Ilosvai Selymes Péter, Sokat szóltam immár nektek Szentírásból (RPHA 1287)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part]
Sokat szóltam immár néktök szent írásból,
Próféták, királyok, vitézek dolgáról,
Az igaz hüt mellett soknak haláláról,
Életekben történt nagy sok szenvedésekről.

Én mostan csak szólok egy nagy szent emberről,
Az nagy Pál apastalnak ő életiről,
Életiben történt sok késértetiről,
Végezetre szólok nékie haláláról.

Római nemzetség az nagy Szent Pál vala,
Atyja farizéus zsidó nemzet vala,
Beniámin nemzetiből való vala.
Társis várasában ő születtetett vala.

Igen nagy szép váras ez az Társis vala,
Ki Ciliciának fővárasa vala,
Deáki tudományokval fénlik vala,
Pálnak atyja, anyja ebben lakozik vala.

Csuda szorgalmatos atyja, anyja vala,
Még gyermek korában taníttatják vala,
Isten törvényére őt szoktatják vala,
Hívolkodást tőle nagy fennyen tiltják vala.

Ezt az atyák, anyák jól eszekben vegyék,
Hogy nagy félelemben fiokat jól tartsák,
És az tanúságra bottal is felhajtsák,
Az akasztófátul menteni ha akarják.

Esze és elméje az jó tudománban,
Öregbedik, nevekedik deákságban,
Azért atyja felküldé Hierusálemben,
Magát gyakorlaná az Isten törvényében.

Vala egy bölcs doktor Mojzes törvényében,
Gamáliel neve az Hierusálemben,
Azt hallgatja vala Pál iffjúságában,
Személ szerint doktortul tanul buzgóságban.

Sőt Krisztus születésének idejében,
Írnak vala csak harmincnégy esztendőben,
Krisztust mikor megölék Hierusálemben.
Pál is ott forog vala akkor az időben.

Pál, kinek zsidóul Saulus neve vala,
Mojzes törvényét ő ótalmazza vala,
Az megfeszült Krisztust a kik vallják vala,
Azokat halálra Saulus kergeti vala.

Ennek csak egy esztendője elmúlt vala,
Hogy Krisztust az zsidók feszítették vala,
Harmadnap halálból feltámadott vala,
És nagy dicsőségben mennyekben felment vala.

Történék búdosások tanítványoknak,
Az igaz vallásért szegén szent Istvánnak,
Először halála lőn protomártírnak,
Saulus ruhájokat tartja az hóhéroknak.

Rettenetes kergetője az híveknek,
Az időben Saulus az keresztyéneknek,
Halálval, tömlöccel büntet sokat bennek,
Kik ellene szólnak Mojzes törvényének.

Válta ottan levelet az főpapoktul,
Elindúla hamar az Hierusálemből;
Mindeneket fogva hozzon az kőföldről,
Kik vallást tennének az megfeszült Krisztusról.

Siet hamarságval sok fenyegetéssel,
Damaskusban mégyen nagy hertelenséggel,
Az kegyetlen ispán haragus levéllel,
Ott is meg akara hízni keresztyén vérrel.

Isten mennbül néki útban megjelenék,
Villámás, menndörgés, fényesség adaték,
Hogy ki miatt Saulus hamar homlok esék,
Mennyekbül hozzája ilyen szózat adaték:

«Láss! Mit kergetsz engem az én híveimben?
Nehéz néked rugoldoznod ösztön ellen.»
Felele Pál: «Mit kévánsz Uram én tőlem,
Mindaz tévő lészek, csak parancsolj énnékem!»

Ottan Úr felele: «Mit kergetsz engemet,
Ne üldözzed nékem az én híveimet,
Mert ezekért ontottain ki én véremet,
És szörnyű halálra adtam az én testemet!»

Ottan feltekinte hogy ez szókat hallá,
Mondhatatlan igen megijedett vala,
Szeme vakulását ő csudálja vala,
Mint az vak setétben, úgyan tapogat vala.

Saulust Damaskusban bévezették vala,
Egy istenfélő keresztyénnek házában,
Kinek neve Júdás egyenes utcában,
Szemeivel semmit harmad napig nem láta.

Vala egy nagy szent ember akkor Damaskusban,
Anániás neve, ennek az Úr szóla:
«Menj el Anánia egyenes utcába,
Vígasztaljad Saulust az Judásnak házában!»

Anániás szóla: «Uram én hallottam,
Mely kegyetlen ember, azt én jól hallottam!»
Monda az Úr néki: «Menj el, mikor mondom,
Mert az Pál énnékem egy választott edényem!»

No, Pálhoz béméne Anániás, monda:
«Atyámfia Saule! nékem az Úr hagyá,
Ki néked megjelent ez minap útadba,
Te hozzád eljőnék az egyenes utcába!»

Veté Anániás Pálra ő kezeit,
Az Szentlélek Isten bátorítá szívét;
Néki meggyógyítá hályogos szemeit,
Étel, ital erősíté ő testét.

Szent Pál fordulása lőn ennyi üdőben,
Harmincnegyedik esztendőnek végében,
Krisztus születésének idejében,
Tibérius császár fejedelemségében.

Lőn egy napig szent Pál akkor Damaskusban.
Krisztust prédikálja az zsinagógában,
Istennek fiának lenni bizonítja,
Sok eretnekségeket zsidóknak hamisolja.

Sok napok elmúlván zsidók tanácskoznak,
Szent Pál ellen kik Damaskusban lakoznak,
Mindenik kapura őrizők állanak,
«Meg kell halni – mondják – az eretnek Saulusnak!»

Vevék tanítványok eszekben ez dolgot,
Zsidók szent Pál ellen hogy fennének fogat;
Kőfalon kosárban kibocsáták őtet,
Arábia tartománban szalada onnét.

Az Szentlélek vala szent Pál apastallal,
Krisztust prédikálja vala buzgósággal,
Ismég hátratére az Arábiából,
Vissza Damaskusban méne nagy bátorsággal.

Soha nincsen csendességek az híveknek,
Hiszem egyéb oka semmi nincsen ennek,
Az mennyországban kell menni szegényeknek,
Ott nem lészen vége ő nagy örömöknek.

Ezután három esztendő elmúlt vala,
Ismég Damaskusba hogy visszatért vala,
Az Anetás királ őt megfogja vala,
Kőfalon kosárban de kibocsátták vala.

Rá gondolván felméne Jeruzsálemben,
Szent Péter, Jakabbal holott ő lén szemben,
Tizenötöd napig akkoron vélek lőn,
Imádkozásban Istenhez az templomban.

Őnéki az Isten akkor megjelenék,
Mikor az templomban ott benn imádkoznék,
Az zsidóknak fejenként megvakult szívök,
«Pogányoknak tégedet adlak szegényeknek!»

Isten szavát hallá szent Pál, elindúla
Cezáriában, az egész Siriába,
Három esztendeig lőn Ciliciában,
Nem hívolkodásban, hanem prédikálásban.

Tibérius császár vala zsidóságban,
Esztendőnek az huszonkettődikben,
Pilátust megveték ott az ispánságban,
Marcellus állapék ott az tiszttartóságban.

Ismég tére szent Pál pogányok köziben,
Részesíté őket is az áldott magban,
Ábrahámnak megígért Jézus Krisztusban,
Hogy kiben az népek lennének megáldásban.

Vévé Barrabást mellé az társaságban,
Véle elindúla Anthiokhiában,
Az Krisztus Jézusról vala tanításban,
Anyaszentegyházat gyűjt vala pogányokban.

Csuda az Istennek mindenkor tanácsa,
Nincsen senki földön ki azt megfoghassa,
Dániel próféta miképen megmondá,
Ű törvény áldozatjának lenne romlása.

Ottan ótörvénnek lőn romladozása,
Hogy Krisztus felméne magas mennyországba,
Mennyei Atyjának hogy űle jobbjára,
Ott nyere kegyelmet bűnönk bocsánatjára.

Meghala Tibérius császár azonban,
Hat esztendő vala szent Pál fordulása,
Kain Caligula lőn császárságában,
Csak négy esztendeig császárkodék, meghala.

Munkája fáradsága szent Pálnak vala,
Az esztendőben Seleuciában ment vala,
Cyprusban Szergius keresztyén lett vala;
Evangéliomát szent Máté írta vala.

Ezek után tíz esztendő elmúlt vala,
Szent Pál fordulása mikor meglett vala,
Claudius császár hogy uralkodik vala,
Császárságának még egy esztendeje vala.

No, hogy Lystra várasban bémentek vala,
Likáoniának ez várasa vala,
Ott az új tudománt nem szeretik vala,
Barabással szent Pált ott megkövezték vala.

Derhemben másodnap onnét indúlának,
Csak számos napiglan ott prédikálának,
Anthiókhiában onnét leszállának,
Bátoríták szívöket tanítványoknak.

Az Lystra várasban hogy múlatnak vala,
Egy beteges ember az várasban vala,
Születésétül fogva ki sánta vala,
Íletében lábán még soha nem járt vala.

Tudtára lött vala az szegén sántának,
Hallá jelenvoltát ember az szent Pálnak,
Kéré lenne oka néki gyógyúlásának; –
Megtekinté hitit Pál az szegén sántának.

Ottan felszóval kiálta és ezt mondá:
«Kelj fel hamarsággal és állj lábaidra!
Szegén sánta ember felkele azonba,
Meggyógyúla néki azonnal sántasága.

Mihelt az nép hallá, csudának ítélé,
Szent Pált Barrabással Istennek ítélé,
Mennyországból jött embereknek ítélé,
Jupiter istennek ottan szent Pált nevezé.

Nem sok nap elmúlván onnét indúlának,
Lidiát és Pamphiliát mind eljárák,
Perga várasban az Krisztust prédikálják,
Csudákat tevének, sokat munkálkodának.

Innét lejövének nagy Arábiában
Nem sok múlva onnat Anthiokhiában,
Pál ott megbeszélle, mint Isten látásban
Űtet kiküldötte pogányoknak köziben.

Barabással onnét az Hieruzsálembe
Elindúla Pál, Titus is vala véle,
Az apastaloknak ott vala győlése,
Az anyaszentegyház néki igen örűle.

Végezték ezt együtt, ismég térjen vissza,
Szent Pál és Barabás Anthiokhiába,
Ne légyen fogyatkozás az tanításba,
Sok hamis próféta volna Anthiokhiában.

Sőt itt az üdőben Heródes Agrippa
Az tanítványokra reájok támada,
Szent Jakabot meg is ölé haragjába,
Szent Péter apastolt veté tömlöc-fogságba.

Csak nem sok nap elmúlván Filippis várasba
Az Timótheussal szent Pál alászálla.
Rövideden szólok mint jára várasban,
Ottan vége lészen első rész írásomban.

Hatalmas nagy váras Macedóniában,
Az Filippis váras Anthiokhiában,
Holott szent Pál mikor volna múlatásban,
Egy szombatnak napján váras kívöl járásban.

Reggel mikor járna egy folyóvíz mellett,
Eleiben jöve egy asszonyi állat,
Lidda vala neve, tudja bárson szövést,
Akarja felvenni Páltul az keresztséget.

Istennek Szentlelke asszony fejét látá,
Az Jézus Krisztusnak ő magát ajánlá,
Házához a két tanítvánt el-béhívá,
Mind házanépével megtérnie akara.

Szent Pál, Timótheus, hogy vala útába,
Egy leánzó kiben Pithon ördög vala,
Ki nagy somma pénzért jövendőt mond vala,
Várasbéli népnek nagy hasznára ez vala.

«Tudjátok mindnyájan, – ördöngős azt mondja,
Pál az mindenható Istennek szolgája,
Az idvösséget ki ingyen prédikálja,
Minden ember idvözűl, ki hiszen Krisztusban!»

Ilyenképen sok napig kiáltott vala,
Pál az sok kiáltást olyha bánja vala,
Azért az leánhoz arcúl fordult vala,
Az gonosz léleknek imígyen ő szól vala:

«Az Jézus nevében néked parancsolok,
Menj ki az leánból undokságos lélek!»
Ez beszédet hogy meghallá az rút ördög,
Belőle kiméne az órában az ördög.

No, azt hogy meghallák várasbéli népek
Hogy az leánt elhagyta az gonosz lélek,
Szent Pálra azontól megharagvának,
Őtet ott megfogák, tanácsházban felvivék.

Istennek szolgáit erősen vádolák,
Nagy marok vesszőkkel őket megcsapdosák,
Az tömlöctartónak erősen parancsolák,
Szorgalmatossággal őrizné, meghagyák.

Semminek az tömlöctartó ezt nem vélé,
Azért őket az belső tömlöcben veté,
Az lábokat kalodában bészegezé,
Nagy szorgalmatossan éjjel-nappal őrizé.

Immár az tömlöcben szent Pál benne vala,
Éfelikor imádkozni felkölt vala,
Az hatalmas Istennek hálát ad vala,
Kit az tömlöctartók igen hallgatnak vala.

Rettenetes földindúlás történt vala,
Az tömlöcnek fondamentona reng vala,
Az tömlöc ajtai mind megnyíltak vala.
Az foglyokról láncok mind lehullottak vala.

Az főtömlöctartó még aluszik vala,
Az zörgésre álomból felserkent vala,
Az ajtókat hogy mind nyitva látta vala,
Mondhatatlan igen ott megijedett vala.

Fegyverét kirántá, gondolkodik vala,
Azért magába ütni akarja vala,
Hogy foglyok elszaladtak azt véli vala,
Azért megölnie magát akarja vala.

Tömlöcből szent Pál felszóval kiált vala,
Az tömlöctartónak imezt mondja vala:
«Ne vesztené magát – néki ivölt vala,
Mindnyájan itt vagyunk.» – néki kiáltja vala.

Hallá az kiáltást, ottan megvidúla,
És az tömlöctartó ottan gyertyát gyújta,
Tömlöcbe béméne, arccal leborúla,
Szent Pált és az Szílát bévivé házába.

Megizené mindez dolgot az tanácsnak
Dolgát tömlöctartó az megfogott Pálnak;
Hagyák az főnépek elbocsáttassanak,
Míg hírével lenne ez dolog az köznépnek.

Ez dolog szent Pálnak hogy lén tudására,
Azt izené vissza az egész tanácsnak
«Rómaiak vagyunk bűntelen fogságra,
Vesszőkkel vereténk, viteténk bé fogságra.

Azért mi el nem megyünk szertelen innet,
Jőjjenek ő magok, vegyenek ki innet!»
Az tanács hogy hallá ez izeneteket,
Rajta ijedének hogy meghallák ezeket.

Őket az tömlöcből kibocsátták vala,
Onnat Lidiában bémentenek vala,
Ottvaló híveket látogatták vala,
Vígasztaló ígét nékiek prédikál vala.

Talám megunjátok, ha most többet mondok,
Az első részének ottan véget adok.
Szent Pált Lidiában addiglan mi hagyjuk
Az másik részében míg onnét kiindítjuk.

[part "Finis primae partis. // MÁSOD RÉSZE AZ SZENT PÁL ÉNEKÉNEK."]

Immár másod részét szent Pál életinek,
Életiben történt sok szerencséjének,
Ha meghallgatnátok, megmondom tinéktök;
Jeles dolog lészen, csakhogy légyen kedvetek.

Lidiában akkor szent Pált hagytuk vala,
Első rész éneknek hogy vége lött vala;
Tizenkét esztendő megtérése vala,
Claudius császárnak császárságában vala.

Onnét ő elmére az Ampopolisba
El Ahipoliába, Thessalóniába;
Reá támadának sokan az várasban,
Nem nyughaték, onnan ő jőve Athenásban.

Sőt ott vala akkor Timótheus szent Pállal,
Mikor Athenásban ment vala Sillával.
Ott egyedül megmarada, bátorsággal,
Timótheust Thessalóniába küldé Sillával.

Vala múlatsága ott jó falkáiglan,
Nem hívolkodásban, de levélírásban,
Két levelet íra Thessalóniába,
Athenásban írta, onnét küldé várasba.

Ariopagita Dienes térése,
Itt az esztendőben lőn keresztyénsége,
És asszony, ennek Damaris egy neve,
Athenásban. szent Páltul lőn megtérése.

No, esztendő múlván onnat kiindúla,
Korinthus várasban onnét alászálla,
Az Aquillát feleségestül ott találá,
Ki Oloszországból csak minap jöve alá.

Vala szent Pál sok nap ott az Aquillával,
Véle kárpitot sző vala gyorsasággal,
Közösleg tanítás vala nagy gondjával,
Mert egy mesterséget tud vala Aquillával.

Sok napok elmúlván Korinthusba méne,
Onnét Syriában tengeren eveze,
Aquilla feleségestül véle vala,
Nem sok idő múlván Efezusba elére.

Sőt tizenkét fírfiakat ott talála,
Az tanítványok közűl, kiket kérdez vala,
Az Szentlélek Isten hogyha vélek volna,
És Úrnak nevében ha keresztelkedtek volna.

Ezek felelének, szent Pálnak mondának,
Hogy ők az Szentlélek Istent nem hallották,
De ők keresztelő szent Jánost hallgatták,
Az keresztyénséget ő tőle megtanulták.

Renddel elszámlálá János keresztyénségét,
Kemény penitenciának hirdetését,
Azután való Kristusnak jegyezését,
Az fírfiak hogy meghallák ez beszédeket;

Itt mindnyájan megkeresztelkedtek vala,
Az Jézus nevéről vallást tesznek vala,
Szent Pál ő kezeit rájok tette vala,
Az Szentlélek Isten reájok szállott vala.

Csuda külömb-külömb nyelven szólnak vala,
Az Jézus nevében örvendeznek vala,
Az zsinagógában szent Pál bément vala,
Három egész holnapig mind ott disputált vala.

Egy kegyetlen embernek schólájában vala,
Szent Pál mindenkoron disputálásban vala.
Ez nagy híres egész Ázsiában vala,
Zsidók és pogányok valának forgódásban.

Véle Isten vala, csudát tészen vala,
Sok kórbetegeket ő meggyógyít vala,
Övét, keszkenőjét ki kaphatja vala,
Ördög és betegség ellen orvosság vala.

Sokan hogy ezt láták, oly igen csudálák,
Némelyek közűlök követni akarák,
Ördögűző bőbájosok megpróbálják,
Az ördögűzésben Jézus nevét kiáltják.

Papi fejedelem Szenás nevő vala,
Annak ő hét fia ördögűző vala,
Ördöngős emberhez hogy mentenek vala,
Az álnak ördögnek meg ott egyik szól vala:

«Én tégedet álnok ördög kénszerítlek,
Az Jézus nevében onnét kiüldözlek!»
Felele ő néki: «Téged nem ismerlek,
De tudom az Jézust, és őtőle rettegek.»

Történék, azontól az ördöngös felugrék,
Az környülállóknak ő hajok szagattaték,
És nagy rettenetesen űket szaggatja,
Nagy rút undokképen őket széllel hordozá.

Rémülének ezen efezumbéliek,
Zsidók és pogányok az környülbéliek,
Az Krisztus Jézushoz sokan megtérének.
Sok ördögi könyvet ott mind megégetének.

Vala két esztendő ő múlatságának,
Efézumban való nagy sok csudájának,
Egy levelet, kit írt Korinthusországnak,
Efezumban írta, onnét küldte azoknak.

Sok háboruságok leszállottak vala,
Efezum várasban csendeszültek vala,
Azért Pál innen elmenni készült vala,
Macedóniában mennie akar vala.

Ott az atyafiak láták, örülének,
Filippis várasban őhozzá gyűlének.
Második levele Khorintusországnak,
Filippisben írta, onnat küldte azoknak.

Múlatsága nem lén Macedóniában,
Azért innet jöve az Görögországba,
Három holnapot múlata Khorinthusban,
Fáradsága vala szent Pálnak az várasban.

Nagy szép levelet az idvösség dolgáról,
Szerze Korinthusban az idvözitő hitről,
Megtaníta mindent itt az idvösségről,
Rómába kit külde Pele nevő jámbortul.

Jöve Korinthusból Macedóniába,
Általúton méne bé az Syriába,
Mert eszében vala zsidók csalárdsága,
Mindenfelől lest vetettek nékie útában.

Béjuta legottan Filippis várasba,
Macedóniának jeles várasába,
Az húsvéti báránt megszerzé várasban
Méne ötöd napon Troás nevő várasba.

Várasban heted napig múlatott vala,
Szent Lukács evangélista véle vala,
Aristhakus, Timótheus, vele vala,
Egy szombat napjára mikor jutottak vala.

Sokat vetélkedék várasbéliekkel,
Mert el akar vala menni onnét reggel,
Egész éfelikorig vetélkedek éjjel;
Vacsoráló házban gyútott gyertyát lámpásban.

Palota ablakán egy ifjú ül vala,
Tutius ő neve, Pált hallgatja vala,
Ifjat nehéz álom elfoglalta vala,
Nyakra-főre az ablakból leesett vala.

Iffjú hogy leesék ottan megholt vala,
Ablak alól halván őt felvették vala,
Az megholt ifjúhoz szent Pál leszállott vala,
Keserűségében ő reá borult vala.

Őtet megölelvén imezt mondja vala,
Mindazoknak kik ez dolgot nézik vala:
«Senki meg ne háborodjék, mondja vala,
Mert az megholt ifjú lelke még benne volna.

Támasztá fel ifjat szent Pál halálából,
Sokan csodálkoznak az meglött dologról,
Azután virradtig beszélle sokakról,
Reggel kiindula Troas nevő várasból.

Azután egynihán tartománt béjára,
Azon menetellel Cyrust békerülé,
Az sáncos szigetbe, Nitetomba méne
Az atyafiakba Efezumból oda híva.

Tőn szép intéseket, nékik válét monda,
Többszer őtet nem látnáják, mondja vala,
Térden állva együtt imádkoznak vala,
Sok könnyhullatással űtet kesergik vala.

Elhagyván azokat hajóba ülének,
Corus és Porus szigetben elérének,
Tirus várasban hét napig levének,
Ptolomeus várasban egy napot késének.

Másod nap Cezáreában űk jutának,
Fülöp evangélistánál megszállának,
Annak négy leánya próféták valának,
Isten félelmében jó erkölcsűk valának.

Példa lehet ez is atyáknak, anyáknak,
Magzatjokra szorgalmatoson gondoljanak,
Piacon nyargalást hogy meg ne szokjanak,
De űk az Istennek félelmében járjanak.

Reá gondja vala szent Pál apostalnak,
Jeruzsálemben felmenni akarnának,
Mikor még Cezáreában múlatnának,
Agapus próféta hozzá jöve szent Pálnak.

Ott felvevé Agapus próféta az szent Palt,
Kezeit és lábait kötözé magának,
Az Szent Lélek, hiszem, azt mondotta Pálnak,
Így lészen fogsága Jeruzsálemben Pálnak.

Oly erősen szent Pált tanítványok kérék,
Ne menjen Jeruzsálemben arra intik,
Mert az zsidók miá fogsága történik:
Kérésekre szent Pál ígyen felel ő nékik:

“Oly nagy örömmel vagyon nékem vigasságom,
Hogy Jeruzsálemben légyen én halálom,
Az Krisztus Jézusért légyen kénvallásom,
Mert az lészen hiszem az én nagy bódogságom.”

Jeruzsálemben az Pünköst napjára juta,
És ő magát adá ottan tisztulásra,
Hogy megszünnéjek zsidók rohanása,
Mojzes törvénye szerint béméne az templomba.

Igen keveset használa tisztulásával,
Mert az zsidók láták templomba azonnal,
Reátámadának, ragadák azonnal,
Az templom ajtaján kihurcolák azonnal.

Templomnak ajtaját ottan bészegezék,
Ajtó előtt ottan igen megpiricskelék,
Főhadnagynak Lisiásnak hírré tevék,
Hamar az főhadnagy ottan oda érkezék.

Elvevé az hadnagy szent Pált ő kezéből,
Nem lén sok köszönet ott az vendégségből,
Mert nagy két vaslánccal kötözé azontól,
Tőle megkérdezék, vádolók bűneibül.

Nagy sokaság űtet kikéséri vala,
Nagy felszóval utánna kiáltnak vala:
«Vond fel űtet, öld meg!» – azt kiáltják vala,
Fogva az táborba űtet bévitték vala.

Tőn ő könyörgést, az hadnagy mondja vala,
Néki az községhez való két szava volna,
Ártatlanságárul kevés szóval szólna,
Clandius Lisias azt megengedte vala.

Íme két kezével hogy minden hallgatna,
Egy magas grádicson Pál felül áll vala,
Szent Pál megbeszéllé mint járt ű útában,
Mint az Isten szóla, hogy méne Damaskusba.

Beszédének mikoron véget tett volna,
Az dühödt nép avval nem sokat gondola,
Méltó az eretnek nagy szörnyű halálra,
Kötözve az hadnagy viteti az táborra.

Vala mind az dolog jó Jeruzsálemben,
Kemény ostorokkal megverék az táborban,
Hadnagy megkénzani hagyá azonközben,
Hogy megtudhatnája vétkét az zsidók ellen.

Sőt erős kötéllel megfojtották vala,
Százados vitéznek Pál azt mondja vala,
Ostorozni rómait nem szabad volna,
Kiváltképen mikor bűne néki nem volna.

Ezt hallá százados, hadnagynak megmondá,
Hogy szent Pál római ember, azt megírá,
Ez beszédet érté hadnagy, oda juta,
Megkérdezé tőle, ha római polgárfi volna.

Tagadást ő abban semmit nem tett vala,
Mondá hogy Rómában született volna,
Az kénzó hóhérok meghallották vala,
Az csiga kötelét ott megbocsátták vala.

De másod nap az főpapokat béhívá,
Farizeusokat, sadduceusokat hívá,
Szent Pált azok közé hadnagy állattatá,
Az gyülekezetben Pál imígyen szóla:

«Értsétek beszédem fejenként fírfiak,
Az én életemet nám ti jól tudjátok,
Igaz lelkiisméretemet jól látjátok,
Ártatlan életem, azt sem tagadhatjátok!

Vala az főpapnak Anániás neve,
Az környülállóknak főpap ottan inte,
Hogy az káromlásért űtet arcel verné,
Szent Pál hogy ezt látá ottan szólnia kezde:

«Megvér Isten téged fejéredett kűfal,
Hogy engem megütnél, ide ezért jüttél,
Minden törvény felett úgy vereték arcul,
Az igazmondásért engem megbüntettetél.»

Tünek ott hasonlást, ottan eloszlának,
Farizeusok, sadduceusok valának,
Az feltámadásrul nem egyaránt értnek,
Azért oka ez lőn hogy meg nem alkhatának.

Innét az fűhadnagy szent Pált felviteté,
Az vitézek által az táborban küldé,
Másod éjjel az nép előtte megálla,
Ilyen szókat halla Pál ott az Úristentől:

Mint Jeruzsálemben rólam vallást tettél,
Azonképen néked Rómában menned kell,
De állhatatos légy el ne feledkezzél,
Császár előtt rólam vallást tégy erős hittel.

Az időben zsidók közül támadának,
Negyven fírfiak az utakra állának,
Őköztök oly igen nagy hitet mondának,
Pált míg meg nem ölnék, sem ennének, sem innának.

Nem telék sok kedvek ő akaratjoknak,
Mert az dolog esék egy ifjú fülébe,
Ifjú el-bémene hadnagyhoz táborba,
Hadnagynak megmondá, mit ért szent Pál dolgában.

Tudtára lőtt vala ott az Lisiasnak
Szent Pálnak az zsidók hogy lest vetettenek,
Azért parancsola két fő hadnagyának,
Hogy felkészülnének, mert útra kell menniek.

Igen hamar hetven lovagot készíte,
Kétszáz gyalog népet az mellé készíte,
Azok mellé kétszáz dárdásokat szerze,
És vezeték-lovat azok mellé készíte.

Bátorsággal ottan szent Pált tűlök küldé,
Az fű tiszttartóknak Cezáreába küldé,
Mert hogy elragadnák szent Pált, azon félté,
Tűlök egy levelet az tiszttartónak külde.

Vala tisztirtónak Félix az ő neve.
Köszön az Lisiás annak az levélben,
Az felett ű magát ajánlá mindenben,
Azután ezeket írja néki levélbe:

Zsidók az fírfiat hogy megfogták vala,
Ok nékül az jámbort űk megölik vala,
Ha tőlök erével el nem veszem vala,
És onnét táborba én el nem küldöm vala.

Sőt hogy rómabéli volna azt megértém,
Azért az tanácsot érte én begyűjtém;
Az kötözött embert közikbe vitetém
Mint vétkezett vala? – tőlök azt én megértém.

Vádolák az jámbort zsidók az tanácsban,
De nem vala bűne az sok vádolásban,
Halálra méltónak nem vélem magamban,
Azért tűlök elvitettem én az táborban.

Azért én az foglyot küldtem kegyelmednek,
Szabad légy, hogyha megkegyelmezsz fejének,
Zsidók irigységből reátámadának,
Köztök okot hozzá halálra nem lelének.

Csak ez kis summája császár levelének,
Az követek kit megadának Félixnek,
Szent Pált, az levelet mutaták Félixnek,
Akaratját érté levélből az hadnagynak.

Olvasá levelet, szent Pált kérdi vala,
Micsoda várasból való ember volna?
Megérté hogy szyliciabéli való volna,
Azért meghallgatná szavát, azt mondja vala.

Meghagyá az fejedelem szolgáinak,
Szent Pált Heródes pitvarában tartanák,
Míg az felperesek aláérkeznének,
Kik Jeruzsálemből szent Pál ellen jövének.

Mennye Anánias az főpap ezt hallá,
Ötödnapra Jeruzsálemből eljuta.
Az bölcs prókátornak neve Tertalus vala,
Sokat szent Pál ellen ott az prókátor szóla.

«Ezen kérünk mi, mint kegyelmes urunkat,
Kegyelmesen hallgasd meg könyörgésünket,
Békességgel éltünk, miulta bírsz minket,
Semmi kár nem érte zsidókat szegényeket.

Nem bánthatom sok beszéddel nagyságodat,
Rövideden jelentem kévánságomat,
Azért meghallgassad az mi panaszunkat,
Imez fogoly ellen való panaszlásunkat.

Dögleletes ember az Pál jól megértsed
Sok háborúságnak okának ítéljed,
Eretnek tudományúnak bátor véljed,
Egész ez világon gonosz embernek higgyed.

Azért űket mikor mi megfogtuk vala,
Törvén szerint űtet megbüntetjük vala,
Az Lisiás hadnagy ha békét hagy vala,
Mi kezünkbel űtet el nem ragadja vala.

Tegyen te nagyságod ítéletet erről,
Mert igazat szólunk néked ez emberről.
Az főpap zsidókkal kiálta azontól:
Mind igazak azok, kit hallasz az embertől.

Vegyétek esztekben prókátorok innét,
Kik az hamis pert is forgatjátok pénzért
És az igazságnak ti nem hagytok békét,
Kinek nincsen sok pénze, az el nem viszi véle.

Oh, ha gondolnátok az pokolnak tüzét,
Az gyehenna-tűznek ő nagy sebességét,
Nyilván elhagynátok az sok hamis perlést,
Hamisat nem jámborítnátok pénzért!»

Beszédét hogy hallá szent Pál a peresnek,
Megfelele ű es előtte Félixnek.
Mikor vége lészen az egy feleletnek,
Akkor lészen vége az második részének.

«Jól tudom – azt mondja szent Pál az Félixnek,
Ítélő bírája voltál az nemzetnek,
Azért rendit meghalld én feleletemnek,
Igaz ítéletet tégy uram mindeneknek.

Sőt azt hallotta nagyságod és értette,
Tizenkettöd napja, hogy én jöttem ide,
Imádságért jöttem fel Jeruzsálembe,
Nem gonosz szándokban mentem bé közitekbe.

Oka én nem voltam az eretnekségnek,
Kit az én peresim fejemhöz felelnek,
Sőt híven szolgáltam az én Istenemnek,
Mint próféták írták, hittem én mindeneknek.

Fel Jeruzsálembe mikor mentem vala,
Hogy én ott magamat adnám tisztulásra,
Nem volt nékem gondom az disputálásra,
És nem adtam okot soha botránkozásra.

Feltámadás felől igazat ítéltem,
Sadduceusokat azért én meggyőztem,
Ázsiában való zsidók bizonságim,
Kiknek vallásokra igazságom támasztom.

Ilyen nagy vétkekért igen kárhoztatnak,
Engem megölnie mindnyájan akarnak,
Isten megköszönje jámbor Lisiásnak,
Ki engem megmentett, nem adattattam halálnak!»

Tőn véget szent Pál ott az ő szólásának.
Félix meghallá beszédét az két félnek,
De az törvént ki nem mondá ő ezeknek,
Hallasztást tőn alájöttéig Lisiásnak.

Az Claudius császár mikor megholt vala,
Tizennégy esztendőt uralkodott vala,
Az Félix ű néki tiszttartója vala,
Szent Pál ennek két esztendeig foglya vala.

Az sok zajgás miá megsiketült vala,
Azért békét hagyok az harmad részének,
Nincsen helye malomban az hegedűnek,
Nem kell kettős mise tudjátok az siketnek.

[part "HARMAD RÉSZE AZ SZENT PÁL ÉNEKÉNEK."]

Harmad és utolsó részét ez éneknek,
Immár elmondanám józan embereknek,
És ha helye volna nálunk ez éneknek,
Sok nyomorúságát mondom Pálnak szegénnek.

Az Claudius császár mikor megholt vala,
Fejedelem utána Néró császár vala,
Huszonegy esztendő Pál térése vala,
Cezáreában még Félix tiszttartó vala.

Csak két esztendeig szent Pál foglya vala,
Ő törvényét Félix hogy hallgatja vala,
Az tiszttartó egy nap hozzája ment vala
Mind feleségestül, hogy Páltul ő tanulna.

Tőn prédikációt szent Pál Félix előtt,
Három tanúságra osztá ő beszédét,
Első tanúságot az egy igaz hitről,
Az tiszta életről mutatá másod szavát.

Eljövendő rettenetes ítéletről,
Harmad tanúságot ada ítéletről,
Ítélő bírónak nagy keménségéről,
Ki mindent megbüntet eltitkolt büneiről.

No, hogy hallá Félix, igen megrémüle,
Ítélet napjától igen megijede,
Akkor az szent Pállal többet nem beszéle,
De sokszor azután szemben lőn és beszéle.

Vala Néró császár immár Rómaságban,
Tiszttartókat külde ő az Zsidóságban,
Még Félix vala az tiszttartóságban,
Helette Partius Festus lőn Zsidóságban.

Szegén szent Pál vala mégis az fogságban,
Hogy Festus bészálla az tiszttartóságban,
Harmadnap múlva méne bé Jeruzsálembe,
Hogy az főnépekkel ismerkednék várasban.

Várasbéliek ajándékokkal tisztelék,
Papok, írástudók űhozzá gyűlének,
Szent Pált kézbe adja, – azon könyörögnek,
Kedves dolgot tenne evvel szegén községnek.

«No – felele nékik Festus, mondja vala –,
Hogy egy fogoly ott Jeruzsálemben volna,
Azért hogyha kinek azzal dolga volna,
Az fogoly emberről elég törvént állatna.

Dícsíretes dolga itt az tiszttartónak,
Hogy vesztét nem akarja az ártatlannak,
És nem hízelkedik az álnok papoknak,
De igazat ítél, törvént tészen azoknak.

Oh, mely dicséretes az ily fejedelem,
Kiben igazságra nincsen késedelem,
Sőt az ártatlannak lészen segedelem,
Hamis perpatvarban lészen ő nagy figyelem.

Sőt Jeruzsálemben nyolc napig múlata,
Azután tiszttartó Festus méne haza,
Az főfő papokban véle sok indula,
Hogy Cezáreában szent Pál ellen szóllana.

Az tiszttartó másnap székiben beűle,
Szent Pált hívattatá oda az törvénbe.
Az főpapok véle ott szólának szembe,
Sok hamisságokat szólának ott ellene.

Monda Pál ő nékik: «Mit vétettem ellenetek?
Isten templomában nem voltam véletek,
Nem szóltam ellene Mojzes törvényének,
Méltósága ellen nem vétettem császárnak.»

Pál feleletire tiszttartó ezt kérdé:
«Ha akarna felmenni Jeruzsálembe,
Holott ez dologról ő törvénye lenne,
Mert zsidók fejenként azt kévánják űtőle.»

Ezt felelé szent Pál: «Te vagy bizonságom,
Zsidó nemzetségnek soha nem ártottam,
Hogy kezekben adnál, nincs hatalmad rajtam,
Az hatalmas császárra én törvénemet vészem.»

Vevé ő tervényét az császár székire,
Mert az zsidók dolga vala ő eszébe,
Ha felmenne egyszer az Jeruzsálembe,
Az álnok zsidóktól ő halála ott lenne.

Látá az tiszttartó az dolog, mint volna,
Szent Pál hogy törvényét vette az császárra,
Azért egyebet nem mere tenni abba,
Jeruzsálembe zsidók térének vissza.

Írnak vala Krisztus születése után
Ez dolog hogy lén akkor ötvennyolcban,
Néro császárnak másod esztendejében,
Szent Pál térésének huszonöt esztendejében.

De mikor egynihán napot múlattak vala,
Az Agrippa király Jeruzsálemből juta,
Mind feleségestül vendégségbe juta,
Festus tiszttartóhoz kiméne mulatnia.

Emlékezék egy jó kedvében szent Pálról,
Festus Agrippának egy szegén fogolról,
Miképpen vádoltatnéjek a zsidóktól,
De halálos bűne nem volna vádolásból.

Ennek egyéb bűne mondja hogy nem volna,
Csak hogy az megholt Jézusról tanítana,
Azt mondja, hogy annak igaz tudománya,
Mondja halottaiból feltámadott volna.

Sok vádolás után őtet kérdem vala,
Ha Jeruzsálemben elmenni akarna,
Az vádolásokról ő törvénye lenne,
Nem akará, hanem perit vevé császárra.

Királ szóla: «Én igen akartam volna,
Az fogoly emberrel szemben lettem volna,
Sok dologról véle beszéllettem volna.»
Agrippa királnak Festus ígyen szóla:

«Reggel te felséged véle szemben lehet,
Hol minden dologról eleget beszélhet.»
Másnapon tiszttartó kihozatá űtet,
Egy nagy palotában viteté bé csak űtet.

Juta bé Agrippa mind feleségestül,
Bernika asszonnyal vannak egészségvel,
Hadnagyok, fűnépek nagy sok vitézekkel,
Az tiszttartó Festus szóla ily beszédekkel:

«Beszédemet fejenként meghallgassátok,
Az gyülekezetben kik mast itt állatok,
Ez megfogott embert fejenként látjátok,
Halálra való bűnt ebben nem találhatok.

Én tőlem fejenként ezt kévánják vala,
Zsidók hogy ez embert én megölöm vala;
De én űtet ugyan elbocsátom vala,
Ha császárra törvényét nem veszi vala.

Róla te felséged mit ért, mondd meg nékem;
Ó, Agrippa király tanácsot adj nékem,
Kell-e ennek dolgát még császárra vennem,
Avagy csak űmagát méltóságának küldjem?»

Erre az Agrippa semmit nem felele,
De szent Pálra ottan beszédét térité,
Inté, ő nékie valamit felelne,
Mert nagy bátorsággal szabad szólni előtte.

«Vélem, szent Pál mondja bódognak ű fejét,
Hogy Isten most idehozta felségedet,
Azért előtted megjelentem igyemet,
Csendességgel hallgasd, ítéld meg én peremet.

Igen tudjátok és mindnyájan látjátok,
Az én életemet fejenként tudjátok,
Mind ifjúságomtól fogva hallottátok,
Farizeus voltam, azt is mind jól tudjátok.

Tekélletes voltam az ígéretekben,
Mind első atyánknak tött szövetségében,
Azért azokat ótalmaztam erősen,
Kik ellene szóltak, megbüntettem erősen.

Az feltámadásnak reménsége felől
Sok versengésem volt farizeusokkal,
Az lén egyik oka hogy vádolásokkal
Ellenem állának nagy sok hamisságokkal.

Mikor az híveket én igen kergetném,
Damaskusba megyek, nálam én levelem,
Az keresztyéneket hogy ott is kergetném,
Isten magas mennyből megjelenék énnekem.

Csuda nagy menndörgés, vellámás ott vala,
Lovam én alattam az földre leomla,
Én magam társaimmal földre esém nyakra,
Feltekinték, hát nincs nékem szemem világa.

Onnan felől mennyből szót hallottam vala,
«Oh kegyetlen ispán! – az úr mondja vala, –
Mit üldözöd az én híveimet – szól vala,
És hogy Isten ellen rugódoznom nehéz volna.

Ezt hallván oly igen csodálkozom vala,
Mert jó útban volnék, én azt vélem vala,
De igyekezetem semmire jó vala,
Akkor én megtudtam, hogy csak bolondság volna.

Parancsolván Isten nékem hagyta vala,
Hogy az ő híveit ne kergessem – monda, –
De ennek utána én lék tanítványa,
Ember idvözülni igaziték Krisztusra.

Istennek ő szavát nem vélém semminek,
Engemet szegént ottan el-bévezetének,
Három napig nem lőn világa szememnek,
Étel, ital addig nem kelle én testemnek.

Meggyógyítá Isten szemem vakulását,
De belső szememnek ada oly világot,
Kivel én elhagyám az sok gonoszságot,
Erősen megbánám tőlem lett gonoszságot.

Vere meg az Isten, de azért meg nem öle,
Az én bűneimért, csak az földhöz vere,
Azért vallást teszek róla életembe’,
Hogy ű az Messiás, azt hirdetem felőle.

Zsidóknak ez dolog nem kezdék tetszeni,
Az megfeszült Krisztust én kezdém vallani,
Ezek én utánnam kezdének leskődni,
Engemet nagy sokszor meg akartanak ölni.

Isten vélem lévén ez mái napiglan,
Ím előtted állok az erős fogságban,
Arról vallást tészek míg élek világban,
Irgalmasságodból jutok bé mennyországba!»

No, hogy ű beszédét elvégezte vala,
Az Festus tiszttartó felkiáltja vala
«Bolond ez az Saule – néki mondja vala,
Az sok írás ütet – mondja – megcsalta volna!»

De erre Festusnak szent Pál ígyen szóla
Az mit beszéllene, nem bolondság volna,
Igazság, józanság néki szava volna,
Agrippa kiről is erről bizonság volna.

Ezen kérdi vala szent Pál az Agrippát
Ha hinnéje ő az prófétáknak szavát?
Szent Pál monda: «Tudom, hiszed mind azokat.»
Agrippa felele, Pálnak monda ily szókat:

«Senki, semmi csak az, mit énnékem szólál,
Keresztyénné tenni engem mivel akarsz.»
Monda Pál: «Azt adja Isten, amit kévánsz,
Bátor te is ilyen légy, csak ne légyen rajtad lánc!»

Végezék beszédeket, egyszersmind felkelének
Agrippa feleségestül kimenének,
Festus és főnépek onnan kimenének,
Agrippa és Festus ketten beszélgetének.

Az császárra dolgát ha nem vette volna,
Szabadon ez foglyot elbocsáthattad volna,
Mert semmi főben járó dolga nem volna,
De immár császárnak küldeni méltó volna.

Meghalljátok azért nagy nyomorúságát,
Földön emberektül sok háborúságát,
Immár beszéllem meg tengeren járását,
Ugyanottan történt rajta sok nyavalyáját.

Egy példabeszédben ezt szokták mondani:
Ha ki szíve szerint nem tud imádkozni,
Annak az tengerre kelletik evezni,
Ott az Pater nostert jól meg tudja tanulni.

Tének ott végezést, elkészítenéjek,
Hogy az több foglyokkal szent Pált elküldenék,
Császárnak Rómában tengeren küldenék,
Egy százados vitézt, Juliust felkészíték.

Annak ő kezében adák az foglyokat,
Hajóba űlének, indíták hajókat,
Ázsia felé indíták az vitorlyákat,
Másod nap elérék zsidóknak várasokat.

Vala szent Lukács evangélista véle,
Másik Aristakus fogolytársa véle,
Az ő szükségekben szolgálnak mindenbe,
Nagy emberségesen Julius tészen véle.

De másodnap Sidonból elindúlának,
Ellenkező szelek miá Cyprusba jutának,
Onnat tengerére az Scyliciának,
Listra várasában hamar el-kiszállának.

Julius százados egy hajóst kerese,
Ki Olaszországba akkoron eveze,
Az foglyokat abban béhelyheztetteté,
Az tengerre vélek együtt ő elerede.

Partról indúlának Creta sziget felé,
Gonosz szelek miá hajójok nehezűle,
Az gonosz szerencse reájok térűle,
De nem sok napiglan bátorságos menése.

Rémülének igen az hajós mesterek,
Mert ellenek vannak ellenkező szelek,
Nem tudják mely helyen kell ott eltérniük,
Mert az téli idők lassan elközelgetnek.

Őket szent Pál mégis vígasztalja vala,
Olyha ugyan ő is megijedett vala,
Az hajós mesterek emberkednek vala,
Külömb-külömb szelek ellen tartanak vala.

Fergeteg sok szelek, esők esnek vala,
Másnap sok marhákat hajtottanak vala,
Harmad nap hajó szerszámit hányják vala,
Sok ideig az napot sem láthatják vala.

Ezenközben könyörgések lesznek vala,
Böjttel, imádsággal Istent kérik vala,
Minden reménségek már elcsúszott vala,
Állván ő közöttök Pál imígyen szól vala:

«Reménség bennetek meg ne kisebbedjék,
Atyámfiai, fírfiak arra kérlek,
Noha minden marhátokat elvesztitek,
Veszte itt csak egy léleknek sem lészen.

Rajtam el éfelikor lén Istennek keze,
Ki az ő angyalát éjjel hozzám küldé,
Angyal által nyilván nékem megjelenté,
Mi jevendő volna, szép renddel megbeszélé.

Ezt mondá énnékem, hogy semmit ne féljek,
Császár előtt nékem állanom kelletnék,
Az hajóban való lelkek el nem vesznek,
Énértem megkegyelmezett ő fejeknek.

Ne féljetek azért fírfiak semmitől,
Isten mit jelentett, úgy lészen kétség nékül.
Egy szigetben kell nékünk jutnunk ezentúl,
Oda kell kimennünk az hajótörésekkel!»

Elmúlék tizenegy éjjel, vesződének,
Nagy habnak miatta sokat vesződének,
Tetszik mint, hogy egy tartománra érnének,
Mert az setétségben messze nem mehetnének.

Csuda nagy setétség akkor éjjel vala
Alig várják vala hogy megviradhatna,
Az vasmacskákat fenékre hánták vala,
Mert az veszedelmes helyektől félnek vala.

Ezen az hajósok gondolkodnak vala,
Csónakon kimenni ők akarnak vala.
Szent Pál Juliusnak akkoron így szóla
«Legyünk vesztegséggel!» – nékiek mondja vala.

Megértvén Julius szent Pálnak beszédét,
Mind elvagdaltatá csónaknak kötelit,
Hajósmestereknek tiltja kimenését,
Megvirradván szóla szent Pál ily beszédeket:

«Intlek én titeket, egyetek, igyatok,
Hogy ki miá erősödjék ti testetek,
Mind holnapi napon mind kell szenvednetek,
Böjttel, imádsággal Istent engeszteljétek.

Istentől fejenként megoltalmaztattok,
Fejünkről egy hajszál el nem esik nékünk!»
Azt hallák, fejenként ételt, italt vének,
Hajókból búzákat nagy zsákkal kihányának.

Hogy jobban napvilág kezdett vala lenni,
Egy partot kezdének azontól láthatni,
Vitorlyákat azért kezdének felvetni,
Az szélnek mentében nagy sebesen kimenni.

Egy kettős tengerre hogy jutottak vala,
Az hajó erősen megütközött vala,
Noha hajó orra el nem törött vala,
De hátulját az víz mind elszaggatta vala.

Ezen az vitézek megijedtek vala,
Mert veszedelmeket így jól látják vala,
Az foglyokat megölnie akarják vala,
Mert elszaladástul őket ők féltik vala.

Mert az part őtőlök ott nem messze vala,
Mely fogoly kiúszna, az elszaladhatna,
Szent Pált az Julius ótalmazza vala,
Azért az foglyokat megölnie nem hagyá.

Egyen-ketten azkik úszni tudnak vala,
Deszkán és gerendán el-kimennek vala,
Minden marhájokat elvesztették vala,
De csak egy lélek is oda nem veszett vala.

Molita szigetbe kijutottak vala,
Az szigetben mind pogányok laknak vala,
Emberségvel azért őket tartják vala,
Az fejedelemnek atyja beteges vala.

Nagy sok zápor miá igen fáznak vala,
Szent Pál aprólékot, forgácsot szed vala,
És az tűzre tenni azt akarja vala,
Mert az nagy hidegtől űk igen fáznak vala.

Ezenközben egy nagy csuda történt vala,
Mikor szent Pál több-több forgácsot szed vala,
Nagy vipera kígyó szent Pál kezéhez ragada,
Ezen környűlállók igen megijedtek vala.

Láták az pogányok, imezt mondják vala
«Igen bűnös gyilkos ez az ember volna,
Noha az tengeren megmaradott volna,
Azért ennél tovább Isten nem tűrte volna! »

Az pogányok immár csak azt várják vala,
Szent Pál vagy meggyúlna vagy ketté hasadna.
Az vipera kégyó igen mérges vala,
Azkit az megmarna, csudaképen meghalna.

Az kégyót kezéről tűzre hogy lerázá,
Semmit őnékie az mérge nem árta,
Mondhatatlan igen pogánság csudálá,
Kétség nékül szent Pált Isten gyanánt ott tartá.

Molita szigetét azkik bírják vala,
Publius ő neve, igen jámbor vala,
Harmad napig őket vendéglette vala,
Az fejedelemnek atyja beteges vala.

Kétféle betegség az emberen vala,
Kólika és hideglelés bántja vala,
Szent Pál az Istenhez imádkozott vala,
Betegségét Isten meggyógyította vala.

Az nép hogy ezt látá oly igen csudálá,
Sok beteges embert ott ő meggyógyíta,
Őket az pogánság tisztességgel tartá,
Nagy sok eleséggel hajójokat megrakatá.

Az tél azonközben érkezék reájok,
Azért szükségképen kelle ott maradniok,
Három holnap után onnat indúlának,
Tizennegyed napra Rómába béjutának.

Atyafiak hallák jövését szent Pálnak,
Azidőben akik Rómában valának,
Nagy örömmel néki eleiben menének,
És ő egészségén nagy hálákat adának.

Szent Pált az százados akkor kézbe adá,
Ő maga másodnap el-hazaindula,
Szent Pált hozzávevé az császár dolgosa,
Őket beszállítá magának való házba.

Lén két esztendeig Rómában egy házban,
Vala néki gondja nem hivalkodásban,
Egy levelet íra Galata várasba,
Másikat ugyanott Efezom várasába.

Harmadikat íra Filippis várasba,
Negyedik levelet Kolossa várasba,
Ötödiket Filemonnak azon házába,
Utolsót Timótheus püspöknek ott írá.

Fogságában azkik véle ott valának.
Aristarkhus, Timótheus véle ott valának,
Epafrás és Márkus, Lukács ott valának,
Kik azután tőle sokan megfutamának.

Egész Görögországot, Macedóniát,
Ázsiát, Galliát és Olaszországot,
El akará járni egész Hispániát,
Az Jézus Krisztusról azért tén igaz vallást.

Mondhatatlan kegyetlen Néró császár vala,
Szent Pál is azt oroszlánnak hívja vala,
Isten kergető és kevély császár vala,
Az keresztyéneket igen öleti vala.

Nagy kevélségében Rómát meggyútatá,
Az egész Trójának hogy formáját látá,
Hat holnapig mind ége Róma várasa,
Császár negédsége lőn ennek az oka.

Az keresztyénekre igen megharagvék,
Azért nagy öldöklést támaszta ellenek,
Négy egész esztendeig kergettetének,
Az igaz hit mellett nagy sokan szenvedének.

Szinte akkor szent Pál Rómába ment vala,
Császár az híveket hogy kergeti vala,
Együtt szent Péterrel fogllyá esett vala,
Mindkettének egy nap fejeket vették vala.

Lén halála szegén szent Pálnak fegyverrel,
Noha ő az előtt kereste fegyverrel,
Testét eltemették az ostiás útnál,
Az ő lelke nyugszik mennyországban Istennél.

Harmincöt esztendeig tanított vala,
Azután hogy Istenhez megfordula.
Hatvannégy esztendős emberkorban vala,
Úr születésének hetven esztendeje vala.

Megmondám tinéktek szent Pálnak életit,
Egész életének csuda szerencséjét,
Végy ebben magadnak nagy szép tanúságot,
Elbúsult léleknek örömet, vígasságot.

Istennek fiai kik akarnak lenni,
Azoknak háborúságot kell szenvedni,
Sok jámbor embernek vitézség életi,
Sok nyomorúsággal kell mennyországba menni.

Azért hadd háborgasson az ördög minket,
Ez világ, az pokol bár megöljön minket,
Megótalmazza Istenünk az mi lelkünket,
Véghetetlen dicsőségben viszen mind minket.

Lőn ennek írása az nemes Szakmárban,
Egy jámbor lakatgyártónak házában, –
Nem csuda ha vétek vagyon az írásban,
Sok reszelő, fúró kárt tett nékem írásban.

Ezerötszáz és az hatvannégy esztendőben,
Hideglelő Kisasszonnak havában,
Ilosvai Péter deák bánatjában,
Evvel vígasztalván szívét szomorúságban.