Temesvári István, Jó Magyarországnak elmúlta napjáról (RPHA 0683)

Irodalomtörténet Poétika Források
Szöveg Dallam A szöveg forrása: OTKA K135631
Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Jó Magyarországnak múlta napjáról,
És ő benne való hatalmas urakról,
Tudom, hallottatok gyakran királyokról:
De im én is szólok két urakról.

Azért hallgassátok, ím én megbeszélem:
Jó Báthori István a kenyér mezőjén
Az ő szomszédjával, jó Kinizsi Pállal,
Mely jó szerencsével vítt meg Alibékkel.

Hogy írnának ezernégyszáz és nyólcvanban
Az Úr Jézus Krisztus születése után,
Jó Báthori István az Erdélyországban
Vajda vala akkor oly nagy jámborságban.

Ugyanazon üdő folyásában vala
Vitéz Kinizsi Pál az vég Temesvárba,
Király után vala ott az ispánságban,
Híre vala néki sok tartományban.

Ezen esztendőben Szenderő várában,
Számtalan sok török gyűlni kezdett vala:
De ez gyűlésének oka hogy mi volna,
Sem magyar, sem egyébféle nem tudja vala.

De hogy lassan-lassan ennek az ő híre
Nevekedni kezde, a királyhoz ére:
Ottan Mátyás király alföldre izene,
A Kinizsi Pálnak hagyá, készen lönne.

Azon követektől az Erdélyországnak
Főkapitányának, Báthori Istvánnak,
Király parancsolá, mint hív szolgájának,
Hogy mind éjjel-nappal erősen vigyázna.

Nyughatatlan király ez hírnek hallásán
Jó Báthori Istvánt a Kinizsi Pállal
Inti és oktatja sok követek által,
Hogy készen lönnének minden bátorságban.

“Mert a török — úgymond — nagy sok néppel vagyon,
Rövid üdő mulván jó Magyarországon,
Dulást, rablást akar tönni várasinkon,
Kiknek tü ellene álljatok jó móddal.

Gyakor helyen néktek ő közetek legyen,
Egy kém haz jőjen, másik ottan menjen,
Kik meglássák török szándékokat mi legyen,
Hogy álnokságtól a nép ne röttegjen.”

Az két jeles urak a király beszédét,
Mihelyen meghallák az ö izenését,
Mindenfelé ottan küldének kímeket,
Kik megkímlenéjek jól a törökeket.

Mindketten az urak nagy szép seregeket,
Kezdének azonban gyűteni sok népet,
Kikkel az rablástól ő birodalmokat,
Megtarthatnák éppen a szegény községet.

Ime azonközben kímek megjutának,
Az Erdélyországban Báthori Istvánnak
És vég Temesvárban jó Kinizsi Pálnak
Megbeszélék török szándéka mi vólna.

„Most — úgymond — Alibék ékes seregével
Által kezdett kelni Dunán ő népével
Az Erdélyországnak nagy veszedelmére
Hatvanezer néppel indult sietséggel.”

Ez hír már mindkét úr tudtára vala,
Jó Báthori István az Erdélyországban
Oly nagy sietségben ő tartományában
Zsoldot kiáltata az Erdélyországban.

A kéncses Erdélynek ő tartományában
Székel, magyar, szász, oláh lakik abban,
Kikből oly nagy szép hadat jó Báthori István
A törökek ellen nagy hamar támaszta.

Bővséges éléssel táborát megtölteté
És hadi szörszámmal megerősítteté,
Ellenség jövését semminek nem vélé,
Az szegény községet nagy rablástól félté.

Imé azonközben tévék néki hírré,
Az ő birtokára hogy Alibék jőne,
Oly nagy számú néppel Erdélyre sietne,
Ingyen majd Érdélnek határára érne.

Azért gyorsasággal és nagy bátor szűvel
Török eleibe vajda ő népével
Indula táborból, sietséggel megyen,
Mert hallja, hogy török jőne sebességgel.

Azonközben pedig az vég Temesvárnak
Az ő ispánjának jó Kinizsi Pálnak
Izene Báthori, mint jó szomszédjának,
Oltalmára jőne az Erdélyországnak.

„Siess — úgymond — kérlek, mint szomszédomat
Szomorú rabságtól én birodalmomat,
Oltalmazzuk mü tartományunkat,
Földre mind levágjuk itt a pogánokat.

„Imé beindultak most a mü földünkben,
A mü ellenségünk oly nagy kövélységben,
Kiket az Úr Isten ád a mü kezünkben
És leveri őket itt a mü földünkben.

„Én innét népemmel oly nagy sietséggel,
Eleikbe megyek én minden örömmel,
Kérlek, te is indulj utánok népeddel,
Közbe vegyük őket a mü seregünkkel.

„Erre igen kérlek, hogy nagy gondod legyen,
A mü viadalmunk illyen módon legyen:
A pogán ellenség mi közzünkben essék,
Hogy mü seregünktől így ő megröttenjen.

Ezt ha müvelendjük, én bizonnyal hiszem,
Hogy a diadalom mü kezünkben leszen;
Ez fertelmes népben haza egy sem megyen,
Koporsójok nékik a mü földünk leszen.”

Vitéz Kinizsi Pál, hogy e dolgot érté,
Az ő szép seregét ottan elkészíté;
Ezt Alibék ingyen eszébe sem vövé,
Hátul hogy ellenség volna, azt nem vélé.

Azért az Kinizsi népe távolly földen
Igen szép sereggel török után megyen;
Azonközben török az Erdély földen
Égetést, dúlást és nagy rablást teszen.

Röttenetességgel a szép várasokat,
Dúlják és égetik mind az szép falukat,
Nagy bízvást rabolják a bennevalókat,
Mert nem látnak soholt ellenek állókat.

Gyulafejérvárig mind felgyargalának,
Mindent eldúlának és elpusztítanának;
Nagy sok nyereséggel hogy megrakkodának,
Legottan nagy bizvást visszafordulának.

Jó Báthori István az ő seregével
Hától ő utánok megyen merészséggel:
De nem akar élni vakmerőséggel,
Azért Kinizsi Pált várja ő népével.

Azonközben török egy falura ére,
Mely a mező középin áll: Kényérre,
Melytől neveztetik Kenyérmezőnek,
Ott lőn szállások mind a törökeknek.

Egy egész mélföldet mező szélessége tart,
Kit jobbkéz felől az Marosnak vize mos
És balkéz felől vagyon magas hegye
És igen szép sik mezőnek földe.

Itt megérté török, hogy Báthori vólna,
Igen szép sereggel csak közel hallgatna
Egy szép váraskában, kinek neve vala
Szászsebes, hazzájuk két mélföldni volna.

Azért ezt végezé Alibék urakkal,
Hogy el ne mennének mindjárást prédával,
Hanem ők előszer Báthori Istvánnal
Megvínának szömbe ott a magyarokkal

Ugyanezen dolgot jó Báthori István
Megértötte vala az ő kimnek által,
Azért mind a két fél ott közakarattal,
Reggel a mezőre szállának nagy haddal.

A mezőn egymástól nem távolly ülének,
Három óráiglan a táborokban lőnek,
Ott egymás erejét elnézék, szömlélék,
Az ő seregeket szépen elrendelék.

Seregekben vajda rendelvén ő népét,
Mindennek meghagyá, hogy az Isten nevét,
Térden állván minden kérné segítségét,
Hogy a pogán kézből mentené ki népét.

Sőt azt is meghagyá vajda ő népének,
Hogy minden valami keveset önnének,
Kivel ő testeket erősíthetnéjek,
Hogy vígabban onthatnák ellenség vérét.

Étel után ottan mindnyájan az hősek
Egymással nagy vígan ám megesküének,
Hogy ők mind halálig egymás mellett lesznek,
Egymást megapolván, megerősedönek.

Ottan vajda népét elöve szólítá,
Kiknek nagy felszóval illyenmódon szóla:
„Szerető vitézim! Készüljetek hozzá
És nagy bátorsággal menjünk pogánokra.”

„Nagy sok népek — úgymond — vadnak ez világon,
Kik gyakorta másért vínak igen bátron,
Más jószága mellett, nevet ez világon
Keresnek magoknak azok minden módon.

Mü nem másért vívunk, hanem mümagunkért,
A mü országunknak megmaradásáért,
Ides gyermekünkért és feleségünkért,
Atyánkfiáért és mü marháinkért.

lm látjátok, az nép mely igen kövélyen
A mü jószágunkkal megrakodva mégyen,
Számtalan sok népet az rabságra viszen,
Nagy kegyetlenséget nemzetünken teszen.

Nemcsak külső népek az ö jószágokkal
Vitetnek tőlek minden marhájokkal:
De a mü gyermekünk ő ídes anyjokkal,
Rabságra vitetnek minden marháinkkal.

Szűzek, szép leányok, szép kisded gyermekek,
Vélek egyetembe szép tisztes szömélyek,
Kiket, ha engedünk, békével elvisznek,
Nagy keserűségben mind halálig élnek.

„Mü atyánkfiait a pogán törökek
Nem halálra viszik, bizonnyal higgyétek,
Mert talám könnyebben azt elszenvedhetnék:
De halálig való rabságra vitetnek.

Keserűség miatt meg nem beszélhetem,
Mely keserűséget a szegény szűzeken
És azokkal együtt az asszonnépeken
Ez jövendő éjjel tesznek szegényeken.

De hogy ez ne legyen, készüljetek hozzá!
Ne hagyjuk ezeket élnie hólnapra,
Hanem mü szablyánk koncról koncra hányja,
Még ma ez mezőben mind fottig levágja.

Ő sokaságokat tü ne gondoljátok,
Mert sokkal kevésen vínia tű tudtok,
Ellenségnek soha hátat nem adtatok,
Gyakran törökeknek nyakokon jártatok.

Nagy bátor szűvetek lám tünéktek vagyon,
A mellett erőtek győzhetetlen vagyon;
Bízzatok Krisztusban, miden fegyvert fogjon,
Az jelt mikor hallja, ottan előálljon!

Csak egy óra mulva, bizonnyal higgyétek.
Ám az nagy Kinizsi Pállal az vitézek,
Segítségre jőnek mellénk szép seregek:
Azért mü ellenünk nem állhatnak ezek.

Azért magatokban ezt eltekéljétek,
Hogy mind haláliglan e fertelmes népet
Egyaránt vágjátok, pogán törökeket:
Istennek adjátok a tü neveteket.

„Bizonnyal higgyétek, hogy én jelen leszek,
Minden ügyetekben hogy én jelen leszek,
Vagy ez nap veletek győzedelmet veszek,
Avagy az Krisztusnak vendége én leszek.”

Hogy e beszédet vajda elvégezé,
Az egész nép őtét, hogy jelt adna, kéré,
Minden vitéz úrnak hívségét jelenté,
Az vajda beszédét a sereg dicsiré.

Azért gyorsasággal az vajda ő népét
Elrendelé szépen és bölcsen ő seregét,
Négyfelé választá ott ő minden népét,
Hogy könnyebben megtolhatná ellenségét.

Miért hogy négyféle nép vala táborban,
Magyar, székely, szász és oláh vala abban;
Jobbkéz felől vajda szászokat állatá,
Az Maros folyása felől őket hagyá.

Melléjek szászoknak oláhokat adá,
Az önnen seregét közübben állatá;
Balfelől melléje a székelt állatá,
Hától igen erős álló sereg vala.

Másfelől törökek az ő seregeket
Ök is kiszélleszték minden erejeket:
De a préda környül sok fegyvereseket
Rendeltének vala nagy szép seregeket.

Immár hogy mind a két fél elkészült volna,
Egyberohanának nagy sivalkodással;
Dobok és trombiták zöngnek roppogással,
Nagy erősen víni kezdének egymással.

Alibéknek egyik serege indula,
Oly nagy rikóltással jobbkézre szakada,
Ottan ő lovokat téríték szászokra:
Jutának mindkét fél az Maros partjára.

Ott nagy emberséget a szászok tévének,
Mert sokat pogánban gyorsan leverének;
Az víz mellett erős viadalt tévének,
De törökek mellé ám sokan jövének.

Kiknek rohanásokat az jámbor szászok,
Miért hogy kevesebb vala az ő számok,
El nem szenvedhették, az ö hadok
Ottan hátat ada: lőn nyomorúságok.

Sokan ő közülek ott levágatának,
Az ellenség miatt sokan meghalának
És miért hogy hátra ők nem futhatának,
Az Maros vizében sokan burulának.

A többi pediglen, kik szaladhatának,
Az oláhok közé nagy gyorsan futának,
Kikkel együtt pogánokra arcól állának,
Nagy vakmerőséggel reájok rohanának.

Ott az oláhok, szászok törökekben
Csak gyorsan nagy sokat keverének vérben;
Sokat ő közülek ott mind levágának,
Ám beugratának lovakkal űzésben.

Azonközben pedig, hogy ezek itt vínak,
Balkézfelől a székely is igen forgódik;
Az hadnak két szárnya erősen harcolnak,
Mindkét félben sokan akkor hullának.

Mikor hadnak szárnya ellenség sokságát,
Meg nem állhatná az ö ostromlását:
Ottan a közepire viszi vala magát,
Hogy bizvást vághatná ott a pogánokat.

Harcon mindkét félben sokan elhullának,
Törökek szászokban sokat levágának
És az oláhokban sokan meghalának,
Mind vérré vált vala vize az Marosnak.

A fegyveres népet vajda azonközben,
Amely őmagával áll vala közébben,
Ám előbb indítá török eleiben,
Itt halld meg, mely dolog lőn egy történetbe:

Fegyveres nép előtt vajda áll vala,
Rohanni törökre egyszersmind akara,
Ő jó lovát ottan megsarkantyuzza,
Lovastól egyszersmind földre esett vala.

Mihelt az vitézek ezt eszekbe vévék,
Pokol szerencsének jelének itélék,
Hogy visszatérnének, vajdát arra inték,
Avagy hogy az hegyre felfutnának, kérék.

Báthori felkelvén, nekiek felele:
„Gonosz szerencsének ezt senki ne vélje,
Mert ki hadakozik Istennek nevébe,
Semmi gonosszára nem lehet éltében.

„A dolgon, vitézek, meg ne röttenjetek,
Az Isten müvelünk leszen, meghiggyétek,
Mostan bátor szüvel engem kövessetek,
Amit éntőlem láttok, azt tegyétek.”

Miglen ezt mondá, oly nagy sietséggel,
Rohana törökre ottan merészséggel,
Bátorítá népét, hogy az ellenséggel,
Erősen vínának véle törökekkel.

Az ő rohanását török serege,
El nem szenvedheté Alibéknek népe,
De nagy gyorsasággal ottan visszatére.
Az béknek hírével hogy ez dolog lönne:

Bék négy szép sereget egyszersmind indíta,
Kivel vajda népét földre lerontaná;
Derék viadaltól az hadnagy két szárnya
Ám ottan megszünék, had középre szállá.

Az egész sokaság mind középre futa,
Röttenetességgel egymással ott víva;
Hat sebekkel akkor István vajda
Lovával egyemben megsebhetett vala.

Itt az magyarokat török közbenfogá,
Azért az viadal itt igen nagy vala,
Pogán törökekben számtalan meghala,
Kiknek ő helyekben meg más sereg álla.

Azonközben pedig hogy itt harcolnának
És mind a két félben sokan hullanának:
Nagy sok jó vitézek a Kinizsi Pállal
Vég Temesvár felől jőnek gyorsasággal.

Az jó Kinizsi Pál nagy szép seregekkel
Erdélybe beére alföldi hősekkel;
Mihelyen meglátá, hogy az ellenséggel
Jó Báthori István vína merészséggel:

Jézust kiáltata, törökre indula,
Oly nagy sebességgel reájok rohana;
Hától törökeket kegyetlenül vágja,
Számtalan törökeket gyorsan lehullata.

Török őmagában már elhitte vala,
Hogy a magyarokat ö ott mind levágja
És az győzedelem őnála maradna,
De mihelyen hától Kinizsi Pált látá:

Alibék azontól ott megröttent vala,
Mert jó vitézségét Pálnak tudja vala;
Ottan töröknek serege megbomla
És az ő sok számok küssebbedik vala.

A Kinizsi Pál vala itt szintén ollyan,
Mint sivó, ordító, kegyetlen oroszlán,
Valahová téröl: hátat ád a pogán;
Két éles tőr vala néki az oldalán.

Igen serény vala ő minden dolgában,
Telhetetlen pogán vér ontásban,
Oly nagy rikóltással ő vala az hadban,
Hogy megröttenének pogánok táborban.

Legottan Kinizsi Pál eszébe vövé,
Hogy a diadalom lönne keresztyéneké,
Kezde szágóldani István vajda felé,
Ellenség előtte álla ott kétfelé.

Vajda seregéhöz hogy már jutott vala,
Felszóval kiálta és ekképpen szóla:
„Szerető szomszédom, jó Báthori István,
Felelj meg énnékem, vagyok Kinizsi Pál!”

„Ez a Kinizsi: Elgyőze; azvagy jelents meg énnékem:
Valahol te most vagy, jelents meg énnékem,
Ez a Kinizsi, kinek a te élted,
Nagy vigasságára vólt mindenkor élted.”

Inkább ellenségnek eltágulásából,
Hogynem Kinizsinek ő kiáltásából,
Vajda eszébe vövé harcolásból,
Hogy Kinizsi jelen vólna viadalban.

Noha sok sebekkel elbágyodt vala,
Mindazáltal testek közül így szól vala:
„Szerető szomszédom, imhol vagyok!” monda:
Ottan vajda mellé Kinizsi indula.

Vajda környül töröket leveré,
Az néppel vajdát haláltól megmenté,
Nagy szép intésekkel népét erősíté,
Arcól törökekre megtéríté.

Veszedelmet török hogy kétfelől érté,
Ottan ő seregét az hegyre téríté,
Hogy megmaradhatna hegyen, ő azt vélé
És a prédás tábort ottan elfelejté.

Futnak nagy erősen törökek az hegyre,
Utánok magyarok vágják őket földre;
Vitéz magyaroknak az Isten térite
Ékes diadalmat kazdag nyereséggel.

Mind egész nap őket erősen kergeték,
Hegyen, völgyen, erdőn, síkon igen ölék,
Mindenféle pogánt ők el-kiszéleszték,
Ekképpen magyarok pogánt ott megverék.

Sok számtalan török csak a hegyen vesze,
Egész harmadnapig kiket a föld népe
Tétova kergete, gyakor helyen öle,
Sokat budosásban éhség megemészte.

Csak kevesed bennek elfogtanak vala,
Kikre törökek közt nagy tekintet vala,
Kiknek, satzolások sokat teszen vala:
A többit mind földre ők levágták vala.

Alibék ruháját változtatja vala,
Egy pásztorhoz hegyben gyorsan bement vala,
Annak kuttyajában az éjjel hált vala,
Reggel jó lovára ő felfordult vala.

Monda a pásztornak: „Menj el gyorsasággal,
Báthori Istvánnak és Kinizsi Pállal
Mondd meg, hogy ez éjjel te gazdája vóltál,
Vitéz Alibéknek te jól gazdálkodtál!”

Ottan az Alibék onnét elszágólda,
Haláltól, fogságtól ő megszabadula,
A Törökországban őmaga beszágulda,
Mezítelen elszaladván befuta,
De minden ereje Erdélyben marada.

Mihelt törökeket magyarok levágák,
Ottan jó lovokat táborra fordíták,
A török táborát azontól eldúllák,
Kazdag nyereséggel ott megrakodának.

Mindjárt az foglyokat ott ők elódozák,
Nagy rabságtól őket is megszabadíták,
Kikkel egyetemben Istennek nagy hálát
Adának vitézek, egymásnak vigadnak.

Azután mindnyájan vitézek gyűlének,
Az harcnak helyére ottan ők mennének;
Urak vitézekkel igen örülének,
Elvégezék, hogy ott vacsorát önnének.

Mert már estve vala a táborban,
Nem mehetnek vala onnét napvilágban,
Azért a testeken oly nagy vigassággal
Asztalt teríttete vitéz Kinizsi Pál.

Ellenségnek teste sürőn fekszik vala,
Mind az egész mezőn oly nagy gyakor vala,
Hogy egyik hólttesttől elhághattál vólna
Másikra tizenhat futamatni földen.

Ott azért ételhöz vitézek mindnyájan
Letelepedének nagy hálaadással;
Ellenség testeken ülnek vigassággal,
Újítják testeket étellel, itallal.

Öremekben hősek isznak az jó borban,
Nagy szép énekeket ő lakodalmokban
Mondnak és beszélik eleünk az hadban
Miként ellenséggel víttak viadalban.

Hősek jobban-jobban az jó borban innia
Kezdének, fegyverben szép táncokat járni,
Egyszersmind hangosan igen kiáltani,
Kezdék a méhsert szépen betölteni.

Nagy szépen az hősek lakozván vigadnak,
Külenb-külenb játékot köztek indítnak,
Nagy fegyveres táncot mezőben ők járnak,
Élteket Istentől kérik az uraknak.

Vitéz Kinizsi Pált az hősek ott kérék,
Hogy ő is táncolna urakkal ők inték;
Megfogadá vitéz uraknak kérését,
Ottan ő elöttek Kinizsi felugrék.

Egy nagy török testét azontúl ragadá,
Az ő fogaival földről felharapá,
Vitéz kezeivel csak hozzá sem nyula,
Avval egy szép táncot urak előtt jára.

Kik ez dolgot láták, erősen csodálák,
Erős Herculeshöz Kinizsit hasonlák;
Némelyek Sámsonhoz hasonlanák, mondák,
Dicsirék vitézek, látván az ő dolgát.

Örömekben hősek az egész étszaka
Csak egy mákszömnét is nem aludtak vala;
Reggel seregével két ur indult vala,
Gyulafejérvárban vígan mentek vala.

Onnét ők küldének másnap nagy sok népet,
Kik megszámlálnájak társoknak testeket
És eltemetnéjek mind egyiglen őket,
Vadak-, madaraknak hagynák törökeket.

Népek oda jutván megszámlálták vala,
Magyart törökektől külön rakták vala,
Magyarok hadából nyolcezer nép hala,
Pogánból mezőben harmincezer vala.

Anélkül az hegyen, völgyen és erdőben
Számtalan sok török vesze kergetésben;
Lelének azután az Maros vizében
Kétezer oláhot szásszal egyetemben.

Akik magyaroknak pártjokon valának,
Azoknak népektől sírek ássatának
És a föld köbelében behomlittatának,
Ellenség testeket hagyák az vadaknak.

Jó Báthori István és az Kinizsi Pál
Ekképpen vívának meg a pogánokkal
Bőv Kenyér mezején az Erdélyországban
Az Böjtelő hónak tizenötted napján.

Ezek után vajda egy szép kápolnácskát
Ütközetnek helyén csináltatott vala,
Önnen költségével épüttetett vala,
Kit emléközetre ő utána hagya.

Budában királynak ez hogy hírével lőn,
Nagy dicsireteket király Istennek tőn,
Hogy ki diadalmat pogán törökeken
Gyakran magyaroknak ád ellenségeken.

Ekképpen az Isten a mü eleünket,
Igazgatta régen mü nemzetségünket,
Csak bizzunk őbenne, most is bir münket,
Megrontja bizonnyal mü ellenségünket.

Támasszon az Isten most is oly urakat,
Kik által megrontsa mind a pogánokat
És megszabadítsa ő benne bízókat,
Kezünkbe megadja a mü országunkat.

Ezeket versekben aki berendelte,
Temesvári István deák az ő neve,
Hogy Telegden laknék schola-mesterségben
Ezerötszázhatvankilenc esztendőben.

A vers dallama

Az alábbi kották a következő kiadásból származnak: Csomasz Tóth Kálmán, Ferenczi Ilona (sajtó alá rendező) 2017. A XVI. század magyar dallamai. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Előfordulhat, hogy a vers dallama más gyűjteményben is szerepel, melynek sorszáma az adatlap Dallam mezőjében látható. Ugyanakkor az adatlapi mező nem tartalmazza az RMDT új kiadásának számait – ez az adatbázis egy későbbi változatában lesz szinkronizálva.

A kottaképek többnyire a Magyar Elektronikus Referenciamű Szolgáltatás (MERSZ) oldaláról érkeznek, és a jegyzetek és dallamok hivatkozásai is a MERSZ oldalára ugranak, melynek használatához előfizetés vagy megfelelő felsőoktatási, ill. tudományos hálózathoz való hozzáférés szükséges.

Egyes kottaképek az RMDT digitalizált másolatai. Ezekhez lejátszható hanganyag is tartozik, és forráskódjuk az adatbázis részét képezi. A jövőben az összes kottát ilyenre alakítjuk. Ezúton is köszönjük Ferenczi Ilona támogatását, amelyet az adatbázisok összekötésekor nyújtott.

RMDT1 2017, 29/I (Dávid prófétának imádkozásából)
Jegyzetek

RMDT1 2017, 29/II (Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 23/I (Dávid prófétának imádkozásából)
Jegyzetek

RMDT1 1958, 23/II (Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem)
Jegyzetek