| Irodalomtörténet | Poétika | Források |
| Incipit: | Régen ó törvényben vala Jeruzsálemben |
| RPHA-szám: | 1194 |
| Szerző: | Sztárai Mihály? A verset a modern kutatás tulajdonítja a szerzőnek. |
| Cím: | Eleázár és Antiochus históriája |
| Változat: | |
| A szereztetés ideje: | 1546 A kolofonban: Nem régen költötték ezeket be énekben, Úr születése után ennyi esztendében, Mikoron írnának az ezerötszázban, és negyvenhat esztendében |
| Pro domo: | Nagy Sándor (EPhK, 1883) a következő érveket írja Sztárai szerzősége mellett: Sztárai: Holofernész és Judit históriája az Eleazár metrumára megy; a 2 história kezdése szinte azonos; Sztárai költői nyelvében az inversio meghatározó szerepe. Szilády érve: Erre a dallamra írta Sztárai a Judit és Holofernes históriáját. + Horváth János, A reformáció jegyében, Bp, 1957, 64. |
Változat:
|
| Akrosztichon: | A versnek nincs akrosztichonja. |
| Kolofon: | A versnek van kolofonja. |
| A versforma fajtája: | Szótagszámláló, izostrofikus vers. |
| Versforma: | a13(6,7), a13(6,7), a19(6,6,7) Keresés erre a rímképletre Keresés erre a szótagszámra |
| Nótajelzésként: | Régi nagy időben vala Asszíriában (RPHA 1197) |
| Dallam: | A vers énekvers. RMDT1 18SZ |
| Terjedelem: | Terjedelem: 57 versszak |
| Irodalmi minta: | 2Macch 6-7 |
| Műfaj: | [ vallásos (001) > história (002) > elbeszélő (004) > bibliai (009) ] |
| Felekezet: | 100% protestáns (1 db) |
| Változat: |
| Kritikai kiadás: | RMKT 2. 317 |
| Szöveg | Dallam | A szöveg forrása: Régi Magyar Költők Tára XVI. század |
AZ ISTENFÉLŐ ELEÁZÁR PAPRÓL ÉS AZ KEGYETLEN ANTIOCKUS KIRÁLYRÓL VALÓ HISTÓRIA. 2. Machab. 6. (Névtelentől. Sztáray?)
Régen ó törvényben vala Jéruzsálemben,
Egy hatalmas király ő nagy kevélségében,
Hogy ki az zsidókat mind öleti vala,
Ő nagy keménségében.
Az királynak neve az Anthiokhus király,
Kit kiűze Egyiptomból Farahó király,
Ki Jeruzsálemet igen elpusztítá,
Pogán kegyetlen király!
Sokszor az zsidókat szeretve kéri vala,
Bálvány-imádásra ő kénszeríti vala,
És az pogán hitre őket inti vala,
És erőlteti vala.
Az zsidók törvényeknek lám az ellene vala,
Antiokhus király ezt is látja vala,
Hogy ők minden kénra és kegyetlenségre,
Örömest mennek vala.
Antiokhus király mikor űlne székiben,
Az zsidókat inté fejenként eleiben,
Hogy ők is élnének az pogán törvényben,
És az ő életíben.
Mikoron a zsidók áldozatot tennének,
Az áldozat közbe disznó-húst szerzének,
És megfenyegette, hogy azzal élnének,
Mind disznó-húst ennének.
Egy jeles bölcs ember a zsidók közett vala,
És az írástudó papok nemzeti vala,
Régi ember vala, igen jámbor vala,
Eleázár pap vala.
Egész zsidóságban esmeretes vala,
Azért Antiokhus előhívatta vala,
Az ő életére ő Eleázárnak
Nagy tanácsot ád vala:
»Kérlek Eleázár fogadd meg beszédemet,
Hogy ha ez világban akarod te éltedet,
És te semmiképen meg ne tarts magadat,
Disznó-hústól étedet.
Mert meg vagyon írván az bölcsnek ő könyvében,
Semmi válogatást ne tegyünk az ételben,
Mert emberek vagyunk és az istennek
Azzal leszünk kedvében.
Nagy éktelen dolog ember törvént szerzened,
És a természetet tenéked megtagadnod,
Az istenek ellen az ő életekben,
Másképen az rendelni.
Azért vesd el tőled az nagy balgatagságot,
Inkább vegyed elő emberi okosságot,
Kérlek meg ne útáld istenek mint adták
Nekünk az szabadságot.
Hogyha hitöd ellen azt te bűnnek tartandod,
A te istenednek ő haragját látod,
Mely erős szag szerént evvel most megbántod,
Haragját elmúlatod.«
Eleázár hallá, az királynak azt mondá:
»Ez tanácsot király vallon neked ki adá?
Hogy te az zsidókat régi törvényekből
Már elszakasztanád.
Az mi törvéninket soha meg nem útáljuk,
És mi az egy istent soha hátra sem hagyjuk;
Az mely törvént nekünk Mózes által adott,
Mindörökké azt valluk.
Semmi amannyiért tőle el ne szakadjunk,
Ezüstért, aranyért mi egyebet nem vallunk,
Félelmekért, kínokért az mi istenünket
Csak meg sem kell tagadnunk.
Az mi eleinkről a törvény rejánk szállott,
Kit a Mózes által isten minekünk adott,
Senki mü közőlünk itt a zsidóságban
Még ebből ki nem állott.
Nem illik én nekem így áldozatot tennem,
Az áldozás közben es disznó-húst szerzenem,
Ez undok állatot nemhogy én megenném,
Sem akarom illetnem.
Az ti írástokat az mienk szidalmazza,
Az ti törvényteket es mindenben gyalázza,
Minden szokástokat és rehelyesteket (?)
Mindenben kárhoztatja.
Az pogánok szoktak nagy sok istent imádni,
Az árnyék világon mindent eleig kévanni,
Az ember halandó, ez világi jótul
Tudja el kell szakadni.
Atyámnak törvénit kell oly igen őriznem,
Az én istenemnek parancsolatit félnem,
Semmi félelemért, semmi adományért
Egyebet nem kell hinnem.
Ha mit akarsz tenned, te én velem azt tegyed,
Ihon az én testem akár ugyan megegyed,
Az én halálomnak a te istenedtől
Bátor írdemit vegyed.
Te kevélységedben látom felfúvalkodtál,
A te istenednek ereiben úgy bíztál,
És az egy istennek választott népére
Ím te előállattál.
Kegyetlenségedben szememet kitolyassad,
Minden tagaimat borotvákkal hasogassad,
Minden tetememet, minden inaimat
Ízről ízre szaggassad.
Az én istenemnek az ő nagy szerelméjért,
Azokat békével elszenvedem kedvéjért
Ábrahám, Izsáknak, régi szent atyáknak
Az ő ígíretekért!«
El-felfuhászkodék Eleázár istenhez
Ragaszkodék akkor istennek törvényéhez,
Mert soha nem hajla holtig Eleázár
Pogán király hitire.
Felszóval ezt mondá: »oh istennek törvénye!
Te vagy én lelkemnek bátorságos edínye,
Szántalan istennek nagy irgalmassága,
Mint tengernek fövénye.
Vénségemig téged tisztán megtartottalak,
Hogy te bölcs löttél, azért megáldottalak,
Semmi adományért, semmi félelemért
Én meg sem tagadtalak.
Kiért örök isten én velem oly jól tegyen,
Az én atyáimnak seregében ő vigyen,
Színe eleiben az nagy kínok után
Az én lelkem felvigye.
Te kegyetlen király látom akaratodat,
Ki nem illetníe az te királyságodat,
És nem néznek az éktelen dolgok
Az te királyságodra.
Mondanád meg nekem, ellened mit vétettem,
Avagy néped között mi gonoszt cselekedtem,
Kiért én te tőled pogán fejedelem
Ezeket érdemlettem?«
Az király ezt hallá, haragra indúltaték,
Egy kegyetlen hóhért előhívattata,
Antiokhus előtt lám az Eleázár
Mezítelen vetkezék.
Eleázárt király erőssen kötözteté,
Ostorokkal őtet igen megveretteté,
Kegyetlen kínokkal az ártatlan embert
Antiokhus illeté.
Igen kemén vala Eleázár hitében,
Isten akaratja! ként nem érez testében,
Minden kénja neki álomképen esik,
Nem háborog szívében.
Vérének hullását mindenek látják vala,
Tagja szakadását nagy sokan nézik vala,
De az ő hitében tekölletes vala;
Igen csudálja vala.
Az kénnak nagy voltát állomm a nem szenvedheté,
Erőtelen testét lám a földre leejté,
Azon hálát adván ő az egy istennek,
Nagy hívségét jelente.
Egy a hóhérek között, ki közelben áll vala,
— Nagy hívséget evvel királynak mutat vala,
Eleázár torkát megnyomódja vala,
Igen tapodja vala.
Antiokhus őtet igen kéreti vala,
Hogy az pogán hitre ő mellíek hajlana,
Disznó-hússal ílne, ha azt nem tenníe,
Igen hamar meghalna.
Szóla Eleázár mind az zsidók képében:
»Istennek törvényét igen tartom szívemben,
Útánnam valóknak gonosz példát adni
Nem akarok éltemben.
Az én kínaimnak király végit érheted,
Azért az istennek rajta nagy ítíleti,
Véghetetlen kínnal az Antiokhusnak
Isten ezt megfizeti!«
Nagy büdös állatot orraiban ütének
Az Eleázárnak nagy szenet tétetének,
A szegén martyrnak nagyobb kegyetlen kínt
Oly nagy hamar szerzének.
A szénben béveték, ott imádkozik vala,
Ő segítségére csak istent híjja vala,
Kiről Eleázár immár idvességét
Az kénban várja vala.
»Ímé én levetem a szénben az én testem,
Tarts meg népeidet, légy irgalmas énnekem,
Népeid vétkéjért kérlek örek Isten!
Az kénnal büntess engem.«
Az szóbeszéd közben ám megíge, meghala,
Az király haragja avval semmit nem szóla,
Am felfuhászkodék, igen megharagvék,
Oly igen megindúla.
Az Eleázárnak hét gyermeki valának,
Eszesek valának, igen szépek valának,
Hogy kik egymás után Antiokhus miatt
Nagy kínnal meghalának.
Salmana neve az gyermekek anyjának,
Makabeus neve vala az első fiának,
Abet, Makir, Akáz, Áret, Judás, Jákob,
Nevek hét fiainak.
Eleibe király mind az hetet hívatá,
Az egyik előtte az többit megállatá,
Antiokhus király ott az gyermekeket
Erőssen megrongálá:
»Én tüteket kérlek én szerető fiaim,
Minden jóra intlek legyetek én gyermekim,
Az mit néktek mondok, azt szeretve mondom,
Szerető csomotáim.
Szép személyek vagytok és nagy szép ábrázatóvak,
Az én törvényemet ti meg ne útáljátok,
Nagy birodalmokat én ti nektek adok,
Istenemet valljátok.
Az ti törvénteket már semminek tegyétek,
Az én törvényemet semmire ne vegyétek,
Itt az zsidóságban szerető fiaim
Nevemet viseljétek.
Mert ha ti énnékem szómat nem fogadjátok,
Az én istenemet es ha ti nem valljátok,
Rejátok jövendő kíntól magatokat
Soha nem óhatjátok.
Külömb-külömb kínzó szerszámokat hozatok,
Ahhoz hóhérokat nagy sokakat állatok.«
Az ifjakat ígyen iegeti vala,
Azzal rettenti vala.
Antiokhus őket igen megfenyegeté,
Az ő akaratját őnekik megjelenté,
Kegyetlen kínokkal igen megijeszté
Végre meg is öleté.
Istennek kedvében az gyermekek valának,
Istennek malasztja igen vala ő nálok,
Ők az pogán törvént igen megútálák,
Az istenhez hajlának.
Az kegyetlenségtől ők semmit nem félének,
Mert az egy istennek szeretetiben lőnek,
Sanyaróságától az kegyetlen kínnak,
Ők meg sem ijedének.
Az nagy úristennek országában menének,
Nagy példát hagyának ők a keresztyéneknek,
Hogy mi is ezképen az keresztyén hitnek
Ótalmazói lennénk.
Nem régen költötték ezeket bé énekben,
Úr születése után ennyi esztendőben,
Mikoron írnának az ezer ötszázban,
És negyvenhat esztendében.
Régen ó törvényben vala Jéruzsálemben,
Egy hatalmas király ő nagy kevélségében,
Hogy ki az zsidókat mind öleti vala,
Ő nagy keménségében.
Az királynak neve az Anthiokhus király,
Kit kiűze Egyiptomból Farahó király,
Ki Jeruzsálemet igen elpusztítá,
Pogán kegyetlen király!
Sokszor az zsidókat szeretve kéri vala,
Bálvány-imádásra ő kénszeríti vala,
És az pogán hitre őket inti vala,
És erőlteti vala.
Az zsidók törvényeknek lám az ellene vala,
Antiokhus király ezt is látja vala,
Hogy ők minden kénra és kegyetlenségre,
Örömest mennek vala.
Antiokhus király mikor űlne székiben,
Az zsidókat inté fejenként eleiben,
Hogy ők is élnének az pogán törvényben,
És az ő életíben.
Mikoron a zsidók áldozatot tennének,
Az áldozat közbe disznó-húst szerzének,
És megfenyegette, hogy azzal élnének,
Mind disznó-húst ennének.
Egy jeles bölcs ember a zsidók közett vala,
És az írástudó papok nemzeti vala,
Régi ember vala, igen jámbor vala,
Eleázár pap vala.
Egész zsidóságban esmeretes vala,
Azért Antiokhus előhívatta vala,
Az ő életére ő Eleázárnak
Nagy tanácsot ád vala:
»Kérlek Eleázár fogadd meg beszédemet,
Hogy ha ez világban akarod te éltedet,
És te semmiképen meg ne tarts magadat,
Disznó-hústól étedet.
Mert meg vagyon írván az bölcsnek ő könyvében,
Semmi válogatást ne tegyünk az ételben,
Mert emberek vagyunk és az istennek
Azzal leszünk kedvében.
Nagy éktelen dolog ember törvént szerzened,
És a természetet tenéked megtagadnod,
Az istenek ellen az ő életekben,
Másképen az rendelni.
Azért vesd el tőled az nagy balgatagságot,
Inkább vegyed elő emberi okosságot,
Kérlek meg ne útáld istenek mint adták
Nekünk az szabadságot.
Hogyha hitöd ellen azt te bűnnek tartandod,
A te istenednek ő haragját látod,
Mely erős szag szerént evvel most megbántod,
Haragját elmúlatod.«
Eleázár hallá, az királynak azt mondá:
»Ez tanácsot király vallon neked ki adá?
Hogy te az zsidókat régi törvényekből
Már elszakasztanád.
Az mi törvéninket soha meg nem útáljuk,
És mi az egy istent soha hátra sem hagyjuk;
Az mely törvént nekünk Mózes által adott,
Mindörökké azt valluk.
Semmi amannyiért tőle el ne szakadjunk,
Ezüstért, aranyért mi egyebet nem vallunk,
Félelmekért, kínokért az mi istenünket
Csak meg sem kell tagadnunk.
Az mi eleinkről a törvény rejánk szállott,
Kit a Mózes által isten minekünk adott,
Senki mü közőlünk itt a zsidóságban
Még ebből ki nem állott.
Nem illik én nekem így áldozatot tennem,
Az áldozás közben es disznó-húst szerzenem,
Ez undok állatot nemhogy én megenném,
Sem akarom illetnem.
Az ti írástokat az mienk szidalmazza,
Az ti törvényteket es mindenben gyalázza,
Minden szokástokat és rehelyesteket (?)
Mindenben kárhoztatja.
Az pogánok szoktak nagy sok istent imádni,
Az árnyék világon mindent eleig kévanni,
Az ember halandó, ez világi jótul
Tudja el kell szakadni.
Atyámnak törvénit kell oly igen őriznem,
Az én istenemnek parancsolatit félnem,
Semmi félelemért, semmi adományért
Egyebet nem kell hinnem.
Ha mit akarsz tenned, te én velem azt tegyed,
Ihon az én testem akár ugyan megegyed,
Az én halálomnak a te istenedtől
Bátor írdemit vegyed.
Te kevélységedben látom felfúvalkodtál,
A te istenednek ereiben úgy bíztál,
És az egy istennek választott népére
Ím te előállattál.
Kegyetlenségedben szememet kitolyassad,
Minden tagaimat borotvákkal hasogassad,
Minden tetememet, minden inaimat
Ízről ízre szaggassad.
Az én istenemnek az ő nagy szerelméjért,
Azokat békével elszenvedem kedvéjért
Ábrahám, Izsáknak, régi szent atyáknak
Az ő ígíretekért!«
El-felfuhászkodék Eleázár istenhez
Ragaszkodék akkor istennek törvényéhez,
Mert soha nem hajla holtig Eleázár
Pogán király hitire.
Felszóval ezt mondá: »oh istennek törvénye!
Te vagy én lelkemnek bátorságos edínye,
Szántalan istennek nagy irgalmassága,
Mint tengernek fövénye.
Vénségemig téged tisztán megtartottalak,
Hogy te bölcs löttél, azért megáldottalak,
Semmi adományért, semmi félelemért
Én meg sem tagadtalak.
Kiért örök isten én velem oly jól tegyen,
Az én atyáimnak seregében ő vigyen,
Színe eleiben az nagy kínok után
Az én lelkem felvigye.
Te kegyetlen király látom akaratodat,
Ki nem illetníe az te királyságodat,
És nem néznek az éktelen dolgok
Az te királyságodra.
Mondanád meg nekem, ellened mit vétettem,
Avagy néped között mi gonoszt cselekedtem,
Kiért én te tőled pogán fejedelem
Ezeket érdemlettem?«
Az király ezt hallá, haragra indúltaték,
Egy kegyetlen hóhért előhívattata,
Antiokhus előtt lám az Eleázár
Mezítelen vetkezék.
Eleázárt király erőssen kötözteté,
Ostorokkal őtet igen megveretteté,
Kegyetlen kínokkal az ártatlan embert
Antiokhus illeté.
Igen kemén vala Eleázár hitében,
Isten akaratja! ként nem érez testében,
Minden kénja neki álomképen esik,
Nem háborog szívében.
Vérének hullását mindenek látják vala,
Tagja szakadását nagy sokan nézik vala,
De az ő hitében tekölletes vala;
Igen csudálja vala.
Az kénnak nagy voltát állomm a nem szenvedheté,
Erőtelen testét lám a földre leejté,
Azon hálát adván ő az egy istennek,
Nagy hívségét jelente.
Egy a hóhérek között, ki közelben áll vala,
— Nagy hívséget evvel királynak mutat vala,
Eleázár torkát megnyomódja vala,
Igen tapodja vala.
Antiokhus őtet igen kéreti vala,
Hogy az pogán hitre ő mellíek hajlana,
Disznó-hússal ílne, ha azt nem tenníe,
Igen hamar meghalna.
Szóla Eleázár mind az zsidók képében:
»Istennek törvényét igen tartom szívemben,
Útánnam valóknak gonosz példát adni
Nem akarok éltemben.
Az én kínaimnak király végit érheted,
Azért az istennek rajta nagy ítíleti,
Véghetetlen kínnal az Antiokhusnak
Isten ezt megfizeti!«
Nagy büdös állatot orraiban ütének
Az Eleázárnak nagy szenet tétetének,
A szegén martyrnak nagyobb kegyetlen kínt
Oly nagy hamar szerzének.
A szénben béveték, ott imádkozik vala,
Ő segítségére csak istent híjja vala,
Kiről Eleázár immár idvességét
Az kénban várja vala.
»Ímé én levetem a szénben az én testem,
Tarts meg népeidet, légy irgalmas énnekem,
Népeid vétkéjért kérlek örek Isten!
Az kénnal büntess engem.«
Az szóbeszéd közben ám megíge, meghala,
Az király haragja avval semmit nem szóla,
Am felfuhászkodék, igen megharagvék,
Oly igen megindúla.
Az Eleázárnak hét gyermeki valának,
Eszesek valának, igen szépek valának,
Hogy kik egymás után Antiokhus miatt
Nagy kínnal meghalának.
Salmana neve az gyermekek anyjának,
Makabeus neve vala az első fiának,
Abet, Makir, Akáz, Áret, Judás, Jákob,
Nevek hét fiainak.
Eleibe király mind az hetet hívatá,
Az egyik előtte az többit megállatá,
Antiokhus király ott az gyermekeket
Erőssen megrongálá:
»Én tüteket kérlek én szerető fiaim,
Minden jóra intlek legyetek én gyermekim,
Az mit néktek mondok, azt szeretve mondom,
Szerető csomotáim.
Szép személyek vagytok és nagy szép ábrázatóvak,
Az én törvényemet ti meg ne útáljátok,
Nagy birodalmokat én ti nektek adok,
Istenemet valljátok.
Az ti törvénteket már semminek tegyétek,
Az én törvényemet semmire ne vegyétek,
Itt az zsidóságban szerető fiaim
Nevemet viseljétek.
Mert ha ti énnékem szómat nem fogadjátok,
Az én istenemet es ha ti nem valljátok,
Rejátok jövendő kíntól magatokat
Soha nem óhatjátok.
Külömb-külömb kínzó szerszámokat hozatok,
Ahhoz hóhérokat nagy sokakat állatok.«
Az ifjakat ígyen iegeti vala,
Azzal rettenti vala.
Antiokhus őket igen megfenyegeté,
Az ő akaratját őnekik megjelenté,
Kegyetlen kínokkal igen megijeszté
Végre meg is öleté.
Istennek kedvében az gyermekek valának,
Istennek malasztja igen vala ő nálok,
Ők az pogán törvént igen megútálák,
Az istenhez hajlának.
Az kegyetlenségtől ők semmit nem félének,
Mert az egy istennek szeretetiben lőnek,
Sanyaróságától az kegyetlen kínnak,
Ők meg sem ijedének.
Az nagy úristennek országában menének,
Nagy példát hagyának ők a keresztyéneknek,
Hogy mi is ezképen az keresztyén hitnek
Ótalmazói lennénk.
Nem régen költötték ezeket bé énekben,
Úr születése után ennyi esztendőben,
Mikoron írnának az ezer ötszázban,
És negyvenhat esztendében.
A vers dallama
Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.
A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.
Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.