Bogáti Fazakas Miklós, Dicséretes sok asszonyállatokról (RPHA 0261)

Dicsíretes sok asszonyállatokról,
Emlékezem nemes jámborságokról,
Hogy a mi feleségink is azokról
Tanuljanak drága szép példájokról.

Jámbor asszonnak régen azt mondották,
Kit háza kővül sohul nem gyaláznak,
De nem is dicsírik, sem magasztalják,
Mert azt csak ura esmérje, azt hadták.

Gorgias bölcs ez mellé azt mondotta,
Jámbor asszonnak szépségét ne tudja
Sok ember, orcáját néki ne lássa,
De jó hírét-nevét minden hallhassa.

Neveket, jó híreket azkik hadták,
Azokról szép históriákat írtak,
De magyarok között azt nem hallották,
Rólok beszéllenék, ha meghallgatnák.

Az házasság kötele szeretete
Soknál csak addig tart, míg ura pénze,
Avagy még ílete, jó szerencséje,
Ezeknek régi példát mondok éltekbe.

Nagy had vala régen Görögországban,
Két szomszéd tartomány öszvevívásban,
Phocis és Thessalia nevek vala,
Ez két had immár szembeszállott vala.

Vala fő úr Phocis tartományában,
Dayphantes egy tanácsot monda,
Hogy feleségeket egy fő városban,
Gyermekekkel hadnák egy erős házban.

Rettenetes szándokát ellenségnek
Kímek által mert régen megértették,
Nem akarnák gyermekek rabbá estét,
Jámbor feleségek küsebbülését.

Városnak egyik tágos utcájában
Asszonynépnek serege megszállana,
Lönne kővül sok rakás fa és szalma,
Ehöz hagyva lönne egynéhány szolga.

Sőt az veszedelmet ha ők értenék,
Az asszonynépeket mind ott égetnék,
Ez tanács az egész hadnak mind tetszék,
Egy ember lőn, kinek jobb tanács tetszék.

Szóla azért, hogy néki így tetszenék,
Asszonyoknak tanácsot megizennék,
Ha azok is az tanácsnak engednek,
Úgy kellene ez dolgot rendelniek.

Ott ha nem tetszenék ez asszonyoknak,
Azmit ők javallnának, abba hadnák,
Mert én semmiképpen nem mondom jónak,
Hogy kételen őket vetnők halálnak.

Lőn hír ebben ottan asszonynépeknek,
Dayphantes tanácsát mind dicsírék,
Tisztességre nagy jónak azt itílék,
Mert urok után élni nem tetszenék.

Ím, hogy immár szembe szállottak vala,
Az ellenséget ők megverték vala,
Asszonyok szándoka jobbra fordula,
Jó nevet vallának ez tanács mia.

Dolgát sok jó asszonyoknak elhagyom,
Csak egynéhánnak jó voltát megmondom,
Asszonyember nyelve minémű, tudom,
Titok nálok nemigen áll, azt hallom.

Igen szoros földe Melus szigetnek,
Benn laknak vala régi görögek,
Egy falkán földekből eleredének,
Hajón lakóföldet hogy keresnének.

Sereg Caria országba kiszálla,
Egy váras őket jó kedvvel fogadá,
Jó falka mezőit nékie osztá,
De szaporodását látván, megbáná.

Polgárok azért egymással szólának,
Egy lakásra vendégnépet behínák,
Lakásban mind egyig őket levágnák,
Ezt hallgatja egy leány, de nem tudják.

Leány nemes személy, neve Caphena,
Nympheus az vendégnépnek hadnagya,
Ez ifjat igen szereti Caphena,
Az tanácsot azért néki megmondá.

Vendégségbe másodnap hívatának,
Hadnagy ezt izené az polgároknak,
Az görögek lakozni úgy nem szoktak,
Hogy feleségek együtt ne volnának.

Tőnek ők ebben könnyen engedelmet,
Hadnagy megbeszélé leány beszédit,
Az várasnak megmondá végezését,
Azért hozzátanítá minden népét.

Az lakásba puszta kézzel mennének,
De feleségeknél lönne fegyverek,
Az asztalnál mind sáhoson ülnének,
Ha mi lönne, mind fegyverre kelnének.

Renddel lakásban már hogy ülnek vala,
Az görögeknek füle résen vala,
Vacsorának ím szinte jobb korában
Az polgárok az harcra jelt adának.

Csakhamar ott fegyverre mind kelének,
Görögek mind igen emberkedének,
Az álnak tanácsot ők mind ottveszték,
Bőv Caria földét is mind megvövék.

Házastársul ottan vövé az leánt
Az hadnagy Nympheus a szép Caphenát,
Megírták az asszonyok bátorságát,
Dicsírik férjekért hallgatásokat.

Olyat én nem tudok, most ki találna,
Ki uráért mindenekre kész volna,
De nagy dicsíretet bizony vallana,
Illik erről asszonnak tanólnia.

Athenae városa, Görögországba,
Ennek ellenébe mely sziget vala,
Abba futott thirrhén nép szállott vala,
De ezt az görög barbarusnak mondja.

Vadnak nőtelen, igen gondolkodnak,
Szigetből tengeren el-kiszállának,
Athéne határon ők kóborlának,
Egy-egy leánt magoknak kapdosának.

Történék szaporodások azoknak,
De görögek mondák azt pogán magnak,
Azért atyjokfiainak nem tartják,
Üdő múlva szigetből is kihajták.

Onnan azfelé más nép előbb szálla,
Taenarus havasa alatt megszálla,
Spárta város határában ez vala,
Melynek jó hadviselő népe vala.

Rabok nagy hada támada Spártára,
Ez had ellen az futott nép támada,
Spárta népe mellett magát mutatá,
Ebből Spárta várasába becsúsza.

Engedék meg nékik az spártaiak,
Jótétekért hogy várasban laknának,
Házasságra köztek szabaddá hagyák,
Leányokat azért nékik adának.

Csak tisztviseléstől őket kitilták,
Tanácsba, mint jövevínt, nem bocsátják,
Thyrrénusok fiai sokasulnak,
Spártában ők sokká szaporodának.

Azután csak nem sok üdő tölt vala,
Felőlek városban pokol hír vala,
Támadást akarnak tenni várasban,
Hogy az tanács szabad nékik nem volna.

Megfogdasák őket, erősen tartják,
Hogyha az hírt rájok bizonyíthatnák,
Spártában fejenként őket levágnák,
Mert jól tött várasokra támadtanak.

Oly gyakorta ő jámbor feleségek
Tömlectartóktul hozzájok kéredznek,
Sok kérések után ők megengedék,
Urokhoz tömlecbe mind beereszték.

Erre inték, mint szerelmes férjeket,
Vennék feleségek öltözeteket,
Fejekre asszonyok főfedeleket,
Hamar tömlecből mentenék fejeket.

Nem kémélenék értek őmagokat,
Készek elszenvedni minden kénokat,
Csak urok menthetnék meg őmagokat,
Hadnák nékik tömlecbe ruhájokat.

Jó tanácsát jámbor feleségeknek
Megfogadák, tömlecből kimenének,
Mert a tömlecőrzők meg nem esmérék,
Azért őket békével elereszték.

Sereget ők csakhamar készítének,
Mert sok rabnak szabadságot igírnek,
Taygeta hegyre telepedének,
Ez seregtől Spárta ott megfélemlék.

Hamar vélek szerződnie kezdének,
Hogy földekből békével felkelnének,
Mindenestől föld-keresni mennének,
Ezt jó kedvvel őnékik megengednék.

Jó földre ha mikor ők szállanának,
Spártának vejinek magokat hínák,
Ipoktól magokat ki sem tagadnák,
Erre az ifjak örömest hajlának.

Készülének, hajókkal eredének,
Jámbor feleségek vadnak mind vélek,
Kréta szigetben sokan megülének,
Asszonyok örök hírt így keresének.

Csudálatos negyedik példám lészen,
Milétus város leányiról lészen,
Mondom azokról, kiknél a szemérem,
Nem nagy kárnak tetszik, csak íze legyen.

Ázsiának Milétus nagy városa,
Csuda betegség városban támada,
De csak a szép szűz leányokat bántja,
Okát, orvoságát senki nem tudja.

Nemes személyek megdühödnek vala,
Eszek, elméjek eltávozik vala,
A szörnyű halált mind kévánják vala,
De akasztva magokat ölik vala.

Immár sokan magok így ölték vala,
Édes szüléjek sírván intik vala,
Asszony barátjok attól tiltják vala,
De semmi intés rajtok nem fog vala.

Tilalommal az atyák nem használnak,
Imitt-amott őrüzőket hadtanak,
Az estrángra de oly szertelen futnak,
Hogy semmi őrüzettel nem óhatják.

Végre ördegi dolognak itílék,
Nem emberi fűveszésnek, vesztésnek,
Orvosságot már csak Istentől kérnek,
De nincs vége szűzek dühösségének.

Rémülése nagy vagyon az városnak,
Rettenetes halálán leányoknak,
Végre jó tanácsa egy vén jámbornak
Végét éré e szörnyű nagy csudának.

Tanácsban eszesen mind elgondolá,
Leánnak drágább marhája mi volna,
Kit ha elveszt, bátor ottan meghalna,
Mert böcsűje jámborok közt nem volna.

Halálnál, íletnél jobbnak ítílé,
Az szemérmet még senki nem illette,
Azért valamely őmagát megölte,
Azt hagyá, hogy így legyen temetése:

Azt a város piacán általvinnék,
Temetni puszta mezítelen vinnék,
Testét látni mindeneknek engednék,
Az többit is evvel megijesztenék.

Leányoknak meg kezde jőni eszek,
Magokat felakasztani nem kezdék,
Az nyavalya tőlek ottan távozék,
Gyalázatos temetéstől félemlének.

Az halál fájdalma annyit nem foga,
Sem atyjok, anyjok intése, jó szava,
Mint azmivel megfenyítették vala,
Maga holtok után nem érzették volna.

Magokat mutogatni asszonynépek
Utcán, piacon, nem tartják elégnek,
Tanácsban lakásban mostani szűzek,
Beszédeket sem szeretem többinek.

Jámbor asszony ágyából ha kikelne,
Minden dolgát otthadnia kellene,
Éji mívet senkinek ne beszéllene,
Hajnalban mint járt, ha jó, ne hirdesse.

Sőt mihelt asszonybarátját találja,
Urával éjjeli hadát megmondja,
Azt akarja, hogy ez világ mind tudja,
Bizont mondok, mert két fülem hallotta.

Nincsen szemérem szavába leánnak,
Jámbor ifjak ha mikor szavát hallják,
Azt ítílik, őket már mind elhálták,
Mert éjjeli dolgokról álmadoznak.

Várasunkba egyre szándékom vala,
Leánynézni ez minap mentem vala,
De nem tetszék egy előbe az párta,
Ebhöz jöjjen az eborca leánya.

Példát jámbor asszonyokról beszélek,
Nehéz ne legyen, ha kiket megfeddek,
Dicsírném, ha most is olyant találnék,
Énekembe annak bizony helt adnék.

Tudom, Lucretia dolgát jól tudják,
Azkik régi históriát olvosták,
Mását annak, vélem, hogy nem hallották,
Jó asszonyok róla énekem hallják.

Az olasz nemzet régen kicsin vala,
Rómát hét hegyen rakni kezdték vala,
Immár heted királya annak vala,
Kevély Tarquiniusnak híják vala.

Poklul jutott vala az királyságba,
Mert álnakul királyt megölte vala,
Hadban azért jó szerencséje vala,
Nagy haddal Ardea várát megszállá.

Erős vala az városnak kőfala,
Látja, hogy ostrommal nem férnek hozzá,
Vár körül népét táborba szállítá,
Éheztetéssel megvenni akará.

Tésznek azonban nagy lakást vitézek,
Kártya-, kockajáték, mulatás köztek,
Három tisztes fia királynak vélek,
Sextus vala neve az kisebbiknek.

Eszesb, serénb a többi közt ez vala,
Úrfiakat egykor vendéggé hívá,
Hogy a bortól jó kedvek jutott vala,
Beszéd asszonnépekről támadt vala.

Nejét ki-ki szertelen magasztalja,
Férje honn nem létiben mit csinálna,
Vitéz Collatinus ott előálla,
Jámbor feleségéről csak ezt mondá:

Dicsírni sok szóval az én társomat,
Én nem szoktam az nemes Lucretiát,
De annak nem hagyok igen sok órát,
Megmutatom társom nagy jámborságát.

Azki feleségét jámbornak véli,
Mit mível otthon most, azt igen veti,
Vélem induljon, majdan megesméri,
Társom hogy mindeneknél jobb, megérti.

Táborból hamar el-hazainduljunk,
Jó lovakat ezennel nyergeltessünk,
Esse léleké, nám, mind ifjak vagyunk,
Feleségünket mimagunk megkémljük.

Valakit mi dologban mi találunk,
Jámborságát asszonnak arról mondjuk,
Nyertes embernek ugyan csak azt valljuk,
Kinek társát jó dologban találjuk.

Ifjaknak ez tanács ott jónak tetszék,
Vacsora felől ők mind felkelének,
Estvefelé Rómába igetének,
Szinte sötétben városba érének.

Sextus házához ottan indulának,
Király három menyit mind együtt kapák,
Vadnak jó lakásban, ők nem bánkódnak,
Nem gondolják, urok most hol volnának.

Hamar onnét úrfiak eltérének,
Collatia városba sietének,
Lucretián az szer, őtet megkímlék,
Collatinus feleségét meglelék.

Az éj immár jól elhaladott vala,
Szolgálók közt jámbor asszony ül vala,
Gyapjat fonnak, őmaga is varr vala,
Köztek asszony eképpen beszél vala:

Ez bárson dolmánt csinálom uramnak,
Két kezemmel én szerelmes társomnak,
Hagyjátok el most egyéb dolgatokat,
Végezzük el ma ennek ő varrását.

Küldem ezt holval uramnak táborba,
De mit hallottak, kérlek, az városban,
Mikor kijártak szolgáim piacra,
Mondják-é, ha még soká lésznek oda?

Fene város, vajh, te gonosz Ardea,
Hogy te mertél támadnia Rómára,
Sok jó asszony vagyon miattad búba,
Urokot féltik, mint járnak az hadba.

Isten hozza csak egészségben őket,
De szertelen igen féltem egyemet,
Tudom szűvét és nagy vakmerőségét,
Meghasad szűvem, úgy féltem életét.

Gyenge szép orcáján könnyü csordula,
Dolgát elhagyá, magát elbocsátá,
Ura onnan kővül ám megszólítá,
Ne félj, társom, ím, megjöttem – azt mondá.

Úgy tetszék, ugyan megelevenüle,
Urához kifuta, nyakon ölelé,
Urát úrfiakkal a házba vivé,
Tisztességgel az vacsorán vendéglé.

Lucretia szépsége, jámborsága
Ifjú Sextust kévánságra indítá,
Akkor ifjak megtérének táborba,
Hajnal előtt jutának az vár alá.

Vagyon király fia pokol szándékban,
Igen jut eszébe szép Lucretia,
Ebben immár egynéhány nap múlt vala,
Másodmagával titkon elindula.

Sötét estve juta Collatiába,
Collatinus házához ő beszálla,
Nincs asszonnak hozzá semmi gyanója,
Mert ura vér szerént Sextusnak bátyja.

Nem jelenti ifjú semmi szándékát,
Az jó asszony készíttete vacsorát,
Tisztességgel tartá, mint király fiát,
Mindenben jámborul viselé magát.

Végre alonni üdő már hogy eljött volna,
Késérteté külen egy ágyasházba,
De semmit nem alhatik király fia,
Szándékát megtekélleni akarja.

Pokol betegség gyomrát igen bántja,
Megrontani az jó asszont akarja,
Az ház népe hogy jó álomban volna,
Véli, dolgát hogy senki nem tudhatja.

Tőrét ragadá, az ágyból felkéle,
Lucretia ágyasházára méne,
Aludtában kezét mellyére veté,
Kit nem fogott vala még lator keze.

Ímé, hogy álmából felrázta vala,
Sextus az asszonnak eképpen szóla:
Vesztegj, egyet ma ne szólj, Lucretia,
Sextus nevem, vagyok az király fia.

Sextus vagyok, éles tőrem kezemben,
Ha egyet szólasz, életed veszélben,
Asszony álmas szömmel reszket kezében,
Nem tud reméleni semmit éltében.

Érti immár okát az vendégségnek,
Sextus megbeszélé ő nagy szerelmét,
Kéri, forgatja asszony ember szűvét,
Nem felejti ez között fenyítését.

Csuda tökéletes az asszony vala,
Semmi beszéd, fenyíték nem fog rajta,
Halállal is keveset gondol vala,
De végre nagyobbal fenyíti vala.

Semmit, egyem, nem hosználsz jó híreddel,
De adlak uradnak hamis híremmel,
Hogy kaptalak egy lovászlegényeddel,
Ezt ágyadban itt ölém meg ezennel.

Ennek vére lészen én bizonyságom,
Ezt az uradért öltem meg, azt mondom,
Hogy rajta lött szeplőt én megtoroljom,
Úgyis meghalsz, de nagyobb gyalázatban.

Megrettene ezen az jámbor asszony,
Holta után jövendő gyalázaton,
Hogy egy rabbal vétkezett ily nagy asszony,
Kedvét tevé az latornak az asszony.

Piros hajnal előtt táborban vala,
Sextus e dolgon nagy örömben vala,
Lucretiának keserű bút hagya,
Magát jámbornak már ő nem tarthatja.

Léte napján bátor ő megholt volna,
Immár ő élete kész halál volna,
Urát, édesatyját hamar hívatá,
Fő-fő barátival jöjjenek hozzá.

Az követtel gyorsan ők indulának,
Asszont ágyasházba sírva találák,
Ura kérdi, ha békével volnának,
Sírva mondá asszony, hogy nem volnának.

Békessége mert hogy lehetne annak,
Azmely jámborságától megfosztatik,
Ágyadban vagyon nyoma más latornak,
Testem szeplős, lelkem tudjad tisztának.

Orcáját fedezi szégyenletébe,
Két szemeit földre lefüggesztette,
Dolgát mikor kezdé beszéllenie,
Esmét nagy zokogva szakasztja félbe.

Gyalázatját nagy keserven elkezdé,
Ezt is, hogy királyfinak köszenhetné,
Hogy rajta lött szégyent ki beszélhetné,
Mert az gyalázat után meg nem ölte.

„Azt az Isten látja, hogy szűvem tiszta,
Noha testem ez gyalázattal romla,
Halál lészen ennek nagy bizonysága,
Hogy kisebbedem, Istenem, dolgomba.

Tütöket fejenként csak arra kérlek,
Az paráznát értem megbüntessétek,
Ezért nékem adjátok kezeteket,
Fogadjátok tü igaz hütöteket.

Házomhoz tegnap király fia juta,
Vendég színnel ellenségem beszálla,
Erővel megronta jámborságomba,
Ha emberek vadtok, ezt ő megbánja.”

Ím, fejenként néki fogadást tőnek,
Ebben nem ítélék asszont bűnösnek,
Az büntetést a királyfira veték,
Ám lássátok – úgymond –, amit érdemlett.

„Vallom én is ártatlannak magamat,
De az bűnnek megfizetém jutalmát,
Azmely asszony így veszti jámborságát,
Vélem együtt inkább szeressen halált.”

Semmit nem múlata, kését ragadá,
Előttek ottan szűvében nyársolá,
Földre esék, ráborula az atyja
Asszony urával keserven siratá.

Az testét város piacára vivék,
Hamar sok népek az hírre gyűlének,
Azmint asszonnak ők megesküvének,
Bosszúállani királyra készülnek.

Pártosoknak hadnagya Brutus vala,
Vitéz Collatinusnak atyja vala,
Még királynak az vár alá hír juta,
Addég Brutus nagy hadával indula.

Tarquiniust az országból kiverék,
Jámbor asszonyok e példát megértsék,
Az tisztességet ők igen szeressék,
Urok hon nem létében megőrizzék.

Az magyar nemzetre ugyan nem szólnék,
Gonosz nevet, magyar valván, nem adnék,
Hallom szokásokat asszonynépeknek,
Szégyenlem megírni, amit művelnek.

Nem nagy kárnak tartják a gonosz nevet,
Kedvelik csak az rút gyönyerűséget,
Ha értik urok másfelé tekéntetit,
Olcsón eladják az asszonyok berhét.

Immár tökéletes jámbor nem tudja,
Házasulásra ha lészen szándoka,
Hol találjon ő oly jámbor leánra,
Mert a szeplő kis kár nálok, megtudta.

Cius várasáról bizonnyal mondja,
História például ezt is adja,
Egész hét esztendeig forgásában
Egy parázna sem találtatott abba.

Oltalmazák ő nagy jámborságokat,
Nem törvéntől tartották meg magokat,
De mind azok a jó nevet gondolták,
Hírek-nevek históriákban vadnak.

Lucretiát, vajh, ha most is találnánk,
Róla históriát talám írhatnánk,
Örök hírt-nevet annak mi vallanánk,
De városban, nem tudom, hol találnánk.

Ezt tudom, jámbora hogy ezt nem bánja,
Mert vélem együtt ugyan azt kévánja,
Hogy mint ő, a többi is olyan volna,
Azki bánja, az jó nevet utálja.

Olyanoknak kedvét tudnám keresni,
Ha igazat én nem tudnék mondani,
Tudom, nékem meg is tudnák köszenni,
De nem tudnak semmi jót nékem adni.

Senkit bizony evvel én nem gyalázok,
Hanem mindeneket jóra tanítok,
Jámbor asszont ritka madárnak mondok,
Erről mégis egy példámat halljátok:

Pogán fejedelem Görögországban,
Aristotimus nagy kegyetlen vala,
Elis tartományát ez bírja vala,
Uraságban álnakul szállott vala.

Az ő nemzetét nem szereti vala,
Udvara népe gyülevísz nép vala,
Azok tanácsát mindenben fogadja,
De kegyetlensége szertelen vala.

Tökéletes jámbor ő városába
Philodemus egy szép leánya, Micca,
Kinek erkölcse, termete nagy drága,
Egy fő legény azt megszerette vala.

Róla szüntelen gondolkodik vala,
Neve fő legénnek Lucius vala,
Az leánnak szót is ő adott vala,
Nagy szerelmét megjelentötte vala.

Ittas vala egykor, leányért külde,
Leánt hívatja, nagy fennyen izene,
Kegyetlenségben ura követője,
Kénszerítteti éktelen szeretetre.

Intik édes szülei, hogy elmenne,
Mert szegények, kételenek mindenre,
Leány taníttatott jó erkölcsekre,
Eszesen felelt vala az intésre.

Sír, könyörög atyjának térden állva,
El, nyilvánvaló bűnre, ne bocsátná,
Szörnyű halált inkább mert ő kévánna,
Hogynem éltét ez szeplőnek utána.

Részegében az kegyetlen indula,
Hogy az hivatalban mulatság vala,
Philodemus házához mikor juta,
Micca asszont nagy fenyegetve híja.

Evvel is az Micca hogy nem gondola,
Rajtavalót szaggatá, vernie fogá,
Mezítelen leánt kénozá vala,
Kire leány csak meg sem jajdult vala.

Dicsíretes az leány megtörése,
Atyját kéri, hogy az latrot enyhítse,
Mert tőle e dolgot nem érdemlené,
Ilyen szégyent házán hogy ne mívelne.

De hogy könyörgése rajta nem foga,
Ez méltatlanságot el-kikiáltá,
Istentől ennek büntetését várná,
Evvel az latrot inkább megindítá.

Ím, nem tudja magát oltalmaznia,
Fejét leány atyja ölébe hajtá,
Azhol várja, hogy lehetne oltalma,
Ott lőn Micca asszonnak ő halála.

Dühes haragjában, részegségében
Leánt megragadá atyja ölében,
Ugyanottan megfojtá az kegyetlen,
Mégsem telék kedve éktelenségben.

Ily kegyetlenséget mind jól ért vala,
Aristotimus herceg mind tud vala,
De nála nem fog jámborok panasza,
Sőt, az harag tére az várasokra.

Tanácsbeli fő-fő népek valának,
Kik ez szertelenségről panaszlának,
Egyéhányát levágatá azoknak,
Mert nincs helye nála semmi igaznak.

Ím, földekből nagy sokakat kiszínle,
Mintegy nyolcszáz főembert számkivete,
Kiket örök búdosásra ítíle,
Ezek menének Aetolia földére.

Polgárok, fő-fő népek izenének,
Követ által uroknak könyörgének,
Engedné meg gyermekek, feleségek
Utánok ő földekből hogy mennének.

Semmit könyörgésekre nem engede,
De azután ugyan meghirdetteté,
Asszonyok serege bátor elmenne,
Urok után gyermekestől eredne.

Ezen asszonyok nagy örömbe lőnek,
Mintegy hatszázig mindjárást telének,
Gyermekekkel, marhájokkal készülének,
Híre lőn hercegnek e nagy örömnek.

Mondhatatlan álnok szűve szándoka,
De hogy inkább higgyék, szavát meghagyá,
Asszonysereg hogy egyszersmind indulna,
Álnak gondolatját de nem mutatja.

Oly igen készülnek minden szerekkel,
Némely ölebeli kis gyermekivel,
Némely szekéren indult ő terhével,
Városkapuhoz gyűlének mindennel.

De hogy a sereg egyszersmind indula,
Utánok az álnok herceg bocsáta,
Asszonynépet megtérítötte vala,
Nagy kegyetlenséget rajtok tött vala.

Igen szoros útra őket állaták,
Azmely szekereket azok fogadtak,
Gyalog asszonyokra azokat hajták,
Sem elő, sem hátra nem mozdulhatnak.

Sokan az nagy szorosságban asszonyok,
Szekerekről gyermekestől lehullnak,
Azokon a szekereket ingatják,
Ott sok gyermekek, asszonyok halának.

Kegyetlenül a több gyalog sereget
Egy csoportba szorítva hátul verik,
Ostorokkal drabantok siettetik,
Őket mind a tömlecbe bekergeték.

Vivék minden marhájokat hercegnek,
Ezen város népe igen kesereg
Asszonyokért, de nem fog könyörgések,
Megfizetnek majdan az kegyetlennek.

Azt hallottam magyar példabeszédben,
Azki oroszlánt tanít életében,
Ebet ver előtte, szeligyüljön,
Kegyetleneknek ez tanulság legyen.

Egy vén Hellanicus vala városban,
Ennek két szép fiát herceg levágá,
Az vén jámbor ezen sokat hallgata,
Már bosszúját megállaná, elszáná.

Tőle semmit az herceg nem tart vala,
Gyarló vénségét mert jól tudja vala,
Ezenbe mind az asszonnépnek ura
Szép haddal gyülekezik alattomba.

Indulának haddal hazájok felé,
Egy mezőre szállának város mellé,
Belől is igen jő a nép mezőre,
Már kétfelől jó falka sereg gyűle.

Búsul ezen az kegyetlen, hogy hallá,
Város népe hogy tőle elpártolna,
Az számkivetett nép is rajta volna,
Az tömlecbe asszonyokhoz indula.

Rettegteti, ijeszti asszonyokat,
Ha vár alól el nem küldik urokat,
Előttek fogattatja magzatjokat,
Nagy kénokkal ott vesztené azokat.

Erre az asszonyok csak hallgatának,
Sok fenyigetésen semmit nem adának,
Köztek egyet híttak Megistanának,
Felesége vala Timoleonnak

Gazdag, mind urastól főnemes vala,
Eszes, jámborságos, nagy híres vala,
Herceg előtt ez csak fel sem költ vala,
Az többit is felkelni ez nem hagyá.

Asszony így felele: „Ha eszed volna,
Nékünk nem parancsolnád, férfi valván,
Hogy urunkat, azmi kellene, arra
Nagy paranccsal vennők kévánságunkra.

Lám, tudod, férfiú nagyobb asszonnál,
Minket hozzájok békével bocsátnál,
Erről szembe szólnánk, mint urainkkal,
Nem távoly fenyegetni nagy paranccsal.

Illik-é, hogy távoly nékik izenjünk,
Simon módra innen házul turálnunk,
Ne véld, hogy mi urunkat meggyalázzuk,
Kiket te tanácsodból meggyaláznánk.

Minap beszédedben nagyot kapontál,
Fogadásodban semmit meg nem állál,
Minket őhozzájok el nem bocsátál,
Afelett e tömleccel nyomorgatál.

Azt ne véld, hogy mi kételenségünkbe
Urunkat megcsaljuk igíretedre,
Aki száját a kása megégette,
Az mezőben is a tarlón fél tőle.

Róla úgy érts, urunk nem oly bolondak,
Hogy miértünk hazájokat eladnák,
Város szabadságára szándokoztak,
Halálunkkal azért ők nem gondolnak.

Tőled ha megmenthetik hazájokat,
Sokkal nagyobb jót ők avval találnak,
Hogynem mennyi kárt ők most abba vallanak,
Ha itt velünk veszted mi magzatinkat.”

Ím, haragját tovább már nem tarthatá,
Az asszonnak kis fiáért bocsáta,
Anyja előtt hogy szörnyen letaglássa,
Az többi közt fogházba játszik vala.

Nevén fiát Megistona szólítá,
Az gyermekek közül hozzája hívá,
„Siess elő, fiam, te halálodra,
Még kevesebb kénnal meghalhatsz.” – mondá.

„Előbb érjed, fiam, életed végét,
Ez nyavalyát emberkorba ne érjed,
Melybe szegény hazánk most eped, süllyed,
Azt még te most, édes fiam, nem érted.

Vajh, inkább akarom most halálodat,
Hogynem ez korodban te rabságodat,
Mikor nem érdemletted az fogházat,
Könnyebb szememmel látnom halálodat.”

Ímé, hogy asszony nagy bátron ezt mondá,
Herceg kivont szablyával megfutama,
Dühös haragjában levágja vala,
Ha egy jó embere engedi vala.

Ragadá kezét ez, megtartóztatá,
Fejedelemhöz nem illik, azt mondá,
Sőt, férfiúhoz éktelennek alítá,
Kezét asszonyember-vérbe hogy mártsa.

Okos ember vala, Cylon a neve,
Jó beszéddel herceget csendeszíté,
Asszonnépek elől onnan kiinté,
De hercegre vala nagy gyűlölsége.

Pártosoknak egyik ez Cylon vala,
Kiket Hellanicus mellé vött vala,
Azért urához mind jó színt mutata,
Udvarában minden nap együtt vala.

Telének az vén Hellanicus mellé,
Egynéhányan tanácskoztak hercegre,
Immár az hagyott nap elközelgete,
Hellanicus hogy lefeküvék estve.

Ím, álmába feje felé beálla,
Megholt két fiának egyik azt mondja:
„Mit aluszol, édes atyám!” – kiálta –,
„Holnap ez egész várasnak léssz ura.”

Megvirrada, ezen nagy bátron vala,
Pártosokat e dologhoz oktatá,
Aristotimus herceg egy hírt halla,
Hogy haddal jőne mellé egy barátja.

Örömében mene város-piacra,
Semmit nem fél, csak inas sincs utána,
Véle Cylon, tudja, hogy jó barátja,
Ezt mikoron Hellanicus meglátá,

Semmi jelt az pártosoknak nem ada,
Csak kezét az égre emelte vala,
Őket beszéddel reája nódítá,
Az harcot ott Cylon elkezdte vala.

Előttek az herceg ott megfutamék,
Egy kápolnába szalada, elérék,
Sok hegyes tőrrel az latrot megölék,
Testét város piacára kivivék.

Dolgát asszonyfelesége hogy hallá,
Ágyasházba futa, azt jól bezárlá,
Ott őmagát addig felkötte vala,
Míg az pártos nép az udvarba juta.

Elékapák herceg két szép leányát,
Eladók, ékesek, gyöngyek valának,
Éktelen szeplősíteni akarják,
Azután ezeket megölni szánák.

Erre az megbúsult nép indult vala,
Herceg kegyetlenségét jól gondolja,
Az fogoly asszonyokkal Megistona
E szándokba őket találta vala.

Dorgálni polgárokat igen kezdé,
Nagy méltatlanságnak ezt ő jelenté,
Semmi kegyelem ővélek nem érne,
Ez tanácson minden megcsendesüle.

Ímé, leányokat anyjokhoz vivék,
Halni mint akarnak, azt megengedék,
Az nagyobb leveté ő selyemövét,
Hogy magát felkötné az anyja mellett.

Torkára fojtá, az öccsét is inté,
Azmit tőle látna, mind azt mívelné,
Vitézi nemzetit ne küsebbítse,
Az haláltól semmit meg se rettenne.

Öccse megkapá, ezen kéri nénjét,
Hogy engedné néki az első rendet,
Nem nézhetné halva szerelmes nénjét,
Megengedé az jó leány kérését.

„Drága példa” – öccsének így felele –,
„Édes öcsém, semmi még életembe
Nálam tagadva nem volt kérésedre,
Ezt is megengedem utolsó kértedre.

Énnékem bizony nincs nagyobb keservem,
Minthogy téged halva látlak előttem,
Halálnál ezt én nehezben tűrhetem,
De tehozzád ezt kévánja szerelmem.”

Sőt, arra is öccsét igen oktatja,
Mint kösse, hogy hamarább meghalhatna,
Míg meghala, a leány mind megvárná,
Testét férfiszemtől igen takarja.

Ím, az megholt testet fáról leódá,
Őmaga körűle forog s takará,
Megistona asszony ám ott áll vala,
Az tisztes leány azt így kéri vala:

Ne hadná a testet fosztogatnia,
Őkörüle férfi ne tapogatna,
Ezekután magát felkötte vala,
Nemes bátorságok nagy példa vala.

Aristotimus herceg így járt vala,
Felesége, leánya mind meghala,
Város szabadsága helyére álla,
Ez legyen kegyetleneknek egy példa.

Csodálatos eszét és jámborságát,
Asszonyok, kövessétek Megistonát,
Leányoknak hagyom a két szép leánt,
Vélek öszve az nemes leány Miccát.

Arra szándokom vagyon, asszonynépek,
Drága példákat hogy írjak tünéktek,
Ne bánjátok hosszát ti ez éneknek,
Sok orvoság kell ti betegségteknek.

Rajtatok, kérlek, jó beszédem fogjon,
Bizony gonosztokat én nem kívánom,
Nekem is anyám volt, én azt jól tudom,
Oskolába néha én is szomjúztam.

Megnézném, ha tőletek én nem félnék,
Ti természetekről írnak sok bölcsek,
Engem oly igen megijesztettenek,
Hogy leánt keresni én majd nem mérek.

Jóra intőknek azért helyt adjatok,
Házasság szerelmét tü megtartsátok,
Uratoknak amivel tartoznátok,
Arról példáimat immár halljátok.

Nemes személy régen Aretaphila,
Afrikában az Cyrene városban,
Termete, szépsége nagy kedves vala,
De esze s jámborsága drágább vala.

Adák leánt egy szép nemes ifjúnak,
Ifjú gazdag Phedimásnak azt hítták,
Nicocrates hercege az városnak,
Kegyetlenül veszti népét városnak.

Dühös kegyetlenségében nagy sokat,
Levágatá polgároknak az javát,
Azok közt az Aretaphila urát,
Álnakul elveszté az nemes ifjat.

Ottan Aretaphilát hozzávivé,
Asszony soká ellentartó lőn benne,
Ura halála forog mind előtte,
De kígyónak farkavágta eszében.

Nagy kegyetlenségét minden nap látja,
Azmint lehet, keménységét lágyítja,
Asszonnak az herceg sokba enged vala,
Mert szerelme hozzá szertelen vala.

Asszony ura szerelmét is gondolá,
De hazája vesztét oly igen szánja,
Az sok hamis vádot minden nap hallja,
Ki miatt az főnépek vesznek vala.

Tőle várnak mindenek csak oltalmot,
Mert város ereje megfogyatkozott,
Polgároknak nagy soka elbúdosott,
Az fő-főtanács mind levágattatott.

Hazájokból sokan elfutnak vala,
De azkik el nem szaladhatnak vala,
Titkon magokat kivitetik vala,
Mintha temetni vinnék ki ládába.

Vivé Nicocrates ezt is eszébe,
Városkapura drabantokat szörze,
Azmely halottat vinnének zséllyébe,
Lángaló vasat sütnének az testre.

Metélnék, gyakdosnák késsel a testet,
Halott gyanánt ne vinnének oly embert,
Ki érdemlene hercegtől büntetést,
Aretaphila is mind látja ezeket.

Oly igen kesereg szegény városon,
Azon vagyon, uráért bosszút álljon,
Sok árvát, nyomorultat szabadítson,
De nincs véle segítője egy tanácson.

Csak azt gondolja, urát mint veszthesse,
Végre elszáná, urát megétesse,
Mint adja be, immár azon vagyon esze,
Megírék az jó asszont a szörzésbe.

Oly igen inti herceget az anyja,
Asszont vitetné legottan halálra,
Herceg az asszonyhoz megenged vala,
Mert szerelme hozzá igen nagy vala.

Nagyon reáerősödett az bába,
Asszony mindenre bátron felel vala,
Végre beszédét hercegre fordítá,
Hogy az ital nem mérges ital volna.

„Sok irigyim vadnak, jól értem – monda –,
Hogy Isten engem ily naggyá tött volna,
Kegyelmed szerelme hozzám nagy volna,
Az főasszonyoknak ez nehéz volna.

Vallom azért, hogy én néked ez italt,
Arra csináltam volt az orvosságot,
Hogyha azok beadnának tenálad,
Ezzel a szeretet maradna nálad.

Lám, ha magam szerettetni akarnám,
És az orvosságot arra csináltam,
Talám ezt gondoltam bolondságomban,
Ez, ha bűn is, halált nem érdemlettem.”

Ezeket hogy nagy bátor szűvvel mondá,
Hogy megvallatnák, herceg parancsolá,
Herceg anyja asszonnak vallatója,
Ez egy igen kegyetlen aggné vala.

Nem vehete ugyan semmit ki tőle,
Noha keményen asszont vesztegeté,
Az jó asszony azt mind békével tűré,
Rajta a bába elfárada végre.

Olyha megbáná csakhamar ő dolgát,
Herceg ártatlannak találá társát,
Mindenben nagy szerelmet hozzá mutat,
Csak felejthetné ő nagy kénvallását.

Nem hagyá szándokát az asszony hátra,
Immár a kénokat is mind gondolja,
Tudja, hogy avval örök hírét hagyja,
Ha édes hazáját szabadíthatná.

Más urától vala egy szép leánya,
Leány immár szintén eladó korban,
Az hercegné öccse Leandrus vala,
Ő a leánt ennek szerzette vala.

Vivé Leandrus az leánt hozzája,
Anyja megtanította vala leánt,
Mint gerjesztené bátyjára az ifjat,
Hogy tőle megmentené szép hazáját.

Nagy sok baráti vadnak Leandrusnak,
Nicocratest, az bátyját szidalmazzák,
Nagy kedvet tönne ő napa-asszonnak,
Ha az kegyetlent megölné, azt mondják.

Végre a sok tanácsnak ő helyt ada,
Bátyját, herceget titkon levágatá,
De az dologban őmagát elbízá,
Mert kegyetlen helyett kegyetlen vala.

Semmiben az bátyja dolgát nem hagyá,
Aretaphila ezt oly igen bánja,
Hogy semmi nem kele ő szándokába,
Mert hazája nincsen még szabadságba.

Soká nem késék, egy urat támaszta,
Leandrusra titkon az felindítá,
Hogy Leandrus határiban rablana,
Cyrene városát reászállaná.

Ennek neve Anabus Líbiában,
Ezt vejére haragítá az asszon,
Immár Anabus vala táborában,
Leandrus olyha, megijedt, azt hallván.

Mert hadnagyok, mellette való urak,
Udvara népe az honlakást megszokták,
Ott az harcot bizony nyerni nem fogják,
Más módot az dologban találának.

„Én, csak akard, jó fiam, azt művelem,
Az frigyet Anabussal én megszerzem,
Veled szembe legyen, azt is művelem,
Mindent úgy végezzünk mi szemtűl szembe.”

Napa tanácsán Leandrus megálla,
Arra immár ők napot töttek vala,
Az két herceg közhelyre kiszállana,
Ezalatt Anabusnak asszony íra.

„Téged erre kérlek, mint szomszédomat,
Az kegyetlent nékem megtartóztassad,
Véle mihelt én kimegyek tehozzád,
Erre néked az város ád nagy sommát.

Ezt Anabus titkon ott felfogadá,
Immár az hagyott nap előjött vala,
Leandrus csak az napával indula,
Mert Anabust is puszta kézzel várta.

Méne szembe Anabus nagy udvarral,
Napa megfogatá vejét Anabussal,
Bevivék tömlecbe nagy vigassággal,
Anabus elméne az nagy sommával.

Aretaphilának nagy eszességét,
Kit művelt hazája szabadságáért,
Minden rendbeli népek hogy megérték,
Nagy örömmel eleiben sietnek.

Erre kérék, már vinné véghöz dolgát,
Állja meg immár utolsó bosszúját,
Az kegyetleneknek szaggassa magvát,
Vigye szabadságra édes hazáját.

Kérésekre végre nékik engede,
Herceg anyját megégetteték tűzbe,
Herceget varrák egy farkas tömlőbe,
Úgy veték, mint olyan jámbort, tengörbe.

Úgyan Aretaphilát megtisztelék,
Mindenek, mint Istenekre, úgy néznek,
Az asszonnak nagy dicsíretet tőnek,
Mint hazája mentette jó embernek.

Inték arra polgárok az jó személt,
Venné reá város gondviselését,
Nem akará az fejedelemséget,
Elég, hogy szabadságba hagyá földét.

Két kegyetlentől hazáját megmenté,
Ifjú ura halálát el nem tűré,
Várost polgárok kezibe engedé,
Azután jámborul, özvegyen éle.

Vélem, históriákat hallottatok
Az özvegy Juditról, tanolhatnátok,
Másik Judit bár ez legyen, asszonyok,
Aretaphilától is tanuljatok.

Ennek, azkit az Isten adott vala,
Életében tisztán szerette vala,
Halálát is megérted, hogy megtorlá,
Kivel hazájának nagy jót tött vala.

Bódog házasságnak én azt itílem,
Ahol tarthat vénségig a szerelem,
Ha melyiket előbb kiviszi Isten,
Ha jámbor, maradjon holtig özvegyen.

Okát mondanám én tanuságomnak,
Eszes házasok ezt meggondolhatják,
Énekem végére ráhallgassanak,
Most példákat mondok az asszonyoknak.

Nemes személy vala Galatiába
Egy szép leány, kinek a neve Camma,
Jámborságát Plutarchus csudáltatja,
Eszesség, bátorság minden dolgában.

Jó asszonnak mi tiszti, megtanolta,
Nagy emberségét mindenhöz mutatja,
Kedves beszéde, díszes nyájassága,
Azért őt mindenek szeretik vala.

Kéré leánt házastársul magának
Egy herceg, Sinatusnak néven hítták,
Házasságba nagy szeretettel laknak,
Ebbe soká de nem maradhatának.

Vala Sinatusnak egy hív barátja,
Sinorixes, közel való rokona,
Hercegségbe asszony országba vala,
Camma asszont az megszerette vala.

Ezt gondolá, hogy Sinatust megölné,
Asszonnyal ő kedvét nem tétetheté,
Noha gyakran az gonoszra ingerlé,
Álnaksággal ő Sinatust megölé.

Nem sok üdő múlván Cammához külde,
Házastársul kéreti, hozzá jőne.
Ura halála asszonnak előtte,
Módot keres, az latrot megbüntesse.

Asszont sok beszéddel már eluntatá,
Nem birodalomért művelte volna,
De nagy szerelme Cammához az oka,
Hogy Sinatus urát megölte volna.

Minden emberséggel asszony felele,
Szűve csendességét hozzátéteté,
Mintha elmúlt immár keserűsége,
Csakhogy az templomhoz eskenni menne.

Sinorix Cammához méne templomba,
Ura holta után ott lakik vala,
Tisztességgel köszöne, kezét adá,
Ifjat asszony ott egy oltárhoz hívá.

Csinált vala ő egy szelence mérget,
Felhajtá az asszony, megivá felét,
Adá Sinorixnak annak a többét,
Inti, hogy Istennek avval áldoznék.

Ital után nagy felszóvak így szóla:
„Te vagy, Úr Isten, titkoknak tudója,
Életemet hogy csak addig akartam
Uram után, míg bosszúmat állhatnám.

Oly örömest most uram után megyek,
Hogy nekem ez órát érnem engedett,
Ez latornak az végmenyegző helyett,
Poklot, koporsót hagyok öröm helyett.”

Tovább nem múlata ifjú, kiugrék,
Szekérbe, zseccelbe soká rengeték,
Hogy valamin a méreg eloszlatnék,
De nem sok üdőre véle elmúlék.

Egész éjfélikorig jámbor Camma
Orvosággal az méreg ellen víva,
De mihelt az herceg halálát hallá,
Jó kedvvel magát halálra bocsátá.

Mondom asszonyoknak drága példáját,
Ne véljétek semminek írásomat,
Hallottam, nem nyerhet ember nagyobbat,
Házasságban mintha nyerheti dolgát.

Egy üdőben olaszoknak nagy hada
Gallaciát Rómához hódoltatá,
Sok rabokat olaszok fogtak vala,
Gazdag nyereséggel osztoznak vala.

Rabbá esék sors szerént egy hadnagynak
Egy menyecske, hítták Chiomarának,
Eszességéről a bölcsek írtanak,
Kik személy szerént ez asszont látanák.

Igen buja lator az hadnagy vala,
És telhetetlen természetű vala,
Mint rabjával, asszonyával hál vala,
Az katonaszokást bezzeg nem hagyá.

Táborba atyafiai jövének,
Nagy somma pénzt asszonyért néki vínek,
Az asszontól nem öremest válhatnék,
De megadá a sok pénzért nékiek.

Vala egy víz olaszok táboránál,
Által kell vala kelniek asszonnyal,
Hadnagy asszont késéré bátyjaival,
Vízhöz jutának, már indulnak által.

Monda egy szolgájának Chiomara,
Utána az hadnagyot hogy levágná,
Szolga azon, ő miként levághatná,
Messze vala a tábortúl, levágá.

De a fejét Chiomara elvágá,
Vivé haza az előruhájában,
Ortiagon vala asszonnak ura,
Előtte a fejet földre lábontá.

Ortiagon ezt oly igen csudálja,
Hogy az hüti ellen volna, azt mondja,
Hüti fogadását megtartonája,
„Mondod-é embernek, ha jó?” – így szóla.

Néki monda: „Uram, azt jónak mondom,
De még annál drágább dolognak vallom,
Hogy ki eddig velem hált egy ágyban,
Egynél többet még élnie nem hadtam.

Az csak te vagy, ó, én szerelmes társom,
Nincsen nékem hütöm ellen én dolgom,
Annak éltét mert nem illett kévánnom,
Az ki kedvem ellen illeti farom.”

Polibius ez asszonról ezt írja,
Hogy véle beszédi néki volt volna,
Eszességét az asszonnak csudálta,
Ez is lehet második Lucretia.

Rajta lött nagy szégyent el nem tűrheté,
Hiszem, Lucretia nem reméllette,
Hogy az király fiát megbüntethesse,
Azért nem akart élni a szégyenben.

Íme, ha meg nem torolhatta volna
Ez rajta lött szégyent az Chiomara,
Talám Lucretia képpen tött volna,
Asszonnak oly tiszta legyen ő ágya.

Oh, mely sokan hütöket nem gondolják,
Csak az kis gyönyerűségre vágyódnak,
Vagy így, vagy úgy testnek övét megadják,
Megkeresik, valahol azt találják.

Rólatok, asszonyok, többet kell írnom,
Meg ne unjátok hosszú tanuságom,
Sok vadhús vagyon bennetek, azt látom,
Soká kell sebeteket orvoslanom.

Az Nagy Sándor, ki világbíró vala,
Görög Thébe várost megvötte vala,
Vitézek rabolnak, dúlnak városba,
Egy asszony házához egy hadnagy juta.

Vala asszonnak neve Timoclia,
Asszony jámbor, nagy nemes nemzet vala,
De hadnagy azt ingyen meg sem gondolá,
Mert egy embertelen kegyetlen vala.

Igen iszik, vacsorától felkéle,
Részegében asszont tanítá mellé,
Véle lator kedvét is teljesíté,
Igen fogadja, hogy hozzája venné.

Róla azért asszont fértatni kezdé,
Hol fogadásával, hol fenyegetve,
Mondaná meg, sok kincsét hová tötte,
Tudja, hogy elásta, elrekkentötte.

Vagyon asszonnak azon gondolatja,
Hadnagyon bosszúját mint megállhassa,
Hadnagy vala a Sándornak rokona,
Okoson az asszony így felelt vala:

„Mának előtte bár megholtam volna,
Testem szeplőtelen temették volna,
De látom, hogy az Isten így akarta,
Hogy te légy uram és fejem oltalma.

Énnekem minden marhám kegyelmedé,
Nem illik titkolnom már semmit benne,
Még akaratom is csak te kezedbe,
Te vagy immár szemem világa, fénye.

Tudom, hogy mindenem prédára jutna,
Pénzem, ezüst marhám, valamim volna,
Drága ruhám vagyon mind egy holt kútba,
Kutat eddig nem sok ember tudhatta.

Tekegyelmed avval megbővesülhet,
Oly nagy kénccsel nagy bódog ember lehet,
Én ki voltam, abból könnyen megérted,
Gondolhatod én nemes nemzetemet.”

Az napvilágot hadnagy nem várhatá,
Még éjjel asszonnyal kúthoz ballaga,
Egy dolmánba az kútba ő beszálla,
Asszony mind elvárá, míg alájuta.

Mindjárt leányát házából kiinté,
Nagy köveket hánya hadnagy fejére,
Az hitetlent ő kútába beölé,
Jámborságának szeplőt így nem tűre.

Ez dologban csakhamar hír lött vala,
Timocliát vivék Sándorhoz fogva,
Sándor az asszont igen nézi vala,
Magaviselését csudálja vala.

Nemes módra testének szép állása,
Tekénteti, ért erkölcse, járása,
Hogy főnemzet, Sándor ugyan jól látá,
De megkérdé tőle, kicsoda volna.

Hogy nemzetét bátorsággal mondaná,
Sándornak nagy merészséggel így szóla:
„Jámborságom, nemzetem gyalázatja
Rajtam esék, az halálnak ez oka.

Azért én meghalni inkább akarok,
Hogynem mint az elmúlt éjhöz hasonlót,
Rútalmas életre nem méltó vagyok,
Sándor, az haláltól már kicsint tartok.”

Ezen ugyan könyvez az udvar népe,
Sándor mondja, ezen nem esnék szűve,
Az haláltól hogy semmit ne rettegne,
De jámbor és eszes voltát tisztelné.

Király az asszont békével bocsátá,
Minden nemzetivel kártól megózá,
Hadnagyoknak erősen parancsolá.
Oly személytől minden magát megóná.

Értük az méhnek az ő természetét,
Aki megbúsítja dolgában őtet,
Ha meghal is, megkeresi a bűnest,
Mert ellene ő nem tudja vétetét.

Tökéletes asszonnak ez törvénye,
Tisztán és jámborul legyen élete,
Ha életét szeplő megferteztette,
Vagy meghaljon, vagy róla eltörölje.

Isten a testeben a lelket úgy adta,
Másik nélkül hogy egyik nem jó volna,
Lelke az asszonnak ő jámborsága,
Vagy megtartsa, avagy halált kévánna.

Asszonyokról mondtam egynéhány példát,
Szeplőjekért bosszújokat állották,
Szólok én immáron az hon valókról,
Énekemre, kérem, ráhallgassanak.

Marha, jószág adatik házasoknak,
De életnek ízét sokan nem tudják,
Abból ha társok jó tanácsot adnak,
Fösvény urok, illik, hogy megfogadják.

Nevét história meg nem jelenti,
Pytheus herceg feleségét dicsíri,
Líbia földét nagy gazdagon éli,
Pytheus aranybányáit művelteti.

Oly szertelen keresi az aranyat,
Semmi nem töltheté meg kévánságát,
De csak abból raboltatja városát,
Soknak az munka szakasztja meg nyakát.

Nagy sereggel egykor az asszonynépek
Pytheus feleségéhöz menének,
Néki nagy keservesen könyörgének,
Lelné módját, végét ez nagy ínségnek.

Nagy jó kedvvel asszony őket fogadá,
Gondja lönne reá, ott csak azt mondá,
Hamar nagy sok ötvöseket hívata,
Kiknek mívelni sok aranyat ada.

Valamiféle étket ember ennék,
Aranyból azt adá, hogy mind megössék,
Főképpen azmely étket ura ennék,
Sok arany kenyerek ez közt lennének.

Lépék haza Pytheus üdő múlva,
Az bányákra soká múlatott vala,
Vacsorát készíteni parancsola,
Asszony egy arany asztalt hozattata.

Lőn hercegnek ezen nagy vigassága,
Mert nagy mesterséggel vala csinálva,
Nagy sok pohár, tálnyér, arany tál vala,
Szépségét Pytheus igen csudálja.

Végre az nézéssel megtelék szeme,
Már fogjanak étket is, megizené,
Azmely étket asszony tud, hogy szeretne,
Több arany étkekkel ám felviteté.

Morgani, feddeni asszonyra kezde,
Néki mostan az arany nem kellene,
Minden csinálmányit immár megnézte,
Őneki most csak ennie kellene.

Pytheusnak felesége felele:
„Nám, te mindent hajtasz csak effélére,
Mindeneknek erre szakad ereje,
Ebbe fárad mindennek mestersége.

Olyba fárasztod a nyomorult népet,
Melynek semmit, vagy kevés hasznát veszed,
Nagy sokaknak nyakát ebbe vesztetted,
Pusztán hadták ezek ő mezőjeket.

Nem élhet a szegény község miattad,
A szántást, kapálást mind elhagyatták,
Szőlőmívet, kertészséget, plántálást,
Egyél abban, amit leginkább forgatsz!”

Dolgát, okosságát bánni meg fogá,
Pytheus felesége szavát fogadá,
Mindenestől dolgát is el nem hagyá,
Erre népnek de csak ötödét hajtá.

Városba már mind az mesteremberek
Szépen élnek, nagy erősen mívelnek,
Mezőben, hegyen, völgyen szántnak, vetnek,
Ezt az eszes asszonnak köszönhették.

Sok vala Pytheusnak gazdagsága,
Egy nagy leveles plantánus fája vala,
Afféle fa nincsen Magyarországba,
Merő aranyból csináltatta vala.

Hosszú, szép szőlőket is csinálának,
Ötvesek mind aranyból alkotának,
Ajándékon perzsiai királynak,
Azokat együtt küldé Dáriusnak.

Annak fia azután kiindula,
Xerxes számtalan néppel készült vala,
Negyvenhat nemzet ő hadában vala,
Nagyobb hadat nem említ história.

Búsult vala Xerxes Görögországra,
Pytheus hercegnél szálla meg útába,
Minden hadát akkor herceg jól tartá,
Xerxesnek ez hadra nagy kincset ada.

Öt fia hercegnek királlyal vala,
Királynak ezen ő könyereg vala,
Annak csak egyikét hadná hon nála,
Lenne mellette ilyen vén korában.

Beszédét király nehéz néven vivé,
Azmely fiáért az herceg könyörge,
Xerxes az táborba vágatá néggyé,
Tábornak az négy szegére azt küldé.

Vénségébe herceg megkeseredék,
Az négy fia is az hadba veszének,
Esze, elméje tőle eltávozék,
Sem élte, sem holta néki nem tetszék.

Nem messze várostól egy halom vala,
Halom mellett egy folyóvíz foly vala,
Vizét herceg viteté halom alá,
Arra egy koporsót magának raka.

Tisztét az feleségének engedé,
Hagyá, senkinek azt ne jelentené,
Minden nap azért étele meglenne,
Csolnakon halomhoz azt eresztené.

De ha látná, az csolnak hogy elmenne,
Étket koporsóba ő be nem venne,
Hogy ő megholt, azt ottan megértené,
Ha bevenné, tudná azt, hogy még élne.

Olyan nyomorúságra magát adá,
Mert az haláltól is igen fél vala,
Életét is igen megunta vala,
Magát, fiait így kesergi vala.

Nagy dicsiretet az asszony talála,
Város szabadságát ő megbocsátá,
Ő az bányaságot elhagyattatá,
Örök neve vagyon históriákba.

Azt látjátok fejenként, jó asszonyok,
Jó nevekre igyekeztek mindazok,
Kiknek volt valami jó bátorságok,
Vagy férfi, vagy asszonyok voltak azok.

Tudnivaló bizony mind az két félben,
Jó hír-név keresése életedbe,
Sok asszonyok magokat vették ebbe,
Ezek dolgát kövessétek mind ebben.

Volna sok példa, kiket én elhagyok,
De még tünektek egyet én most mondok,
Ebben bizony senkire nem mutatok,
Azmit jónak tudok, csak arról írok.
Exemplum XIII. Stratonica

Az Isten törvényét én meg nem vetem,
Mindenben igaznak lenni böcsülem,
Magyarázást kévánok, hol nem értem,
Sokat nem ért más is abban, azt vélem.

Ezt arra mondom az jó asszonyoknak,
Házasságban kik ketten együtt laknak,
Sokan magtalanul ők abba laknak,
Természet és Isten ellen hallgatnak.

Légyen azoknak az egy nemes példa,
Stratonica, Deiotarus házasa,
Deiotarus király Galaciába,
Stratonica magtalan asszony vala.

Asszony megesméré önnenmagába,
Magtalanságának hogy oka ő volna,
Urát önnenmaga beszédre fogá,
Ki lenne örökese országába.

Urát inti, magának választana,
Azmely személt szeretne országába,
Magot keresni ő az királyságra,
Bátor azt tartani őnéki adná.

Deiotarus azt oly igen csudálá,
Bölcs tanácsát asszonnak megfogadá,
Leányok közt azmelyik legszebb vala,
Urának ágyasul ő maga adá.

Íme, leány szép magzatokat hoza,
A Stratonica mint övéit, úgy tartja,
Őket szépen neveli, oktatja,
Urának örökest így szerzett vala.
Epilogus

Summáját beszédemnek immár mondom,
Az több példát én most nem magyarázom,
Asszonyoknak ezt követniek hagyom,
Az visszaházasultat is tanítom.

Tudjad, asszony, ki légy, tennen magadat,
Ha te megesméred a te voltodat,
Bizony jobban fogod tenni dolgodat,
Erről halljad egy kevéssé írásomat.

Ezt bizonyos tanuságól te vegyed,
Isten orvosságul teremtett téged,
Ha beteges nem volna az természet,
Nem kévánnám soha az te létedet.

Kenetet és italt gyakron orvosok
Skorpióból, kígyóból timporálnak,
Egyéb mérges állatokról forralnak,
De azt ők mind betegségtől csinálják.

Vajh, ha pedig nálad nélkül lehetne,
Purgációt természet nem keresne,
Bódogb állat férfinál nem lehetne,
Asszonyunk magát evvel el ne higgye.

Ezt bizony én mindenkoron mondottam,
Asszonyállatokról én azt vallottam,
Emberi nemzet mérgének mondtam,
Kinek feje vagyon, erről gondoljon.

Megtetszik az asszonyoknak jó volta,
Hogy mikor embernek eladó lánya,
Házasítani sok jóval akarja,
Mert semmi jó nincs anélkül őmagába.

Eladni sok szépséggel ők szokták,
Bizony avval gonosz voltát mutatják,
Azért a szép képet nagyon cifrázzák,
Hogy valamely ifjat véle csalják.

Rajta való szépséget mikor látom,
Ördeget ölteztették abba, tudom,
Mert az mi jó, urat talál ruhátlan,
Szép ruhást, nem tudom, még ha jót láttam.

Ezt akarnám, Istenem, megbocsássad,
Hogy rendeled ember szaporodását,
Ne teremtesz vala asszonyállatot,
Ennek te találtad volna más módját.

Rajta ezt gondoltam, hogy jobb lött volna,
Mi tenéked aranyat adtunk volna,
Tőled azon fiakat vöttünk volna,
Minket leánnyal ne vesztettél volna.

Ezt én arra mondom az asszonyoknak,
Hogy természeteket jól meggondolják,
Őmagokban valaha szállanának,
Magokat arra nézve megaláznák.

Férgek vagyunk, férfiak s asszonnépek,
De fő teremtett állatok az férjek,
Asszonyok jó férfitermészetűek
Ez világon csak számosok termettek.

Ezt mondottam róla nagy elmélkedve,
Oly leány, vagy asszony nincs az életbe,
Csak férfi legyen, azki őt kéretné,
Vagy szép, vagy szörnyű, hogynem érdemlené.

Róla csak ezt mondom, ő természetit,
Férjéhöz alázza minden ő fejét,
Valaki kéret, megérdeml az téged,
Akárki légy, s akárki légyen kérőd.

Ezeket nem szidalmazásból mondom,
Csak természeteken én gondolkodom,
Jovát, szépét, szörnyét írásba látom,
Városban is naponként hallogatom.

Nektek, asszonyok, bizony jót kévánok,
Példát, tanúságokat azért mondok,
Tudom, én is asszontól való vagyok,
Írásomnak bocsánatot kévánok.

Tudja nevem, ki olvassa énekem,
Írta ezerötszázba, hetvenötbe,
Szent György havának szinte az végében,
Szándokom, leányom vala szűvemben.