Pesti György, Gondja között egy fő gondja embernek (RPHA 0430)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Gondja között egy fő gondja embernek,
Ki bizonnyal igen nehéz az testnek,
Meg kell válni az testtül az léleknek,
Halált kell szenvedni minden embernek.

Emlékezzünk azért most az halálról,
Az Ádámnak bűnének ő zsoldjáról,
Az halálnak nagy kegyetlen voltáról,
Mindeneken ő uralkodásáról.

Oh mely szépen Isten embert teremte,
Gyönyörűséges helyen helyhezteté,
Nagy szép dicsőségvel fölékesíté
Kinek parancsolatjában jelenté:

Rólam kérlek hogy megemlékezzetek,
Kezeteket ti másra ne vessétek,
A mit hagyok ti csak abban járjatok,
Ha kedvemben nékem lenni akartok.

Gonosz ördög ám mint csalá Ádámot,
Szép szavával elhiteté anyánkot,
Ott vésztők el mi ártatlanságunkat,
Ott találók keserű halálunkat.

Ily mezítelenségébe atyánknak,
Csak egy ködment ő reája adának,
Csépet, kapát eleibe rakának,
Hogy nagy kínval földen munkálkodnának.

Utánna megyén egy éhvel holt halál;
Köszön néki és azt mondja hol valál?
Bizony hogy te egyszer igen szép valál,
Rútul vagy most Ádám valahol jártál.

Soha szegényb te náladnál nem lehet,
Nyomorultabb én nem tudom hol lehet,
Soha senki ez előtt el nem mehet,
Csak vesződik az míg ez földön lehet.

Látod-e én mely magos legény vagyok?
Sem tobzódó sem részeges nem vagyok.
Megmutatom hogy könnyű legény vagyok,
Büntetésre Istentül küldett vagyok.

Jaj leszen néked az te fiaidval,
Együtt lesztek sok teremtett állatval,
Vélek együtt éltek nagy nyavalyával,
Szemben is kell mennetek az hálálval.

Tudni adom ezt én minden embernek,
Hogy kezemből meg nem menekedhetnek,
Soha nekem annyit nem fizethetnek,
Hogy ők én előttem elmehessenek.

Értem erejét az Isten fiának,
De meglátom mit tehet az halálnak,
Szemben állok vele az viadalnak,
Vagy ő nyeri, vagy én nyerem, megválnak.

Rendvel vegyünk elő minden népeket,
Lássuk előszer az fejedelmeket,
Kiknek az halál elveszi eszeket,
Azt sem tudják hol megnyoravasztja őket.

Azt értem hogy egy földi Isten vagyon,
Dicsőséges pápa neve, azt hallom,
Majd elmegyek, megkeresem hol vagyon,
Bizony mondom hogy nagy bűzzel ő vagyon.

Térden állva sok pap, barát imádja,
Vagyon neki három rend koronája,
Földi Istennek ő magát hívatja,
Királyokval bal lábát csókoltatja.

Ü hozzája soha senki nem mehet,
Hanem csak az, ki néki sok pénzt vihet,
Rómában véle mind jót, gonoszt tehet,
Pápa atyánk kire áldomást vethet.

Siet vala mihelt láta engemet,
Szentelt vízzel, tömjénnel űz engemet,
Pápai átkával átkoz engemet,
Végre monda: halál ne bánts engemet!

Pápa monda: az mi jószágom vagyon,
Valami dicsőségem nekem vagyon,
Az mind tiéd legyen valamim vagyon,
Az döghalál csak reám ne ragadjon.

Én felelék, azt mondám az Pápának:
Tudod, hogy meg kell halni az nagy papnak,
Másra kell szállani az uraságnak,
Jövel csak most az nagy kéncsöt hagyd másnak.

Sok gonosz lett pápa az te idédben,
Nagy sok hamisság vagyon udvarodban,
Kiért essél Istennek haragjában,
Mert nem hivél egyetlenegy fiában.

Tudod-e mit mondott Krisztus tinektek,
Az ki nagyobb, kisebb legyen köztetek,
Fejedelmeknek tisztekben hágtatok,
Kiért halált Istentül érdemletek.

Immár menjünk császárra, királyokra.
Kik közzül egy lakodalmat csinála,
Boldizsár királnak. Dániel írja,
Kit hirtelen az halál elragada.

Igen lakik az király jó kedvében,
Ezer urak vannak ott vendégségben,
Gyönyörködnek sok italban, ételben,
Eszek vésze hogy bémenék közikben.

Egyiknek az színe igen változik,
Ellenben az falon egy fél kéz tetszik,
Azt írja, hogy országa elvesztetik,
Király birodalma majd mind elesik.

Király nem jártál el az te tisztedben,
Eszel, iszol csak múlattál éltedben,
Sok adót szedetsz minden esztendőben,
De az ellenséggel nem mentél szemben.

Kegyetlen voltál az szegény községhöz,
Kihoz úgy nyúltál te mint egy kéncsödhöz,
De soha nem nyúltál az ellenséghöz,
Mert jobb kedved volt néked az lakáshoz.

Sírsz, keseregsz mostan beteg ágyadban,
De hogy nem jutott ez akkor eszedben,
Mikoron voltál nagy jó egészségben,
Mert immár most vagy Istennek kezében.

Senkinek én ezben nem kedvezhetek,
Az tisztartókhoz is majdan elmegyek,
Az mint látom héjában ott nem járok,
Köszönök nektek nem igen jámborok.

Hamis törvénytevők valakik vattok,
Az törvény ezer jajt ti meglátjátok,
Szegényökön mit hamissan vontatok,
Meghiggyétek, hogy majd mind kiadjátok.

Jöszte te Sisamnes régi ag ravasz,
Nem egyébbel hanem bőrödvel fizetsz,
Tudod-e hogy sok hamis fogást szerzesz,
Igazságval az hol semmit nem nyerhetsz.

Neked hagyom Cambises hogy megnyúzzad,
Az bőrét az ítélőszékre vonjad,
Az fiát is feljül rejá ültessed,
Mikor ítél fiát reá nézessed.

Királyokat, császárokat eljártam,
Őket halálra méltónak találtam,
De az urak házát még meg nem láttam,
Bizony mondom, szép iffjakra találtam.

Fejedelmek az tisztben el nem jártok,
Sok patvart kerestek, nem oltalmaztok
Az szegénységet annyira nyúzzátok,
Hogy csak az haját, szakálát hagyjátok.

Mire nem szűnik meg kegyetlenségtek,
Mennyi adót az szegénységen vesztek,
Sok népeket éhvel halóvá tesztek,
Arra nem élhetnek az ti magzattok.

Szépségtekben iffjak ti ne bízzatok,
Mindnyájan mezei virágok vattok,
Ékességben, szépségben ha ma vattok,
Jaj, szegény megholt! másnap azt halljátok.

Bizonyára hogyha tűlem lehetne,
Szép iffjakat bántanom nem kellene,
Szépet nekem is szeretnem kellene,
De tisztemnek nem járhatok ellene.

Sok vitézek, halál, veled vívnának,
Mind császárra, királyra tiltanának,
Fiokért, leányokért meghalnának,
Ha Istennek ellene állhatnának.

Kazdag özvegy aszonyok meghalljátok,
Uratoknak kéncsében ne bízzatok,
Mert az hálálval ha szembe akadtok,
Minden kazdagságtoktul megfosztattok.

Azt értem, nem akartok férhöz menni,
Ti magatok akartok uralkodni,
Másnak is ti akartok parancsolni,
Bizony én magam kezdlek mind elvenni.

Kezetekből kiveszem kéncseteket,
Másnak adom elásott pénzeteket,
Betegségvel megverem testeteket,
Döghalálval mind elhordlak titeket.

Nagy sok juhoknak pásztorit elhordom.
Az híveknek kivel eszeket vesztem,
Erőmet, hatalmamat az mint látom,
Hogy én őket mind széllel elszaggatom.

Igen hányják-vetik ők az bibliát,
Igen forgatják az rossz medicinát,
Magokat de ők is meg nem óhatják,
Én tűlem magokat meg nem vonhatják.

Az érdemes szent életű atyáknak,
Nem vagyok barátja az barátoknak,
Mikor szinte jobb korokba volnának,
Én velem üstökben akkor kapának.

Csuda drága étkekvel kénálnának,
Lencsével, sós vizával tartanának,
Az fa kupából is innom annának,
Csak kevéssé tőlem megválhatnának.

Közöttek igen haragossak vannak,
Nagy sok veteködésekvel megvívnak,
Karok erejéhez ők igen bíznak,
Érdemökhöz azért csak támaszkodnak.

Kápáját minap egyiknek levonám,
Mondá szegény, hogy az szűvét megfojtám;
Nem mondhatja ez világ hogy nem laktam,
Az míg szegény fejem magam bírhattam.

Isten tudja, az áldott bódog anya,
Halálakor monda szegény apácza,
Hogy az halál ily hamar elragadja,
Szent asszony úgy segelje hogy nem tudta.

Az halált életnél inkább dicsérte,
Hogy ily keserű légyen de nem hitte,
Jaj szegény ű magát hogy mint vesztötte,
Ifjúságát csak kárban elköltötte.

Im magtalan énnekem meg kell halnom,
Jaj, nincsen senkit én utánam hagynom,
Halál, ne hadj kérlek addig meghalnom,
Bátor csak kevéssé hadj férhez mennem!

Kegyetlen halál mire hogy így rontod,
Az szép virágokat ím mire veszted
Az jó leányokat mire nem szánod,
Az bábákat ám te dolgod ha elhordod.

Halál meghidd, hogyha te ember volnál,
Vagy megvonnálak vagy bizony megvonnál,
Atyámfiaitul meg nem fosztanál,
Bizony többet te sem ennél, sem innál

Én nem tudom te micsoda állat vagy,
Bizony mondom hogy te sem vagy, sem nem vagy,
Élő állat azt hiszem hogy te nem vagy,
Mert az életnek te megrontója vagy.

Csudálkozom te mire ily erős vagy,
Ha sem ördög, sem angyal tudom nem vagy,
Én azt hiszem hogy bűnnek szolgája vagy,
Csak az bűnösökön te hatalmas vagy.

Meghidd halál, soha mi meg nem halunk,
Kik Krisztus miatt bűntelenek vagyunk,
Krisztus Jézusban mi csak elaluszunk,
Az sok munka után egyszer megnyugszunk.

Az bűn miatt igen elfáradt lelkünk,
Teljességvel elnehezedett testünk.
Mint egy igen megfáradtak leülünk,
Az testtül hogy megválik az mi lelkünk.

De miért gyötred az szegény bábákat,
Kik ugyan kévánják ő halálokat,
De hogy látják nagy kegyetlen voltodat,
Arra nem kévánják eltartásodat.

Azt mondják hogy igen nehéz az halál,
Gonoszbnak mondják ott az vén aggságnál;
Jaj ! jó fiam, az gamon eljárhatnál,
De porrá lennél osztán hogy meghalnál.

Csuda hatalma vagyon az halálnak,
Nagy sok pénzt adunk az mendikusoknak,
Semmit magoknak is nem használhatnak,
Mikor ők is az nehezére jutnak.

Egyebeket megtudnak gyógyítani,
De magoknak semmit sem tudnak tenni,
Az halál mihelt környűlök kezd járni,
Ottan tudományok mind el kezd veszni.

Égbe nézők másnak jövendőt mondnak,
De semmi jót nem tehetnek magoknak,
Többet hisznek ők az ég forgásának,
Hogynem mint Istennek akaratjának.

Jövendőt mond az halál akkor nekünk,
Mikoron az asszú csontokra nézünk,
Olyanná kell nekünk valaha lennünk,
Higgyük azért hogy meg is kell még halnunk.

Vagyon mint gazdagoknak sok jószágunk,
Előttünk vagyon ezüstünk, aranyunk,
Nem tudjuk számát mi registromunknak,
Eszünkben sem jut hogy meg is kell halnunk.

Szolgájukat mindenfelé küldözik, ,
Hol mit kaphat, mind azon gondolkodik,
Tudod-e hol jobb sokadalom esik?
Kalmároktul azon tudakoztatik.

Istennek szavát eszekben sem veszik,
Mikor ott vagyon is ő csak aluszik,
Az adósságot hogyha bevehetik,
Predikáczión azon gondolkodik.

Otthonn is nem ehetik, sem ihatik,
Térül-fordúl mindjárást szitkozódik,
Soha ő arról, el nem feledközik,
Bolond ember ma lelkedet megkérik.

Az tengeren nagy szerencsével járnak,
Hévvel, hidegvel ők csak meg nem halnak ;
De tizenkét órára mikor jutnak,
Tűlök osztán mindenek elmaradnak.

Mezítelenül szült az ti anyátok,
Többet kelleténél nám nem ehettek,
Szükségtekre valót ha keresnétek,
Kazdagok ily hamar meg nem halnátok.

Az ki engem nem akar hamar látni,
Üljön veszteg együtt, jobb leszen néki,
Kevéssel meg kell néki elégedni,
Istennek szent igéjét kell hallgatni.

Valakik megkazdagulni akartok,
Az halál tőriben bizony akadtok,
Az vad lovat száján nem hordozzátok,
Mert ű hordoz titeket meglátjátok.

Nem kémélled szegény vén embereket,
Vaj, vaj halál! immár csak szánjad űket,
Nem eléggé gyötröd-e szegényeket,
Vénség miá meggörbedett véneket.

Szerelmes társát embernek nem kémélled,
Az jámbor házasokat nem kémélled,
Egy vagy két nap egymással vígadhatnak,
Holnap egyiknek Quando coeli-t mondnak.

Édes magzatjukat te nem kémélled,
Őket kegyetlenül előttek gyötred,
Én csudálom, hogy te nem keserűled,
Nem fáj neköd, mert nincs hozzá semmi közöd.

Nem tudom micsoda fegyvered vagyon,
Visszaszegezett kaszád neked vagyon,
Azt értem igen éles kardod vagyon,
Ennyi nagy holt emberid arra vagyon.

Látjuk ez világnak erőtlenségét,
Állhatatlan nagy szerencsétlenségét,
Nem nézhetjük ez világnak szépségét,
Hanem napról napra kegyetlenségét.

Meglátjátok ti részeges emberek,
Mikor egymásra sok duskát köszöntek
Az sok italt ismég hogy kiadjátok,
Az halált is bátor számba tudjátok.

Senkit az halál kémélleni nem tud,
Avagy tud ő valamit avagy nem tud,
Sokat mosolgani az halál nem tud,
Az egyet erőssen tartja az mit tud.

Mind földön mind vízen valakik vattok,
Vagy erdőben vagy barlangban lakoztok,
Az halálnak tőrében megakadtok,
Még jó távol, ha reá nem gondoltok.

Szükség szerint az testnek meg kell halni,
Isten szavának bé kell teljesedni,
Keresztyénnek szükség bizony vigyázni,
Hogy az Krisztus készen fogja találni.

Nagy öröm volt az halál az híveknek,
Krisztus halálában a kik hittenek,
Nagy örömmel az halálra mentenek,
Mert Krisztus halálában örvendeztek.

Atyánk házátul mi valamit hoztunk,
Mind elvesztjük akkor mikor meghalunk,
Vesztegségben és reménségben leszünk,
Mikor az testtől megválik mi lelkünk.

Lelkünknek tömlöcze volt az mi testünk,
Ideje volt tűle megszabadulnunk,
Csak az Krisztus Jézus bizony életünk,
Az mi halálunk bizony nyereségünk.

Ezer ötszász és hatvan esztendőben,
Böjtmás hónak az tizedik napjában,
Halál ábrázatja forgott eszében,
Az ki ezeket rendelé versekben.