon az város virrasztónak:
«Nyissátok az kaput, vélünk vagyon az Isten,
Ki nagy dolgokat szerzett egész zsidóságban Egy asszonember által!»

Az őrzők ezt hallván, papok után menének,
És kicsintől fogva nagyig oda gyűlének,
Gyortyákat gyújtának, körűle állának, És elálmélkodának;

Mert azt tudják vala, hogy immár hátra nem jő.
Judit asszon inte, hogy mind veszteg lennének;
Egy kis dombocskára szépen felállapék, Tőle ily szó adaték:

«Mindnyájan dícsírjük urunkat Istenünket,
Ki el nem feledi az ő benne bízókat,
És ki én általam megbizonyította Az ő irgalmasságát.

Ez éjjel engedett nékünk nagy győzedelmet,
Vélem megölette az mi ellenségünket,
Imhol az ő feje és szúnyoghálója Melyben részegen feküdt.

Öl penig az Isten, ki megőrzött engemet,
Hogy én megtartottam az én tisztaságomat,
Őtet dícsírjétek, mert jó és irgalmas Mindörökkön örökké.

Mindnyájan az Istent imádván ők dícsírék,
Az Óziás paptól Judit asszon áldaték:
«Áldott asszon vagy te, kinek keze miatt Ellenségünk öleték.

Az felséges Isten ím megáldott tégedet,
Az ki teremtette az mennyet és az földet,
Az ki igazgatta az te kezeidet, És adott győzedelmet!»

Azután az Judit az Akiort hívatá,
És az Holofernes fejét néki mutatá:
Az is ámélkodván ottan homlok esék És Judit asszont áldá.

Monda Judit asszon mind az egész községnek:
«Az kőfalon széllel mindnyájan ott legyetek,
És mühelt megvirrad ottan indúljatok Mindnyájan viadalnak.

Azt látva az strázsák ottan hátra futamnak,
Hogy ők azt megmondják a haragos hadnagynak,
És mihelt meglátják csak az ő derekát, Ottan mind elfutamnak.

Mihelt meglátjátok, hogy ők is elfutamnak,
Ottan nagy bátoron mind utána menjetek,
Hától mind vágjátok, mert az Isten őket Mind kezetekben adja.»

Akior ezt látván pogánságot elhagyá,
Az Istennek hívén és környülmetélködék,
Zsidó nép közibe minden nemzetivel Azonnal számláltaték.

Mihelt megvirrada, mind fegyvert ragadának,
Az fejét kitevék, kapun kiindúlának,
Igen nagy zörgéssel és nagy kiáltással Viadalhoz állának.

Az strázsák megláták és hátrafutamának,
Hogy ők azt megmondják az haragos hadnagynak,
Az sátora előtt nagy sokan kopognak, De bémenni nem mernek.

Akarják köhögvén őtet felébreszteni,
Azonban jutának főfő urak őt látni,
Ez dolgot mondani az komornikoknak, Kezdék ímezt mondani:

«Menjetek el úgymond, urunkat felköltsétök,
Mert ím el-kijöttek most likből az egerek,
Viadalt kévánnak, minket bajra hínak, És még ugyan bosszontnak!»

Béméne Vagahó, kárpit előtt megálla,
És ő kezeivel zörgete és tapsala,
Mert ő azt alítá, hogy Judit asszonnyal Az ő ura alonnék.

De hogy nem hallhatá semmi megmozdúlását,
Kárpit felemelvén látá csak az derekát,
Felszóval kiálta, ruháját szaggatá, Az sátorba bémene.

És ott nem találá az zsidó Judit asszont.
Hamar kifutamék az sátorból, ezt mondván:
«Az egy zsidó asszon nagy szégyent tött rajtunk, És az mi királyunkon.

Imé az urunknak földen vagyon dereka,
És el vagyon tőle vétetvén ő feje!»
Ezt látván az urak, mind megijedének És megháborodának.

Nagy kiáltás lőn ott mind az egész táborban,
Mindnyájan azonnal esének ők bolygóban,
Senki semmit nem szól, kiki csak fejet hajt És egészség felé tart.

Utánnok az zsidók, őket öldezik vala,
Mert minden rend nélkül téstova futnak vala,
Az zsidók peniglen nagy roppant sereggel Rájok rohannak vala.

Óziás pap penig városonként elkülde,
És minden városból népet rájok támaszta,
Szinte az határig nám mind őket vágák, Onnat hátratérének

És nagy nyereséggel zsidók akkor járának,
Az ő marhájokkal mind meggazdagúlának,
Az Holofernesnek minden gazdagságát Adák Judit asszonnak.

Akkoron az Judit szép dícsíretet kezde,
És az úristennek ilyen éneket kezde:
Dícsírjük az Istent, néki énekeljünk És csak ő benne bízzunk.

Mert csak az Isten az, ki a hadot megveri,
És ellenségünket hatalmával megtöri,
Ki mi rejánk jött volt nagy sokaságával És hatalmasságával.

Azon igyeközik, hogy minket elveszessen,
Iffjakat mi köztünk fegyverekkel levágjon,
Sok kis gyermekeket és sok szép szűzeket Közöttünk rabbá tegyen.

De az Isten őtet ő hatalmasságával,
Azelőtt megölte egy asszonember által,
Ki megcsalta őtet az ő nagy szépségével És az ő beszédével.

Levette ő róla az ő özvegy ruháját,
És ő rejá vötte az ő nagy szép ruháját,
Megmosta orczáját, befonta a haját És feltötte násfáját.

Szeme megcsalatott látván az ő sólyáját,
Szűve megitközött látván az ő szépségét,
Az önnön tőrével az egy asszonember, Elvette az ő fejét.

Akkor kiáltás volt mind az egész táborban,
Mikor kimentenek szegének szomjúsággal,
Iffjak őket veszték és az Isten előtt, Elvesztek viadalban.

Jer mi énekeljünk urunknak Istenünknek,
Új éneket mondjunk az mi nagy Istenünknek:
«Nagy vagy te Úristen és igen hatalmas, Kit senki meg nem győzhet.

Tenéked szolgáljon minden teremtett állat,
Mert te teremtetted és tiéd minden állat,
Te hatalmad ellen lám senki nem állhat, Sem földön sem föld alatt.

Az magas hegyeket tövéből megindítod,
Az erős köveket viaszképen olvasztod,
Az kik téged félnek, te felmagasztalod, Kevélyeket alázod.

Jaj minden népeknek, kik mi reánk támadtak,
Mert az nagy Úristen bosszút tehet azoknak,
Az ítílet napján nyilván megismerik Nagyvoltát haragjának.

Akkor ő testeket tűznek féregnek adja,
És hogy mind örökké ott légyenek azt hagyja,
Az pokolra hányja és az ő színétől Mindörökké megfosztja!»

Azután gyűlének mind az Jeruzsálemben,
Innepet szerzének Istennek örömökben,
Mely innep ő köztök lenne az dologról Örök emléközetben.

Judit asszon penig az ő nagy erűltében,
És az Úristenhez való tiszteletiben
Az Holofernesnek minden gazdagságát Felvivé az templomban.

Százöt esztendeig éle özvegységében,
Az ő jó urának minden örökségében,
Ábra leányának szabadságot ada, Elnyúgovék Istenben.

Ezt az nagy Úristen megíratta münékünk,
Hogy ő benne légyen minden mi bizodalmunk,
És ő lészen nékünk az mi nagy bajvívónk, Hatalmas ótalmazónk.

Megszabadít minket minden ellenségünktől,
Ördegtől, pokoltól, az örök kárhozattól,
Hogy örök életet vegyünk mennyországban Az ő Istenségétől.

Az ezer és ötszáz ötvenkét esztendőben,
Az Sztárai Mihál pap ezt rendelé énekben,
Az nagy Úristennek csodatételével Való emléközetben.