Dézsi András, Mennyi számtalan krónikát mondattok (RPHA 0895)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Mennyi számtalan krónikát mondattok,
Szentírást előttetek kiáltattok,
Ez egyet talám ingyen sem tudtátok,
Csak meghallanátok, melyet most mondok.

Az kétezer esztendő hogy elmúlék,
Özönvize után mikor betelek,
Más kétezer esztendő elkezdetek
Ábrahám Istentül akkor hívaték.

Gazdagsággal Ábrahám elindúla,
Mesopotámiából kiment vala,
Három városát ő elhagyta vala,
Palesztinának földére jött vala.

Nagy sok helyen immár bujdosott vala,
Geráris városába bement vala,
Abimélek király ott lakik vala,
Sára immár Izsákkal terhös vala.

Itt Ábrahám királynak megesküvék,
Hogy ő köztök békességgel lakoznék.
Bizonyságul egy kút néki adaték,
Születésnek ideje ott betelek.

Fia akkor asszontul ott szülétek,
Az szép gyermek Izsáknak neveztetek,
Idő szerint gyermek felnevekedék,
Háza népe mind ezt igen örűlék.

Ingyen sem örül nagy kazdagságának,
Hanem inkább ő kicsinded fiának,
Örömök vagyon minden szolgáinak
Ily nagy jó szerencséjén ő uroknak.

Csakhamar tizenöt esztendő telék,
Úristentül gyermek felnevelteték,
Királi szömély Izsákon láttaték,
Félelemben az gyermek feltartaték.

Oh mely nagy szeretet gyermekhöz vala,
Mindenektül kik őt esmérik vala,
Isten igéretinek örül vala,
Ábrahámnak hiti nagy erős vala.

De hogy Ábrahámnak nagy vala hiti,
Az áldomásban kezde igen bízni,
Akará Isten ezben megpróbálni,
Parancsolá az gyermeket megölni.

Ott Istennek angyala hozzá juta,
Ábrahámot ottan hozzá szólítá:
«Ábrahám, Ábrahám!» néki igy szóla,
«Uram, imhol vagyok!» Ábrahám monda:

«Menj el, vedd fel te kicsinded fiadat,
Az melyet igen szeretsz az Izsákot,
Magas hegyre kit néked megmutatok,
Ott megöljed, tégy nékem áldozatot!»

Imha ilyen nagy úr Ábrahám vala,
Kazdagsággal igen nagy bőves vala,
Egy magzatját igen szereti vala,
Semmit néki de nem kedvezett vala.

Nagy hamar előhívá két szolgáját,
Készíte ottan egyik szamarát,
Ráülteté Izsákot, kisded fiát,
Vövé tőrit, tüzet és egy nyaláb fát,

Oda az hegy alá ha jutott volna,
Két szolgának Ábrahám parancsolá,
Két szolga az szamárral ott maradna:
«Csak áldozunk, majd ismét jövünk alá.»

Immár az hegyre hogy felmennek vala,
Az kis gyermek előtte megyen vala,
Gyermek vállán nyaláb fát viszi vala,
Tőrt és tüzet Ábrahám viszi vala.

Ott Ábrahám imezt mondhatta volna:
Úristen ez te ígéreted vala,
Az áldomás rajtam mint maradhatna,
Mert e gyermek áldozatban meghalna?

Ha fiamot áldozatban levágom,
Mint maradhat meg az én áldomásom'?
Nem tudom éltemben ismét ha látom,
Én istenem, magamot reád bízom!

Ábrahám mikor ezeket gondolná,
Lehetetlen szíve nem indult volna,
Fiának halálát nem szánta volna,
Keserűség szívét nem folta volna.

Nem sok múlva gyermek ottan megálla,
Nem tudja mert viszik szörnyű halálra,
Édes atyának Ábrahámnak szóla:
«Atyám, atyám, halljad szómat mi volna!»

Nagy kegyelmes Ábrahámnak beszéde:
«Értsem fiam, szód én hozzám mi lenne?»
Monda: «látom tőrt és tüzet kezedben,
Ez nyaláb fát én is viszem ölemben;

Immár édes atyám hol vagyon az kos,
Kivel előmennél ma az oltárhoz,
Ki kész lenne mostan az áldozathoz?»)
Mint mondhatá, szóla gyermek szavához:

«Tekinti meghigyed szerelmes fiam,
Ez kedves áldozatot az én uram,
Mert nem feledkezhetik el én rólam,
Mit cselekedem, mostan is néz reám!'»

Hamar az hegyre mikor feljutának,
Az megjedzett helyen ám megállának,
Holott kellemetesen áldoznának,
Egy kis oltárt csak gyorsan ott rakának.

Örömét Ábrahámnak itt nem vallom,
Mert az írásban is én nem találom;
Romlott természetből merem mondanom,
Kinek fiát szörnyű halálban látom.

Reménlem hogy nagy sok tartományokban,
Kerülnének szántalan országokban:
Nem lölnének oly embert ez világban,
Ki vihetne fiát szörnyű halálban.

Ő éles tőrit Ábrahám kivoná,
Mert az fát immár oltárra felrakta,
Nyakcsigáját az gyermeknek megfogá,
Édes magzatját oltárra lenyomá.

Két karjait az gyermekhöz felhúzá,
Éles tőrrel levágja, azt elszáná:
Nagy hertelen az angyal megszólítá:
«Ábrahám, Ábrahám!» néki ezt mondá.

«Az gyermekre kezed ki ne terjesszed,
Szörnyű halálára fel ne emeljed,
Megölnie az gyermeket ne merjed,
Mert jól látom engedelmed most neked.

No ím ezt míveléd most én éröttem,
Hogy nem szánád egy fiadat éröttem,
Higgyed, néked ezt én úgy megfizetem,
Nagy hálákkal megköszöned énnekem.

De ím én teneked mostan ezt mondom,
Én istenségemre azt felfogadom,
Eskésemmel néked kezemet adom,
Fogadásom ezzel megbizonyítom:

Reád az én áldomásomat adom,
Nagy sokságú nemzetedet megáldom,
Mint az égnek csillagit szaporítom,
Mint tengernek fövenyit sokasítom.

És az te magod oly nagy, erős lészen,
Minden ellenségin hatalmat vészen,
Ellensége kapuin erőt vészen,
Hozzá hasonló ég alatt nem lészen.

Az te magod által mind megáldatnak,
Földön való népek valahol vadnak,
Szaporodások lészen mindazoknak,
Semmi dolgokban meg nem csalatkoznak.

Szózatomnak Ábrahám hogy engedél,
Semmi okot ezben mert te nem vetél,
Szerelmes fiadnak te sem kedvezél,
Azért tűlem ily ajándékot vövél!»

De az mely helyen Ábrahám áldozék,
Fia helyett egy kos hol megöletek,
Gyermeknek halála holott elmúlok,
Az hely ,úr látásának’ hívattaték.

Ez mai napig is a helynek neve,
Neveztetik mostan is azon névre.
Hegyről az gyermekkel ő alá jőve,
Szolgáival vígan el haza mene.

Soha nem vélhetek nagyobb örömet,
Földnek kerekségében ugyan sem lehet,
Kinek fia halálából kimenhet,
Kik kóstolták, azok tudják mi lehet.

Igen vígad vala fia éltének
De próbát vete Isten örömének,
Példa légyen minden élő embernek,
Hogy csak az egy Istenben örüljenek.

Jobb korában örömének hogy volna,
Istennek angyala azt parancsolá,
Az gyermeket Istennek megáldozná,
Semmi okkal ezt el ne halogatná.

Szíve ezen hertelen röttent vala,
Lelki esméreti igen bús vala,
De esmétlen megbátorodott vala,
Mert Istenre csak magát bízta vala.

Víg öröme olyan hamar érkezék,
Gyermek halála miként megtiltaték,
Annyira hogy ugyan elámélkodék,
Előbbvalónál nagyobbnak láttaték.

Oh mely kísírtetben forog az jámbor,
Csökkenést látsz-e benne valamikor?
Állhatatos azért ismét nagy sokszor,
Mindenekről hálaadó nagy sokszor.

Panasz nékül volt Istennek előtte,
Az jámbornak minden cselekedete,
Kit szent Jakab apostol is becsűle,
Sok jó dolgát dicséré levelébe.

Ábrahámnak — mond, hiti jól megtetszék,
Jó cselekedettel mert kijelenék,
Megigazúlásra benne láttaték,
Igaz volta hitinek gyümölcsözék.

Több dolgot én ebben nem elegyítek,
Ehhez hasonlót mert ugyan nem lelelek,
Az mire néz, tudom, hogy jól értitek,
Csak legyen ehhez reménség bennetek.

Régen ki volt Izsák, azt hallottátok,
Ez bizony Izsákot jedzi, tudjátok,
Áldozni mint fölvivék, hallottátok,
Másutt az értelmit megtanuljátok.

Okát ez példának megmagyarázza
Szent Pál apostol, egy könyvében írja,
El-béküldé Galata városába,
Az híveket erről bíztatásába.

Nem mondok ez helybe én egyebet most,
Mégis előhozom az nagy áldomást,
Ne halljátok heában az nagy mondást,
Hasznot lelsz benne, csak értenél írást.

Oly nagy drága áldomás az kit hallal,
Hogy kit méltó éjjel nappal tanulnál,
Arany betűvel szívedbe beírnál
Minden órában csak ezben vígadnál.

Soha ezt szívedből te ki ne vessed,
Valahol jársz, te előtted viseljed,
Hogy az Isten szent fiáért kegyelmes,
Ábrahámnak ez az ígért áldomás.

Előtted ez nagy dicsőséges mondás,
Forogjon te néked ez nagy áldomás,
Ne ígézzen valami csalatkozás,
Te igyedben ne légy olyan mint Judás.

Reá gondolj ez nagy pályafutásra,
Gondot viselj ilyen nagy ajándékra,
Gyorsan siess, hogy előbb juss az czélra,
Hogy méltó lehess az nagy jutalomra.

Valaminemő okkal ennek ne vess fart,
Mert olyat vesztesz/kiben vallasz nagy kárt,
Idvösségednek oly igen nagyot árt,
Semmi lészen az mit reménséged várt.

Ilyen nagy jót ne viselj csak hiába,
Ez nagy áldomást ne hordozd csak szádba,
Jó erkölcsvel megmutassad mindenha,
Mit vallasz, légyen annak jó példája.

Tekinthetsze Krisztus mire tanyíta
Úgy fénljék mindennek világossága,
Hogy minden embernek légyen láttára,
Jó cselekedetteket minden lássa.

Vajha! külső jó erkölcsötek látták,
Dicsérettel Istenről jót mondnának,
Ezért mennyei atyátokat áldják,
Istennek fiai vagytok, — azt mondják.

Tarthassuk meg, az úristen engedje,
Ez áldomást viselhessük jó végre,
Ki légyen Istennek tisztességére,
Az ő szent nevének dicsőségére.

Ezt Moizses írja első könyvében,
Ő könyvének huszonkettőd részében,
Dicséri Ábrahámot nagy hitiben,
Istenhöz való nagy engedelemben.

Megtekinté ez ékes históriát,
Nem restellé ennek az olvasását,
Dézsi András ebben ilyen munkáját
Mindennek ajánlja jó szolgálatját.