Szegedi Veres Gáspár, Csodaszép példákról már bölcsek írtak (RPHA 0232)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Csuda szép példákról már bölcsek írtak.
Krónikákat históriákról hattak,
De ez egy dologról még nem szóltanak,
Kit ha meghallotok, majdan csudáltok.

Az igaz barátságról példát mondok,
Egymás szeretőkről éneket írok,
Tökéletességekről két ifjaknak:
Publius Titusnak és Gisippusnak.

Születése előtt Krisztus urunknak,
Mikor az nagy római császárságnak
Birodalma adaték Augustusnak,
Julius Császár örökös fiának.

Publius Titusnak akkoron atyja
Híres-neves Rómába lakik vala,
Augustus császárnak nagy udvarába,
Mert császárnak főtanácsa az vala.

Annak neve Quintus Fulvius vala,
Csak eggyetlen egy fia Titus vala,
Minden gondja vala ez egy fiára,
Vénségének mert ez vala istápja.

Reménsége semmi ugyan nem vala,
Hogy Titusnál lehetne több magzatja,
Mert ideje szerént vén ember vala,
Azért minden kedve egy fia vala.

Virágában mikor már jutott vala,
Hazájából kiindulna, gondolá
És beméne nemes Görögországba,
Különb-különb dolgokat hól láthatna.

Ez dolgot atyjának megmondta vala,
Kinek noha nehéznek tetszik vala,
Egy fiának hogy lenne távozata,
Mindazáltal ám megengedte vala.

Régen ő is mert még ifjúságába
Tanult vala az nagy Görögországba
Híres-neves Athenás várasába,
Holott vala egy szerelmes barátja.

Ez várasban laknak vala sok bölcsek,
Fődoctori egész Görögországnak,
Íra azért régi jó barátjának,
Titus fiát ajánlá vén Chremesnek.

Sok költséggel hamar útra készíté,
Szép ajándékokkal fiát ereszté,
Kiket barátjának, Chremesnek, külde,
Titus Athenásban hamar juta be.

Szép ajándékokat ott az Chremesnek,
Bemutata atyjátul az jámbornak,
Ezen Chremes hálát ada Istennek,
Hogy szép fiát láthatná barátjának.

Ezen is öröme vala Chremesnek,
Hogy még éltét hallaná Fulviusnak,
Kezét fogván azért ifju Titusnak,
Ajánlá ő magát mint jó fiának.

Gondja lenne reá, azt is fogadá,
Mint az önnön fiára Gisippusra;
Gisippust azonban, fiát, hívatá,
Titust társul ott fiának ajánlá.

Eggyütt mindkét ifjak tanulnak vala,
Nevekednek vala tudományokba,
Szerelmek egymáshoz örögbül vala,
Mint egy atyafiak úgy laknak vala,

Dicsiretes vala nemes erkölcsek,
Csudálatos vala éles elméjek,
Tanulságban hamar nevekedések,
Minden jószágokban öregbülések.

Ifjaknak mind egy ábrázatjok vala,
Beszédek is szintén hasonló vala,
Magasságok, termetek mind egy vala,
Az Gisippust Títusnak vélik vala.

Ily nagy egyességben mikor élnének
E két nemes ifjak, mint atyafiak
És vén Chremes őbennek gyönyörködnék,
Lőn halála hamar szegény jámbornak.

Vén Chremes halálán háborodának,
Mint Gisippus, úgy Titus keseredék,
Siraták mindketten édes atyjuknak,
Tisztességgel vén jámbort eltemeték.

Nem sok üdő mulván tanácskodának
Jó baráti az meghólt vén Chremesnek,
Hogy fiának házastársot adnának,
Gisippusnak egy szép leánt lelnének.

Akkor vala egy szép szűz Athenásba,
Kinek neve szép Sophronia vala,
Jó nemzetü, drága erkölcsü vala,
Szépségének igen nagy híre vala.

Sophroniát azért az Gisippusnak
Atyjának jó baráti megjelenték,
Az szép leány igen tetszék ifjunak,
Gyürőjével leánt jedzé magának.

Ezeknek utána egykor Titusnak
Szóla az Gisippus mint barátjának,
Kéré erre, mátkájához lepnének,
Ketten azért szép leánhoz menének.

Atyja, anyja az szép Sophroniának,
Mikor vigan ifjakat vendéglenék,
Szép leánnyal nagy vigan táncolnának,
Titus leány szépségén álmélkodék.

Ime szegény Titus ott mint járt vala,
Az leány szépsége megcsalta vala,
Általhatá szüvét szerelem nyila,
Hogy Gisippus bucsuzék, alig várja.

Az estvélkor már hogy elhajlott vala,
Bucsuzának hamar, menének haza,
De Titusnak szüve vagyon nagy lángba
Mert szerelem tüze őtét gyulasztja.

Gyorsan azért méne ágyasházában,
Semmit nem nyughatik nagy szerelmében,
Nem feledkezhetik leány szépségén,
Végre sírván mondja vala kénjában:

“Uram Isten! ó mely nyavalyás vagyok,
Mely nagy kénját szenvedem szerelemnek;
Reménsége nincs könnyöbbülésének,
Mert jegyese a szép leány társomnak.

Atyám gyanánt vólt penig az vén Chremes,
Kinek eggyetlen egy fia Gisippus,
Gisippusnál Sophronia oly kedves,
Mint két szeme világa oly szerelmes.

Az Gisippus szerelmes hű barátom,
Udvarába mint atyafia lakom,
Gazdagságát nincsen jovait bírom,
Mint őmaga, szintén úgy uralkodom.

Mintegy atyámfia már Sophronia,
Mert szerelmes barátomnak mátkája,
Szerelmemnek ugyan nincs semmi módja,
Azért tőlem távozzál, nagy nyavalya!”

De a szerelemnek tüze oly sebes,
Minden törvényeket megtör, oly erős,
Királyokat mind meggyőz, oly hatalmas,
Hát nem csuda szerelmed, szegény Titus!

Sok ideig ellene tusakodék
Tisztessége buzgó kévánságának,
De meggyőzé hatalma szerelemnek,
Fogságába esék nagy szerelmének.

Nagy gyötrelme vala szegény Titusnak,
Sem étel, sem ital nem kell kedvének;
Ereje nincs, orcái meghirvadtak,
Kórágyában mint hólt-eleven fekszék.

Másodnapon mihelt Gisippus érté,
Barátjának, hogy volna betegsége,
Ágyasházban hamar hozzája méne,
Nyavalyáját kéri megjelentené.

De az Titus semmit nem jelent vala,
Csak közbetegséget rajta mond vala,
Noha halálához már közel vala,
Kin Gisippus igen búskodik vala.

Doctorokért azért titkon bocsáta,
Mert barátját haláltól félti vala,
Bölcs doctorok jutának hamar hozzá,
Titusnak ereit meglátták vala.

Betegsége honnan vólna, megtudák,
De csak Gisippusnak titkon megmondák:
Szerelemtől hogy halála történnék,
Ha orvosság néki nem szereztetnék.

Kezdé azért Gisippus igen kérni,
Mint barátját arra kénszeríteni,
Mondaná meg, ki szerelme így gyötri
És a személt megszerzené, igéri.

Szüntelenül Titust kérdezi vala,
De hogy semmit nem felel, bánja vala,
Régi barátságokat ott forgatja,
Hogy semminek véli, ugyan csudálja.

Végre Titus így szóla Gisippusnak:
„Bizony téged csak tartlak barátomnak,
De sokkal jobb, hogy én halált szenvedjek,
Hogy sem kévánságom beteljesedjék.”

Megjelenté osztán nyavalyájának,
Eredeti mint történt szerelmének,
Oka vólna szépsége mátkájának,
Szép orcája Sophronia asszonnak.

Ezt hallván Gisippus megszomorodék,
Sokáig csak hallgat, nem szól senkinek;
Mit miveljen, nem tudja, gondolkodik,
Kedvezzen-e magának, vagy társának?

Végre kezde veteködni magában:
„Barátomnak im élete kezemben,
Azt jól látom, vagyon oly gyötrelemben,
Hogy halála lészen nagy szerelmében.

Ha Titusé nem lészen Sophronia,
Bizonyára ottan lészen halála,
Nem lehetek többé én úgy barátja,
Sőt őnéki lészek mintegy gyilkosa.

Hát jobb nékem megválnom egy leántól,
Hogynem régi szerelmes barátomtól,
Kit vén atyám velem ajánlott társul,
Leányokban ember mindenkor talál.”

Titust azért kezdé vigasztalnia:
„Semmit ne félj, tiéd szép Sophronia,
Életem is, ha szükséged kévánja,
Teéretted kiadom az halálba.”

Erre Titus felele Gisippusnak:
„Nagy hűségét tudom barátságodnak,
Most is hiszem állanál beszédednek,
De ez dolog távoly legyen mitőlünk.

Az szerencse téged itélt méltónak
Szép Sophroniának jámbor urának,
Örülj, vigadj Isten ajándékának,
Hamar én is azonközben meghalok.”

Az Gisippus ismét szóla társának:
„Ne láthassam óráját halálodnak,
Meghiggyed, ura lész Sophroniának,
Csakhogy kérlek, adj helt most intésemnek.

Jól tudom szerelemnek keménségét,
Ha kit nyilaival megsebesíthet,
Avagy szörnyü halált avval kóstoltat,
Avagy penig meggyőzi mintegy rabját.

Hidd meg, társom, szeretetem oly hozzád,
Hogy nem szánom halálom is éretted,
Ha tenéked ebből lenne halálod,
Tartanám úgy, mintha vólnék gyilkosod.”

Soha addig Gisippus nem nyúgovék,
Intésétől soha addig nem szünék,
Mígnem Titus engede beszédének,
Mert kéváná éltét mint barátjának.

Mint ezt véghöz vigye már, gondolkodék,
Mert atyjának baráti főemberek,
Kazdag atyafiai az leánnak,
Társul néki szép Sophroniát adták.

Híre vala penig mind Athenásba,
Hogy őnéki jegyese Sophronia,
Okot sem lél vala az elválásra,
Mert senki nem szólhat gonoszt leánra.

Ketten azért tanácskoztanak vala,
Erről titkon ők végeztenek vala,
Egy palotát csináltattanak vala,
Két ágyasház palota mellett vala.

Annak eggyikben Gisippus hál vala,
A másikat Titusnak adta vala,
Az két háznak rejtekajtaja vala,
Eggyikből másikba mehetnek vala.

Mennyegzőnap azonközben elforga,
Melyet közönséggel végeztek vala:
Nagy pompával leánt megkérték vala,
Kazdag menyegző is frissen lött vala.

Az vacsora mikor már felkölt volna,
Ott Gisippust inték az ágyasházba,
Az leánt is hamar vivék utána,
Titus Gisippusnak eszében vala.

Mikor menyegzős nép eloszlott vólna,
Leány mellől Gisippus felkölt vala,
Rejtekajtón Titushoz bement vala,
Így hűségét hozzá mutatta vala.

Kénszeríté vala Titust felkelne,
Az leányhoz ágyasházba bemenne,
Kedve szerént Sophroniával lenne,
Betegségből gyógyulása hogy lenne.

Noha Titus ezt majd szégyenli vala,
De társának megyőzé nagy sok szava
És a szerelemnek kemény fogsága,
Azért ám bement vala ágyasházba.

Mikor leány ágyához jutott vólna,
Leánt, ha szeretné, kérdezi vala,
Ha akarna lenni ő házastársa,
Ezeket bizonnyal hogy megmondoná.

Véli vala leány, hogy ura vólna,
Mert úgy Titus, mint Gisippus, szól vala,
Felelt vala azért szép Sophronia,
Hogy szeretné és uralni akarná.

Gyürőjét újjából Titus kivévé,
Azt újjában Sophroniának tévé,
Leánt ő is hogy szeretné, jelenté,
Szerelemnek jegye a gyűrő lenne.

Hajnál után Titus kimegyen vala,
Gisippus virradva visszajő vala,
Asszony véli vala, hogy ura járna
Szükséghelyre félfelé az más házba.

Sok ideig Titussal hogy így vólna,
Sophronia ingyen sem véli vala,
Mert Titusnak szava hasonló vala
Gisippushoz, kinek ő véli vala.

Mikor már sokáig így éltek vólna,
Egykor juta illyen híre Titusnak,
Hogy Rómából jöttek vólna követek,
Kik hólt hírét hozták vólna atyjának.

Lőn nagy gondja és bánatja Titusnak,
Hogy haza siessen, mert igen intik,
Ha nem jőne, jószága elvétetnék,
Sok kincsét császár számára foglalnák.

Mit kelljen mivelni, nem tudja vala,
Eljőne-é véle szép Sophronia,
Ki nem tudja vala, hogy övé vólna,
Gisippussal azért erről szólt vala.

Titkos házban asszont behítták vala,
Nagy sok szóval néki megmondták vala,
Házastársa Titusnak hogy ő vólna,
Noha Gisipusnak őt adták vólna.

Okait is ez dolognak megmondák,
Hogy halála így múlt volna Titusnak,
Ki esett vólt tőrében szerelemnek,
Azért Titust tartaná már urának.

Ottan asszony megszomorodott vala,
Szép orcáján könyvei húllnak vala,
Atyjának nagy sírva panaszlott vala,
Mert nagy kisebbségét szégyenli vala.

Atyja ezen ottan elbúsult vala,
Jó barátit hozzá hívatta vala,
Gisippusra azokkal indult vala,
Titussal Gisippust találta vala.

Nagy haraggal kezdé őket dorgálni,
Éktelen beszédekkel pirongatni;
Mind Gisippust s mind Titust fenyegetni,
Ez lött gyalázatnak okát kérdezni.

Mondják vala Gisippust mind vétkesnek,
Még jó baráti is meghólt atyjának;
Sok atyafiai Sophroniának
Halálra is őt méltónak kiálták.

Sok szidalmát már hogy megúnták vala,
Magát Gisippus is ott menti vala,
Hogy szidalmat ezért ő nem várt vólna,
De inkább sok jókat érdemlett vólna.

Mert nálánál sokkal Titus jobb volna,
Nagy rendbéli nemes, nemzetes vólna,
Atyja penig császár tanácsa vólna,
Sok jószággal, sok kinccsel kazdag volna.

„Istentől vagyon ez!" — igen kiáltja —
És ő felségének szent akaratja,
Hogy Titusnak lenne ágyasházába
Sophronia asszony szerelmes társa.”

„Az bölcsek is — úgymond — nám mind azt írják,
Hogy minden dolgai az embernek
Csak Istennek rendeléséből vannak,
Nála hajunk szála is számán vannak.

Ha ki ellene igyekezik járni,
Végezése ellen így tusakodni,
Bizony csak héába kezd törekedni
És fejére haragját ígerleni.

Azért hát ha akaratja Istennek,
Titus ura hogy legyen tü leántoknak,
Isten rendelését meg ne vessétek,
Mert bizonnyal száll haragja reájatok.”

Mikor szava nem fogna Gisippusnak,
Sőt beszédét ugyan meg sem hallgatnák,
Felálla az Titus és inte nékik,
Hallanák meg, mit mondana, mindenek.

„Nem véltek-é — úgymond — engem embernek,
Avagy alitotok-é csak gyermeknek?
Megmutatom még nektek, hogy ki legyek,
Rövid beszédemet most hallgassátok.

Azmit kévánt hű barátság társomtól,
Az szent tiszta szeretet Gisippustól,
Azt mutatá meg én hozzám jámborul,
Mindeneket miveit azért emberül.

Jó barátom Gisippus énnékem volt,
Szerelemért látta nagy nyavalyámat,
Egy leánnál engem inkább szeretett,
Az haláltól mentette meg fejemet.

Adtátok vólt leántokat kazdagnak,
Azt Gisippus adta sokkal kazdagbnak;
Adtátok vólt nagy nemzetből valónak,
De Gisippus adta sokkal nagyobbnak.

Ez szép leánt társom igen szerette,
De én ugyan csak nem hóltam meg érte,
Az halálból avval tértem életre,
Sokkal azért társomnak jobb szerzése.

Üdővel is egy vagyok Gisippussal,
Bölcseségem mind egy tudományával,
Erkölcsünk is hasonlatos egymással,
Termetünk is mind egyaránt társommal.

Sőt Gisippus született Athenásban,
Ez szabadság nélkül való várasban,
Én születtem az hatalmas Rómában,
Nem adófizető nemes városban.

Nem számlálom elő sok jószágimat,
Sok kincsemet, drága palotáimat,
Nemzetemnek híres-neves vóltokat,
Nagy birodalmokat, uraságokat.

Mert ezeket üdővel meglátjátok,
Ha engemet Rómában megkerestek,
Barátságom akkor mind vehetitek,
Jóakaratomat ha most vészitek.

Jámborul szerettem én Sophroniát,
De jól tudtam tü kemény szokástokat;
Nem adnátok messze szép leántokat,
Azért bíztam Gisippusra dolgomat.

Noha penig leánt igen szerettem,
Menyegzőt Gisippus nevével töttem,
De ezt éktelenül nem cselekedtem,
Hanem úgy, mint jámbor házas, míveltem.

Elöszer mikor az leányhoz mentem,
Ha szeretne engem? arra kérdettem;
Azt mondotta: „Kegyelmedet szeretem”;
Azután gyürőmet újjában adtam.

Ki annak az oka, ha ő nem tudta,
Én volnék-é, avagy Gisippus volna?
Hogy nem kérte akkor, nevem ki volna,
Az setétben ha meg nem ismért volna?

Méltatlanul tihát mind haragusztok,
Hogy én lettem ura Sophroniának;
Akaratja nélkül nem lött Istennek,
Bátor Gisippusnak azt köszönjétek.

Ez vólt-é azért az halálos vétek,
Kiért mind kettünket így fenyegettek,
Hogy én úrfi lévén vagyok tü vőtök,
Jámbor ura a szép Sophroniának?

Mostan nékem kelletik haza mennem,
Ez világból mert kimúlt édes atyám,
lm nagy rútul leántokat hagyhatnám,
Ha gyalázatotokat én kévánnám.

De ha Gisippussal megbékélletek,
Az szép Sophroniát nékem adjátok,
Asszony lészen Rómában, meghiggyétek,
Én is, az míg élek, szolgálok néktek.

Szeretettel azért intlek titeket,
Mind atyámfiáit, jó barátimat,
Hogy vegyétek atyafiúságomat,
Mert hátra nem vehetjük, azmi meglött!

De ha lésztek ellentartók ezekben,
Gisippust én mellém vészem utomban
És ha valahol mehetek házamban,
Még Sophroniát is viszem Rómában.

Erős haddal érte rátok támadok
És avagy holtomig mind érte vívok,
Avagy Sophroniát tü megadjátok,
De ez egy asszonyért sokan meghaltok.”

Mikor Titus ezeket mondta vólna,
Fejét tekergeti nagy haragjába;
Gisippust ott szólítá, kezét fogá,
Véle házból haraggal kiment vala.

Ott görögök ezen megfélemlének,
Mert hatalmát rómaiaknak tudják;
Azért mind egy akarattal végezzék,
Hogy Sophroniát adnák meg Titusnak.

Követeket Titushoz bocsátának,
Hogy megadnák asszont mint jó fiuknak
Kazdag lakodalomban vigadának,
Azután Titus asszonnyal búcsúzék.

Mikor jutott volna haza Rómába,
Megadaték atyjának sok jószága,
Minden öröksége, nagy kazdagsága,
Kik atyjától reá maradtak vala.

Azonközben Gisippus Athenásban
Mindeneknek esék gyülölségében,
Nagy perekbe, sok hamis patvarokban,
Sok per miá igen nagy szegénségben.

Végre ugyan űzék szám kivetésben,
Ne lakhatnék hogy többé Athenásban,
Azért esék szegény nagy budosásban,
Oly nagy szegénségbe, nyomoruságban.

Titus társa egykor juta eszében,
Kit nagy úrnak hallott vala Rómában,
Végezé el, hogy menne udvarában,
Kérné, tartaná el szegénységében.

Mikoron Rómában eljutott vólna,
Titusnak házát megkereste vólna;
Mint egy kuldús kapu előtt áll vala,
De őt Titus meg nem esmérte vala.

Az Gisippus penig gondolja vala,
Hogy őt Titus nyilván esmerte vólna,
De mintha nem esmerné, csak mutatná,
Mert ő nagy úr, Gisippus kuldús vólna.

Annál nagyobb bánatban azért juta,
Mert Titussal régen sok jót tött vala;
Ö miatta budosóvá lött vólna,
Kikről Titus elfeledkezett vólna.

Nagy sírással innét kiindult vala,
Mert szegénnek szállást sem adtak vala,
Éhség miá ina elszakadt vala,
Váras körül egy barlángba ment vala.

Ott Istennek ezen könyöreg vala,
Ne gyötrené, lelkét venné markába,
Mutatná meg, mint lehetne halála,
Sok nyavalyákat mert már elúnt volna.

Mikor az barlángban szegény fekünnék,
Éjjel oda jutának két tolvajok,
Kik az prédán mikor nem alkhatnának,
Eggyik az másiktól ott megöleték.

Onnat gyilkos tolvaj elfutott vala,
Meghólt testet barlángban hagyott vala,
Az szegény Gisippus ott hallgat vala,
Néki ezen nagy öröme lött vala,

Hogy halálra ebből útat lelt vólna,
Az gyilkosnak őmagát mondja vala;
Az test mellett véres tőrrel ül vala,
Reggel azért szegént ott fogták vala.

Nagy fogságban őtet vetették vala,
Harmadnap törvénre kihozták vala;
Poroszlók gyilkosnak vádolják vala,
Mert test mellett őtet megfogták volna.

Őmaga is ugyanazt vallja vala,
Mert sok nyavalyákat már elúnt vala;
Éhség miá csak alig szólhat vala,
Életének végét kévánja vala.

Méltónak azért halálnak itélék,
Mert őmaga magát vallá gyilkosnak;
Tagadást hogy nem tött, ugyan csudálják,
Mását néki nem látták, sokan mondják.

Minden fötörvénben egy úr ül vala,
Ki ott császár képében itíl vala;
Titus penig már császár képe vala,
Kivel régen Gisippus jól tött vala.

Ime az Titus is csudálja vala,
Mint magára az ember vallott vólna;
De ki vólna, ő azt nem tudja vala,
Mintha látta vólna, úgy tetszik vala.

Mikor immár az törvény felkölt vólna
És Gisippust vinnék ki az halálra,
Ötét Titus oly igen szánja vala,
Azért méne hozzá, kérdezi vala.

Mihelt nevét néki megmondta vala,
Ottan társát ám megismerte vala;
Ijedtében csaknem ott meghólt vala,
De ő arról senkinek nem szólt vala.

Azt sem tudja vala, szegény Gisippust,
Mint haláltól menthetné meg jó társát,
Mert fejére mondták már sententiát
És gyilkosnak császár nem ád gráciát.

Az praetorhoz hamar ám futott vala,
Ki akkor Rómában főbiró vala;
Nagy torokkal annak kiáltja vala,
Ne vitesse az ártatlant halálra.

„Én vagyok gyilkosa az meghólt testnek,
Ne legyen halála az ártatlannak,
Nagy büneim már tovább nem bocsátnak,
Sok vétkemért ideje hogy meghaljak.”

Ez szót a sokaság kezdé hallgatni,
Mit szóllana a főember, csudálni;
Mert Gisippus mégis igen üvölti,
Hogy ő gyilkos, mely bünért kész meghalni.

Ott beszédén Titusnak megállának,
Mert mint császár képét őtét tisztelték;
De nagy kiáltásán elálmélkodnak,
Érte Gisippussal hazatérének.

Mégis Titus felszóval mondja vala,
Nem Gisippus, de az bűnös ő vólna;
Azért vólna méltó ő az halálra,
De a szegény ember ártatlan vólna.

Ime praetor ezt igen bánja vala
És magában igen szégyenli vala,
Ily főember hogy magát így gyalázná,
Kit mind a sokaság nyilván hallana.

Azért praetor megparancsolta vala,
De a Titus ugyan úgy kiált vala,
Gisippus kötéltől megszabadulna,
Az Titusnak haraggal így szólt vala:

„Csudálkozom, uram Titus, terajtad,
Miért kisebíted így híred-neved;
Nagy veszélyben ezzel fejedet ejted,
Gyilkosnak nincsen kegyelme, jól tudod.”

Erre Titus felele az praetornak:
„Tudom, halál jutalma gyilkosságnak,
De ha vérét kiontod ez embernek,
Hamis lész és hogyha én meg nem halok.”

Szóla praetor, Gisippusnak is monda:
„Óh te szegény nyavalyás, nagy goromba,
Miért szóllál ily nagy vétket magadra,
Lám Titus vólt az embernek gyilkosa.”

Legottan Gisippus ám megismeré,
Hogy az Titus ezt őérte mivelné;
Hogy halálra kész volna menni érte,
Csak hogy avval Gisippust megmenthetné.

Azért nagy sírással tekinte reá,
De sírástól semmit nem szólhat vala;
Titus is őrajta igen sír vala,
Szerencséjét szegénnek szánja vala.

Ezt látván az praetor megkeseredék,
Nagy felszóval mondá: „Bűn nélkül vattok,
Jámborok bizony, nem gyilkosok vattok,
Nem türhetem, hogy ne sírjam rajtatok.

Ez eszes ember érté, hogy volnának
Tökéletes igaz barátságosok,
Kik egymásért halált is szenvednének,
Mint Pylades- és Orestesről írják.

Eggyik az nagy szegénségnek miatta
Őmagának ugyan halált kévánna:
De azt Titus megmenteni akarná,
Mert életét jó társának kévánná.

Mikor azért az praetor gondolkodnék,
Mint mulhatnék halálok mindeniknek,
Mert fél vala haragjától császárnak,
Ki kegyelmet nem ád vala gyilkosnak:

Azonközben egy hires tolvaj juta,
Kinek társa az meghólt tolvaj vala,
Kezde igen eskünni, hogy ő volna,
Ki prédáért társát megölte volna.

Tevék hírré ez nagy csudát császárnak,
Hogy hárman magokra így vallanának;
Kegyelem lőn azért az két jámbornak
És azokért mind az gyilkos tolvajnak.

Ezen vala nagy öröme mindennek,
De főképpen Gisippussal Titusnak,
Szabadulását mert láták egymásnak,
Az haláltól mentségit két fejeknek.

Örömekben húllatának sok könyvet,
Titus ölelgeti szegény Gisippust;
Szeretettel feddi kétséges vóltát,
Azután házához vivé barátját.

Titusnak házához hogy juttak vala,
Vígan őket Sophronia fogadá;
Noha mint egy kuldús Gisippus vala,
De mint atyafiát úgy látta vala.

Ottan Titus szép ruhákat hozata,
Kikbe Gisippust öltöztette vala;
Kazdag lakodalmot készített vala,
Gisippussal nagy örömben lött vala.

Örömében kincsét előhozatá,
Drága ezüst marháit kirakatá,
Mindeneket kétfelé osztott vala,
Felét Gisippusnak mind adta vala.

Egy szép huga is az Titusnak vala,
Kinek neve Fulvia asszony vala,
Feleségül társának adta vala,
Kivel nagy sok jószágot adott vala.

Azután így szólt vala Gisippusnak:
“Im ura vagy, barátom, mindezeknek,
Szabadságot néked arra is adok,
Hogy velem lész, vagy házadba küldjelek.”

Rövideden Gisippus felelt vala,
Hogy ha élne, ezeket meghálálná,
De sohová ő menni nem akarna,
Sőt ővéle eggyütt élne és halna.

Együtt azért ők maradtanak vala,
Szeretettel mind holtig laktak vala;
Nagy tiszteket végre viseltek vala,
Hóltok után jó hírek maradt vala.

Ime mégis emlékezetben vannak,
Jámborságok még mostan is virágzik;
Tökéletessége barátságoknak
Tudva lészen, míg az emberek élnek.

Nem lehet drágább jószága senkinek,
Mint hűsége jámbor házastársának,
Tiszta szűve megpróbált barátjának,
De mint fejér hollók, ezek oly ritkák.

Ez kis históriát írák versekben
Désen az nagy Szamos vize mentében
Ezerötszázhetvenhét esztendőben,
Isten légyen vezérünk dolgainkban.