Sztárai Mihály, Mostan emlékezzünk a keresztyénekről (RPHA 1015)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Mostan emlékezzünk az keresztyénekről,
És ó törvénybéli sok hitetlenekről,
Az Ákháb királyról, hitetlen királyról,
Illyés prófétáról, Isten emberéről.

Igen gonosz vala zsidó Ákháb királ
Mint az önnön atyja gonosz Ambri királ.
Ez nem elégedék annyi gonoszsággal,
De megházasodék egy pogán asszonnyal.

Csakhamar elvévé pogán király lányát,
Az Jézabél asszont, Methaal leányát,
És az Bál-istennek adá önnen magát,
Őt imádja vala és az ő oltárát.

Hogy ezt a szent Illyés lám nyilván meghallá,
Isten felindítá, hozzá méné, szóla:
«Él az nagy úristen hogy eső nem lészen,
Még Istenhöz való térésünk nem lészen.»

Azonnal szent Illyés Istentől viteték,
Az Karith víz mellett szépen helyhezteték,
És az hollók által Istentől tartaték,
Végre az folyóvíz lám megszáraztaték.

És akkor az Isten szent Illyésnek monda:
«Menj el Sareptába, az pogán városba,
Mert megparancsoltam egy özvegy asszonnak,
Hogy tégedet tartson, ételt ád magadnak!»

Legottan felkele szent Illyés, elmene,
És az város kővül asszont elöllelé,
Hogy az kapun kővül ő fát szedegetne,
Azonnal ő tőlle vizet innya kére.

Sietvén az asszony a vízért futamék,
De az szent Illyéstől ismét szólíttaték,
Egy falat kenyeret hogy kezébe hozzon.
Felele ő néki, ezt monda az asszony:

«Tudja azt az Isten hogy nincsen kenyerem,
Hanem az viderben csak egy marok lisztem,
És korsómban vagyon egy kicsin olajom,
Ím fát szedegetek, hogy én azt megsüssem.

Azt az én fiammal hogy ketten megegyem,
Éhségnek halálát ő véle szenvedjem!»
Felele szent Illyés, az asszont bíztatja:
«Egy szálat se félj te, — nékie ezt mondja.

Rólunk az úristen oly nagy gondot visel,
Sem lisztünk, olajunk nekünk hogy nem fogy el,
Lészen az korsóval olaj, liszt viderrel,
Míglen ő ez földet meghinti esővel.

Igen hamar menj el és szerezz énnekem,
Süss hamar pogácsát és adj ennem nékem,
Azután magadnak fiadnak szerezhetsz,
Én vélem egyemben fiaddal megélhetsz!»

Nagy hamar pogácsát az asszony készíte,
És a szent Illyésnek enni, innya ada,
Ő maga is övék mind háza népével,
Olaja nem fogya, liszti meg nem fogya.

Végre az asszonnak fia megbetegvék,
Halálra kórjúla, világból kimúlék,
Szent Illyésnek asszony eleiben essék,
Oly beszéddel ottan néki panaszkodék:

«S ugyan azért jöttél te az én házamhoz,
Hogy Istentől reám olyan haragot hozz,
Egyetlenegyemet házamnál megöljed,
Mindenestől fogva magvamot szakasszad?»

Az fiat ölében szent Illyés kivivé,
És önnön ágyára szépen őt letevé,
Az nagy úristennek felszóval könyörge:
«Én Uram Istenem, árváknak Istene!

Miért nyomorítod ez egy özvegy asszont;
Ki éltet engemet és szállással tartott,
Elvévéd ő tőle az egy kis gyermeket,
Kit szeme-világa gyanánt szépen tartott.»

Ez beszéde után ő megkeseredik,
És az gyermek felett háromszor feszőle,
Az nagy úristennek ily szóval könyörge;
«Térjen hátra uram, az gyermeknek lelke!»

Szent Illyésnek Isten szavát meghallgatá,
És az kis gyermeket ottan feltámasztá,
Szent Illyés asszonnak az gyermeket adá,
Az asszony ő néki ottan ímezt monda:

«Immár nyilván tudom, hogy te szent ember vagy,
És az úristennek nyilván embere vagy,
Igaz hirdetője, prédikátora vagy,
Igaz beszédő vagy és igaz ember vagy.»

Sok napok elmúlván, harmad esztendőben
Isten megszólítá szent Illyést ezképpen:
«Menj el, mutasd magad az Ákháb királynak,
Hogy már esőt adjak ez széles világnak!»

Azért az szent Illyés oda megyen vala,
Nagy szertelen éhség akkoron ott vala,
Király az Abdiást akkor híjja vala,
Ő udvarbíraját, néki mondja vala:

«Menj el mindenfelé hegyekre, völgyekre,
Folyóvizek mellett nagy sok kútfejekre,
És viseljünk gondot az mi lovainkra,
Hogy vihessék őket az fíves helyekre!»

Ez Abdiás kedig istenfélő vala,
Ki száz prófétákat barlangban tart vala,
Mikor az Jézabél öletteti vala,
Kenyérrel és vízzel őket tartja vala.

Ketten az királyival kétfelé valának,
Szent Illyés elejben jőve Abdiásnak,
Abdiás őt látván ottan megismeré,
Homlok leborúlva nékie ez monda:

«Nemde te vagy uram az Illyés próféta?»
Felele szent Illyés: «én vagyok», — azt monda:
«Menj el az uradhoz, az Akháb királyhoz,
Mondd meg, hogy itt vagyon az Illyés próféta!»

Abdiás ezt hallván szent Illyésnek monda:
«De miért kévánod az én halálomat?
El az nagy úristen hogy nincsen oly ország,
Kiben nem keresett téged az királyság.

Minden országokat ő meghitöltetett,
Hogy tégedet senki szemével nem látott,
Meg nem találhatott és meg nem foghatott,
Néki nem vihetett, kézben nem adhatott.

Ha azért én mostan hozzája menéndek,
És néki felőled ilyen hírt mondandók;
Addig Isten téged másfelől felvészen,
Ottan az én fejem halál foglya lészen!»

Felele szent Illyés, monda Abdiásnak:
«El az nagy úristen, kit szentek imádnak,
Kinek ímé előtt mostan imhon állok,
Hogy Akháb királlyal én ma szembe leszek.»

Abdiás elméne, királynak megmondá.
Király szent Illyésnek eleiben jővén
Távol hogy meglátá, ottan megszólítá:
«Te vagy a zsidóknak ő háborgatója?»

Felele szent Illyés: «nem én háborgatom,
De te nemzetséged és te háborgatod,
Mert elszakadtatok az nagy úristentől,
Oltalmat vártatok az bálvánistentől.

Mostan azért küldj el, gyűjts bé az zsidókat,
Az Karmelus hegyre és te papjaidat,
Ötödfélszáz hamis prófétáidat,
Bál isten papjait, Jézabél drabantit.

Király a zsidókat, papokat hívatá,
Az Karmelus hegyre Illyés oda juta,
És mind az községnek ő ottan ezt monda:
«De mit sántikáltok és kétfelé tartotok?

Ha az isten Isten, őtet imádjátok,
Ha az Bál az Isten, őtet kövessétek!»
Ez beszédre az nép csak veszteg hallgata,
Felele szent Illyés isméglen, ezt monda:

«Ím csak magam vagyok Isten prófétája,
Ötödfélszáz pedig az Bál isten papja,
Hozzanak két ökröt hamar áldozatra,
Egyiket magának ez sok pap válassza.

Másikat magamnak én is elválasztom,
Darabonként vágom, Istennek áldozom,
De azért én szénnel őtet fel nem gyújtom,
Az égből Istennek tüzet reá kérem.

Papok es ezképpen mind cselekedjenek,
Az áldozat alá tüzet ne tegyenek,
Hanem Bál istentől ők tüzet kérjenek,
Az ki tüzet adand, azt tartsuk Istennek!»

Ezt hallván az népek ottan jóvá hagyák,
Nagy hamar két ökröt eleve hozának;
Monda az szent Illyés az sok tar papoknak:
«Válasszatok ökröt tinnen magatoknak;

Mert tü többen vattok, elébb áldozzatok,
Az áldozat alá tüzet ne tegyetek,
Sok istenetektől tü tüzet kérjetek,
Ha istenek lesznek, ebből megértsétek!»

Ím az egyik ökröt papok elválaszták,
Hogy az Bál istennek őtet megáldozzák,
Reggeltől déliglen őt igen kiáltják:
«Bál isten meghallgass!» — nékie ezt mondják.

De senki ő nékik lám nem felel vala,
Nagyon oltár környül ugordálnak vala.
És az ő testeket ők metélik vala,
De azért lám azzal nem használnak vala,

Immáran lám az dél felmelegűl vala,
Őket az szent Illyés így csúfolja vala:
«Igen kiáltsatok, igen ordítsatok,
Az ti istenteket azzal felkeltsétek;

Mert kin talám mostan az vásáron vagyon,
Az vagy az szálláson, avagy úton vagyon,
Avagy ő valahol most részegen vagyon,
Az tü kiáltástok tőle nem hallatik.»

Az dél elmúlt vala, karban szólnak vala,
Szent Illyés az népet hozzá hítta vala,
És az úristennek oltárt csinál vala,
Az ökröt koncolja és áldozza vala.

Oltárnak négy szegén árkát ásat vala,
És az áldozatot ötözteti vala,
Igen nagy zsilippel az víz ott foly vala,
Azután ezképen imádkozik vala:

«Én uram Istenem, Ábrahám Istene!
Mutasd meg te mostan hogy te vagy az Isten,
Izsáknak, Jákobnak te vagy ő Istene,
Hogy te szolgád vagyok, te dolgodban járok.

Én uram Istenem! meghallgass engemet,
Hogy mind az egész nép esmérjen tégedet,
Dícsírjenek téged mint ő Isteneket,
És te megtérítsed hitetlen szívöket.

Azonnal tüz esék mind az áldozatra,
Kin az egész község álmélkodik vala,
És egyenlő szóval ímezt mondják vala:
«Az úristen Isten, nyilván ő az Isten!»

Monda az szent Illyés az egész községnek:
«No néki immáran mind az sok tar papnak!»
Megfogatá őket és levágattatá,
Az Kison víz mellett mind megöletteté.

Azután szent Illyés monda az királynak:
«Menj el, egyél igyál, mert nagy eső támad;»
Az király elmene, szent Illyés felmene
Az Karmelus hegyre, homlok esék földre.

Monda szolgájának: «menj az hegytetőre,
És tekints el messze az széles tengerre!»
Az szolga elméne, tenger felé néze,
Semmit nem láthata, azért hátra téré.

Ismétlen szent Illyés szolgájának monda:
«Héttromba megtérj nézz el, őrizz oda!»
Hetedszer hogy nézne kis felyhő támada.
Azonnal szent Illyés szolgájának monda:

«Mondd meg az királynak hogy ő felkészüljen,
És az eső előtt ő haza siessen!»
Azonközbe nagy szél és nagy eső lévén,
Akháb szent Illyéssel Jezrahelben mégyen.

Megizené király királyné asszonnak,
Mint lött volna dolgok az ő papjainak.
Azonnal izene asszony szent Illyésnek:
«Isten elveszessen, ha meg nem öletlek!»

Szent Illyés féltében az pusztában méné,
És egy fenyőbokor alatt ő leűle,
Ott az úristennek ekképpen könyörge:
«Elég uram, éltem, végy ki ez világból,

Mert nagyobb nem vagyok az én atyáimnál!»
Ottan elaluvék bokor árnyékánál;
Imé az Istennek angyala fejénél,
Megálla fejénél, monda: «kelj fel, egyél!»

Illyés feltekintvén, hát fejénél láta,
Egy hammas pogácsát és egy pohár vizet.
Evék azért, ivék, ismég elaluvék,
Másodszor angyaltól ismét felkölteték.

«Kelj fel — úgymond, egyél, mert nagy utad lészen!»
Az Illyés felkelvén ismég evék, ivék,
És az egy étellel jára negyven napig,
Az Hóreb hegyiglen, Istennek hegyéig.

Oda mikor juta, egy barlangba méné,
Isten hozzá jőve, ottan néki szóla:
«Mit csinálsz itt Illyés!» felele nékie,
«Igen megbúsúltam éretted Úristen,

Mert az zsidó népek tégedet elhagytak,
És a te oltárid mind elrontattanak,
Az te prófétáid mind megölettenek,
Csak énmagam vagyok, halálra keresnek!»

Monda az úristen: «nagy hamar térj hátra,
Ezennel el-bemenj Damaskus várasba,
És válassz két embert ottan királyságra,
Egyet zsidóságban és mást Syriában.

Te helyetted kedig válassz egy prófétát,
Az hív Elizéust, az Josafát fiát,
Az Hazáéi lészen Syria királya,
És az Jéhu lészen zsidóság királya.

Valaki elfutand az Hazáéi előtt,
Jéhu megöleti az ő háza előtt,
És valaki futand el az Jéhu előtt,
Azt az Elizéus levágatja együtt.

Választám magamnak egész zsidóságban,
Az hét ezer embert az egy igazságban,
Kik nem ferteztettek bálványimádásban,
És nem bizakodtak az ő érdemekben.

Szent Illyés elméne, találá az mezőn,
Szántván Elizéust az tizenkét ökrön,
És mellőle múlván, palásttal illeté;
Ő szántást elhagyván az Illyést követé.

Az Benhadád király, Syria királya,
Sok néppel készőle az Ákháb királyra,
Az Samáriának várasát megszállá,
És az Ákháb királyt benne tapasztala.

Ezen Ákháb király igen megijede,
Egy igaz próféta ottan hozzá jőve,
Azt mondja az Isten, úgy mond: «néked király,
Megmutatom néked, hogy én vagyok király.

Látod-é ez népnek ő nagy sokaságát,
Te kezedben adom minden diadalmát,
És ez mái napon te véssz győzedelmet,
Hogy te megismerjed az te Istenedet!»

Ezen megörűle zsidó Ákháb király,
Nagy hamar készűle, várasból indúla
Benhadád királynak az ő táborára;
Benhadád futamék, népe megvereték.

Monda az próféta az Ákháb királynak:
«Bízzál az Istenben és jól reá gondolj,
Esztendő betelvén ismég reád készül,
Az Benhadád király ellenséged lészen!»

Az Benhadád király, pogán király vala,
Azért ő szolgái néki mondják vala;
«Zsidóknak hegyeken lakoznak istenek,
Azért az hegyeken minket meggyőztenek.

Készőljön felséged újolan rejájok,
És az szép sík mezőn mi megvívunk véllek,
Higyje te felséged, őket mi meggyőzzük!»
Az király elhivé, népét felkészíté.

Az Akháb királyhoz jőve az próféta,
És Isten szavával ő nékie monda:
«Pogánok azt mondják, hogy én hegyen bírok,
És völgyen nem bírok, kit megbizonyítok.

Ím kezedben adom az pogán népeket,
Hogy te megismerjed az te Istenedet,
Az Ákháb megveré az pogán népeket,
De meg nem öleté az ő királyokat.

Azért az úristen ő reá haragvék,
És egy prófétája előtte állapék,
Legottan ő tőlle ilyen szó adaték,
Kin az Ákháb király inkább megdihödék:

«Az Isten te neked adott győzedelmet,
De meg nem öletted te az fejedelmet,
Érette elveszted az tennen fejedet,
Az ő népe helyett az tennen népedet!»

Vala az királynak palotája mellett,
Nábótnak szőlője kit király kévána,
Az Nábót nem adá, király megbosszúla,
Házába bémene rajta megbúsúla.

Utánna béméne az Jézabél asszony,
Nagyon vigasztalja mint királyné asszony:
«Semmit ne bánkódjál, segéljen szent asszony,
Én gondját viselem, szőlő tiéd lészen!»

Levelet irata az király nevével,
És megpecsételé király pecsétivel,
Nagy fennyen parancsol az király nevével,
És Nábótra való az ő nagy mérgével:

«Mihelt az levelet ti megolvassátok,
Ottan az Nábótra hamar keressetek
Két hamis tanúkat; őt megkövezzétek,
Ő reá fogjátok és bizonyítsátok,

Hogy az nagy úristent ő megkáromlotta,
Az felséges királyt es megszidalmazta.»
Az levelet látván úgy cselekedének,
Az szegény Nábótra mind követ vétenek.

Az király ezt hallván oda mégyen vala,
És szőlő foglalni igen siet vala,
Isten szent Illyésnek imigyen szól vala,
Az Akháb királynak ezt izeni vala:

«Menj el úgymond, mostan király eleiben,
Ki foglalni mégyen Nábót szőlejében,
És mondjad ő néki ezt az ő nevében,
Ezt mondja teneked lám az nagy úristen:

Az embert megölted, szőlejét foglaltad,
De a hol ő vérét ebekkel nyalattad,
Ugyanazon helyen te véredet nyalják,
És az te testedet ottan megszaggatják!»

Szent Illyés elméne, királyt megtalálá,
És az beszédeket nékie megmondá.
Király szent Illyésnek felele, ezt monda:
«Megleltél-é engem ismég ellenségem?»

Monda a szent Illyés: «téged megleltelek,
Mert sok gonoszságban téged találtalak,
Az Isten reád hoz nagy sok veszedelmet,
És ő mind elveszti te nemzetségedet.

Az ebek a mezőn Jézabélt megeszik,
Az te testedet is várasban megeszik,
Nemzetségednek is ebek és madarak,
Testeket megeszik, véreket felnyalják!»

Ez beszédet hallván Akháb megijede,
Ruháját szaggatá, fejét béfedezé,
Nagy sokat bőjtöle, álnok szűvel jára,
Kiért az úristen néki nem bocsáta.

Hogy három esztendő immár elmúlt vala,
És az Akháb király hadra készül vala,
Négyszáz prófétáit behívatta vala,
Az hadra tanácsot ő tőllök kérd vala.

Azok hízelkedvén királynak ezt mondják:
«Menjen el felséged, szerencséjét mondják,
Őtet mind négyszázan oly igen bíztatják,
És feje vesztére őt nagyon izgatják?»

Monda az királynak az Josafát király:
«Nincsen-é valahol Isten prófétája,
Ki nekünk igazat hadról profétálna?»
Felele az király, ő nékie monda:

«Vagyon egy próféta Isten prófétája,
Kinek az ő neve Mikheás próféta,
De igen gyűlölem, mert soha jót nem mond,
Sőt az én fejemre mindenkor gonoszt mond.»

Nagy hamar hívatá Mikheás prófétát,
És ő tőlle kérdé, hogy mi tanácsot ád?
Mikheás próféta előszer ezt monda:
«Lészen jó szerencséd, menj el csak az hadba!»

Király hogy ezt hallá, ismétlen ezt monda,
«Az Istenre kérlek, mondj igazat nékem!»
Felele királynak Mikheás próféta:
«Él az Isten, úgymond, majd igazat mondok.

Látom zsidóságnak népét mint juhokat,
Hegyeken oszolván, pásztor nélkül járván.
Él az Isten monda, nincs ezeknek urok,
Térjen minden ember békével házához!»

Monda Akháb király Josafát királynak:
«Lám mondom teneked, hogy nem jót mond nékem!»
Ismég a próféta az királynak monda:
«Király meghallgassad az Isten mondását!

Látom én az Istent ő székiben ülvén,
És az ő szentit mind ő előtte állván,
Az ő szent angyalit ezképpen kérdezvén:
Vajjon ki öli meg úgymond, Akháb királyt?»

Hogy az hadban menjen és ottan elvesszen,
Néki egyet monda, és néki mást monda,
Első ördög ottan ám előállapék,
Kitől Isten előtt ilyen szó adaték:

«Én őtet megcsalom, az hadban elvesztem!»
Monda az úristen; «miképpen teheted?»
Felele az ördög: «ezennel elmegyek,
És prófétáiból hazugságot szólok!»

Monda az úristen: menj el cselekedjél,
Hamis prófétákkal az királyt hitesd el!
Azért ördög által téged elhitetnek,
Kik mostan teneked hazugságot szólnak!»

Egy hamis próféta melléje járóla,
Kinek az ő neve Sedekhiás vala,
Mikheás prófétát ottan arcól csapá,
Káromló beszéddel nékie ezt mondá:

«Tehát csak teneked szólott az úristen,
És elhagyott tehát engemet az Isten?»
Király az Mikheást ottan megfogatá,
Békóban vereté, tömlecbe vetteté.

«Vigyétek el úgymond, erőssen tartsátok,
Míglen én az hadból békével megtérek!»
Mikheás ezt hallá, az királynak monda:
«Bátor én hazudjak, ha békével megtérsz!»

Király felkészüle, az hadban elméne,
Az hadban egy ember nyíllal általlövé.
Az tüdeje között ő általszegezé,
Őtet ez világból azzal kiszegezé.

Miképpen az Isten megmondotta vala,
Azon helyen ebek vérét nyalják vala,
Királynak holt testét haza hozták vala,
Az Samáriában eltemették vala.

Az Ákháb királynak mentől nagyobb fia,
Ki királlyá lévén Ezékhiás vala,
Az atyját és anyját ő követi vala,
Bál-istent tiszteli és imádja vala.

Király folyosóról lám egyszer leesék,
Kiből ő halálra ottan betegedék,
És ottan elkülde az bálvány ördöghöz,
Hogy ha meghalhatna avagy meggyógyólna?

Az Isten angyala szóla szent Illyésnek:
«Menj el eleibe király követinek.
Mondjad ezt ő nékik, nincsen-é Istentek,
Hogy az ördög nektek jövendő mondótok?

Azért megmondjátok bátor az királynak,
Hogy ő hagyjon békét ördög tanácsának,
Véget vetett Isten az ő életinek,
Ágyából fel nem kél, hanem nyilván meghal!»

Szent Illyés elméne, követeknek szóla,
Azok megtérének; az király csudálja,
És mi oka volna, tőllök tudakozza,
Hogy az Illyés volna, ő ottan megtudá.

Azonnal választá egyik fő szolgáját,
És melléje adá ötven darabantját,
És mikoron érné az hegynek teteit,
Szent Illyést meglátá, nékie ezt monda:

«Istennek embere! király parancsolja,
Hogy ezennel szállj le és jövel ő hozzá!»
«Ha Isten embere vagyok, mond az Illyés
Szálljon tűz reátok és te legényidre!»

Az tűz reájok szállá, ottan megégének,
És azok mindnyájan pokolba ménének,
Másikat is külde még annyi legénnyel,
De az is megége mennyből az nagy tűzzel.

Harmadikat külde még annyi legénnyel,
Eleibe jőve az nagy könyörgéssel:
«Istennek embere, kérlek ne veszess el,
Én te szolgád vagyok mind az én népemmel!»

Szóla szent Illyésnek az angyal és monda:
«Egy szálat se félj te, menj el alá vélle!»
Szent Illyés felkele, az királyhoz méné,
Néki nagy bátoron imezképen szóla:

«Ezt mondja az Isten, nincs néked Istened,
Az kitől jövendőt kellene értened,
Hanem vagyon néked nagy bálvány ördögöd,
Azért ez ágyadban meg kell néked halnod.»

Az király meghala, szent Illyés elméne,
És Elizéussal ketten hogy ő menne,
Mely napon az Isten őtet el-felvinné,
És forgószél által igen messze vinné;

Monda az szent Illyés az Elizéusnak:
Légy veszteg ittegyen, mert én messze megyek!»
Monda Elizéus: «él az nagy úristen,
Téged el nem hagylak és téged követlek.»

Próféták fiai jövének hozzájok,
És Elizéusnak ímezt mondák azok:
«Nem tudod-é hogy ma uradat elviszi,
Te tőlled az Isten oly nagy messze viszi?»

Monda Elizéus: «tudom, vesztegjetek!»
Szent Illyés isméglen ottan monda néki:
«Ezt Isten meghagyta Jerikhóba megyek,
Légy veszteg ittegyen, mert én oda megyek.»

Monda Elizéus: «él az nagy úristen,
Téged el nem hagylak, de téged követlek!»
És hogy Jerikhóban ketten bémennének
Ott is az próféták hozzájok jövének.

Az Elizéusnak mindnyájan mondának:
«Nem tudod-é hogy ma téged elválasztnak,
Az tinnen uradtól Illyés prófétától?
Monda Elizéus: «tudom vesztegljetek.»

Harmadszor isméglen Illyés néki monda:
«Légy veszteg ittigyen, míglen megyek oda,
Az Jordán vizéhez, Isten parancsolja!»
Monda Elizéus: «él az nagy úristen,

Hogy téged nem hagylak, de téged követlek!»
Az Jordán vizéhez ketten ők ménének,
És az próféták is utánnok ménének;
Távol megállának, ötvenen valának.

Illyés palástjával az vizet illeté,
Kétfelé választá és szárazzá tévé,
Szárazon mindketten ott általkelének.
Az szent Illyés monda az Elizéusnak:

«Kérj mostan én tőllem az mit akarsz kérni,
Miglen én te tőlled kezdek el vitetni!»
Monda Elizéus: «kérlek hogy én bennem
Legyen mind kétféle az te nagy hatalmad;

Hogy prédikálhassak és csudát tehessek!»
Monda az szent Illyés: «nagy dolgokat kérél,
De arról megtudod, hogy te benned lészen,
Ha engem látandasz, hogy Isten felviszen.

Hogy ha nem látandasz, tudjad hogy nem lészen!»
Az Elizéussal ketten Illyés mégyen,
Ám egy tüzes szekér égből alájöve,
Benne tüzes lovak, az Illyés felméne.

Palástja leesék, Elizéus kapa,
És még elnézhete, az Illyést ő látá,
Nagy siralmas szóval utánna kiálta:
«Oh én édes atyám, hivek tanítója!»

És az Elizéus onnat hátra téré,
Az Jordán vizének partjára ha juta,
Illyés palástjával az vizet illeté,
Kétfelé nem válék, ottan megijede.

Monda: «de hol vagyon most Illyés Istene?»
Másodszor isméglen az vizet illeté,
És kétfelé válék, rajta általmene,
Az több prófétákhoz ottan menni kezde.

Azok hogy ezt láták, nagy távol ezt mondák.
Bizony ennek hagyta Illyés ő hatalmát!
Elejben jövének, őt igen tisztelék,
Jerikóban gyorsan őtet el-bévivék.

Mondának az népek az Elizéusnak:
Nemes állapatját látod ez várasnak,
De jó vize nincsen, dögös földe vagyon,
Kérjed az úristent, hogy jó vizet adjon!»

Monda: «egy új edént ezennel hozzatok,
És az új edénben só millyet vessetek!»
Azonnal kiméne ő fő kútfejére,
Sót vete beléje ímilyen beszéddel:

«Azt mondja az Isten, mi urunk teremtőnk,
Jóvá töttem úgymond, az ti vizeteket.»
Az víz jóvá lévén, hogy ez beszédeket
Elizéus monda, az Bethlehembe méné.

Hogy az város felé az dombon felméne,
Nagy sok apró gyermek eleiben méné,
«Nu fel kopasz, nu fel!» mondának nékie,
Kiket ő azonnal igen megátkoza.

Ottan az havasról két medve kijőve,
Negyvenkét gyermeket ott mind elszaggata.
Elizéus méné az Karmelus hegyre
És Samáriába onnat hátra téré.

Mit azután mivelt másodszor halljátok,
De most csak ezeknek értelmét halljátok,
Nagy szép rövideden azt megtanuljátok,
Minden embereknek kérlek, megmondjátok.

Eleitől fogva hogy világ kezdetek,
Kevesen voltának az hív keresztyének,
De sokan voltának gonosz hitötlenek,
Kik barmól éltének, mert nem volt Istenek.

Ezek mindenkoron keresztyént kergettek,
Mert az úristentől egy szálat sem féltek,
De végre gonoszól lám ők mind elvesztek,
És az keresztyének győzedelmet vöttek.

Ádámnak két fia Ábel, Kaim vala,
Az Ábel keresztyén, Kaim nem az vala,
Mert öcscsét az Ábelt ő gyűlöli vala,
Lám az gereblyével agyon veri vala.

Az vízözönkoron nyolc keresztyén vala,
Csak az egy Noénak háza népe vala,
Mikoron ez világ az vízben úsz vala,
Noé ő népével az bárkában vala.

Amaz öt városban egy keresztyén vala,
Lóth háza népével Sodomában vala,
Mikoron az Isten elsülyeszti vala,
Lóth az ő népével megszabadult vala.

Ím az szent Illyés is hogy prédikál vala,
Sok hitötlen ember ez világban vala,
A kétezer ember csak keresztyén vala,
És az özvegy asszony Illyést tartja vala.

Ez az özvegy asszony az anyaszentegyház,
Az Illyés peniglen igaz prédikátor,
Az anyaszentegyház az hív keresztyén nép,
Ki szálláson tartja az hív prédikátort.

Mint az özvegy asszony ura nélkül vagyon,
Minden nyomorúság ő rajta nagy vagyon,
Az keresztyén népnek dolga ugyan vagyon,
De ura Istene mennyországban vagyon.

Asszonnak kenyere, olaja nem fogya,
Mellyel az szent Illyés őtet tartja vala,
Kenyér jedzi nekünk Istennek ígíjét
Az olaj peniglen Istennek malasztját.

Kétféle kenyere vagyon az Istennek,
Melyet nagy bőven ád az keresztyéneknek;
Egyik mondatik az testi kenyérnek,
Másik mondatik az lelki kenyérnek.

Hol bővsége lészen az lelki kenyérnek,
Ott bővsége lészen a testi kenyérnek;
Hol szüksége lészen az lelki kenyérnek,
Ott szüksége lészen az testi kenyérnek.

Az hitötlen népek éhel halnak vala,
Hogy három esztendeig esső nem lőtt vala,
Mert Isten igéje közöttök nem vala,
Többire mind bálvánt ők imádnak vala.

Azonközben Illyés eszik, iszik vala,
Az özvegy asszonnál eltartatik vala,
De az özvegy asszony es nyomorog vala,
Mikoron ő fia hamar meghal vala.

Szent Illyés az asszont vigasztalja vala,
Mikoron az fiát feltámasztja vala;
Az prédikátorok akkoron bíztatnak,
Nyomorúságinkban mikor vígasztalnak.

Ákháb király Illyést kerengeti vala,
Illyés az papokat mind meggyőzte vala,
Az királné asszony fenyegeti vala,
De az Isten Illyést ótalmazza vala.

Sőt az király végre nagy hamar elvesze,
Az fia utánna azképpen elvesze,
Minden nemzetének es magva szakada,
Királyné asszonnak es nyaka szakada.

Ez Illyést kediglen Isten felragadá,
Hogy ő nagy hatalmát azzal megmutatná,
Hogy az kit akarna lám ő megtarthatná
Ha mind ez világ is ő rejá támadna.

Sok Akháb királyok mostan támadtanak,
Kik az Isten ellen nagyon viaskodnak,
Hamis tar papokban az kik bizakodnak,
Nagy sok bálványokat véllek imádtatnak.

Egyik Akháb király az Bécsben lakozik,
Ki az Isten ellen nagyon hadakozik,
Hitötlenségében úgy Salamonkodik,
Nyilván meglátjátok, végre megveretik.

Másik Akháb király barátból lött király,
Ki soha nem tanolt, de mostan prédikál;
Ő jobb keze felől nyilván az ördög ál],
Kivel egyetembe pokolba alászáll.

Ez két Akháb után nagy sokan barátok,
Kik az Krisztus ellen most tanácsot tartnak,
Az hamis papoknak az kik zsoldot adnak,
Hiszem az úristent véllek szégyent vallnak.

Mert nagy sok Illyések mostan támadtanak,
Kik az Krisztus által Istenben biztanak,
Hamis papok ellen prédikállottanak,
Nagy sokat ő bennek immár megöltenek.

Ez Illyések lesznek ítílet napjáig,
Az Jézus Krisztusnak eljöveteléig,
Akkor mind testestől lelkestől vitetnek
Krisztus eleiben és örökké élnek.

Az gonoszok kedig ott megszégyenülnek,
Kik az szent Illyésnek ottan nem hittenek,
Testestől-lelkestől mind pokolba szállnak,
Örökkön örökké ottogyan kénlódnak.

Ezer után ötszáz és negyvenkilencben,
Az Sztáray Mihály ezt szerzé versekben,
Tar papokkal való nagy itkezetiben,
És Istenben való jó reménségében.