Bogáti Fazakas Miklós, A szeretet erejét minden tudja (RPHA 0047)

Bogáti Fazakas Miklós, Énekek éneke, Eiusdem argumenti cum psalmo XLV., 1584, Nota. Abigail asszony históriáját

Az szeretet erejét minden tudja,
Mert mindenben magát az megmutatja,
Fákban, füvekben, barmokban kiáltja,
Halba, vadba, madárba magát tartja.

De mindezek felett ember ezt tudja,
Mert Isten és természet is azt hagyja,
Istenhez, feleinkhez parancsolja,
Nem csoda, hogy senki nem tagadhatja.

Tökéletes penig az akkor lehet,
Ha hasonló szentek között az lehet,
Mert értelmek egyaránt csak úgy lehet,
Ki bennek nő és meg is gyükerezhet.

Házasok közt, ím, nálunk is megtetszik,
Kiket sokféle példákkal dicsérik,
De pogánt, ocsmánt találnunk nem illik,
Értsük az szent könyvben, az mi mondatik.

Atyja székiben Salamon hogy üle,
Békessége vala, kiben megnöve,
Leányát sok király neki beküldé,
Zsidók közt is sok úr leányát vevé.

Leányok közt de mind inkább szereté,
Égyptusbeli király lyányát vevé,
Nemes Sulamithát feljebb kedvelé,
Szerelmeket énekben is jelenté.

Az éneket ű zsidó nyelven írá,
Bibliában az szent könyvek közt hagyá,
Magyar szóval, azmint férheték hozzá,
Szeretőknek írom, minden meghallja.

Monda szép leány ű szeretőjének:
Engemet szűvem, szerelmem csókolj meg,
Mert az te szerelmid nálam édesbek
Drága bornál és gyönyörűségesbek!

Oly becsületes az szépeknél neved,
Mint jó szagú, ritka és drága kenet,
Neved jószágáért téged szeretnek,
Szép asszonyok, szüzek igen kedvelnek.

Siess, fogd kezemet és vonj utánad,
Ágyas házba indulj, futok utánad,
Mikor bevissz, mind örülönk terajtad,
Szent szerelmeden, kit minden jámbor tart.

Zsidó lyányok, noha fekete vagyok,
De illik az, mert azzal oly szép vagyok,
Mint kívöl festett királi sátorok,
Kiben belöl gyöngy, arany, víg lakosok.

Az nap sütött engem, azt ne nézzétek,
Mert bátyáim haragjokban kiküldtek,
Hévben velem az szőlőt őriztették,
Hon őrzenem én szőlőmet nem tűrték.

Lelkem, nekem mondd meg, hol keresselek!
Hol eteted nyáj juhaid s delleted?
Társid csordái közt ne köresselek,
Ne költsenek tisztátalan személynek.

Óh, szép kegyes, mond az ifjú vőlegény,
Ha nem tudod, hol találsz meg az füvön,
Jöjj mezőre mind az juhok ösvényén,
Nyájad etesd sátorok környékében.

Marhám nekem olyan, mint lovag hadam,
Égyptusi kaszás, szekeres hadam,
Fülbenvetőddel ékes vagy, galambom,
Gyöngy láncos az nyakad, édes virágom.

Oly fülbevetőt, fűkötőt csenáltatok,
Kit inkább illeni testedhez látok,
Semmi kéncset tűled, szűvem, nem szánok,
Sok színő köveket arra adatok.

Nárdus és mirha ruhámon, testemen,
De azoknak szagát én akkor érzem,
Mikor mátkám ölel vagy ül mellettem,
Tűle drága szagos az én kebelem.

Az én mátkám énnekem marok mirha,
Az én mátkám drága muskotály szaga,
Kinek éjjel is nálam marad szaga,
Ha távol is, én lelkem él utána.

Szinte szép vagy, kellemetes virágom,
Szinte szép vagy, én gerlicém, galambom,
Szemeid, mint galambnak, szép hazasom,
Vígak, rám mosolygók, ó, szép madaram.

Úgy vagyon, de így virágoz mi ágyunk,
Hogy tes szép vagy, úgy díszes az mi házunk,
Cédrus, ciprus minden palotánk, házunk,
Kiben én, rózsád, virágod, úgy lakunk.
???
Olyan az én mátkám szép asszonyok közt,
Mint rózsa az több tövisbokrok közt.??????
Olyan az én uram az több ifjak közt,
Mintszeléd almafa az több vad fa közt.

Sűrő lombos, magas fa az én mátkám,
Kinek árnyékában ülni kévántam,
Kinek gyünyölcsétől mézes az én szám,
Kitűl éltem, valamikor haraptam.

Az én mátkám kezem fogva hordoza,
Pincékben, tárházban sok jót mutata,
Sok gyűjtött javait hogy látnom hagyá,
Szerelmesen palástja alá foga.

Gyenge vagyok, ó, elesem ezennel,
Kérlek, támasszatok meg valamivel,
Akár az Baranya szőlő vesszőkkel,
Akár imez almafa gyümölcsével.

Nyavalyodám szerettemben miattad,
Azért, szerelmem, testemet nyugossad,
Bal kezeden gyenge nyakamat tartsad,
Jobbal ölelj által, orcám apoljad.

Óh, jeruzsálemi szépek, asszonyok,
Virágomat ti fel ne kiáltsátok,
Az míg akarja, nyugonni hagyjátok,
Úgy leszen jó minden ti majorságtok.

Sebesen jű szép mátkám, úgy alítom,
Hegyen-völgyön énfelém jű, azt tartom,
Kedves szavát mert fülemmel jól hallom,
Kiből, ugrálva jű hozzám, gondolom.

Ki, mint egy szarvas vagy erdei kecske,
Mint egy fa megett felállott szép kóró,
Mint rostélyos ablakon néz ki, ládt-e,
La, mint tetszik, mint rostélyon az teste.

Óh, szép virág, úgy kiált nekem mátkám,
Kelj fel, virág, kelj fel, jer ide hozzám,
Az pokol tél elmúlt, jöhetsz már hozzám,
Gérlice szót hallgat már az én hazám.

Kedves tavasz vagyon, az föld most nyílik,
Fényes virágokkal mint hízelkedik,
Az figemegindolt, szőlőnk virágzik,
Minden állat szája énekre nyílik.

Azért, virágom, én szépem, jer ide,
Galambom, térj ide, mellettem ülj le,
Az kűpadokon nézek szépségedre,
Énekedet hadd halljam itt, felfele.

Nekem mert te termeted igen tetszik,
Szemed és tested állása mind illik,
Beszédedben én lelkem gyönyörködik,
Ha ide jüssz még közelb, inkább tetszik.

Énnékem virágom kiált oly szókat,
De kérlek, üzzétek meg az rókákat,
Kik virágban vesztik az szőlő fáját,
Fogjátok, öljétek az pusztítókat.

Neked, szerelmem, én örököd vagyok,
Te is én tulajdonom vagy, kit tudok,
Neked csak azon virág közt lakásod,
Liliommal, rózsával minden dolgod.

Térj meg,szűvem, ki most, mint egy vadkecske,
Mint gyermek szarvas, állottál az hegyre,
Térj meg, az míg ide nem ér nap heve,
Még el nem múlt az éjnek ű setéte.

Én azt minden éjjel igen keresem,
Az kit minden felett szeret én lelkem,
Tapogatom két kezemmel mellettem,
Nem találom, noha igen keresem.

Majd felkelék, az várost megkerülém,
Az piacon, az utcákon megnézém,
Az kit keresve nem lelék mellettem,
Az kit szeret minden felett én lelkem.

Keresve városban rá nem akadék,
Hanem az városőrzőkre találék,
– Az kit az én lelkem szeret, – úgy mondék –
Láttátok-é? De mondjátok meg, kérlek.

Az őrzőktűl én mihelt eltávozám,
Az kit lelkem szeret, ottan találám,
Megfogám azt, tovább el sem eresztém,
Édesanyám házában én behívám.

Reménkedve kérlek, városi szépek,
Jeruzsálemi virágok, kegyesek,
Az szerelmet ti fel ne serkentsétek,
Az míg akar alunni, engedjétek.

Magas, szagos füst az erdőből kél fel,
Mintha pálmafa égne sok temjénnel,
Sok drága patikaszerszámmal, fűvel,
De mi dolog, hogy ily drága füst kél fel?

Izraelből hatvan fű-fű vitézek,
Salamon ágya körül fegyveresek,
Mind erősek, szerencsét késértettek,
Éjjeli félelemtől mind őriznek.

Nemes Libanus havasról hozatta,
Ágyasháza fáját és csenáltatta,
Ifjú Salamon bölcsen megrakatta,
Hogy szép s örök legyen, úgy csináltatta.

Arany az földe s ezüst sok oszlopa,
Bársonyos paplana és suporlátja,
Jerzsálemi szépekért csináltatta,
Azok szerelmét középütt hagyatta.

Piros gyengék, jeruzsálemi szépek,
Jertek ki, Salamon királt nézzétek,
Édesanyja koronázza, nézzétek,
Öröm napján derékképp örülhettek.

Ah, virágom, mely szép és mely jó te vagy,
Szemeid, mint az galambnak, úgy állnak,
Fodros üstököd köziből villámnak,
Hajad, mint kecskeszőr, lappazón állnak.

Neked fogaid tiszták és fejérek,
Mint az juhok, kik csak imént feredtek,
Kik között meddűt csak egyet sem leltek,
Sőt, mindenha kettőt-kettőt ellettek.

Narancsszínű szemed alatt két pofád,
Kin ékesen lenyúlt szép fodor hajad,
Piros gránátszínű te szép ajakad,
Ékes és kedves mindenben te szavad.

Olyan nyakad, mint Dávid király tornya,
Kit derék bástyának ű csenáltata,
Jeruzsálemben erősen rakata,
Minden hadi szerszámmal kit megraka.

Nemes mellyeden két szép termés alma,
Erdei kecskének mint két szép fia,
Ki mindenkor az rózsahegyet lakja,
Színét, szépségét az rózsátúl kapta.

Jó hajnal előtt sötétben elmégyek,
Míg éj vagyon, mirhahegyre sietek,
Avagy addig temjénvölgyet keresek,
Hogy az hében bátorsággal ott légyek.

Óh, lelkem, mely szép vagy te mindenestül,
Talpig makulátlan, díszes tetétűl,
Jer el vélem az nagy Libanus hegyről,
Mindenfelé nézz velem az hegyekrűl.

Drága húgom, én virágom, szerelmem,
Jobb szemedet mihelt egyszer tekintem,
Nyakadbeli aranyláncot hogy nézem,
Úgy sebheted és hozzád kötöd lelkem.

Ím, mely szépek te csecseid, mely szépek,
Drága bornál életemben díszesbek,
Ruháid szagai becsületesbek,
Oly szag vagy olaj nincs, hogy nem kedvesbek.

Gyönyörűséges ajakid és nyelved,
Ajakid annyi folyó lépesmézek,
Tejjel lábbó és mézzel drága nyelved,
Libanus hegy szaga minden köntösöd.

Nem egyéb vagy, hanem egy szép almás kert,
Rakva sok jóval, erősen kerített,
Te vagy az kert, kit ura bekerített,
Te vagy forrás, kit ura bepecsétlett.

Az te benned való plánták mind drágák,
Gyümölcsöd, virágod, füveid ritkák,
Kik neveit mi földünkben nem tudták,
Kinek hírét népeink sem hallották.

Libanuson való fák benned vadnak,
Aloe, mirha, sáfrányfák, fahéjak,
Minden szagok, kik patikákban vadnak,
Vagy kit inkább patikában sem hallnak.

Ez kertben drága s jó az forrás vize,
Eleven víz, folyó, csorgó az vize,
Minemű víz az Libanus szép vize,
Kinek sok részre száll sok forrás vize.

Perdülj felszél, perdülj délszél, jer ide,
Fújj által kertemen, hadd legyen éze,
Mint te kertedben, szűvem, kérlek, jer be,
Gyümölcsimet, virágimat szaggasd le.

Ottan, mint enyémben, kertedbe megyek,
Szűvem, húgom, mátkám, füvekben szedek,
Jó szagú virágodban mind szegdelek,
Kertedbeli gyümölcsödben mind veszek.

Rakott kertemben észem lépes mézet,
Mint víg vendég, iszom jó bort és tejet,
Lakjatok feleim, intlek titeket,
Mindenből itt tegyétek kedveteket.

Édesen aluszom, hogy szűvem ébren,
Szavát hallom, ajtón zörget ezenben:
»Nyisd meg, édesem, galambom, szép szűvem,
Mert nagy esőn jártam, vizes mindenem.«

Köntösimből én is már levetkezém,
Ily éj üdőn tehát mire öltözzem,
Lábimat megmostam, lecsendesedém,
Mire költesz, hogy én bekeveredjem?

Az szó után szűvem likon bényúla,
Felugrám, ijedve futék ajtómra,
Ujjomról mind jó mirha csepeg vala,
Zárhoz nyúlék, zár is mind mirha vala.

Nagy félve neki ajtómat megnyitám,
Hát addig elment, sohol sem láthatám,
Utána lők, de meg nem találhatám,
Nem felele, hogy nevén kiáltozám.

Ím, az városőrzők rám találának,
Lefogának, igen meghopolának,
Vérbe, sebbe ugyan megforgatának,
Az virrasztók köntösöm is elvonák.

Kérlek azért jeruzsálemi szépek,
Az én szerelmemet ha hol lelitek,
Szerelmemnek én szómmal beszéljetek,
Hozzá szerelmemben mint halék, vészek.

Úgy kérsz, te szép kegyes, úgy kérsz te minket,
Mintha mi ismérnők te szerelmedet,
Kicsoda, mi színű, nevezd meg képét,
Mivel haladt felül egyéb szépeket.

Igen fejér, mint hó, az én szerelmem,
De piros, mint cseppentett vér, teljesen,
Nagy had ura, népe mindenkor készen,
Mint egy zászló alatt az tízezeren.

Koronás, mint finum arany, az feje,
Mint az holló, fekete szömöldöke,
Homlokra nyúlt gyakor neki üstöke,
Kiből tetszik ű nemes természete.

Világos szemei, mint az galambnak,
Kik mintha tejben feredtek, mosdottak,
Azért ugyan teli forráshoz szállnak,
Ilyenek szemei én galambomnak.

Olyan pofája, mint patikaszelencék,
Vagy drága füvekkel rakott edények,
Ajaki, mint liliomnak, fejérek,
És drága mirhába mártott veresek.

De szép gömbölyeg ujjai mind keze,
Mint aranyba foglalt hiácint köve,
Hasa, mellye drága, tele szelence,
Kit drága sok zafírral beszínlette.

Az szárai annyi márványoszlopok,
Jeles arany fundamentomon állók,
Tekinteti, ha Libanust látnátok,
Magas, mint Libanus hegyen cédrusok.

Belöl torka, szája azon mézédes,
Mindenestől szerelmem kellemetes,
Jó városi szépek, szűvem ily kedves,
Ha látjátok, ez azki nálam kedves.

Édesem, szép személy, de kérünk, mondd meg,
Az kit keressz, te szerelmed hová ment,
Veled együtt hogy azt mi keressük meg,
Hová ment szerelmed, nekünk is mondd meg.”

Szerelmem az ű füves kertébe ment,
Drága szagú, szép virági látni ment,
Sokféle virágit szedi, azért ment,
Nézve, szagolva vidámítja lelkét.

Testtel, lélekkel, én mind övé vagyok,
Ki most az virágkertben, azé vagyok,
Ű is enyém, mint én sajátja vagyok,
Sajátom az, azkinek én szép vagyok.

Felettébb vagy többinél szebb, szép mátkám,
Szép Tirsa váránál szebb vagy, szép mátkám,
Jeruzsálemnél szerelmesb, szép mátkám,
Rettenetesb ütköző hadnál, mátkám.

Igyenest ne nézz, hajts tová szemedet,
Szemtől szembe ne nézz, szűvem, engemet,
Mert ha rám nézsz, megemeled lelkemet,
Nem tűröm meg hozzád keménységemet.

Gileád mezején sok sereg kecske,
Hajad úgy áll, mint azoknak az szőre,
Fogaid, mint feresztett juhok szőre,
Kiben meddű nincs, de kettő mind szülve.

Úgy áll orcád kiálló két pofája,
Mint fél-fél narancs, de teljes szép alma,
Szálas hajad ékesen nyúl azokra,
Szál hajak közt ékes az piros orca.

Legszerelmesb nékem de az galambom,
Noha hatvan király lyánya ágyasom,
Azfelettvaló nyolcvan közágyasom,
Alábbvaló szántalan sok szolgálóm.

Ídesanyjának is egyetlen egyje,
Én galambom többi közt szerelmesb-e,
Hallani szép volt, minden azt dicsérte,
Az több királné szebbnek csak ezt lelte.

Nézdsze, de ki jött által, mint szép hajnal,
Róla így szólnak, ki szebb fejér holdnál,
Villámozóbb s drágább, ím, az szép napnál,
Rettenetesb rendben állott nagy hadnál.

Onnát felül diós fás kertbe szállék,
Vízfolyásnál hogy az zöld fákra néznék,
Tudnám, ha szőlőm virági elestek,
Ha én narancs-almafáim zöldelltek.

Nem tudom, miért hogy ily gyorsan jöttem,
Szándékom kűvöl mely hamar elértem,
Sebes kocsi számban ide siettem,
Azt sem tudom, ide miért siettem.

Édes Sulamitha asszony, de térj meg,
Hadd nézzünk tégedet édesen, térj meg!
Ha ti Sulamithát jól megnézitek,
Oly, ha rendben álló sereget néztek.

Sólyádban királyi módod, lépésed,
Palotába nevelt szép sietésed,
Farcsikodon az te forgó tetemed,
Mint drága kapcs, kit bölcs ötvös készétett.

Te köldököd jó borral töltött serleg,
Drága mű, kiben mindenkor bor pezseg,
Hasad szépen megrakott búza asztag,
Kinek kerte volna csak rózsa virág.

Ez két emlőd, kivel kebeled rakva,
Nálam olyan, mint vadkecske két fia,
Mint fejér torony, nyakad oly szép forma,
Fejér és egyenes nagy szép állása.

Az két szemed, mint halastók Hesbonon,
Bathrabbim kapunál ez szép határon,
Orrod Damascus felé néző torony,
Az kit raktak az magas Libanuson.

Kármelhoz hasonló az te szép fejed,
Drága bársony kötött hajad és tetéd,
Mely szép vagy szerelmem, mely szép termeted,
Szerelemre indító drága kedved.

Ugyanolyan vagy virág, mint pálmafa,
Két emlőd, mint annyi boros szőlőfa,
Azért mondék, felhágok az pálmára,
Mindenfelé elnyúlok ágaira.

Legyen két emlőd jó szőlőfejekké,
Orrod szaga jó újnarancs ízűvé,
Legyen nekem torkod jó venerékké,
Ki szűvemet inkább tehozzád fűjtse.

Piros, erős borodtúl hadd viduljak,
Tehozzád, szeretőd, igazat tartsak,
Az mi most szűvembe, mindent megmondjak,
Tetűled én semmit el se titkoljak.

Az én szeretőmnek én tulajdona,
Mindenkoron vagyok mátkám sajátja,
Viszontag ű is tűlem függ mindenha,
Nem felejtem, ű sem felejt el soha.

Siess hozzám, szűvem, jer ki mezőre,
Menjünk majorba múlatni kűföldre,
Az egy éjen háljunk falun kedvönkre,
Holnap bátor menjünk az szőlőhegyre.

Az szőlőt lássuk meg már, ha virágzik,
Ha gyakor mint indult, hogy ha zöldellik,
Az narancsfát lássuk, hogy ha virágzik,
Ott mi kedved lészen, rajtam nem múlik.

Ki nagy szaga vagyon már az nagy fűnek,
Ott mint tavaly, most is új almák lesznek,
Kiket neked töttem ott el, lelkemnek,
Ott lészen helye minden örömünknek.

Rólad való gondolatban kivánnám,
Velem egy volnál, te volnál szép bátyám,
Hogy orcádat bátron én apolhatnám,
Téged s magad azzal én sem gyaláznám.

Anyám házába téged bevinnélek,
Te oktatnál, én gyönyörködtetnélek,
Drága, jó borokkal vendégelnélek,
Narancsborral megrészegétenélek.

Te balkezedet fejem alá vetnéd,
Felyül jobbal fejemet megölelnéd,
Szeretődet nyugotnád, melengetnéd,
Kit szemérem mostan lenni nem enged.

Asszonyok, ti jeruzsálemi szépek,
Úgy legyen megkívánt jó szerencsétek,
Az szerelmet ti fel ne serkentsétek,
Míg szereti, alunni engedjétek.

Erdő felől egy személy jő, kicsoda?
Ifjú mátkájára magát bocsátta,
Az szép virág az szép ifjat apolja,
Erdőből, de ím, e személy kicsoda?

Nyugonnod, szerelmem, én nem hagyálak,
Almafa alatt feltaszigálálak,
Hol téged anyád szült volt, ott bántálak,
Hol születtél, én ott háborgatálak.

Írj szűvedbe, pecsételj meg mellyedbe,
Engemet pecsételj, nyomj te kezedre,
Mert erősen hozzád szerelmem kötve,
Halálnak sincs annál nagyobb ereje.

Kemény az szeretet, kemény, mint pokol,
Olthatatlan tűz ég az kívánságról,
Úgy ég ember azért annak nyilától,
Mint az mi meggyulladt Isten lángjától.

Oly nagy árvíz nincsen, ki azt megoltsa,
Szerelem tüzét folyó víz sem oltja,
Ha mindenét is ember érte adja,
Az szerelem azt mind semminek tartja.

Lelkem, otthon egy kis édes húgunk van,
Noha nincs kebele, de szerencsét vár,
Medgyünk neki, ha ki annak jószót ad,
Mint tartsuk meg, mert együld mátkát fogad.

Ezüst bástyát rakjunk körüle, rajta,
Ha látjuk, hogy húgonknak merő nyaka,
Ha ki- s benyílik, mint egy ház ajtaja,
Rekesszük csak cédrusdeszka udvarba.

Olyan vagyok tehozzád én, mint kűfal,
Két csecsem vetődik két szép toronnyal,
Kedvedet találom neked azokkal,
Nem lehetsz gyanús te hozzám bizonnyal.

Látád-é mezejét Baál-Homának,
Jó szőleje vala ott Salamonnak,
Kit ily olcsón adá az pásztoroknak,
Ezer-ezer tallért hogy űk adjanak.

Jól művelem, ha megvöttem, szőlőmet,
Megadom neked, Salamon, pénzedet,
E felett pásztoroknak, kétszáz tallért,
Szüret előtt kik őrzik ért gyümölcsét.

Nemes virágkertbe lakozó személy,
Az én szómra szép hangoson énekelj!
Hadd hallja az, azki minket nem kedvel,
Hadd bánja, hogy csak engemet szeretel.

Gyorsasággal, szerelmem, innét menj el,
Mint erdei kecske, oly sebességgel,
Jó egű erdőkön minémen fut el,
Szavas fiú, szép szerelmem, így fuss el.

Vége vagyon itt király énekének,
Kit az írás ha igazán mond bölcsnek,
Nem hiszem, hogy így beszéllett nejének,
Azmint színe jelenti ez éneknek.

Az bizony, hogy felesége sok vala,
Mert csak fű-fű nembeli hétszáz vala,
Azok után háromszáz ágyas vala,
De ha arról írta ezt, bolond vala.

Ember, hiszem, magát ki nem kiáltja,
Ha mi szégyent tészen, inkább takarja,
Noha végre asszony miatt vakula,
De erről vénkorába sem ezt írá.

Nem is agg volt, azmikor sokat íra,
Kik között ez nyájas éneket hagyá,
Kiért ez világra hírét kihadta,
Ha ez virágének, de ki csodálta.

Ozton még több éneket is ű íra,
Ezer felett ötveneket ű monda,
Kik között jelesbnek ezt Írás vallja,
Azért próféták könyvök közt ezt hadta.

Sok, bölcs beszédeket ez felett íra,
Vad és szeléd fákról, füvekről szóla,
Madarakról, vadakról disputála,
Nagy és apróállatról sokat íra.

Sok könyvében de most keveset látunk,
Mi üdőnkben egyet-kettőt olvasunk,
Mert az többiben egyet sem találunk,
Ezek voltak jobbak, azt kell mondanunk.

Egy beszéddel Izraelnek jegyese,
Isten az szent népnek gondviselője,
Házasok szerelmében jelentette
Ez énekben, híveit mint szerette.

Nám, olaszoknak szent Pál ezent írja,
Jerémiás azelőtt ezent mondta,
De mindenik Mózsestűl azt tanolta,
Ki Izraelt Isten nejének hítta.

Ez könyűben tiltva az fertelmesség,
Bálványimádás itt az fertelmesség,
Ki Istent isméri, az úgy forgódjék,
Féltse magát, vigyázzon, ne vétkezzék!

Gyakran kérje az Isten segétségét,
Úgy becsülje, szeresse ű szent nevét,
Örüljön, ha megtartja szent törvényét,
Akkor higgye minden jó szerencséjét.

Azért az nap heve néha érleli,
Mert űtet az Isten megkesergeti,
Kivel tűle azért űt el sem veszti,
Sőt magához szoktatja, édeséti.

Nemes képe az Isten jegyesének,
Ki enged jegyese szent törvényének,
Isten is nagyobb jókkal vagyon ennek,
Kit pogánok látván irégylettenek.

Történt néha, hogy az jegyes megesett
Jegyese ellen, kit ű kiszegezett,
Kit nem soká azért ű megkövetett,
Mint Mózses után sok versbe vétkezett.

Ilyen nemes vala az zsidó nemzet,
Kit mindennel Isten megbecsültetett,
Mind ez világ szerte megdicsértetett,
Kihez ennyi sok jót eddig jelentett.

Sok ország és nemzet, mennyi nyelv vala,
Kikre Istennek kevés gondja vala,
De Izraelt tenyerén oltalmazá,
Míg az Isten képét az le nem vágá.

Ozton, hogy az az Jézsust megfeszíté,
Noha keményen népét ostorozá,
Minden országból új népet hívata,
De akkor is az zsidót fővé hagyá.

Példa nekünk Pál apostol, azt mondja,
Ha sajátját az Isten így faggatta,
Nem kéméli pogánt is, ha elhagyja,
Jegyese helt ha az bálvánt imádja.

Ez az virágének rövid summája,
Fű jegyese Istennek és mátkája
Az jámbor Ábrahámnak maradékja,
Másod attúl távol az pogán magva.

Sohol oly tiszta hütöt nem láthata,
Mint zsidóknál, azki ezt megfordítá,
Vezér nélkül, setét országba bolyga,
Mint kívánta, úgy sem magyarázhatta.

Imre herceg emlékezeti napján,
Félkedvvel írá Erdélyben, Sós Tordán,
Nyolcvannégyben, az ezerötszáz után,
Félje Istent minden ez ének után!