Dobai András, A hatalmas Isten, királyok királya (RPHA 0012)

Az hatalmas isten királyok királya
És minden uraknak nagy hatalmas ura,
Szól és mindeneknek ő ezt parancsolja;
Minden ember szómat nékem meghallgassa,

Naptámadat felől előmbe jöjjenek,
És napnyúgot felől hozzám siessenek,
Valahol ez földen emberek lakoznak,
Mind az ítéletre előmbe gyűljenek.

De ha ki mondaná, hogy nem tud engemet,
Avagy nem hallotta volna én nevemet,
Azzal ő magának nem vehet mentséget,
Mert ez széles világ hallotta ígémet.

Régi prófétáknak rólam volt szólások,
Sok szent írásoknak tanúbizonságok,
Az apostoloknak sok prédikálások,
Mind ez világ szerént való tanyítások.

Én vagyok az Krisztus, istennek szent fia,
Ki az istenségből jövék ez világra,
Az emberi testet én felvőm magamra,
Bocsátám magamot nagy nyomorúságra.

Akkor e világra menék szegénységbe,
Hogy senki én tűlem ott meg ne röttenne,
Bűnösöket inték én az idvösségre,
Hívék mindeneket az örök életre.

Senkitül magamot én meg nem tagadám,
Az nyomorúltaktul magam meg sem vonám,
Mindeneknek terhét én magamra vonám,
Mert mindez világot az bűnben találám.

De vajjon nagyobbat mit tehettem velek,
Hogy mint szömély szerént járék ő közöttök,
Atyám akaratját hirdettem nékiek,
Hogy bocsátott volna engemet érettek.

Örök bódogságra mindeneket hívék,
Idvösséget ingyen mindennek ígérék,
Mert ártatlanságot senkiben nem lelék,
Mely miatt atyámnak haragja elmúlék.

Betegeket köztök sokakat gyógyíték,
Nagy sok emberekből ördögöket űzék,
Nagy sok betegeknek ép tagokat adék,
Nagy sok halottakot közöttök támaszték.

Akképpen jelentém én istenségemet,
Ördög ellen való nagy gyűlölségemet,
Halál ellen való hatalmas erőmet,
Emberekhöz való kegyelmességemet.

Immáron halálom hogy elközelgetne,
Mely minden embernek váltságára lenne,
Szerzék egy vacsorát közöttök ez végre,
Hogy ennék, innájak emlékezetemre.

Drága készülettel ez vacsorát szerzém,
Az önnön testemből, véremből ezt szerzém,
Az méltán evőknek e mellett igérém,
Hogy az ő bünökről meg nem emlékezném.

Oh mely drágalátos vacsora ez vala,
Ha emberek véle méltán élnek vala,
Bűnből szabadúlást benne lölnek vala,
Az örek életre véle jutnak vala.

Mikoron az óra immáran bételék,
Nagy örömest értek az halálra menék,
Az kemény keresztfán értek megfeszűlék,
Meghalván érettek, pokolra leszállék.

Itt az halál rajtam nem uralkodhaték,
Azért halálomból ismég feltámadék,
Feltámadván nékik doktorokat hagyék,
Kik az én nevemet közöttök hirdetnék.

Nem feledkezém el akkor is felőlök
Mikor országomba felmenék közűlök,
Én tánítvánimat elküldém közéjök
Kik prédikálnának engemet nékiek.

Ott valaki lenne, ki én bennem hinne,
Ottan keresztséget magára felvenne,
És az idvösségnek örököse lenne,
De minden kárhoznék az ki nem hinnéje.

Már vesse szemembe ez világ énnékem
Ha mi fogyatkozást esmerhet én bennem,
Miből idvösséget néki nem kerestem,
Vagy irgalmasságomat tőle elröjtöttem.

Jer légy bizonsága föld, menny ez dolognak,
Hogy nincs igazsága az hamis világnak,
Nincs miből mentséget vehessen magának,
Nem adhatja okát tudatlanságának.

Csalárdságnak mondá az én szent ígémet,
Érette megölék az én követimet,
Csúfságnak aléták fenyegetésemet,
Nem hivé bizonynyal én istenségemet.

Azert most lássa meg én istenségemet,
Immár esmerje meg az én követimet,
Immár tanolja meg az én szent igémet,
Lássa szemeivel én ítéletemet.

Az eget, az földet majdan felindítom,
Az hitetlen világ ellen feltámosztom,
Én istenségemet majd megbizonyítom,
Az én híveimet fogságból kimentem.

Ennél tovább immár az bűnt nem szenvedem,
Majd az gonoszoknak örök végét vetem,
Teremtett állatimat fogságból kimentem,
Az hitetleneken majd bosszúmat töltöm.

Legyenek előttem most az szent angyalok,
Az mennyországbéli nagy hatalmasságok,
Értsék meg én tűlem, mit most parancsolok,
Egy szempillantásba teljenek be ezek.

Ingyenmajd kürtöket fújtatok előttem,
És az magas mennyből zászlómat tetetem.
Az eget, az földet tűzzel megégetem,
És az ítéletre székemet tétetem.

Vetek angyalokat földnek négy szegére,
Kik eleveneket béhoznak előmbe,
Kik az halottakot támasztják életre,
Jókat, gonoszokat hívnak az törvénybe.

Azokat egymástul kétfelé válosztom,
Az én híveimet jobbfelől állatom,
Az hitetleneket balfelől állatom,
Ott az ő érdemét mindennek megadom.

Szóm előszer lészen jobbfelől állóknak,
Kik az földnek színén hivék az én szómat,
És mind holtaiglan engemet vallának,
Semmi kínban engem meg nem tagadának.

Szóm azért ezekhöz ímez lészen nékem :
Jertek el atyámnak áldotti én vélem,
Vegyétek el immár az országot tűlem,
Melyet én atyámtul ti nektek szerzettem.

Éhségemben nékem ételt ti adátok,
Én szomjúságomban italt ti nyújtátok,
Útonjáró valék, házba fogadátok,
Mezítelen valék és megruházátok.

Kórbeteg voltomban meglátogatátok,
Az én fogságomban megvígasztalátok,
Hitetek jó voltát így bizonyittátok,
Melynek hasznos voltát ím most jól látjátok.

Ott a hívek olyan feleletet tesznek:
,Uram, mikor láttunk tégedet közöttünk,
Avagy mikor tettük te véled ezeket ?'
Felelvén ő nékik mondom ez beszédet:

»Mondom ezt igazán hiveim tinéktek.
Az én híveimmel valamit tettetek,
Sőt még azok közűl mentül kissebbikkel,
Meghidjétek nékem én velem tettétek.«

Második szóm lészen az hitetlenekhöz,
Röttenetes lészen beszédem ezekhöz,
Kik balkezem felől én mellettem lesznek,
Melyek örök kínra fejenként vettetnek.

Ez lészen énnékem azkor szóm ezeknek :
»Menjetek el innét átkozott emberek,
Vegyétek az kínját már az örök tűznek,
Mely megszerzettetett ördögnek és néktek.

Nékem éhségemben ételt nem adátok,
Én szomjúságomban italt nem nyójtátok.
Mezítelen valék, meg nem ruházátok,
Szállást házatokban nékem nem adátok.

Dögös kórságomban fekvén közöttetek,
Senki meg nem láta engemet köztetek,
Fogoly valék, hozzám akkor sem jövétek,
Hitetlenségteket így megjelentétek!«

Az hitetlen népek hallván ez beszédet,
Kezdnek ő magoknak keresni mentséget.
Kezdnek kérdezkedni, ha láttak engemet,
Avagy mikor nem tették én velem ezeket ?

Beszédöm viszontag ez lészen énnékem:
»Bizony mondom néktek ti hitetlen népek,
Az mit nem tettetek az én híveimmel,
Szintén enmagammal azont nem tettétek.«

Akkoron ezeket vettetem pokolra,
És az véghetetlen nagy örök kínokra,
Az én híveimet viszem mennyországra,
És az véghetetlen örök bódogságra.

Titeket intelek bűnben élő népek,
Kik az Isten felől elfeledkeztetek,
Az ti bűnötökből immár kitérjetek,
És az itéletre gondot viseljetek.

Vessetek már véget az gonosz életnek,
Vegyétek intését az ti istenteknek,
Viseljétek gondját ti idvösségteknek,
Ha azt nem teszitek, mind el kell vesznetek.

Nem mentheti magát senki én előttem,
Hogy idvösségére senkit nem intettem,
Nám apostolokat mindenfelé küldtem,
És az idvösséget vélek hirdettettem.

Jól lészen azoknak dolgok, kik hittenek,
Az én ígém szerént jámboról éltenek ;
Jaj lészen azoknak, az kik nem hittenek,
És az ő bűnökből el-ki nem tértenek.

Csak ez rövideden beszédem sommája,
Jó idején magát ember jól meglássa,
Az ítélő Krisztust igaz hittel várja,
Ha az idvösséget vennyie akarja.

Erre adjon erőt nekünk ő felsége,
Hogy bennünk vigyázva mindenkor lelhetne,
Lelkünk szent fiának drága érdemében,
Most és mind örökké benne örvendezne,

Ez éneköt szerzék az nemes föl-földön,
Patak városában az Bodrog mentében,
Mikor írnak vala ennyi esztendőben,
Ezerötszáz után negyven esztendőben.

Dícsértessél atya mindenható isten,
Az te szent fiadban az Jézus Krisztusban,
És az szent lélökkel ki vagy egy fölségben,
Tarts meg mind végiglen minket igaz hitben.