Valkai András, Magyar nyelven írtam históriákat (RPHA 0851)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Magyar nyelven írtam históriákat,
Versekben kiadtam jeles dolgokat,
Kikben elészámláltam királyokat,
Régen történt jeles csuda dolgokat.

Az én beszédemet Andoniusról,
Longobárdusokról tized királyokról,
Elkezdem, és fia Albuinusról,
Felesége miatt lött haláláról.

Gyakor változások lesznek világon,
Nagy romlások mind széllel országokon,
Változásban romlás birodalmokon,
Mert romlás esik minden változáson.

Nagy romlások, hogy lőn az magyaroknak,
Az Atilla király maradékinak,
Birodalmok nagy lőn ostrogotáknak,
És hadi dücsőségek gepidáknak.

Justinianusnak császárságában,
Mikor lőnek gottusok megromlásban,
Andoinus szállá Pannoniában,
Az földet megülé nagy sokaságban.

Feldianak földén hadok indula,
Mert király atyafiát Ronteruda,
Csalárdságával Tokonnak leánya,
Megölé királynak gyalázatjára.

Jó szerencséjek lőn viadalokban,
Sokat levágának herulusokban,
Királyokat Radulphust viadalban,
Megölték longobardusok az hadban.

Csudálatos romlásuk lőn azoknak,
Mert ők soha azután királyoknak,
Nem vigadhatának s birodalmoknak,
Rabjai lőnek longobardusoknak.

Oly kegyelmén azok jó szerencsének,
Azután gepidákra ügyekeznek,
Longobardusok sereget szerzének,
Nagy hadat gepidák ellen kezdének.

Derék erővel hogy szembe jutának,
Gepidákkal erősen megvívának,
Sok számtalant azokban levágának,
Jobb része király fiával elhullának.

Ott is longobardusok nyereséget
Nyerének, és maguknak dücsőséget,
Jó hírt, nevet, örök emlékezetet,
Mert ellenségen vőnek győzedelmet.

Mikor viadalból hazatérének,
Andoinus királlyal örvendeznek,
Gazdag lakodalmot véle szerzének,
Az főnépben renddel leültetének.

Ifjú Albuinus ott az atyjának,
Talpon állva szolgál Andoinusnak,
Longobárdusok szólának királynak,
Parancsoljon leülést az fiának.

Nagy emberségét mert király fiának,
Látták hadba bátorságát ifjúnak,
Jó vitézségét az Albuinusnak,
Ki miatt lött halála Thorismundnak.

Ottan megfutamtának az gepidák,
Mihelyt Thorismundus halálát látták,
Győzedelmet eképpen nekik hagyták,
Ezt Albuinusnak tulajdonítják.

Így felele meg király ott uraknak,
Az méglen longobardus király fiak,
Megölt ellenségtől fegyvert nem hoznak,
Asztalokhoz nem ülnek az atyjoknak.

Ottan ifjú elpirulván e szókon,
Kiindula ő a szokott járt úton,
Gepidák királyához méne bárton,
Fia fegyverét kérje vagyon azon.

Az Thorisundus azt vígan fogadá,
Fia halálát szemére nem hányá,
Mégérte miért ment királyfi hozzá,
Fegyverét fiának néki adatá.

Nagy örömmel Albuinus megtére,
Kezében levén Thorismund fegyvere,
Ki azelőtt megöletett volt tőle,
Leültetést atyjától így érdemle.

Nagy dicsíret lőn királyfiú dolga,
Atyjánál és népénél bátorsága,
Üdő jártában, hogy atyja meghala,
Albuinust választák királyságra.

Igen hamar annak hada támada,
Mert Thorisund az gepidák királya,
Meghala ki véle frigyet tött vala,
Kunimundra szálla ő királysága.

Gyorsan haddal kezde ingerkednie,
Albuinus ellen cselekednie,
Megizene eltölt az frigy ideje,
Mikor végeztetett atyja élete.

Atyjafia halálát megtorlani,
Thorismundért erős bosszút állani,
Albuinust igyekezett rontani,
Atyjafia fegyverét visszavenni.

Lőn gondja az longobardus királynak,
Örök frigyet szerze Avaresoknak,
Kik más névvel hivattak magyaroknak,
És sok romlást gepidáktól vallottak.

Friggyel csatlá azokat maga mellé,
Rajtok tött bosszukról emlékezteté,
Készek lőnek menni ő hada mellé,
Szabadság kívánás mert erre inté.

Indula meg ő hadi társaival,
Albuinus megvíván Kunimunddal,
Fejét vevé annak nagy hamarsággal,
Győzedelmet vőn hadi társaival.

Dúlák, foszták, elrablák országokat,
Főnépet levágván, sok rabokat
Elhajtának, és nagy gazdagságokat,
Így torlák meg magyarok bosszújokat.

Ez sok rab közt Kunimundnak leánya,
Foglyá esék szép leány Rosimunda,
Ki lőn Albuinusnak házastársa,
Mely asszony miatt lőn végre halála.

Koponyájából király Kunimundnak,
Italhoz pohárt csinála magának,
Merthogy őmaga vötte fejét annak,
Abból volt itala Albuinusnak.

Oly igen megrontatának gepidák,
Longobardusok alá hajtatának,
Azoknak azután adót adtanak,
Soha nem lött több királyok azoknak.

Csakhamar ez nagy győzedelem után,
Minden felé hírek, nevek támadván,
Az gottusok Róma ellen mozdulván,
Longobardusokat Narses hívatván.

Hamar longobardusok magyarokkal,
Olaszországba menének hadokkal,
Megverék az gottusokat Narsesszal,
Az görög császárnak főhadnagyával.

Ily jó szerencséje Albuinusnak,
Sok arannyal ők ajándékoztatnak,
Esmét Pannóniába beszállának,
Magyarokkal társasággal lakának.

Az mikor írtanak ennyi üdőben,
Krisztus után ötszázharminc esztendőben,
Akkor jöttek Pannónia földében,
És azt lakták negyvennégy esztendőben.

Rövid üdőn az Justinus császárnak,
Nagy panaszlást tőnek az rómaiak,
Ínségét nem szenvedhetik Narsesnak,
Könnyebb volt szolgálniok gottusoknak.

De lám görög császárné asszony,
Kinek neve vala Sophia asszony,
Megbúsula erősen az panaszon,
És az urán esett kábaságon.

Asszony egy levelet írá Narsesnak,
Hogy elveszi hadnagyát ő annak,
És erre juttatta dolgát Narsesnak,
Hogy gyapotot oszt udvarló lányoknak.

Nem akarja, hogy birodalmát rontsa,
Herélt Narses olaszokat pusztítsa,
Inkább akarja, hogy udvarát lakja,
Az udvarló lányokat ott szolgálja.

Dúl-fúl Narses, hogy ez dolgot megérté,
Császárné asszonynak ez választ tevé,
Hogy asszonynak oly vásznát ő megvetné,
Császárné asszony azt meg sem szőhetné.

Rettenets romlás ismét támada,
Mert udvarnál az hízelkedők szava,
Fejedelmeknél oly dolgot indíta,
Megvetvén lőn Narses jó szolgálatja.

Egy levelet írá Albuinusnak,
Közönséggel és longobardusoknak,
Véle együtt szolgált frigyes Tarsinak,
Tudván vitézlő dolgokat azoknak.

Az pannóniaknak ő puszta földjét,
Hagynák hátra annak nyavalyás helyét,
És foglalnák Olaszországnak földjét,
Ha akarnák dolgoknak előmentét.

Siet Albuinus gyűlést hirdetni,
Értvén ez dolgot népét hívatni,
Kezdett vala szüvében gerjedezni,
És nagyobb birodalomra vágyódni.

Derék végezésök ez lőn tanácsban,
Magyarokat hagyják Pannóniában,
Siessenek gazdag Olaszországban,
Mikor jó alkalmatosság dolgukban.

Elindulván minden házuk népével,
És húszezer számú saxonesekkel,
Azok is feleségek s gyermekekkel,
Mind teljesek lévén jó reménységgel.

Vala születés annyi üdejében,
Ötszázban és hatvannyolc esztendőben,
Által menvén Szerémségnek földében,
Vannak fejenként ők nagy sietésben.

Az ő elindulásoknak utána,
Harmad hólnap jutnak Olaszországban,
Egy nagy hegyet látának az határban,
Kire Albuinus hamar felhága.

Lőn királyról az hegynek nevezeti,
Onnan királyország szépségét nézi,
Királyi hegy lőn annak nevezeti,
Messze földet az hegyről megláthatni.

Könnyen Velencét forró Iuliumnál,
Elfoglalá király nagy hamarsággal,
Kiben népét hagyá atyjafiával,
Gisulphussal és minden családjával.

Olaszországban onnant indulának,
Mindeneket ők meghódoltatának,
És ellenek állókat megrontának,
Azzal is birodalmokat hajtának.

Sietének Taurisium városára,
De váras püspöke gondol arra,
Hogy váras ne jusson nyomorúságra,
Könyörgéssel gondol váras hasznára.

Eleibe méne Albuinusnak,
És erősen könyöreg az királynak,
Hogy megkegyelmezzen Taurisiumnak,
Engede ott király püspök szavának.

Rövid időn Vicenoyát, s Veronát,
Megvevék Monsilitest és Montuát,
Bergonemot és az nemes Brixiát,
És nagy Mediolanumnak városát.

Vala nagy változásban Olaszország,
Nem lőn olaszokon semmi bátorság,
Nem lőn köztük igaz atyafiúság,
Uralkodék visszavonás, hamisság.

Igen rövid üdőn az Transpadána,
Olaszországnak nemes tartománya,
Longobárdusoknak lőn hazájokká,
Sehul senki ellenük nem támada.

Csak Ticium város ellenek álla,
Azt is király környül vevén, megszálla,
Három esztendeiglen lőn alatta,
Azután abba is erővel szálla.

Immár három esztendő, hogy múlt vala,
Hetruriáig minden meghódlata,
Csak Róma s Pavena fejet nem hajta,
Kiknek tartományát pusztítják vala.

Azért király ő nagy vigasságában,
Nagy vendégséget szerze Veronában,
Főnépeket híva lakodalmában,
Olaszország jobb része birtokában.

Szép Rosimundát is ő behívatá,
Jelenlétét annak jó szívvel látá,
Az urakat jó borával itatá,
Víg kedvében ajándékokat oszta.

Vala király csészéje emberfőből,
Építtetvén Kunimundus fejéből,
Királynéasszonynak atyja fejéből,
Rosimundát itatja csészéjéből.

Az ő atyjához vala nagy szerelme,
Az asszonynak leányi kegyessége,
Felindula asszonynak ezen mérge,
Bosszút álljon, arra gerjede szíve.

Csuda az asszonyi állat haragja,
Azmiképpen bölcs Salamon megírja,
Semmi harag azt meg nem haladhatja,
Mert természet őnékiek azt hozta.

Okosságát forgatja és elméjét,
Csalárdsággal mint kerülje meg férjét,
Bosszút álljon atyjáért, Kunimundért,
Megölje királyt fejéből italért.

Mesterkedik azért királyné asszony,
Egy fővitézt megkerüle az asszony,
Peredeusnak sokat ígér asszony,
Semmit nem fog ígéret az jámboron.

Más íze juta királyné asszonynak,
Vala szeretője Peredeusnak,
Gyakorta járta vitéz házát annak,
Az mint természet hozta ifjúságnak.

Ezzel közlé királynéasszony dolgát,
Mátkája helyére helyezte magát,
Így fertézteték meg királynak ágyát,
Azután jelenté asszony meg magát.

Nem tudod-é Perede, te ki vagyok,
Én Rosimunda te asszonyod vagyok,
Albuinus felesége most vagyok,
Tiéd lenni én ezután kész vagyok.

De te megöljed Albuinus királyt,
Megtoroljad az én atyám halálát,
Atyám fejéből leánya italát,
Megálljad az én nagy bosszúságomat.

Az nagy paráznaságod kijelentem
Vélem, vitézi fejed megöletem,
Mert már semminek állítom életem,
Bosszúságért fertéztetem meg testem.

Tiszta átya királynak fertézteték,
Vitéz Peredus úgy megfélemék,
Gyilkosságban nagy félelemből esék,
Királynéasszonynak így kedve telék.

Immár két vitézt vött erre az asszony,
Kik keze miatt az ura meghalljon,
Halálával atyjáért bosszút álljon,
Bosszútétel hogy többet rá ne várjon.

Asszony jelt ígére az vitézeknek,
Peredus vala neve egyiknek,
Más Elmikus, kik egy értelmen lönnek,
Alkalmatos üdőt csak várnák ennek.

Mikoron egy délest király nyugodnék,
És az ő belső házában aludnék,
Királynéasszonytól jel mutattaték,
Két vitézektől király megöleték.

Vala király nagy magas állapatban,
Kemény természetű minden dolgában,
Bátor szívű ez vitézlő dolgokban,
Felesége miatt esék halálban.

Az ő testét temetteték Veronában,
Palota ablak előtt koporsóban,
Longobardusok lőnek nagy bánatban,
Sok keserűségnek gyakorlásában.

Legottan az asszony menyegzőt szerze,
Gyilkos szolgához, Elmikushoz méne
Ily nagy vala ő tökéletlensége,
Kiért ez napig vagyon gonosz híre.

Elmikus kaszolódék az asszonnyal,
Megrakodván király kazdagságával,
Ravenumba evezének be azzal,
És király leányával Aleinussal.

Ez lőn vége vitéz Albuinusnak,
Az longobardusok nagy királyoknak,
Kételenítés ada okot annak,
Felesége miatt lött halálának.

Természet így hoza asszony népeknek,
Hirtelen elmével mindent kisértnek,
Minden haragokon feljül eveznek,
Haragjokban nagy dolgot merészlenek.

Vala király után az Ravennában,
Longius kapitán az tiszttartásban,
Rosimundát megkedvelé voltában,
Titkon szót ada néki ő dolgában.

Izene annak, hogy urát megölje,
Méreggel ez világból kitörölje,
Ha akarná Ravenna övé lenne,
Mint asszony volt, ismét asszonnyá lenne.

Vigye véghöz ő szerelméjért dolgát,
És közölje ővéle házasságát,
Szabadon bírhatja ő az Ravennát,
És azmellett minden ő tiszti alját.

Ez tökéletlen asszony reá hajla,
Feredőben urának mérget ada,
Megérezvén Elmikus mit itt volna,
Kiugrék feredőből s fegyvert ránta.

Fegyverrel Rosimundát kényszeríte,
Ital maradékát, hogy hozzá venne,
Mert megölné, hogyha azt nem művelne,
Rosimunda féltébe hozzá véve.

Ott mind kettőt az nagy méreg meggyőzé,
Hamarsággal ez világból kimenté,
Longiust nagy szomorúságba ejté,
Mert szép Rosimundát el nem veheté.

Ez lőn azért vége Rosimundának,
Ki leánya vala Kunimundusnak,
Az gepidák erős királyának,
Ki oka vala ura halálának.

Látszik ebből, hogy megbünteti isten,
Gonoszul cselekedőket hirtelen,
Nem szenvedi el dolgokat bűntelen,
Noha irgalmassága véghetetlen.

Igaz az isten minden dolgaiban,
Nem gyönyörködik semmi gonoszságban,
Mert gyönyörködik csak a szent dolgokban,
És megfertezhetetlen tisztaságban.

Csodálatos őnéki bölcsessége,
És kimondhatatlan kegyelmessége,
Azokhoz ki őbenne reménsége,
És ki messze el nem távozik tőle.

Így büntetett meg gonoszul tévőket,
Egymás miá fogá el életeket,
Így fizeték megérdemlett vétkeket,
Kik elárulták az ő hűségeket.

Tekintsünk csak régi históriákra,
Találunk ott sok ezféle példákra,
Senki ne támadjon ezért urára,
Sőt igyekezzék megmaradására.

Ez dologról Longius gondolkodék,
Albuinus leánya készítteték,
Albisinda hajóra felülteték,
Atyja sok kincsével elindultaték.

Rövid időn tengeren eljutának,
Konstancinápolyban el-bészállának,
Justianus császárnak mutatának,
Örüle császár kinccsel az leánynak.

Igaz legyen minden fejedelemnek,
Senki ne örüljön veszedelemnek,
Jószágát tegyen az ő hűségének
Hogy gonoszt ne nyerjen az ő fejének.

Szolgáljunk igaz hittel istenünknek,
Nyerjünk bocsánatot sok vétkeinknek,
Könyörögjünk teremtő istenünknek,
Legyen könnyebbítője nagy terhünknek.

Vegye el pogán igáját nyakunkból,
Álljon ő bosszút mi sok romlásunkról,
Szabadítson meg minket pogánoktól,
Adhassunk hálát néki azokról.

Magyarok térjünk meg mi istenünkhöz,
Ótalomért folyamjunk felségéhez,
Megszabadít, erőt ád épüléshöz,
Segít minket az régi jó hírnévhöz.

Csak szeressük az mi fejedelmünket,
Ne szaggasson visszavonás bennünket,
Hagyjuk hátra gonosz természetünket,
Az zuppon ne háborgassa bélünket.

Ezeket ki berendele versekben,
Vigasztalást vőn sok gondjai közben,
Azkinek elajánlá ő szívében,
Minden jókat kíván annak éltében.

Hetvenkilenc és ezerötszázban,
Elméje forogván nagy sok gondokban,
Íra például ezt históriában,
Bonfiniust gyakor olvasásában.