Küküllei Névtelen, Abigail asszony históriáját (RPHA 0056)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Abigail asszon históriáját,
Halljuk meg az ű bölcs-eszes voltát,
Mint menté meg haláltól az ű urát,
Leszállítván szent Dávidnak haragját.

Ez mindennek lehet igen szép példa,
Kiböl mint egy tűkörből megláthatja,
Az Istennek mely drága ajándéka,
Kinek jó házastársot ád házába.

Mikor Dávid Galiátot meggyőzé,
Ott az község oly igen megkedvelé,
És az vitézlő nép nagynak böcsűlé,
Hogy királi méltóságra ítílné.

Hogy ez dolgot Saul királ megérté,
Mondhatatlan ű magába irillé,
Mert Dávidtól birodalmát ű félté,
Ez lőn oka hogy kergetnie kezdé.

Jóllehet ez jó vitéz ember vala,
Az ű bátorsága mert Isten vala,
De nem akar támadni királyára,
Sőt előtte egy pusztába szorúla.

Vala egy ember ott az havas közbe,
Az Maon pusztájának kietlenébe,
Hogy kinek Nábál hívattatik neve,
Vala jószága az Carmelus hegybe.

Ez egy éktetlen hosszú ember vala,
Értetlen és pór természető vala,
Bolondsággal az agya tellyes vala,
Minden hitván erkölcs ű benne vala.

Ennek juha és kecskéje sok vala,
Csak azokban ű néki kedve vala,
Mineműket most is látunk gyakorta,
Nem kell neki emberek barátsága.

Kik szőntelen barmok között forgódnak,
Kecskékkel és disznókkal nyájaskodnak,
Emberek személye előtt elbúnak,
Mint az rókák, csak magoknak kullognak.

Hogy embernek illyen erkölcs nem használ,
Erről most igen szép példát hallhatnál,
Kit gonosz kedvű gazdagnak mondhatnál,
Kiket példáz Hermán uram, nagy Nábál.

Felesége az Nábálnak szép vala,
Kinek neve szép Abigail vala,
Hív és eszes asszonyi állat vala,
Jó erkölcsű, ékes beszédű vala.

Ez urának háza gondját viseli,
Bolondságát az mint lehet fedezi,
Kemén természetit mind elszenvedi,
Tisztessége mert űtet arra viszi.

Mikor Dávid szolgáitól meghallá,
Hogy az Nábál juhait ollóltatná,
Házanépét igen vígan tartaná,
Tíz ifjú szolgáit hozzá választá.

Követséget így ada az ifjaknak,
Mennyetök el házához az Nábálnak,
Köszönjetök én szómmal az jámbornak,
És mondjátok ezt mint jó barátomnak:

«Békességet kévánok ű magának,
Családjával mint atyámfiainak,
Isteni áldomást az ű házának,
Jó szerencsét minden ű marhájának.

Most hallám hogy juhait béhajtatta,
És jámbor szolgáit nagy vígan tartja,
Azon szolgáitól azt meg tudhatja,
Hogy ű néki voltam nagy jó barátja.

Mert miulta itt vagyunk az pusztába,
Mi azokat vöttük társaságunkba,
Es marhájának voltunk oly oltalma,
Hogy senkitől nem esett benne kára.

Azért hiszem hogy kedvet nyertünk vala,
Nagy bíztunkba küldöttünk ű hozzája,
Emléközzék rólunk is víg voltába,
Mert csak alig vagyunk itt az pusztába.

Sőt inkább szegén fiának Dávidnak,
És véle való szegény férfiaknak,
Kik ű néki ezután is szolgálnak,
Küldjön élést, mert sovány helyen vadnak!»

Ezt hallván az ifjak elindúlának,
Mikor Nábál eleiben jutának,
Urok követségébe eljárának,
És néki nagy tisztességgel szólának.

Mikor Nábál mindezeket hallaná,
Embertelen voltát ott megmutatá,
És nemes személyeket nem gondolá
Ilyen szóval űket elpirongatá:

«Meggyünk néki, hogyha Dávid uratok,
Vagy ki fia, azzal én nem gondolok,
De azt tudom hogy széllel vándorlotok,
És ti uratok előtt csak búdostok.

Várjatok csak ím kenyeremet adom veszem,
És efféle búdosóknak szegdelem,
Barmom húsát azokra vesztegetem,
Akkik honnan valók, mert azt sem értem.»

Ott az nemes ifjak megpirúlának,
És előle gyorsan elfordúlának,
Mikor Dávid eleiben jutának,
Mindezekről néki bosszonkodának.

Ezen Dávid szertelen elbúsula,
És fegyverét fölköte oldalára,
Négyszáz legént gyorsan mellé választa,
Kikkel Nábál házára elindúla.

Vala Nábálnak egy jámbor szolgája,
Mely igen jól eszében vötte vala,
Mint Dávidnak ura választ tött vala,
És ez dolgon igen búskodik vala.

De nem mere szóllani az Nábálnak,
Tudván rosz természetit ű urának,
Sőt eleiben mene ű asszonyának,
És így szóla Abigail asszonnak:

«Én mint jámbor nektek ezzel tartozom,
Azért a mit értek, én azt megmondom,
Talám ezt te nem értötted asszonyom,
De uram értetlenségén búskodom.

Most Dávid az pusztából hozzá külde,
Tűle nagy szép szóval, élést kérete,
Uram nagy értetlenséggel felele,
Szolgáit elpirongatá előle.

Azok asszonyom mind jeles fírfiak,
Nekünk soha ártani nem akartak,
Sőt mindenek ellen oltalmaztanak,
És hív társaságokban tartottanak

Az pusztába miulta vélek voltunk,
Éjjel nappal mint egy kőfalhoz bíztunk,
Mert voltanak nékünk oly hív oltalmunk,
Hogy marhánkba azulta kárt nem láttunk.

Azért most viselj gondot ez dologról,
És ne bízzad urunkra az Nábálra,
Mert félek, hogy nemcsak önnön magára,
De veszélt hoz egész az ű házára!»

Itt tekénts meg mi légyen az jó szolga,
Hogy kinek fáj ura nyomorúsága,
De nézd azt is, melly igen szűk és drága
Az jó asszoni állat okossága!»

Abigail asszon hogy ezt megérté,
Szolgájától igen jó néven vévé,
De urának ez dolgot nem jelenté,
Mert tudja, hogy fejébe nem verhetné.

Gyorsan elő szerze sok kenyereket,
Jó borokkal megtölte nagy tömlőköt,
Es nyúzata nagy sok kövér ökröket,
És készíte sok rendbéli étkeket.

Felrakatá az szamarok hátára,
Hogy azzal indúljanak, parancsolja,
Ü maga is felűle szamarára,
És utána leánival indúla.

Hogy az hegyről már alá jutott vala,
Azonközben Dávid is oda juta,
Kinek ottan eleiben indúla,
És Dávidtól ily bosszonkodást halla:

«Ezeknek marhájokat megtartottam,
Az pusztában kártól megoltalmaztam,
Kikért csak hiába mind munkállottam,
Mert az jókért tőlök meggyaláztattam.

Ellenségim szerencsések legyenek,
Ha miattam tovább megmeneködnek,
De valakik birtoka alatt vannak,
Azok holnap virradtáig nem élnek.»

Abigail asszony ezt mind hallgatja,
Az szamárról gyorsasággal leszálla,
És Dávidnak hogy eleiben juta,
Lábaihoz orczájával borúla.

Monda : «uram ! szolgáló leányodat,
Bátorsággal előtted szólni hagyjad,
Férjem vétkét nékem tulajdonítsad,
És könyörgésem uram meghallgassad.

Az én fejemre mostan uram királ,
Kérlek hogy ez bűnért ne haragudjál,
Mert miképen hogy néki neve Nábál,
Azonképpen dolga bolondságban áll.

Jámbor szolgáidat, kiket bocsáttál,
Hogyha láttam volna az én házamnál,
Most mi reánk uram nem haragudnál,
Söm vétött volna ellenöd az Nábál.

Azért uram él az hatalmas Isten,
Hogy ki megtilt ez mostani üdőben,
Hogy kezedet ne márts ártatlan vérben,
Sőt maradhass jó lelkiesméretben.

Az kik neked ellenségid volnának,
Avagy valami gonoszt akarnának,
Ilyen engedelmességre jussanak,
Mint az Nábál, teneked szolgáljanak.

Azért tűlem ez kisdet ajándékot,
Melyet hoztam te szolgáló leányod,
Vedd a környűled való vitézekkel.
És azokkal elköltsed egészséggel.

Vedd el uram rólunk az mi vétkünket,
Viszont Isten azt míeli tevéled,
Hogy ad néked nyugodalmas lakóhelyet,
Mert Istennek az ű hadát viseled.

Gonoszság ne találtassék te benned,
Hogyha viaskodik ember ellened,
Avagy kergettetik a te életed,
Isten előtt tisztán maradjon lelked.

Mikor az úr ellenséged meggyőzi,
Igéretét rajtad megteljesíti,
Izráel küzt fejedet felemeli,
És népének fejedelmévé teszi.

Akkor benned gonosz lelkiesmeret
Nem marad hogy mardoshatná szívedet,
Mert nem ontottál ártatlan véröket,
Sem te nem állottál bosszút éretted.

Mikor ezek megteljesednek benned,
Akkor jutok én eszedbe te neked,
Hogy kérésemmel állottam ellened,
És az gonoszt elkerültettem veled!»

Abigail asszon ékes beszéde,
És szavának nagy engedelmessége,
Dávidnak béhata az ű szívére,
És űt hozá ártatlan szelédségre.

Az asszonnak Dávid ígyen felele:
«Áldott az úr Izráelnek Istene,
Ki hozott volt tégedet én előmbe,
Áldott a te szép szódnak ékessége.

Sőt áldott vagy, ki vélem ezt míeléd,
Hogy eszközzé ebben magadat vetéd,
Kezeimet vérontástól megmentéd,
Az nagy bosszuállásra nem eresztéd.

Él az Isten az Izraelnek ura,
Ki most engem ez gonosztól megtarta,
Hogyha hamar ide nem jöttél volna,
Urad Nábál ez éjjel megholt volna.

De te jámbor személyedet tisztelem,
Ajándékodat mind jó néven vöttem,
Méltó könyörgésednek mind engedtem,
Menj házadhoz mert megengeszteltettem!»

Abigail gyorsan hátra fordúla,
És mikoron házához jutott volna,
Bolond urát találá nagy lakásba,
Iszik mintha semmi gondja nem volna.

Mert hogy Nábál akkoron részeg vala,
Felesége akkor néki nem szóla,
De hajnalba mikor megjózanúla,
Bölcs beszéddel mindeneket megmonda.

Nábál ezt hogy megérté nem szólhata,
Iettébe elámélkodott vala,
Kezét veté az Úr Isten Nábálra,
És azután tized napra meghala.

Mikor Dávid azt meghallotta volna,
Hogy szegén bolond Nábál megholt volna,
Ilyen szókkal Istennek hálát ada,
Ki ű néki bosszúját megállotta:

«Áldott Isten te felmagasztaltassál,
Ki ártatlan vértől engem megtartál,
És hogy az gyalázatról bosszút állottál,
Melyet rajtam míelt vala az Nábál.»

Azonba Dávidnak eszében juta,
Abigail asszonnak bölcs tanácsa,
Magában gondola, hogy méltó volna,
Hogy ű néki az lenne házastársa.

Akkor ezzel ű sokat nem múlata,
De fő személyeket hozzá választa,
Kéretvén ugyanazoknak általa,
Hogy menne feleségül ű hozzája.

Értvén ezt az eszes asszoni állat,
Böcsűlé az úr Istennek jó voltát,
Az földre borulván ada nagy hálát,
És felele megalázván ű magát.

Semmiképpen nem vagyok méltó arra,
Hogy ily drága férfinak legyek társa,
Imhol vagyok egy szolgáló leánya,
Kivel szolgáinak lábát mosassa.

Gyorsasággal az asszony elkészűle,
Öt szép leánt szépen felöltöztete,
És azokkal egyetembe felűle,
És Dávidhoz az követökkel mene.

Ennek vala egy bolond gonosz ura,
De hogy annak nagy hívséggel szolgála,
Nem útálja, meg sem csúfolja vala,
Sőt fogyatkozását éppíti vala.

Nézd meg ezzel magának ű mit nyere,
Minem soká búsítá bolond férje,
Mert az Isten hamar megmenté tőle,
És lőn a szent királnak felesége.

Minden rendbéli asszoni állatok,
Abigail asszontól tanúljatok,
Uratoknak hívséggel szolgáljatok,
Hogy Istentől ti es megáldassatok.

És valakit az Isten néktek adott,
Akarmely frissen álljon az kontyotok,
Vagy szép vagy szörnyű, de azt hallgassátok,
És tiszteljétök mert azzal tartoztok.

Viszont immár uraim néktek szólok,
Kik jó társsal ajándékoztattatok,
Azt ti is nagy böcsülettel tartsátok,
És Istennek arról hálát adjatok.

Mert ha űtet nem tartod tisztességbe,
Téged az Isten elveszen előle,
Mint az Nábál, nem élsz te egyött véle,
És ű lészen jobb jámbor felesége.

Gonosz kedvű kazdagok meghalljátok,
Kik az Nábálnak unokái vattok,
Ha szolgáló ember megyen hozzátok,
Az szalmába előttök ne bújjatok.

Mert az vitézlő népet Isten hatta,
Országának megoltalmazására,
Az özvegyek-árváknak oltalmára,
És az szegén község nyúgodalmára.

Azért az mit adott az Isten néktök,
Azt örömest közöljétök ű vélek,
Mert az marha nemcsak ti érettetök,
De adatott, hogy mást is éltessetök.

Ha ű nékik jó kedvvel nem adsz ennik,
Soha semmiképpen nincsen mit tennik,
Hanem el kell erővel tőled vennik,
Mert lovastól a fát meg nem ehetik.

Vitézlő uraim meggondoljátok,
Mire ti es Istentől hívattattok,
Nem hogy az szegén községet rontsátok,
Sőt azokért vérötöket ontsátok.

Mely jeles vitéz emberek valának,
Hogy kik az kegyetlenségben bízának,
Hazájoknak de nem szolgálhatának,
Mert nagy hirtelenséggel elfogyának.

Azután sok urak támadának fel,
Mint ezelőtt egynéhány esztendővel,
Köztünk valának nagy kegyetlenséggel,
Kérlek mondd meg mostan hová löttek el?

Búgnak vala sok sánta kaczibások,
Az zabot siratják az szegén szászok,
Csak szalannát esznek vala agarok,
Ám járjanak, arról többet nem szólok.

Csak kérlek hogy erre legyen gondotok,
Hogy az mi kevesen megmaradtatok,
Az Isten akaratja szerént járjatok,
Hogy ennél is inkább el ne fogyjatok.

Ez históriát szerzek ilyen rendben,
Erdélbe, az kis Küküllő mentében,
Ezer ötszáz és hatvan esztendőben,
Kiben dícsírtessék az Isten, Amen.