Batizi András, Nosza, keresztyén nép, hallgass nagy dolgokra (RPHA 1091)

JÓNÁS PRÓFÉTÁNAK HISTORIÁJA.

Nosza keresztyén nép hallgass nagy dolgokra,
Hatalmas urunknak, istennek dolgára,
Jónás prófétára, Ninive városra,
Kinél nagyobb város ég alatt nem vala.

Szóla az úristen Jónásnak, ezt mondá:
Kelj fel Jónás menj el Ninive városba,
Intsed, hogy térjenek poenitentiára,
Mert nagy gonoszságok felhat nagy bosszúmra.

Jónás hogy ezt hallá igen megröttene,
Mert fél vala azon, hogy őt agyon verné,
Ninive városa őt elrökkentené,
Hogynemmint istentül tűlök inkább féle.

Isten előtt azért kezde elfutnia,
Az széles tengerre előtte indúla,
Sietséggel juta Japho városába,
Hogy ő az tengeren szaladna Tharsisba.

Bárka-bért megadá ott az hajósoknak,
A bárkában űlők véle indúlának,
De nem értik vala szándékát dolgának,
Isten előtt való bolond futásának.

Nagy szelet bocsáta isten az tengerre,
Erősen az hajó hánkódnia kezde,
Annyi nagy háború mindnyájokat éré,
Hogy majd elsillyednek mindenik azt vélné.

El-felkiáltának kiki az istenhöz,
Mindent megkísírtnek bíznak vasmacskákhoz,
Erőtlen voltokban futának Jónáshoz,
Kinek szeme akkor vala igen álmos.

Az kormányos-mester rázza nagy álmából,
Esedeznék értök, inté buzgó szívből,
Netalám az isten mirajtunk könyörűl,
Hogy el ne borítson bennünk nagy háború.

Szóla egyik hajós másiknak és monda:
»Jertek vessünk sorsot és nyilat látásra,
Tudjuk meg ki légyen ez nagy vésznek oka?«
Az sorsot megveték és esék Jónásra.

Ottan az hajósok mondának Jónásnak:
»Micsoda az oka ez nagy háborúnak,
Mondd meg, mi dolgos vagy, miféle ember vagy,
És mondd meg hová mégy, micsoda nemzet vagy?«

Monda Jónás nékik: ,vagyok zsidó nemzet,
Félem és röttegem az mennybéli istent,
Hogy ki teremtette tengert és az földet,
Ennek dolgaiba forgok színe előtt.

Ez nagy háborúnak kedig vélem okát,
Hogy az mit rám bízott, nem szerzém azokat.‘
Az hajósok hallván mind megfélemlének,
Miért akart futni, — dorgálnia kezdék.

»Mit tegyünk — mondának — hogy ez vész megszűnjék,
Mert ím így jól látod vizét az tengernek,
Hogy ím minduntalan feljebb nevekednék,
Nagy szörnyű zúgással habok emelkednek.«

Jónás monda nékik: ,ragadjatok ölbe,
És vessetek el-bé, tengernek vizébe,
Megszűnik legottan a tengernek vesze,
Mert csak énmiattam jutottatok erre!‘

Az hajós-mesterek még is eveznie
Kezdének Jónással part felé sietni,
De nem lehet vala, mert tenger habjai,
Ellenek áradván vissza őket veri.

Kiáltván ezt mondják: »nagy úristen! kérünk,
Az igaz embernek lelkét ne veszessük,
És ártatlan vérbe mi ne fértesztessünk
Kérünk uram téged, tarts meg őtet velünk!«

De nem lőn mit tenni szegény Jónást veték
Az tenger vizébe; az vész am megszűnék,
Ők megfélemlének, igen könyörgének,
Az parton istennek áldozatot tőnek.

Szerze az úristen igen nagy czet-halat,
Nagy setét torkába hogy Jónást bényelné,
Kinek lőn gyomrában három éjjel, nappal,
Istenhez kiálta, ímezt mondja vala:

»Nagy veszedelmemből, pokolnak gyomrából,
Te hozzád kiáltok felséges úristen!
És te meghallgassad én imádságomat,
Mikort vonakodván ezt gondolom vala.

Bévetél engömet tenger melségébe,
Megkörnyéközének engömet nagy vizek,
És a te őrvényid, hatalmas habaid,
Rejám borúlának és elmerítének.

Én elvetött vagyok te szömeid előtt!
Vajjon mikor megyök úristen elődbe,
Megkörnyékeztenek engömet nagy vizek,
Tengerök, mélségök fejemre burúltak.

Nagy magas hegyeknek alája vettettem,
Földnek sarajával el-bérekesztettem,
Emelj fel engemet én uram istenem,
Tarts meg életömet e veszödelemtől.

Mikor én lelkömben ekképen gyötrődném,
Rólad emléközém kegyelmes istenem,
Hogy te meghallgassad én könyörgésemet,
Kiért néked adok nagy hálát örökké.«

Isten parancsola ím a nagy czethalnak,
Ottan kiokádá Jónást a szárazra.
Kezdé dícsűrnie istent magasságban.
Nagy hálákat ada szabadúlásáért.

Szóla az úristen másodszor Jónásnak:
»Kelj fel Jóna! menj el az nagy Ninivébe,
Hirdessed közöttek az én beszédemet,
A mit néköd szólok, nékiök megmondjad.«

Engede a Jónás Isten beszédének,
Felkele, elmene a nagy Ninivébe,
A Ninive vala oly igen nagy város,
Melyet harmadnapig ember eljárhatna.

Kezde bémennie Jónás a városba;
Hogy egy napi menés földet bément volna,
Felkiálta, monda: »még negyven nap vagyon,
És ha meg nem tértök, Ninive elsűllyed!«

Az Ninivebéli fírfiak meghallák,
Hisznek az istenbe, bőjtöt hirdetének,
Gyászba öltözének mind öreg, mind küsded,
A királyhoz juta istennek ígéje.

A király felkele királyi székiből,
Elhányá ruháját gyászba béöltözék,
A hamuban űle el-felkiáltata,
A felséges király ezt kiáltattatja:

»Emberök és barmok, oktalan állatok,
Semmit ne egyenek, vizet se igyanak,
Gyászba öltözzenek emberök és barmok,
A nagy úristenhez erőssen kiáltsunk.

És minden megtérjen ő gonosz útáról,
Kiki mind elhagyja az ő álnokságát,
Isten megbocsátja az mi bíneünket,
Hogyha nem haragszik münket es nem veszt el.«

Látá az úristen ő hitök gyümölcsét,
Mert ám megtőrének ő gonosz útokról,
Rajtok könyörűle, őket el nem veszté,
És ő városokat ő el sem sűllyeszté.

Jónás megbúsúla és elkeserödék,
Ezön haragovék, könyörgeni kezde:
»Nemde e beszédöt uram mondom valék.
Mikor én is valék még az én földembe'.

Azért én akarék a tengerre futni,
Mert jól tudom valék, hogy megkegyelmeznél
Irgalmas isten vagy és nagy tőrhető vagy,
Megbocsátod nékik ő álnokságokat.

Azért kérlek, vedd el most az én lelkömet,
Mert én életömnél halálom jobb nékem!«
Szóla az úristen, Jónásnak ezt mondá;
»Alítod-e Jónás, igazán haragszol?«

Jónás el-kiméne Ninive városból,
Napkeletről űle arczczal a városra,
Szörze egy árnyék-helt, hol űldögél vala,
Nézi vala, hogyha a város elsűllyed.

Szörze az úristen egy folyó borostyánt,
Felfolya Jónásnak ő feje fölibe,
Hogy ő árnyékával néki árnyékozna,
Őtet ótalmazná, mert megbúsúlt vala.

Örűle a Jónás a kis árnyéknak. —
Szörze hajnalkoron isten holval kelve
Egy kis férget ki a borostyánt megrágja,
Ottan meghirvada, árnyéka elbomla.

Az nap feltámada, isten parancsola,
Meleg szél indúla és hévség támada,
Jónásnak a fejét a nap süti vala,
Verejtezik vala, igen búsúlt vala.

Kéri az úristent, hogy őt meghallgatná,
Monda: »jobb (én)néköm holtom hogynem éltöm!«
Monda az úristen: »alítod-e Jónás,
Hogy a borostyánért igazán haragszol?«

Felele ott Jónás a nagy úristennek:
»Igazán haragszom én mind haláliglan!«
Monda az úristen: »bánod a borostyánt,
Kire munkád nem volt, te sem űltetted volt.

Egy éjjel el-felnött, máson ím elveszött,
Ezön te bánkódol, nem a nagy várason,
Miért nem engednék én is ez városnak,
Melyben százhuszezer embernél több vagyon?«

Ezeket az isten nékünk megíratta,
Nagy irgalmas voltát ebben ajánlotta,
Megtért bűnesöket hozzája fogadja,
Csak a bűnt valóba kiki mind elhagyja.

Jónás nagy szent vala, de nagy bűnös vala,
Mert a nagy istennek engedetlen vala,
És teremtőjére ő haragszik vala,
Hogy a bűnösöknek megkegyelmez vala.

Ezzel megjelönté a hatalmas isten,
Az ember mely gyarló és mely engedetlen,
Hogy senki ne bízzék önnön szentségében,
Mert ha mostan jámbor, lehet még hitetlen.

Jónást az úristen a bűnért megveré,
Mert nem veszi vala istennek beszédét,
Azért mi hallgassuk istennek ígéjét,
Mert ha megvetendjük, értjük büntetését.

A tenger fenekén Jónást meghallgatá,
És megszabadítá, nékünk példát ada,
Hogy mi es kiáltsunk nyomorúságunkban,
Münket es meghallgat mert szán nyavalyánkban.

Ninive városát az isten megtartá,
Hittel, jámborsággal mert ő hozzá hajla,
Ha mi es hiendünk a Krisztus(Jézus)ban,
Ő nagy hatalmában megtart mi hazánkban.

Ezt Bathízi András szerzötte énekben,
A keresztyénekért ő nagy szerelmében,
Ezörötszáznegyven és egy esztendőben,
Kiből dícsűrtessék a mennyei isten!