Sztárai Mihály, Mostan való időben, ezerötszázötvenhatban (RPHA 1020)

Irodalomtörténet Poétika Források
Incipit: Mostan való időben, ezerötszázötvenhatban
RPHA-szám: 1020
Szerző: Sztárai Mihály A verset a szerző látta el névmegjelöléssel. Az akrosztichonban: Starinvs Michael
Cím: História Cranmerus Tamásról
Változat:
A szereztetés ideje: 1560 A kolofonban: Ezerötszázhatvanban, az nyomorult esztendőben
A szereztetés helye: A kolofonban: Laskón
Pro domo: John Fox művének kiadása: Basel, 1559. p. 708.
Akrosztichon: A versnek van akrosztichonja. MICHAEL STARINVS DE VITA THOMAE CRANMERI ARCHIEPISCOPI CANTVARIENSIS FIDELISSIMI PERPETVAE MEMORIAE ERGO FIDELITER FECIT
Kolofon: A versnek van kolofonja.
A versforma fajtája: Szótagszámláló, izostrofikus vers.
Versforma: a14(7,7), a14(7,7), a14(7,7), a7, a14(7,7), a7
Keresés erre a rímképletre
Keresés erre a szótagszámra
Nótajelzésként: Sok históriát, tudom, hallottatok már sokszor (RPHA 1255)
Drága dolgot beszélek, kérlek, meghallgassátok
(RPHA 0289)
Dallam: A vers énekvers. RMDT1/749, RMDT1/756
Terjedelem: Terjedelem: 107 versszak
Irodalmi minta: John Fox: Rerum in Ecclesia gestarum ... commentarii
Műfaj: [ vallásos (001) > história (002) > leíró v. értekező (005) > prédikációs ének (010) ]
[ vallásos (001) > história (002) > elbeszélő (004) > egyháztörténeti kivonat (300) > közel kortársi (301) ]
Felekezet: 100% evangélikus (2 db)
Változat:
Szöveg Dallam A szöveg forrása:
Sztárai Mihály
HISTÓRIA CRANMERUS TAMÁS ÉRSEKNEK AZ IGAZ HITBEN VALÓ ÁLLHATATOSSÁGÁRÓL, KI MIKOR AZ PÁPA TUDOMÁNYÁT HAMISOLNÁJA, ANGLIÁBAN MÁRIA KIRÁLYNÉ ASSZONY ÁLTAL SZÖRNYÜ HALÁLT SZENVEDETT

Mostan való üdőben, ezer ötszáz ötvenhatában,
Az Ánglia országnak tengernek szigetében,
Nagy sok keresztyéneket megégetének tűzben,
Világ dühösségében,
Az kik nem bíznak vala az pápa szentségében,
Hanem csak egy Istenben,

Istennek szent fiában, az Jézusban Krisztusban,
Az szentlélek Istenben, mint vagyon az Crédóban,
Hű köresztyének lévén az Anyaszentegyházban,
Igaz mártéromságban,
Krisztusnak vallásában meg nem tántorodának
Sebes tűznek lángjában.

Cranmerus Tamás érsek egyik közűlek vala,
Ki az Krisztus neveért akkor szenvedett vala,
Jámbor nemzete vala, ez világra jütt vala,
Hogy immár írnak vala,
Ezer négyszáznyolczvanban és kilencz esztendőben,
Mátyás királ éltében.

Hogy immár gyermekségéből felnevekedett vala,< br/> És tizennégy esztendős korában jutott vala;< br/> Az Cantuáriában tanulni bément vala,< br/> Hol fű oskola vala, —
Minden igaz tudomány nagy homályban, setétben
De lám akkoron vala.

Azonközben Erázmus szép könveket ír vala,
Kinek ő deáksága nagy csodálatos vala;
Papokat, barátokat, az gyenge apáczákat
Nagyon gyomlálja vala,
Kinek az ű könveit jámbor Cranmerus Tamás
Igen olvassa vala.

Ezután Luter Mártont hogy az Isten támasztá,
Ki által szent ígéjét nyilván predikáltatá,
Az pápa tudományát véle megcsúfoltatá,
Sokkal megútáltatá:
Cranmerus Tamás akkor harmincz esztendős vala,
És igen tanul vala.

Lám ű nagy sok könyveket mindvégig olvas vala,
Külömb-külömb dolgokat azokból jegyez vala,
Nagy erős elméjével elrendeli vala
És külen írja vala;
És harminczöt esztendős hogy immáran ű vala,
Fű doktorrá lött vala.

Sőt akkor Ángliában Herkules királ vala,
Az bátyja feleségét az ki elvette vala,
Károly császár anyjának az asszon nénje vala,
Neve Katalin vala,
És tűle az királnak egy átkozott leánya,
Neve Mária vala.

Tudó nagy eretnekül ű véle lakik vala,
Az atyja az pápátul néki megnyerte vala,
Nagy sokan az országban nem igazolják vala;
Király hallotta vala,
Azért fű doktorokat, két fű oskolában
Öszvegyűjtette vala.

Az Cantabrigiában hat fű doktort választa,
És az Oxoniából ismét annyit választa,
Az tizenkét doktornak ítíleti ez vala,
Hogy Isten ellen volna,
De pápa hatalmával, azért jóvá tehetné,
Néki megengedhetné.

Rajta csodálkozának, kik ily dolgot hallának,
Nagyobb hatalma volna hogy Istennél pápának.
És ebben hírt adának az Cranmerus Tamásnak,
Ki akkor hon nem vala;
De hogy haza jütt vala, ű mind az doktorokat
Lám megcsúfolta vala.

Istennek ű törvényét pápa meg nem bonthatja
És senkinek kedveért azt meg nem lágyíthatja,
Azt mit Isten megtiltott szabadon nem hagyhatja,
És az mit meg nem tiltott
Ezt ű meg nem tilthatja, nincsen arra hatalma,
Bátor senki ne mondja.

Nagy szépen megigazlák ezt ottan az doktorok,
Az többi mégis vakul, noha nincs mit mondaniok;
Az király hogy ezt hallá, Tamás doktort hívatá,
Beszédét meghallgatá,
Néki megparancsolá, véle ez beszédeket
Nagy szépen megíratá.

Választá Galliában az Francziaországban,
Doktorokkal egyemben Párizs oskolájában,
És minden fű helyekre, hol doktorok valának,
Egyenlő társaságban,
Vélek szemben lennének mindenütt, ez dolognak
Igaz meglátásában.

Sok helyen az doktorok igen tétoázának,
És sokan pápa mellé ű közzűlök szóllának,
Az Isten ellen néki űk hatalmat adának,
Kiben mind hazudának,
Azért Tamás doktortul mind megcsúfoltatának,
Ellene nem mondhatnának.

De mikor ezt meglátá az király fű szolgája,
Ki azon követségben az doktorokkal vala;
Levelében királnak nagy szépen megíratá,
Tamás doktort ajánlá,
Hogy ű az doktorokat minden igazságával
Nagy szépen megcsúfolá.

Ezt megértvén az király, Tamás doktort választá,
Egyedűl az dologban az császárhoz bocsátá.
Károly császár akkoron Bécs felé indult vala;
Török császár jű vala,
És immár az községet igen vítatja vala,
Károlt nem várta vala.

Utában Tamás doktor sokakkal beszél vala,
Az hol bölcs doktorokat széllel találhat vala,
Az Károly udvarában Cornelius Agrippa
Igen bölcs ember vala,
Ki az Tamás doktornak ugyanezen dologra
Ekképpen felelt vala:

«Igaz az te beszéded, nem mondhatok ellened,
De pápátul, császártul kell neked is függened;
Én is ezent vallanám, ha ezektel nem félnék,
Szabadon beszélhetnék,
Hogy igaz beszédemért két nagy úrnak én fejem
Haragjában ne esnék!»

Tamás doktor mikoron az császárhoz ment vala,
Ez dolgokat előtte megbeszéllette vala;
Az császár ez dologra választ ű nem tött vala,
Az pápára hallaszta;
Király hallotta vala, Tamás doktort nagy hamar
Hozzá hívatta vala.

Azonnal űtet küldé Romában a pápához,
Hogy meglátná onnan is minémű választ hozna.
Tamás doktor elmene, bízván az igazsághoz
Mint egy erős kűfalhoz,
Pápával szemben lévén, mene fű oskolában
Az pápa doktorihoz.

Tartának nagy sokáig ellent néki doktorok,
De végre nem lén osztán nékik mit mondaniok,
Ekképpen felelének mint elébbi doktorok,
Sok udvari hazugok:
Isten tiltotta tudjuk, pápa megengedheti,
Mind fejenként azt valljuk.

Hamisságból igazat mert lám csak ű szerezhet,
Igazból hamisságot ű hatalmával tehet,
Senki, hatalma előtt világon el nem mehet,
Senki ellen-beszédet
Ű néki nem felelhet,
Tűle számot nem vehet.

Onnan el haza jüve, az királnak megmondá,
Királ fű érsekségét az királ méki adá;
Az ő fű városában az Cantuáriában
Azonnal megszállítá.
Cranmerus Tamás érsek annál inkább az pápát
Szabadon hamisolá.

Megírá nagy szép renddel kicsinded krónikában,
Hogy az pápa hamisan jutott ily uraságban,
Semminemű dolgában, az Isten mondásában,
Bízott dekrétomában;
Ne légyen azért néki többé semmi hatalma
Az Anglia országban.

Az király megolvasá az könyvet, megigazlá,
Az pápának hatalmát Angliában megtiltá,
Senki többé törvényét az pápának ne venné,
Semmiben ne tisztelné,
Az pápának adóját senki az Angliában
Többé de ne merné.

Ez adót ravaszsággal az pápa nyerte vala,
Az régi királoktul, kiket ű megcsalt vala,
Hogy minden esztendőben háztul tíz pénz adnának
Az kik külön volnának.
Erre az Angliában az ű adószödői
Nagy sok helen valának.

Csakhamar törvénynapot az király erre hagya,
Őmagát ítéletre az két érsekre hagyá,
Az Cranmerus Tamásra, Gardineus Istvánra,
Istennek mondására,
Királné asszony kedig mégis vevé ű dolgát
Az átkozott pápára.

Ravasz pápa hatalma, de lám már nem fog vala,
Azért asszonyt királtul elválasztották vala,
Az királ jámbor személt házasúl elvött vala,
Az kinek neve vala,
Az Anna Belonia, igaz keresztyén vala;
Pápa azt bánja vala.

Az Gardineus István csak képmutató vala,
De szível az pápához mégis ű vonszon vala;
De csak Cranmerus Tamás igaz szível jár vala,
És nem nyughatik vala,
Az pápának bálványit az ű érsekségéből
Kitisztította vala.

Nem elégedett azzal, szóla ű az királnak,
És az országban való nagy hatalmas urakkal,
Az Isten tisztöletit oly nagy szép rendtartással
Egyenes szent írással;
Hagynának napot arra, mely napon azt meglátnák
Az igaz doktorokkal.

Megengedé az királ mind az egész országnak,
Azért mind bégyűlének kik fő népek valának,
Doktorok szent írásból mind igazat vallának,
Egy szép könyvet írának,
És kezek írásával az könvnek bizonságot
Űk mindnyájan adának.

Ez dolog visszatetszik Gardineus Istvánnak,
Az ki az ű szívében szolgál vala pápának,
De nem mondhat ellene ű keze írásának,
Bizonságot tőn annak,
Azután alattomban ű nagy sokat szól vala
Az tudatlan királnak.

Régi hitit ne hagyná, az szenteket imádná,
És az átkozott misét térden állva imádná,
Az papok házasságát, mindent megtiltana,
Az gyonást helyén hadná,
Az Krisztus vacsoráját egy személ alatt adná,
Foggal testét rágatná.

Igen hamar az király ezeket megíratá,
Országában mindenütt nagyon megkiáltatá,
Valaki az dolgokat ű véle nem vallandná,
Nyilván értte meghalna,
Mert noha ű az pápát egyképpen tétoáztatná,
Tévelgését tartaná.

Azonnal választata mindenütt czirkálókat,
Kik mindenütt öletnék az igaz tanítókat,
Egész nyolcz esztendeig tűz égeté testeket
Nagy sok keresztyéneknek,
Kik mind holtiglan vallák igaz tudományát,
Krisztust megváltójokat.

Reá Isten gondola, ím az királ meghala,
Az fia Edomandus ű utána marada,
Igaz keresztyén vala, az atyja bolondságát
Hátra hogy hatta vala,
Istennek szent ígéjét mindenütt országában
Predikáltatja vala.

Csak kevés ideiglen országában él vala,
Hat esztendő elmúlván világból kimúlt vala,
Az ország az átkozott Máriára száll vala,
Mint atyja hatta vala;
De az fia helyette atyjának unokáját
Az Johannát választá.

Hátraveté Máriát, úgymint atyjának fattyát,
És még annak felette ű eretnek leányát,
Jól tudja vala ihát, mint szeretné az pápát,
Pápának tudományát,
Azért dühességétel erőssen félti vala
Holta után országát.

Im az egész országban nagy pártolás indúla,
Pápa álnakságából az Mária regnála,
És az igaz örökest Joannát megfogatta,
Fejét vétette vala.
Az Cranmerus Tamásra es igen nagy haragja
Titkon ű néki vala.

Ezönben nagy hamis hírt ű reá támasztának,
Hogy már ű is ellene mondana igazságnak,
És felfogadta volna az királné asszonnak,
Hogy ű misét mondana
Atyjafia lelkéjért; csak néki kegyelmezne,
Mindent hátra mondana.

Pokolbéli ördegnek tagai azt hirdeték;
Az Cranmerus Tamásnak mikor fülében esék,
Ez dolgon ű szűvében igen megháborodék,
Ugyan megkeseredék,
Azonnal nagy szép vallás és felelet ű tűle
Mindeneknek adaték:

Jól tudja minden ember én igaz vallásomat,
Soha meg nem tagadom én igaz vallásomat,
És érette nem szánom én szörnyű halálomat,
Látjátok írásomat,
Az igaz ítíletre azért hagyom magamat,
Valaki megczáfolhat.

Senki azért éntűlem misemondást ne várjon,
Sőt az királné asszony csak arra napot hagyjon,
Hogy valaki akarja, én vélem szemben álljon,
Vélem megdisputáljon,
Misének hamisságát, Istennek ígéjével
Nyilván megbizonyítom.

Csakhamar ez levelet széllel hordozták vala,
Az királné asszonnak kezében jutott vala,
Annál inkább ű reá asszony haragudt vala,
És megfogatta vala,
Azután az tömlöczből űtet Oxoniában
El-béküldette vala.

Oly igen parancsola ű az fű doktoroknak,
Hogy Cranmerus Tamással űk mind szemben álljanak,
Semmit ne gondoljanak, mind reá rohanjanak,
Nagy jutalmat várjanak,
Hogyha kiáltásokkal ingyen szólni se hagynak
Az Cranmerus Tamásnak.

Pokolbéli ördöggel Mária rakva vala,
Cranmerus Tamás vérét űk szomjúhozzák vala,
De törvénnek színével űt háborgatja vala,
Halálra vonsza vala,
Az mint régen szívében anyja választásáért
Ű elvégezte vala.

Im az pápa doktori véle szemben állának,
Semmi igaz beszédnek lám űk helt nem adának,
Mint egy paraszt törvémben egymás előtt zajának,
Ingyen szólni sem hadnak,
«Eretnek vagy te» — ugymond, untalan néki mondják,
Az Cranmerus Tamásnak.

Cranmerus Tamás űket ottan megköti vala,
Mikor csak egy keveset szólnia hadnak vala,
Mindazáltal doktorok lám azt kiáltják vala:
Meggyőztük igazsággal!
Azért ismég hóhérok űtet tömleczre vivék
Igen nagy hamarsággal.

Az nagy erős tömleczben két esztendeig tarták,
És minden időben nagy sokszor megkésérték,
Hogyha valamiképen véle ezt tehetnének,
Hogy visszatéríthetnék;
Mindazáltal azután más okkal megöletnék,
És dolgok jobban esnék.

Nagy sok keresztyéneknek mert ezzel szívet adna,
Hogyha ilyen vallásban Érsek nyilván meghalna,
Az pápa birodalma annál inkább romlana,
Sokaknak példát adna;
De ha tagadást tenne, azért ugyan meghalna,
Sokat botránkoztatna.

Tudós ravasz doktorok, pápa után hazugok,
Ez dologban valának legelső felajtárok,
De hogy láták, hogy semmit nem fog ő hazugságok,
Jüvének az barátok:
Spanyol frater István és Theuricus Sidallius
Lűnek ebben dolgosok.

Valamely ember után az ördög elinduland,
És az ő hatalmával ő néki nem árthatand,
Ugyanazon dologra barátot előrántand,
És ha ez nem árthatand:
Egy vén agnőt előránt, ki ördögnél barátnál,
Mindeniknél többet rant.

Az tömlöczben Érsekhez ezek jüvélnek vala,
És néki barát módra űk hízelkednek vala,
Ne vesztené ű magát és az ű méltóságát,
Untalan mondják vala.
Az királné asszontul néki minden kegyelmet
Nagyon ígérnek vala:

«Rettenetes az halál, és te nagy kárt vallanál,
Ha ilyen méltóságtul te mostan megfosztatnál,
Az te bölcsességeddel mindennek használhatnál,
Hogyha élni akarnál;
Érsek, nem vagy oly vén, ember sokáig ez világon
Ezután maradhatnál.

Jól meggondold magadat, tekénts az nagy urakat,
Kik téged úgyan szánnak mint tulajdon magokat,
Mondjuk mostan tenéked azoknak ű számokat,
És jó akaratjokat,
Erre kérnek mindnyájan mint szerelmes urokat
És nagy jó barátjokat.

Ez egyházi kenyérrel ha élni nem akarnál,
Ez országban valahol megmaradni akarnál,
Az királné asszontul bízván minden jót várnál,
Valamit te kévánnál,
Csak egy kevés beszéddel, ímez egynihán ígéknek
Kezeddel alá írnál!»

Nagy álnakul egy kártán űk ezt megírták vala,
Miképpen az igazat hátra mondatják vala,
Ez úgymond nem nagy dolog, nagy sokszor mondják vala,
Csak azt kévánják vala,
Hogy vagy három ígével az ű nevét az alá
Kezével aláírja.

Sokáig az érseket meg nem csalhatják vala,
De végre az beszéddel már meguntatták vala,
És avagy hogy több üdőt még azután vár vala,
Avagy hogy gyarló vala,
Az tagadó levélnek lám tulajdon kezével
Ő alája írt vala.

Isten ezt így engedé, senki magát ne hinné
Emberek gyarlóságát inkább kijelentené,
Pápa sok csalárdságát inkább kijelentené,
És mi előnkben vetné,
Hogy minden hű keresztyén, ez példából ő magát
Jól eszében vehetné.

Sietnek nagy örömmel ő keze írásával,
Szömben lőnek asszonynyal, az királné asszonynyal,
Colus doktort az asszony lám azontúl hívatá,
Néki megparancsolá,
Hogy jól reá tanulna Cranmerus halálára,
Napját annak megmondá.

Fűfű nagy uraknak is mindenive izene,
Hogy mindenik népével akkoron jelen lenne,
Mikor Cranmerus Tamás szörnyű halált szenvedne,
Hogy indulás ne lenne,
Senki ebben egyebet még fejeért se tenne,
Ha néki híve lenne.

Immár hogy az halála napja közelget vala,
Colus doktor egy nappal előbb hozzá ment vala,
Igen kérdezi vala,
Ha az keresztyénségben ő állhatatos volna? Cranmerus ezt felelé, hogy napról napra abban
Ő gyorsabb s erősb volna.

De az ű haláláról az doktor nem szól vala,
És más napon jó reggel ismég hozzá jütt vala,
Hogyha nála pénz volna? Colus kérdezi vala.
Cranmerus felelt vala:
Egy pénzem sincsen nékem. Ám tizenöt aranyat
Doktor néki ad vala.

Ezt úgymond szegényeknek hamar elosztogassad,
És ezennel tömlöczből szabadúlásod várjad;
Az te fogadásodat meglássad hogy megálljad,
Az régi hitet valljad,
Az mit eddig vallottál, azt mind hátra tagadjad
És az pápával tartsad.

Lám az ilyen beszédekből Érsek sokat ért vala,
Minden álnakságokat es általlátja vala.
Colus doktor elmene, ismét ravasz barátok
Hozzája jüttek vala,
Az mit hátramondana, renddel megírták vala,
Érsek azt látja vala.

Ismét kezeírását az alá kérik vala,
Hogy annak mássát venné, arra is intik vala,
Az érsek mindezeket megcselekedte vala,
Mert ő jól tudja vala,
Hogyha ezt nem míelné, tahát az község előtt
Szabadon nem szólhatna.

Sőt magának egy kártyán lám az Érsek ír vala,
Nagy szép intést, könyörgést, kit községnek írt vala,
Az ű igaz vallását hogy minden meghallaná,
Látja már hogy meghalna,
Az kártyát kebelében ő elrejtette vala,
Hogy oztán elővonná.

Sok népek az várasban erre bégyűltek vala,
Nagy urak seregekkel immár eljüttek vala,
Örvendnek az pápások, mert űk azt vélik vala
Hogy ű tagadást tenne;
De az hű keresztyének semmiképpen felőle
Lám azt nem vélik vala.

Im azonnal tömlöczből az Érseket kihozák,
Két barátot melléje mint két ördöget adák,
Azok menvén mellette erősen birbitélnek,
Tanácsok elölmennek;
Előtte az fűbíró, ezképpen az tömlöczbel
Nagy módjával felmenének.

Már az templom ajtaján, hogy bémentenek vala,
Az Simeon énekét barátok mondják vala,
Érseket magas helre űk felállatják vala,
Honnan láthatják vala;
Colus doktor ellenben immár felállott vala,
Nagyon predikál vala.

Igen nagy keservesen Érsekre néznek vala,
Az kik annak előtte űtet ismerték vala,
Rosszas ruhában vala, rosszas az beretroma,
Nagy vén szakálla vala;
Úgy mint egy pölöngérben sok nép előtt áll vala,
És imádkozik vala.

Patvaros Colus doktor reá prédikál vala,
Űtet szernyű halálra méltónak mondja vala,
Mert noha megtért volna, azért másolta volna;
Hogy kiért méltó volna,
Nagy sok szent írásokkal ennyi sok jámbor előtt
Kit megbizonyítana.

Ezképpen az Dávidot az Isten megbünteté,
Noha az ő bűneit néki megbocsátotta,
Országából elvitte, méltóságát elvette!
Az többit meg nem mondá,
Hogy az Isten Dávidnak mikoron megtért volna,
Királságát megadá.

Rágalmazó beszéddel őtet rútolja vala,
Az királné asszonytul hitlennek mondja vala,
Hogy az anyját királtul, az pápának ellene
Elválasztotta vala;
És nagy sok eretnekség mind az egész országban
Tűle áradott volna.

Panaszképpen ő reá nagy sokat okád vala,
Mindenképpen halálra űtet kárhoztattatá,
Nagy bűntelen bűnössé mindenben teszi vala,
És ímezt mondja vala:
Hogy több dolga is volna, kiket ő mostanában
Községnek nem mondana.

Ezután az községet ő nagyon inti vala,
Róla példát vennének, mindennek mondja vala,
Mert ha ilyen nagy úrnak nem kegyelmeztek volna,
Az ő dolgok mint volna,
Hogyha ilyen vetekért az királné asszonnak
Bévádoltattak volna.

«Tudjátok ez mely nagy úr vala az király után,
Hogyha nem indul vala az nagy eretnekség után,
Most nagy úrból közember és nagy úrból ő fogol,
Kedvesből halál fia,
Rosszas és torza-borza, kinél már nyomorúltabb
Ez világon nem lehet.»

Végre az ő beszédét az Érsekre fordítá,
Hogy kétségben ne esnék űt igen bátorítá,
Krisztus mellett keresztfán az tolvajt meggondolná,
Isten megbocsátana,
Holta után lelkeért ő az ő társaival
Sok miséket mondana.

Azután az Istennek nagy hálákat ád vala,
Hogy ily nagy tévelgésből megtérítette vala.
Az Érsek azonközben sok könyvet hullat vala,
Sír, fohászkodik vala;
Az ég felé felnézvén, két kezét felemelvén
Nagyon könyöreg vala.

El-végre Colus doktor községnek mondja vala,
Érsek szavát hallanák, mind arra inti vala;
Érseket is azonban megszólította vala,
Hogy abban megállana,
Mit kezeírásával ű felfogadott volna,
Mindent hátra mondana.

Már hogy az Colus doktor hallgatni kezdett vala,
Az Érsek is felkelvén községnek mondja vala,
Hogy ő nagy bűnes volna és egy nagy bűne volna,
Kit végre megmondana:
Minden ember azonnal érette imádna,
Néki megbocsátana.

Ezután kebeléből kárthát kivötte vala,
Az egész község előtt mezít fővel áll vala,
Csak egy hajszál ő fején lám immáran nem vala,
Mert ő vén ember vala;
Mindeneknek hallotára az felséges Istennek,
Igen könyöreg vala.

ORATIO THOMAE CRANMERI.

«Meghallgassad Úristen az én könyörgéssemet,
Én mennyei szent atyám ne nézd én béneimet,
Az te szent fiad által fogadj hozzád engemet,
Vigasztalj meg engemet;
Az te szent lelked által, ez utolsó órában
Bátoríts meg engemet.

Oly igen vétkes vagyok, de te hozzád folyamok,
Mert ótalmat magamnak csak te nálad találok,
Nagy irgalmasságodban és igaz hittel bízok,
Te szárnyad alá állok;
Szent fiadtul tanultam az én imádságomat,
Kivel most imádkozok!»

Renddel az imádságot már elmondotta vala,
Az községet azután ezképpen inti vala:
«Én halálom óráján intésemet halljátok,
Istent ne útáljátok,
Sőt inkább ez világot mind ti hátra hagyjátok,
Hogy el ne kárhozzatok.

Isten után királnak, az királné asszonnak
Nagy hűséggel mindenben ez földen szolgálljatok,
És igaz szeretettel egymáshoz járuljatok,
Ne haraguskodjatok:
Kazdagok szegényeknek inkább adakozzatok,
Senkit meg ne csaljatok.

Az én órám látjátok, mint vagyon az én dolgom,
Világtul meg kell válnom, el kellene kárhoznom,
Hogyha most én igazat nem akarnék vallanom,
És az Istenben bíznom;
Halljátok én vallásom, semmi legyen ezelőtt
Én beszédem, írásom:

Én hiszek az Istenben, mindenható atyában
Mennynek, földnek, tengernek az ő teremtőjében,
Hiszek az igaz hitben, és minden ágazatját,
Igaz magyarázatját
Nagy sok szent prófétáknak és az apostoloknak,
Hiszem az ű írását.

Ennékem egy nagy vétkem vagyon, majd megjelentem,
Kiért az én jobb kezem az tűzben megbüntetem,
Nem kellett volna nekem világhoz ragaszkodnom,
Hamisság alá írnom;
Én kezem írásával megismert igazságot
Féltemben megtagadnom.

Ravasz római pápát mint ördögnek ő tagját,
Nem tisztelem, nem vallom ő hamis tudományát,
Megírtam az kis könyvben az Krisztus vacsoráját,
Igaz magyarázatját;
Azzal mind elrontottam az pápának miséjét,
Ő hamis áldozatját!»

Gondolkodni kezdének és elámékodának
Az pápának doktori, kik ott jelen valának,
Hogy nagy reménségekben űk csalatkozának,
Igen megharagvának,
Mert láták hogy immáran semmiképpen ő néki
Többet nem árthatának.

Oly igen morgolódnak és reá panaszkodnak,
Hamis hitű, csalárdú jámbor Érseknek mondják.
Érsek nékik azt mondja: «de ne haragoskodjatok,
Mert igaz hitű vagyok,
És hogyha nem bánnátok, én az hamis pápáról
Néktek majd többet mondok!»

Fölrohanának ottan kába bolond doktorok:
«Eretnek beszédedet hallani sem akarjuk!»
Torkát bédugaszolják, onnat feljül leránták
És viszik az barátok;
Azután taszigálják, az jámbort szidalmazzák
Mint latrok és tolvajok.

Im az kénvalló helre hogy már jutottak vala,
Istennek térden állva Érsek könyöreg vala,
Azután ruhájából ű levetkezett vala,
Csak egy imegben vala.
Az imeg mind talpiglan az Érseknek ű testét
Lám béfedezte vala.

De mezít fővel, lábbal ő előttek áll vala,
Még az ellenségi es rajta szakadnak vala,
Az barátok mellette mégis forgódnak vala,
Sokat hazudnak vala;
De semmit az Érsekben ő nagy hazugságokkal
Űk nem kaphatnak vala.

Ezönben az Sidallus őt pirongatja vala,
Hamis hitű csalárdnak Érseket mondja vala,
Senki véle ne szólna, erősen tiltja vala,
És ímezt mondja vala:
Hogyha ezt tudta volna, ennyi sok jó beszédet
Ő rá nem vesztett volna.

Lám tisztes vén emberek ott közel állnak vala,
Kezét nyújtván az Érsek kiktül bulcsúzik vala,
Azután az oszlophoz lánczczal kötözték vala,
Környűle tűz ég vala;
Előszer is jobb kezét ű nagy állhatatosan
Az tűzre tette vala.

Igen nagy bátorsággal tűzzel bünteti vala,
Az ég felé nagy gyakran és ő felteként vala:
«Én uram Jézus Krisztus, fogadd az én lelkemet!»
Felszóval mondja vala.
Ezképpen jámbor Érsek, igaz hit vallásában
Világból kimúlt vala.

Tudjátok az Heródes mint cselekedik vala,
Körösztelő szent Jánost ki megölette vala?
Eretnek lánya miatt annak is ő halála
Az tűz után lött vala.
Cranmerus Tamásnak is az ő szernyű halála
Lám ezképpen lött vala.

Egész három esztendeig mind azt mívelte vala,
Hogy osztán pápa által asszony férhez ment vala,
Károlnak fia Fülep herczeg elvette vala,
Annál kegyetlemb vala;
Nagy sok keresztyéneket mindez egész országban
Megégettetett vala.

Renddel az ű neveket egy nagy könyben beírtak,
Kik az Krisztust igazán sebes tűzben vallották,
Özvegyek, menyek, szűzek, nagy fű asszonyállatok
Azok közett voltanak,
Bátorsággal, örömmel kik a Krisztus neveért
Nagy sokan megholtanak.

Fű püspekek közzűlek szintén negyvenen voltanak,
Az Hugo Latamerus és az Miklós Ridleus,
Az bölcs Hoperus János, Robertus Ferrarius.
Sok tanító doktorok,
Mint az Rigerus János, tudós Philpotus János
És az Brasordus János.

Ezek után szenvede az Rolandus Taylerus,
Likardus Cardmakerus, az Robertus Gloderus,
Túdós Blandius János, Tamás doktor,
Heodus Lorius, doktor Sanderus,
Szántalan sok községgel az Krisztusnak neveért
Mind halált szenvedének.

Csak hamar az Úristen ám reá gondolt vala,
Az átkozott Mária világból kimúlt vala,
Ő kegyetlen szolgái és püspeki, doktori
Mind megholtanak vala,
Ezerötszáz ötvenben és az nyolcz esztendőben
Hogy immár írnak vala.

Jámbor hű keresztyének, kik széllel búdosának,
Sok püspökek, doktorok az kik véle voltanak,
Ismét az Angliában mind haza szállottanak,
Istennek hálát adának,
Egyemben országostul az vérszopó pápának
Űk mind ellene mondának.

Tanulságul az Laskón ezt beírták versekben,
Ezer ötszáz hatvanban az nyomorult esztendőben,
Hogy minden hű keresztyén tekintsen az tűkerben,
Bízzék csak az Istenben.
Az Úristen megtartsa az még szinte akarja
Világ dühességében.