Szebeni Névtelen, Ifjak, hallgassátok, ím, egy dolgot mondok (RPHA 0560)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

[part]

Ifjak, hallgassátok, ím egy dolgot mondok,
Kit talán gyakorta még nem hallottatok,
Egy régi beszédet előtökben hozok,
Kiből, ha akartok, mostan tanólhattok.

Fortunatus dolgát én mostan beszélem,
Kinek ő életét, nevét tudom, leltem
És ennek nemzetit most egyberendeltem,
Mulatság okáért erről emlékeztem.

Summa szerént írom ezt udvari rendnek,
Kik az új dolognak oly igen őrülnek,
Vitézi dologról ha ők mit értinek,
Ifjak cselekedni azont igyekeznek.

Jóllehet talámtán szintén ez dologból,
Oly bölcs hadakozást ez históriából,
Magoknak nem visznek mostan ez írásból,
De hogy tanuljanak az régi példákból:

Az régi népeknek írok szokásokról,
Fejedelemségnek ő állapatjokról,
Pogán és zsidó közt mint volt, szólok arról,
Miképpen viseltek, majd halljunk azokról.

Egy nehány beszéddel még annakelőtte,
Fortunenak mint volt ez világban élte,
Emlékezem arról, mint volt eredete,
Nove fiainak földen telepedte.

Hallottuk immáron az vízözön után,
Az nép szaporodék csak Nove magzatján,
Három részre válék három fia után,
Egy várast kezdének, ők megszaporodván.

Megsokasodának Novenak fiai,
Japhet, Sem és az Cam magzatokat szülni,
Az napkelet felé mindnyájan lakozni,
De lassan kezdőnek ők megöregbedni.

Magzati Japhetnek csak héten valának:
Gomer és az Magog Madallal valának,
Javan és az Tubál Mosokkal valának,
Thyras az hetedik, megsokasodának.

Ezek az népeknek tartománt osztának,
Mindenféle nyelvnek határt mutatának,
Kinek nemzetségét mennyire valának,
Az áldásból való fiák ők valának.

Az Camnak fiai mindezek valának:
Chus és az Messarim, Phut, Chanen valának,
Kik mind az atyjokkal átokban valának,
Nagy sok nemzetséggel megszaporodának.

Camnak unokája az nagy Nemrod vala,
Ki nagy hatalmassá lenni kezdett vala,
Vadászás kedvének igen kedves vala,
Honnan közbeszédet magára vött vala,

Hogy erős vadászó az nagy Nemrod volna,
[Isten] színe előtt mindenkor forogna,
Nagy erősségéért ezt mielték volna,
Mert semmi előtte meg nem maradhatna.

Nagy ostobasággal az nagy Nemrod vala,
Első birodalma az Babilon vala,
Arad és az Akad Kalannval vala,
Simárnak ő földén mindezt bírja vala.

Ugyanezen földről Assur jött vala ki,
És az nagy neveért igen megéppiti,
Várasnak utcáját Assur elrendeli,
Resentes az Calits váras közt helyhíti.

Nagy váras az Cale két váras közt vala,
Cam fia, Messarim, Ludot szülte vala,
Ezekfelett mégis csak öt fia vala,
Kiktől Philisteus kitámadott vala.

Canan kissebb fia hogy vala az Camnak,
Melynek csak tiz fia tőle származának,
Nagy sokféle népek ezből támadának,
Az Cananusok tőlek áradának.

Határok ezeknek vagyon az Gazamig,
Mind Sidontól fogva vagyon az Geramig,
Sodorna, Gomorra, Adaman mentéig,
Seboim és Lasa akkor volt mindeddig.

Mindezek valának eredetek szerént,
Camnak maradéki, nemzetségek szerént,
Változva valának ezek nyelvek szerént,
Sokan pogánságban lőnek hitök szerént.

Az Semnek öt fia csak született vala,
Sale unokája mert a Semnek vala,
Kitől az nagy Heber születtetett vala,
Ennek idejében föld megoszlott vala.

Ezek Messarimból kiindultak vala,
Sefar hegye alá innét jöttek vala,
Mely hegy napkeletről szépen fekszik vala,
Novénak fiai így lakoznak vala.

Vala még előtte ez az Babilonnak,
Novénak fiai egy nyelven valának,
Első lakóföldök mind ezek valának,
Mind egy akarattal több helyt kevánának.

Mikor napkeletről kiindultak volna,
Egy mezőt útokban hogy találtak volna,
Simárnak földében megszerették volna,
Sokáig az mezőn hogy lakoztak volna,

Várast csinálnának, egymást intik vala,
Téglát az kő helyén mind csinálnak vala,
Az mész helyén pedig enyvet főznek vala,
Tornyot és az várast ezből rakják vala,

Babilon az neve vala az várasnak,
Melyben magas tornyot ők rakni fogának,
Hogy azban végiglen mind megmaradának,
De gondolatjokban megcsalatkozának.

Mert ez dolog vala Istennek ellene,
Istenben közőlök hogy csak kevés hüve,
Mert fogadta vala, többé el nem veszne,
Vízzel az föld immár hogy el ne merölne.

Azért ő nyelvekben megváltoztak vala,
Kiből ő közöttük nagy budulás vala,
Végre ugyanonnat eloszlottak vala
És széles világon helt foglaltak vala.

Bőv beszéddel mostan arról nem írhatok,
Zsidóknak hogy mint volt az ő birodalmok
És holott nékik mindenkoron lakások,
Fejedelemségben mint volt is szokások.

Csak kevés beszéddel arról emlékezem,
Mit Isten vélek tött, azt itt megjelentem,
És mint az írásból eszemben vehettem,
Kegyelmét Istennek ezeken ismerem.

Egy részt ő magának mind ennyi nép közül
Isten elválaszta három nemzet közül,
Kit letelepíte Isten az dél felől,
Babilonon felől úgy mint napkeletről.

Vala ez nemzetség az Semnek fiai,
Kik szűből az Istent szokták vala félni
És Isten őket is mindenben áldani,
Irgalma azokon végiglen maradni.

Ez népnek az Isten így parancsolt vala,
Az rendtartás felől ezt meghatta vala,
Az első születhöz hogy minden hallgatna,
Mert jövendő dolgot ez is jelent vala.

Japhet nemzetsége napnyugatra szálla,
Afrika földire mind széllel eloszla,
Európa jobb részét magának foglalá,
Ázsia földinek határiba szállá.

Nevezetes nyelvek ezek közt valának,
Kik nagy bölcseséggel teljesek valának,
Görög, olasz, német, lengyel szók valának,
Kik főképpen köztök előszer valának.

Azután azokból támada horvát szó,
Tótokkal egyetemben, lengyelből az rác szó,
Olaszból, görögből oláh és a deák szó,
Németből támada cseh és spaniol szó.

Ez nép közt is Isten az ő szent igéjét,
Marasztotta vala homályos értelmét,
Miérthogy Japhet is tisztelé szüleit,
De végre ez nép közt nagyobb ismeretét

Felindítá Isten az ő szent lelkével,
Mert nagyobb jókat tőn hogynem zsidó néppel,
Kiket fogott vala magának izekkel
Látjuk, hogy izeket látta értelemmel.

Az harmadik részét Noue fiainak
Holott erős vadak széllel lakoznának,
Isten telepítő földén Ázsiának,
Melyeknek miatta ők ként vallanának.

Mert hogy ő szüleit megcsúfolta vala,
Az Cam kisebb fia megmevette vala,
Azért nemzetségét Isten vitte vala,
Kénra, gyötrelemre el-kiűzte vala.

Írnak róla bölcsök nagy sok írásokban,
Minémű állatok vadnak Ázsiában:
Féne undok vadak oly nagy sokaságban,
Kik az embert vesztik szertelen útokban.

Az napnak hévsége oly igen nagy rajtok,
Nékiknek azt írják hogy oly nagy az lábok,
Mint egy rosta volna, kerék az ő talpok,
Melynek árnyékában nem ég meg az orrok.

Nékik pedig köztök az földbe rejtezik,
Homokban, veremben előtte elbuik,
Kitől ő orcájok, látják, feketedik,
Csuda nyavalyákkal ez világot élik.

De mindenekfelett nagyobb inség rajtok,
Isteni isméret hogy nincsen őnálok,
Csak nagy vakság vagyon fejenként ő rajtok,
Nagy sok nyomorúság vagyon mind ő rajtok.

Jóllehet az egy rend köztök megmaradott,
Az fejedelemség még mindeddig tartott,
Kit köztök az végre Isten lenni hagyott,
Az jóknak ostoról, ösztökéjül adott.

Kiket nem mondhatunk, hogy meg nem ismértünk,
Mert nem sok ideje, hogy nyakokon nékünk
Esék nagy súlsága, kit előbb nem értönk,
Kiről sok ideig megemlékezhetünk.

Az napkelet felől mely nemzetség vala:
Tatár és szerecsen, Cam nemzette vala,
Babilonból ők is kitámadtak vala,
Novénak átkában megmaradtak vala.

Ez közt is nagy sok nyelv Babilonban vala,
Mely közt a magyar nyelv ugyanott támada,
Avaris és Huri elébb az nyelv vala,
Mely két szóból osztán egy beszéd lött vala.

Sokan az magyarokkal így magyaráznak,
Japhet nemzetiből hogy ők is volnának
És hogy az magokról magyarnak mondatnak,
Doctorok ezen is meg nem osztozhatnak.

Én ezt rövideden mondom mindeniknek,
Akarmelyik nemből magyarok legyenek,
De oly nagy vakságban fottig hogy legyenek,
Irásból sokképpen rólok értettenek.

De jobb magyar szóra magyarok kelének,
Mikor Scythiából ők el-kijövének,
Mert Deák s görögből szép szókat szedének,
Végre minden nyelvnek magyarázói lőnek.

Mely igen szép példa itt előttünk vagyon,
Hogy még azmely nép is átok alatt vagyon,
Kinek az ő atyja hitlenségben vagyon,
Istentől azban is megtartandó vagyon.

És az üdvösségre azokban is megtart,
Nem mind kárhoztatja, kit az átokban tart,
De még azokból is magának népet tart,
Idvözíti őket, nem vét nékik határt.

Erre sok példákat írásból hallhatunk,
Melyet sok írásból megbizonyíthatunk,
Ha csak azon mostan kicsint mulathatunk
És mindazzal mostan hogyha kedvet lelünk.

De ez példa legyen bátor nékünk elég,
Miképpen régenten ez magyar nemzetség,
Istentelen, pogán vala mind ez község,
Rajtok uralkodott oly nagy hitötlenség.

Mikoron felkélnek vala ő ágyokból,
Valamely állatot hogy kijött házából,
Elevennek látott lenni ő magából
Azt hítta Istennek gorombaságából.

Egy kicsin szikrácska mégis bennek vala,
Hogyha kígyót, békát nem láthatott volna,
Vagy barmot és vadot nem láthatott volna,
Az napon az napot csak imádta volna.

Mindez dolgot azért ha nem értik vala,
De jövendő üdőt mindez mutat vala,
Bűnünk kicsin hitünk kis szikrája vala,
Kire magyarokat Isten hozta vala.

Vala ily szokás is még akkor közöttök,
Mint az Aegyptusban mely Istent féltenek,
Macskát legfeljebben azok tiszteltenek,
Magyarok is inkább ennek engedtenek.

Sok számtalan dolog volna nevezetbe,
Magyarok mint voltak azféle életbe,
De nagy hálaadás Úrnak ez üdöbe,
Hogy nem hagyott minket vesznünk el ezekbe.

Az átkozott földről magyarokat hozta,
Áldomás földire őket szólította,
Az áldásból való fiák mellé adta,
Japhet fiainak értelmére hozta.

Ím látom, betelik az Isten mondása,
Fiakat nem veszti atyja gonoszsága,
Noha az Novénak illyen nagy átokja,
Teljes az nemzeten külsőképpen foga.

Ezekre találunk még több beszélést is,
Az atyáknak átkok mint fog fiokon is
És mennyiben ártson, immár értjük azt is,
De az több írásra halasztom már ezt is.

Csak ezt rövideden akarám mondani,
Mikor az írásban így szokták szóllani,
Az atyja bünejért hetedízig verni,
Isten az fiakat meg szokta büntetni.

Értsed: Nem lélekben őket mind megölni.
De csak külsőképpen azért ostorozni,
Mert az Isten embert lélekben megölni,
Tulajdon vétkeért szokta elveszteni.

[part "Következik az második része az Fortunatusról. // PARS II. // AD REM PROGREDIAR."]

Emlékezem immár az olasz nemzetről,
Azok között való fejedelemségről,
Minémű szokásban volt, így értek erről,
Császárság, nemesség hogy volt, szólok erről.

Ugyanezen nemből Fortunatust lenni,
Vélem ő szüleit ezekből támadni,
Vagy atyját császárhoz szolgálatra jőni,
De a szokás szerént róla így gondolni:

Hogy olasz nemzetből ő szüleje volna,
Kiért a császárnál ő kedves lött volna,
De német írásból így értettem volna,
Jó vitézségéért csak kedves volt volna.

Fortune atyjának nemzete ki volna?
Ezt még ez írásból nem értettem volna,
De gyakran világban ezt így láttam volna,
Jövevény szolgából jó vitéz lött volna.

Kik szolgálatjokkal jószágot leltenek,
Császárt, királyt, urat ha ők kerestenek,
Fortunatus atyját vélem jövevénnek,
Az Olaszországban csak megtelepítnek.

Mikor ez nemzetség szaporodni kezde,
Az napnyugot felől örökséget szerze,
Falut, várast, házat építeni kezde,
Egy főhelt magoknak az nemzet rendele.

Mely helt neveznek ők Bizánciának,
Nagy erős kövekkel megrakták magoknak,
Kiben lakóhelye lenne császároknak,
És ott helye lenne nagy bölcs tudománnak.

Itt sem egyenlőknek látom doctorokat,
Kik nem mind egyaránt adták írásokat,
Bizáncium felől kétes mondásoknak,
Ím illyen dologban látom mindazokat.

Mert Constancinápolt némelyek közülök,
Az Bizánciamnak mondják ő közülök,
Nékik Rómát pedig hívják ő közülök,
Mint császári köny(v)ben szólnak ő közülök.

Mondják nagy tartománt ők foglaltak volna,
Miért hogy többiknél ez bölcsebb nép volna,
Mindenfelé határt messze vitték volna,
Kiért háborúság ebből támadt volna.

Nem vala még köztök oly fejedelemség,
Hogy kihez hallgatna főképpen az község,
De csak consulokhoz tart vala szegénség,
Láták, hogy sokfelől volna az ellenség:

Köztök elrendelék, hogy egy fejedelmet,
Elválasztanának, ki az szegénséget,
Megoltalmaznája foglalt örökségnek,
Eltávoztatnája rólok az ínséget.

Mondják Bizancius ennek neve volna,
Ki az várast rakni indította volna,
Kiért fejedelmmé őtet tették volna
És kire ellenség várast vítta volna.

Vagyon azért egyéb sok históriákban,
Hogy első császárság volt Bizánciában,
Constantinus császár első az várasban,
Kit rontottak volna ő birodalmában.

De mást minderről is nem sokat írhatok,
Az históriákra ezből is halasztok,
Holott is ezekről többet tanolhattok,
Ha nem restellitek azt megolvasnátok.

Ezeknek utána hogy az Bizancium,
Elrontatott vala császár Constantium,
Romulusnak kele róla birodalom,
Az váras ő róla Rómának, mint hallom,

Nevezetetett vala, hogy azt megépíté,
Nagy munkával lenne, Romulus nem nézé,
Az megépíteni magában végezé,
Róla bölcsek írják, hogy mind ő ezt kezdé.

Ez igét azértlan hogyha megfordítod,
Deák nyelvnek bizony ezt, tudom, találod,
Melyet magyar nyelven szerelemnek mondod,
Ki mindeniket győz, ím azt nyilván látod.

Ez hogy feje volna teljes az világnak,
Nem csak szeretetért nevezte azt annak,
De hogy sok bölcseség ott lenne, mondotnák
Jó hírért és névért Romulus császárnak.

Kinek nevezeti mégis várason tart,
Mert az pogánokra azmi üdvösség tart,
Jerusalem után mind ezből kiáradt,
Noha az vakságban ő mégis megmaradt.

Úrszületet előtt volt ennek kezdése,
Nagy sok császároktól volt már építése,
Míg ez világ lészen, addig áll szerzése,
De hogy elvégezik, megládd, lesz veszése.

Akármelyik légyen a sok császár közül,
Úrszületet előtt, hiszem, volt az közül
Egy császár, kinek volt jó vitézi közül
Egy vitéz szolgája több vitézek közül.

Ennek szolgálatját az császár szereti,
Jó szolgálatját is néki nem felejti,
Egyiknek többi közt főnek szentelteti,
Hogy őt jól szolgálta, sokaknak hirdeti.

Jóllehet nem vala még ez a nemesség,
Az minémüt követ ez magyar nemzetség,
Hanem csak az nép közt volt fejedelemség,
Az osztott mindennek, kinek mint volt szükség.

Senkinek nem adtak az üdőben várat
És nem nagyságolták azok zászlós urat,
Várat tartományban adtak azért házat,
Kiből háza népét és táplálta magát,

Hogy senki császárnak vetnie szemére,
Rohanás, támadás sohonnat ellene,
Alatta valóktól senkitől ne lenne,
De csak pénzzel császár azoknak fizetne.

Mint ez most is szokás az török nemzetnél,
Többet nem uralnak egy fejedelemnél,
Jószágot nem mondnak lennie senkinél,
Kin birtoka volna császári személynél.

Végre hogy sok romlás kezde rajtok lenni,
Az három nemzetség egymásra budulni,
Fejedelemségért ők egymásra víni
És elszaporodván lakóhelt keresni:

Kénszeríttetének ezből fejedelmek
Jószágot osztani a szegén legénnek,
Kik vérrel szolgáltak az fejedelmeknek,
Sokan szegénségböl nagy urokká lőnek.

Néha jó kedvekből nagy sok fejedelmek,
Jószágot, örökét adott vitézeknek,
Mint szokása ez volt az magyar nemzetnek,
Hogy inkább engedtek ezféle szerzésnek.

Az császár is azért ily jó szolgájának,
Holott helye vala egyik lakásának,
Az várasban ada lakóhelt ő annak,
Holott majorságot tartana magának.

Házasságra méltó szentelt vitéz vala,
Császár udvarából leánt hozott vala,
Jó szolgálatjából igen kazdag vala,
De gyermek nékie hogy nem lehet vala:

Nagy sok könyörgéssel az mennyekre óhajt,
Jártában, költében oly gyakorta suhajt,
Térdét színtelenül az Istennek ő hajt,
Kin szüve és lelke mind szüntelenől fájt,

Hogy az ő élete illyen hasznotlan volt,
Kiért házasságra magát is fogta volt,
Melyért sok marhákat éltében gyűjtött volt,
Annak örömében néki nem jutott volt.

Elvégre az Isten őtet meghallgatá,
Szintén vénségében néki megmutatá,
Hogy könyörgésében őtet meghallgatá,
Azmit őtőle kévánt, néki megadta.

Az üdő betelvén lőn fia magzatja,
Kinek oly erősen örül atyja s anyja,
Marhával bővséggel, tudja, eltarthatja,
Kinek neveztesse gyermeket, gondolja.

Mert hogy az vitéznek lőn elsöszülötti,
Fortunénak hívá, hogy igen szereti,
Ez nevet nem tudom, hogy csak maga lelte,
Vagy ugyan elébb is ez nevet értette.

Mert ez nevet sohol elébb nem hallottam,
Szent Pál írásában Korintusban láttam,
Tizenhatod részben az első könyvében,
De másutt ez nevet sohol nem találtam.

Nagy jó inaskorban Fortunatus vala,
De atyja őnéki megszegényült vala,
Kiért nagy bánatban az vén ember vala,
Ezen Fortunatus tudakozik vala.

Az mi dolog volna, hogy édes szülei
Igen ritkán szólnának, úgymond, őnéki,
Az anyját fértatja, hogy tőle kivenné,
Miért atyja őtet nem gyakran néznéje.

Netalám azt bánja, hogy én születtettem
És tőle eddiglen hogy felneveltettem,
Avagy míg anyámnak méhében nem vesztem,
Miért búslakodik, soha nem érthetem.

Nagyszép beszédekkel anyja kezde szólni:
„Ne akarjad, fiam, ingyen is gondolni,
Azt pedig magadban már ugyan elhinni,
Hogy atyád az dolgon ilyképpen búsulni.

„De ennek ily oka, bár, fiam, elhiggyed
És ez kiket mondok, jól eszedbe vegyed,
Hitságos dolognak, fiam, te ne véljed,
Magadat ez dolgon felettébb se törjed.

“Mert az te szüléden az nagy keserűség,
Látod, hogy mirajtunk vagyon a szegénség
És mirajtunk vagyon, fiam, mind az vénség
Eltávozott tőlünk már mind a segítség.”

„Miköron még téged nem szültelek vala,
Nékünk nagy sok marhánk és örökünk vala,
Sokak azkor tőlünk mindent kérnek vala,
De miólta Isten az világra adta,

„Az órától fogva mindezideiglen,
Az szegénség rajtunk vagyon oly szüntelen,
Atyád mint eltartson, gondolja veszteglen,
Hogy szavát nem nyújtja, ez oka szüntelen.

„Azt gondolom vala, fiam, én azelőtt,
Míg sok marhánk vala nékünk házunk előtt,
Hogyha meghalandunk egyik másink előtt,
Az kinek maradjon, még magzatunk nem lött?

„Nem hogy megbántanám ezzel Istenemet
És hogy nem kévánnám, fiam, életedet,
Mert mindenek felett szeretlek tégedet,
De az te éltedben láttam szegénységet.

„Nem tudom, mint élsz, ha mi meghalandonk,
Kiváltképpen mostan, hogyha kimulandonk,
Nem tudom, életünkben téged kinek hagyjunk,
Mert oly nagy kisebbség vagyon, fiam, rajtunk.

„Az kuldulást atyád, fiam, hogy nem szokta,
Ily nagy szegénségben mely hirtelen juta,
Emberek között is szégyenli lakozta,
Magát illyen igen mostan így elhatta.

„Nékünk hírünk, nevünk volt ennekelőtte,
De az emberséget mostan elölvötte,
Az szegénség bennünk gyalázván megölte,
Azért jobb halálunk, hogy nem földön élte.”

Mindezeket hallá Fortunatus akkor,
Édes anyja szavát elhallgatá akkor,
De ismét atyjához elindula egykor,
Atyjának köszöne, mint jó fiú akkor.

Fiának beszédét hogy hallotta vala,
Ollyan ékességgel néki köszönt vala,
Szüvében az atyja keseredett vala,
De azért fiának nem jelenti vala.

Oly nagy szeretettel akkor néki szóla,
Miért éjjel és nappal csak gondol őróla,
Miként eltarthatná, szüvén forog vala,
Az régi jó néki eszébe jut vala.

Ily szóval köszöne ifjú be atyjának:
„Isten könnyebbítse terhét bánatodnak,
Én szerelmes atyám, mit téssz kárt magadnak,
Miért adtad magad illyen nagy bánatnak?

„Netalám azt bánod, hogy előttöd vagyok
És házadnál néked mostan szélleljárok,
Avagy hogy kenyeret én tőletek várok?
Szertelen bánkódást kegyelmedtől látok.”

Fia busulását szegény atyja látá,
Nagy édes beszéddel atyja is biztatá,
Hogy az nem úgy volna, mint ő elgondolta.
De ez oka volna, mint anyja megmondta.

Igen eszes ifjú Fortunatus vala,
Illyen beszédekkel ő atyjának szóla:
Semmit ne bánkódjék, őtet kéri vala,
„Ha marhád elveszett, mennyben Isten volna,

„Ki megvigasztalna téged én általam,
Mert nagy kegyessége, látom vagyon nálam
És csak benne vagyon nékem bizodalmom,
Jövendőbe lészen őtőle jutalmom.

„Azért kérlek azon, mint édes atyámat,
Nékem megbocsássad illyen szólásomat,
Főképpen most nékem ezzel hántásomat,
Nékem megengedjed már kévánságomat.

„Ha lész akaratod, tőled én elmegyek,
Valahun magamnak egy urat keresek,
Kitől én magamnak jutalmat vehessek,
Jövendőbe néktek segítő lehessek,"

Ezt hallván az atyja róla gondolkodók,
Hogyha eleressze, azon elmélkedék,
De érté, hogy fia tőle ügyekezék,
Nem lőn, mit tennie, szabadság adaték.

Budosni indula idegen országra,
Mert nagy gondja vala immár néki arra,
Mint gondot viselne atyjára s anyjára
Istennek könyörög, találna jó úrra.

Mikor immár sokat szélleljárt-költ volna,
Afrika földiből Európát meglátná,
Északnak felőle hogy hallotta volna,
Egy király lakoznék, ki nagy jámbor volna;

Gondolá magában, hogy oda férkeznék,
Mint ott beállhatna, azon igyekeznék,
Minémű emberhöz először szerződnék,
Hogy ő szolgálatja héjába ne esnék:

„Ottan megjelentem én akaratomat,
Hogy ezvégre én is elhattam atyámat,
Jó urat keresnék, ki szolgálatomat
Kévánná éntőlem, hogy fütsem az házat.”

Úristen akará, akada jó helyre.
És csak gondolkodik gyakorta ő erre,
Vigye szerencséje, hun lenne jobb helye,
Úristen akará, akada jó helyre.

Vala az üdőben ott való királynak
Egy főkomornyika, kit tart tanácsának,
Ki tárházával bir akkoron királynak,
Fortunatus esék szolgálatra annak.

Szép jeles tiszti lőn ott első dolgában,
Az kemencefütés hága ő nyakában,
Agárokkal baval vala ő gondjában,
De hogy gyorsan forog vala hivatalban,

Megismerő ottan király komornikja,
Ha másra fogná is, tudná szolgálnia,
Az ifjút házában fogá jártatnia
És mindenre kezdé őtet oktatnia.

Látá nagy hűségét és jó szolgálatját,
Hogy minden dolgában jól forgatja magát,
Az ifjúra bizá komornik ő dolgát
És kezében adá teljes birodalmát.

És ennekutána tárházát királynak,
Valami birtoka vala komorniknak,
Fortunatust tövé őrüznie annak,
Mert igen örül vala szolgálatjának.

Sőt még az király is gyakorta őt látván,
Oly nagy szeretettel róla tudakozván,
Hol kapta az ifjat, ily hiven szolgálván,
Budosni találta, királynak így szólván.

A főnép között is szeretetben lenni,
Mindeniknek akar örömest szolgálni,
Teljes mindenekkel magát ismertetni,
Sok barátja kezde őnékie lenni.

Lőn ez azonközben komornik meghala,
Kit jóllehet király magában bánt vala,
De nagy eszességben Fortunatus vala,
Kiért őtet király úgy szereti vala.

Azmi méltósága komorniknak vala,
Nem nézé az király, hogy ő ifjú volna,
Mert nagy okossága és elméje vala,
Komornik és tanács Fortune lött vala,

Végre mindeniket meghaladott vala,
Király után mindent ő tehető vala,
De abban is magát el nem hitte vala,
Hasonló ifjakkal barátkozik vala.

Noha mindeniknek ő parancsol vala,
De az örög népet megböcsüli vala,
Minden érdem szerént beszéddel fedd vala,
Azki mit érdemlett, csak azban jár vala.

Oly meghitt embere vala az királynak,
Semmi válassza nincs, úgy tudjad, azoknak,
Míglen Fortunatus nem ád választ annak,
De ezt Fortunatus nem tartja magának.

Ismereti vala néki Isten felől,
Nem felejtkezik el a szegények felől,
Mert tudja, hogy Isten őtet szegénségből,
Azért emelte fel az több népek közül,

Hogy gyakorta légyen segítség azoknak,
Azkik szükségekben királyra futnának,
Hogy mellettek szólna gyakorta királynak,
Megszerzője vala Fortunatus annak.

Josephnek példáját ide béhozhatnám,
De csak beszédemet most ezzel nyújtanám,
Erről emlékezni sokakat gondolnám,
Fortunatust azért ezzel nem tóldoznám.

De nagy csuda dolog legyen emberekben,
Mely nagy sokan vannak illyen irígységben,
Főképpen kik vanak az udvari rendben,
Azmint esett vala Fortunatus ezben.

Ha látják másiknak kicsin előmentét
És valakin látják uraknak szerelmét,
Avagy ahhoz való kevés segítségét,
Igyekeznek azon, mint veszessék eszét.

Ebből ki ne hagyjuk bár deák rendet is,
Kiket én jól tudok, hogy ezt mielték is,
Oly nagy irígységben vannak, higgyed, ők is,
Ha ki kap élővé kicsin őbennek is.

Jelesben mikoron communitert adnak,
Azon oly erősen szegények osztoznak,
Kinek mit adjanak, seniorral szólnak,
Az pontert elviszik kire oszton isznak.

Más renden is vannak deák nevezetben,
Kik magokat fogták sokféle életben,
Procator, székdeák, harmincados ízben,
Vicecancellusok mind forgódnak ezben.

Nem tudom, barátok ezben mint voltának,
De hallom, hogy ők is azért mordultanak,
Mikor nem egy oszlás volt compraionak,
Hiszem, tudják azok, ki confrater annak.

A szegény papokat én mostan nem bántom,
De az deákokból lőttek, azt jól tudom,
Némelyek közöltök jámbor, azt is tudom,
De soknál Michhösfel ez német szó hallom.

Támadtanak vala király udvarában,
Irígy társaság nagy álnakságokban,
Kik irígylik vala ily nagy hatalomban,
Fortunatus volna ollyan méltóságban.

Kezdenek azértlan magokban így szólni:
„Ím nem régen vala kemencét fűteni,
Király ebeivel szokatt vala bánni,
Az komornik házát csak megsöprögetni.

„És mi, kik régúlta az királynál voltunk,
Nagy sok nyavalyákat mellette vallottunk,
Ím ez mostan jöttnek fejenként szolgálunk,
Nincsen az királynál ollyan foganatunk.”

Nem itílék lenni Istennek dolgának
És ők azt sem vélik soknál egy szolgának,
Jobb ő szolgálatja másnál ő urának,
Hogy nem mint a soknak, kik ahhoz nem tudnak.

Kinek-kinek Isten ám mind rendet adott,
Az előmenésben ő adott csak módot,
Egynek több értelmet az másiknál adott,
Ő azkiket akart, porból feltámasztott.

Nem kellene azért hát semmit zugódni,
Kit Isten felemelt, arra irígykedni,
Avagy jó, vagy gonosz, azzal nem gondolni,
Mert Istentől vagyon mind a sok jó néki.

Vala ifjak közül egy barátja néki,
Kinek ő hitt vala, úgy mint rokon néki,
Az főbbiknek szóla, hogy ő azt miveli,
Hogyha megfizetik, onnat elijeszti.

Ezt hallván, társai igen örülnének,
Ha azt mivelheti, néki fizetnének,
Kik ötszáz forintot mindjárt igirének,
Csak menjen végére az ő beszédének.

Nagyhamar gondja lőn az ifjúnak erre
És Fortunatusnak házában beméne,
Nagy bánatos szóval önéki köszöne,
Monda Fortunatus, mit változnék színe?

Oly fohászkodással őnéki szól vala,
Hogy inkább nagyubban ijesztheti vala:
„Nem mérem mondani, mi az dolog volna,
Mert néked károdra, jól tudom, hogy volna.“

Ily nagy álnokságot csak ingyen sem véle,
Mivelhogy az ifjat jó társának vélé,
Az mi dolog volna, belőle kivövé,
Úgy mint titokdolgot az ifjú beszélé.

Vala ez még előtte az ebédkornak,
Monda az az ifjú: „Szólok mint uramnak,
Kit engem úgy tartasz, mint atyádfiának,
Én is úgy szolgálok, mint illik uramnak.

„Nem tudom, ha érted, mint az dolog vagyon?
És mostan az király münémü szót szóljon,
Münémű szándékkal kegyelmedhöz vagyon,
Kit nem akar király, hogy sok ember halljon.

„Ezt látjuk fejenként, tégedet az király,
Szerette és kévánja, hogy ő képében állj
„És hogy mind kórosként őnékie szolgálj,
Teérted könyörög, sokáig meg ne halj.

„Nincsen már kivöled, kit ugyan szeretne
És az ő dolgában valakit meghinne,
Kinek ő kezébe mindent eresztene,
Kegyelmességével hogy kihez így lenne.

„Jól látod, hogy vagyon néki egy leánya
És őnéki nincsen sohol csak egy fia,
Ez leánnak sincsen ideje, meg anyja,
Gondviselés nélkül őtet hagyhatnája.

„Király ezt gondolta azért ő magában,
Hogy senkit nem tudna teljes udvarában,
Ki tudnája leánt oktatni magában,
Hanem csak tégedet, ki vagy igazságban.

„Nem fél, — úgymond, — attól, hogy tanitsz gonoszra,
De azban viselne, mi volna javára
És ily módot azban király gondolt arra,
Kit nem tudok, végre ha leszen hasznodra.

„Ám megparancsold mesterdoktorokat,
Hogy hamar hozzanak tudós borbélyokat,
Kikkel elvétesse férfiúságodat,
Hogy inkább megtarthasd tőle temagadat.

„Ha holta lenne is azután királynak
És ha szerencséje lenne az leánnak,
Mind holtig szolgálnál, király magzatjának,
Ezben gyorsasággal, higgyed, majd eljőnek."

Láss ím ily főember mely igen csalatik,
Még csak semmit erről ő nem gondolkodik,
Csak hirtelenséggel ott elálmélkodik,
Mert hogy vala kedves, ő sem kételkedik.

Megregzött elméje még szinte nem vala,
Mert az ifjúság is még őnála vala,
Barátja beszédét nem kóstolta vala,
Kinek félelmében akkoron hitt vala.

Ily mondása vagyon az bölcs Cicerónak,
Kit könyvében beírt az Officiumnak,
„Inkább féljed, — úgymond, — te jó barátodnak
Szavát ellenségnél, kit tartanál annak.”

Még csak azt sem várá, hogy ebéd készülne,
Vagy a király néki valamit izenne,
Kiből ő dolgában bizonyosb lehetne,
Avagy csak költséget önmagához venne.

Nem sokat beszéle, ám el-kiment vala,
Mint mulatságképpen kapun kiment vala,
Egy pénzt is magához akkor nem vött vala,
Mert az beszéd miá elijedett vala.

Ez dolgot senkinek ő meg nem jelenté,
Csak egy szolgáját is véle el nem vivé,
De hogy kimehetne kapun addig, hívé,
Magát egy nagy hegyre Fortunatus vivé.

Nem juta eszében a szép sententia
Salamon könyvéből, holott ő azt mondja,
Ecclesiasticus könyvében azt írja,
Minden rendbelinek eleiben adja:

„Ha te élni akarsz sokáig világon,
Fiad, feleséged rajtad ne jargaljon,
Barátod hűsége nálod ígyen álljon,
Hogy végre tégedet meg ne nyomorítson.”

Sok szép beszédek immár az Fortuneról,
Ezek után lésznek az ő dolgairól,
Kiket beirtanak németek már arról,
Hogy mint viselt gondot Fortune magáról.

Ezben az királynak mikor hir lött volna,
Hogy az Fortunatus ugyan elment volna,
Csak hírré sem tötte s nem illette volna,
De mint esett dolga, az király nem tudta.

Más hogy Isten dolga, hogy ez dolog vala,
Mert csak Isten tudta, hogy ő mire vala,
Jövendőbe lenne országnak szolgáló,
Az szegény atyjának még lenne táplója.

Ifjak is ezt értvén, igen örülének,
Hogy ők már királynál nagy kedven lennének
És az király után nagy urak lennének,
Azki elijeszté, annak fizetének.

Fortunatus ismét budosnia esék,
Az hegy tetejére mikoron érkezék,
Akkor Fortunatus igen megéhezék,
Egy vad körtvélyfára ám ott találkozék.

Egy tőrt ő magával mégis kivitt vala,
Ki akkor óldalán az körtvélyfán vala,
Azonban egy medve odatalált vala,
Kitől Fortunatus megijedett vala.

Nagy fohászkodással kezde így szóllani:
„Ime, én Istenem, hún kezdek meghalni,
Akar az királynál, vagy itt kelljen veszni,
Mégis jobb lött volna ott nékem kimúlni.

Ezenközbe medve kezde reá kapni,
Fortunatusnak is ott nem lőn mit tenni,
Az undok medvével kezde tusakodni,
Igye oly jól esék az medvét megölni.

Fortunatus akkor nem sokat mulata,
Az körtvélyfa alól onnat el-kifuta,
Az uton hogy menne, távol földön látá,
Egy oroszlán ő száját rajta feltartja.

Látván ő sebességgel, hogy rajta jőne,
Előtte már annak hogy el nem mehetne,
Vagy megvína véle, vagy ugyanott veszne,
Nagy félelem miatt változék a színe.

„Ha visszatérek is, engem ott megölnek,"
Azt mondja Fortune — „szók is elvesztenek,
De sokkal jobb nékem mostan adnom ennek
Halálra fejemet, hogy nem visszamenjek.”

Nem sokat mulata, oroszlán érkezék,
Az Fortunatus is küzdéshöz szerződék,
Ott erős oroszlán tőle megöleték,
Kin Fortunatusnak nagy öröm adaték.

Gondolja nyavalyás, hogy megmenekedett,
Hogy két ellenségét immáron meggyőzött,
De még egy ellenség, kit ingyen sem véllett,
Nem messze útában ő rajta érkezék.

Mikor nagy futástól még meg nem szűnt volna,
Idegen országra igyekezett volna,
Egy sárkánt útában ismét talált vala,
Kiről Fortunatus akkor így szólt volna:

„Ime, én Istenem, mely nyavalyás voltam,
Hogy ily undok vadak közükben adattam,
Noha kettőt bennek én immár megbirtam,
De félek, már eztől torkában adattam.

„Nem tudom, halál közt mellyik jobb lött volna,
Ha szolgált uramtól megölettem volna,
Ki rólam azt mondta, megöletett volna,
Ha kévánságának nem engedtem volna.

„Az vagy itt én mostan essem ez torkába,
Ki testemben vagyok oly nagy fáradtságba,
De nincsen mit tennem, vagyok én útomba,
Meg kell véle vínom mostan én útomba.“

Harmad ellenségét Fortunatus ölé,
Mindeniknek nyelvét szájából kiszelé,
Igen kezde menni az úton egyfelé,
Azonközbe juta ő egy bokor mellé.

Verejtezik vala az nagy sok futásba,
El is fáradt vala már az nagy vívásba,
Ott egy kútra éré, mely nagy szép folyásba,
Lőn ott Fortunatus nagy hálaadásba.

Az kútnál leüle és ott megnyugovék,
Mert hogy szomjú vala, az vízben is ivék,
Hogy meghüvesedjék, folyásból megmosdék,
Azonba egy szózat őtőle hallaték,

Kitől Fortunatus igen megijede,
Mert tőle azt kérdik: „Miért jöttél ide?”
Hirtelenségébe így esék beszéde;
Sohonnan nem volna nékie segéde.

De hogy Fortunatus talpára felálla,
Idestova széllel azt szemléli vala,
Az szózat hogy kitől, nékie lött volna,
Egy leánzószemély eleiben álla.

Személlyel az leány arcúl oly szép vala,
Homlokán aranyhaj lefügdegél vala,
Hától feje néki igen kopasz vala,
Tekintetre úndok és szidalmas vala.

Kérdé tőle nevét az leány, ki volna:
„Fortunatus nevem”, leánnak így szóla;
„Ha Fortunatus vagy” — leány is így szóla, —
„Én Fortuna vagyok, ha mi dolgod volna!"

Nagy kemény beszéddel Fortuna szól vala,
Fortunatus néki szemében néz vala,
De leántól akkor ő igen fél vala,
Mert az is ellenség, mégis véli vala.

Monda: „Nézz szemembe, lássad, ha szép vagyok,
Nálad ugyan mostan én miképpen állok?”
Fortunatus szóla: „Szép színt rajtad látok,
Kinél szebbet földön lennie nem vallok.”

„Szép aranyfürthajat homlokodon lenni,
Kin eleget rajta nem győzök csodálni."
Azonközbe leány megkezde fordúlni,
Fejének más részét kezdé megmutatni:

„Mond meg ezt is mostan, tenéked mint látszik,
Ha nézésre néked valamiben tetszik?”
Fortune azt mondja: „Kopasznak láttatik,
Kin lelkem, hogy látom, ottan szomorkodik.”

Vala az leánzó akkor az Szerencse,
Ki azon jár vala, hogy mint megsegítse,
Fortunatust szegént akkor megsegítse
És jó reménségbe életéről ejtse.

Monda Fortunenak: „Kérj valmit tőlem,
Mert csak azért mostan teelődbe jöttem,
Látod, hogy üstököm elől oly szép nékem,
Ha meg nem ragadod hajam most énnekem,

„Elmúlik ezennel alkalmatos üdő,
Ki tehozzád volna ím mostan illendő,
Embernek ő dolga oly hamar veszendő,
Ha akkor nem keres, mikor vagyon üdő!“

Üstökös szerencse néki mondja vala,
Járná el dolgában ha mi szava volna
És kérnéje tőle mi szüksége volna,
Mert majdan elmúlik, mi hasznodra volna.

Hirtelenségébe nem tuda mit szólni,
Semmi hasznos dolgot magának ő kérni,
Igen szegény volna szóval jelenteni:
„Az atyát sem tudom mivel eltáplálni.”

„Látom, nem tudsz kérni, Fortune" — azt mondja —
„Mert még ifiú vagy és igen goromba,
Noha oly felségnek laktál udvarába”,
Egy erszént Fortuna ott nékie ada.

Soha azt magától messze ne hagynája,
Fortunenak akkor az Fortuna mondja,
Kórosként nyakában erszént hordoznája,
Hogy mi haszna volna, nékie megmondá:

„Soha ezer arany ezből el-ki nem fogy,
Ha tudod őrüzni, te nem költheted úgy,
De ha elvesztended, nem keresheted úgy,
Ki helyébe oszton mást keresnie tudj.”

„Nem mindenkor találsz elől üstökemet,
De fordulok hozzád eggyüld kopasz fejemet,
Az hova indultál, immár ott te menj el,
Én is eltávozom tőled már ezennel.”

Elmulék előle akkoron Fortuna,
Fortunatus vígan az útra indula,
Mikor bokrok közé előjutott volna,
Úgymint egy álomból felébredett volna.

Kezde csudálkozni, hogy mi rajta esett,
Mint álom úgy tetszék, azmit cselekezett,
Arról gondolkodni, mit leány beszélett,
Gondolá magában, hogy csak esze veszett.

Kebeléből akkor az erszént kivivé,
Melyet, mikor láta, igen rút, gyűlélé,
Bokorban nagy gyorsan magától elveté,
De az derék utat mikoron eléré:

Topankodik vala, hogy mit miveit volna,
Az egy hitván erszény nem nagy terhe volna,
Ismét szegénségre látta jutott volna,
Az míg jobb lehetne, az is szükség volna,

Mert bátor az ember igen eszes légyen,
De csak kazdagságból szegénységet érjen,
Vagy oly kisebbségébe hogy valaki essen,
Az szegénség miatt még bolonddá lészen.

Vissza megfordula, az erszént felvévé,
Kebelébe ismét Fortunatus tövé,
Némelykor az úton ismét elővévé,
Rút vala az erszény, mégsem igen hivé.

De mikor felnyitá és meglátta vala,
Sok arany forinttal erszény rakva vala,
Ottan megismeré, hogy az igaz volna,
Valamit Fortuna néki mondott volna.

Némikor bejuta akkor egy várasba,
Sok pénz vala immár néki társolyába,
Akar vala lenni akkor jólakásba,
Megéhezett vala az nagy sok járásba.

Kezdé kérdeznie: Hún a szállásadó?
Holott ő lehetne ételre maradó
És hogy mellyik volna jobb vendégfogadó,
Hol bővebben főznek, ott lenne maradó.

Ám ott igazíták az főszálláshelyre.
Holott szállottának urak az nagy hírre,
Mindenféle népek tartottanak erre,
Szegény Fortunatus találkozék erre.

Jóllehet ruhája rongyos vala néki,
Mert futásban sok gaz vonta vala néki,
De rakott tarsolya azért vala néki,
Jó étel és ital csak kell vala néki.

Szálláson köszöne, ottan bement vala,
De mikor az gazda őt meglátta vala,
Monda, hogy más szállásrendi néki volna,
Csak főnépek házát hogy tartanák, szóla,

Oly erősen kéri Fortunatus az gazdát,
Hogy enni adasson, ne nézné rútságát,
Mert nem keresheti más szállásnak házát:
Nem fogadja gazda Fortunatus szavát.

Nagygyakorta mondja, hogy onnat elmenjen,
Mert kiigazítja, őtöle ne kérjen,
Monda Fortunatus, hogy nem kéri ingyen,
Az árát megadja néki azon helyen.

Eluntatta vala gazdát a sok szóval,
Monda, hogy elvinnék, egyék a szolgákkal,
Ha lészen, tartsák jól őtet maradékkal,
Azután késérjék el-ki hasábfákkal.

Mikor Fortunatus nagy jól lakoznejék,
Gazda szolgáitól gyakran kínáltatnék,
Azonban kuldúsok, hogy ott beszéllenék,
Istennek nevében alamusnát kérnek.

Elhagyá ételét, nyúla az erszénybe,
Az aranyba kivon, mi fére kezébe,
Nyútá az koldúsnak, adá süvegében,
Azok nagy szép szóval lőnek köszönésben.

Bátorsága vala immár Fortunenak,
Látá az egyikét akkoron kuldúsnak,
Jó termettel volna, miért kuldúlnának,
Tőle megkérdezé, hogy mi oka annak?

Szűkölködik vala egy jó szolga nélkül,
Elgondolta vala, nem lehet annélkül,
Mert nem akar lenni már szolgálat nélkül,
Ki végrevihetné azt ő maga nélkül.

Nevét is megkérdé tőle, hogy ki volna?
Felele: Péternek őt nevezték volna,
Az szolgálórenden ő is lakott volna,
De sokszor jószágát elvesztette volna,

Ezen Fortunatus sokat gondolkodók,
Hogyha kérhetnéje, véle megszerződnék,
Őtet megvárnia kéré, míg ennejék:
„Veled egy keveset én azután szólnék.”

Mert gondolta vala, hogy az tud valamit,
Hogy már vesztett volna oly gyakorta annyit,
Sok hadban beszélé vala akkor létét,
Gondolja, Péterre ő bízhatja fejét.

Mondának kuldúsok, hogy ott kinn várnaják,
Azt szémlelik vala felette a szolgák,
Sok arany őnála, vélék oly nagy úrnak,
Azt hamar jelenték szolgák ő uroknak.

Nem hiheti vala urok, el-beméne,
Fortuneval akkor, hogy ő szembe lenne,
Ha az gazdaságtól néki megfizetne,
Akkoron üzése házából nem lenne.

Látá Fortunatus, az gazda leüle,
Ott nem sokat akkor gazdával beszéle,
Sok aranyat akkor Fortunatus tőn le,
Gazdának köszöne, hogy jót tött ő véle.

Felszökék az gazda, hogy látá költségét,
Hamar talpon állva levévé süvegét,
Fortunenak kéri vala ő kegyelmét,
Nem tudta, ki légyen, bocsássa meg vétkét.

Hiszem rajta tellék Ovidius szava,
Amorum könyvébe vagyon ez megírva,
Annak az levélnek másodikba mondva,
Igen szép beszéddel ott előnkbe adva.

Megengesztel, higgyed, embert az ajándék,
Isten is szereti, ki néki áldoznék;
Juppiter is erről, hogy ajándékoztatnék,
Még bolond is vigad, hogy néki adatnék.

Ó mely gyorssá tészen az adakozó kéz,
Csak adhass embernek, higgyed, mindenre kész,
Az data manussal magadnak sok jót téssz,
Ezt mindenütt látod, valahova te nézsz.

„Uram, ha parancsolsz, kész vagyok szolgálni,
Még én házamat is tőled nem tagadom,
Mert te főember vagy, azt én egy jól látom,
De hogy egyedül vagy, ezt igen csodálom.”

Monda Fortunatus: Semmit vétett volna,
Ki még eddig néki ellenesedett volna,
Csakhogy egy kévéssé szállást néki adna,
Míg szolgát gyűthetne, addig ott maradna.

Örömest az gazda ott engedelmes lőn,
Az Fortunatus is Péterrel szóban lőn,
Minden jó végezés akkoron köztök lőn,
Mert oly szép oktatás Pétertől ám ott lőn.

Pétert elbocsátá, hogy szolgát gyűtene,
Gazdának meghagyá, hogy bőven főzetne,
Mint nagyságos úrnak ő ugyan készülne,
Mindeneket néki bővön megfizetne.

Kész engedni gazda parancsolatjának,
Szolgákkal egyemben igen forgódának,
Péter is szolgákat keres ő urának,
Nagy bővséggel fizet, kit találhat annak.

Ugyanott csakhamar ő szolgákat lele,
Az étel is ottan hamar elkészüle,
Fortune ruhákat igen hamar lele,
Mint úrfi nagy gyorsan ő ugyan készüle.

Baráti kezdének őneki lennie,
Kikkel az ebédre akkor leülnie
És kazdag ebédet sokan ott ennie,
Sok jó szolgáival igen örülnie.

Mindenre nagybőven Fortune költ vala,
Kit az egész község igen csudál vala,
Fortuna mondása eszébe jut vala,
Erszént ő magával igen őrzi vala.

De mikor Fortune kezde sokasodni,
Az tisztességben is ő megörögbedni,
Ezből bátorságot is magának venni,
Jövendő dolgokra nem kezde gondolni.

Mert kik szabadságra nyavalyákból jutnak,
Az szabadság után oly nagybátron vannak,
Még ismét ők egyre soha nem gondolnak,
Hogy arra jussanak, mint elébb voltanak.

Óránként az Péter úgy forgódik vala,
Hogy jó ura volna, igen örül vala,
Biztában elméje örögbedik vala,
Jó tanitaival urát csak illeti vala.

Ime az szegénség azkit bolonddá tőn,
Fortuneval együtt igen eszessé lőn,
Kit végre Fortuna nagy fejedelmmé tőn,
Szolgája bővséggel Fortunatusnak lőn,

Mert haszna jó vala az rút erszényének,
Hogy végre nem éri soha nagy kéncsének,
Sokat eloszt vala benne szegényeknek,
Kiből vala néki híre jó nevének.

Nem sok üdő múlva, hogy ott lakott volna,
Tartományban széllel meghíresült vala,
Kimiletlen pénzét szolgáknak kiadná,
Péternek meghagyá, zsoldot kiáltatna.

Mert hallotta vala már ez üdőközbe,
Hogy egy király volna igen nagy örömbe,
Új udvart hirdetett föld kerekségébe,
Mindent behívatott ő az vendégségbe.

Jóllehet Fortunet, hogy nem hítták vala,
Mert oda az földre még híre nem vala,
De látni s tanulni kévánkozik vala,
Azért nagy sok népet Péter gyűjtött vala.

Mikoron gondolná, megérné szolgákkal,
Mert nagy mező vala már teljes azokkal,
És hogy beférhetne tanácsba urakkal,
Szépen felkészíté minden szerszámokkal.

Csudálatos vala Fortune serege,
Ember álmélkodott minémű szépsége,
Szem fényét elvötte arany fényessége,
Semmiben nem vala nékie szüksége.

Elindula ő is nagy roppant hadával,
Tevékkel, öszvérrel, nagy sok lovagokkal,
Mikor az országon ő ment volna által,
Csudálják Fortunet, hogy nagy kazdagsággal.

Ott elközelíti király lakóhelyét,
Közel az várashoz megszállítá népét,
Gondolá várasban nem lehet seregét,
Hogy betakarítsa minden ékességét.

Azért elől Pétert ő beküldte vala,
Ha szállást üresen valahún találna,
Ha pedig mindenütt elfoglalták volna,
Azért az királynak Péter azról szólna.

Mikor Péter azért az várasba juta,
Oly nagy sokaságot az várasban láta,
Szállást ürest sohol ő nem találhata,
Az királyhoz méne, mint ura meghatta.

Róla emlékezék, hogy ura ott volna,
Nem messze várashoz, hogy kiszállott volna,
Kérdi király tőle, hogy ura ki volna?
Péter is felele, Fortunatus volna.

Monda király akkor: „Még ezt nem hallottam,
Ily főrenden valót nem gyakorta láttam,
Jóllehet, hogy szállást immár elosztottam,
Magamnak egy házat várasban meghattam.“

Tudakozék rajta, ha oda beférne,
Minden seregével hogyha ott lehetne,
Közölben is hozzá, mondja, hogy lehetne,
Isméretben volna, véle szemben lenne.

Szolgálatját akkor az Péter ajánlá,
Urának magának mindenben mutatá,
Jóllehet népe sok, Péter mondta vala,
De hogy küvül hadná, őket be ne hozná.

„Semmire felséged pedig ezt ne vélje,
Idegen földről jött hadat itt viselje
És hogy szomszédságban nincsen néki helye,
Gondolt csalárdságot Fortune mielje.

„De hogy e szokása legyen vitézeknek,
Tanúság okáért sok földre menjenek,
Utánok valóknak ők is hogy legyenek
Minden oktatással utánok valóknak.

„Ismeretségéért másodszor jött volna,
Felséged házához ő elindult volna,
Hogy illyen nagy gyűlést mostan hallott volna,
Tudja sok főember ez várasba volna.”

Király parancsolá szállást megmutatnák,
Péternek kólcsait ő kezében adnák,
Azkit akarnának, csak azt szállítanák,
Fortuneval együtt ottbenn marasztanák.

Ételt, italt sokat király kihordata,
Az gazdának azt is ott megparancsolta,
Hogyha valamikor annak lészen fotta,
Ismét mást vigyenek miként ő meghatta.

Péter el-kiméne urához mezőben,
Látá ott Fortunet már elközelésben,
Megbeszélé néki, mint járt követségben,
Azért esett volna kevéssé késésben.

Seregét Fortune egyszersmind inditá,
Magát egy hegy megöl ott el-kimutatá,
Kit az király akkor ablakról megláta,
Váras mellé népét ismét leszállítá.

Csudálkozik vala király mindezeken,
Hogy Fortune volna olyan nagyékesen,
Honnat vötte volna drága öltözeten,
Sok szép ruhát láta akkor mindeneken.

„Látom Fortunatus, hogy ezt megtartotta,“
Környüle állóknak az király azt mondja,
„Az páva farkával hogy igen szép volna,
Szolgai ruháját mindennek megadta.“

Nem sokadmagával várasban beméne,
Akará királlyal mindjárt szembe lenne,
Gondolá azonban, hozzá ez nem férne,
Péter is tanácslá, hogy szállásra térne:

„Mert idegen földről hogy te mostan jöttél,
Te nagy seregeddel kivül telepedtél,
Kétség tefelöled, szállásra sem tértél,
Igen nagy lehetne, ha így cselekednél.

„Az értés, hallás is nem tudom, mint lenne,
Kiért idejöttél, ismeret hogy lenne,
Kevés tanúságod igy néked lehetne,
De hogy hivatással jobb tisztelet lenne."

Az Péter intését Fortune szereté,
Noha ő is eszes, de ezt meg nem veté,
És ha szolga tanács, de hasznos, jól érté,
Kiért a szállásra őtet elölereszté.

Példáját követé nagy Alexandernek,
Mert szokása vala az fejedelemnek,
Nem nézte személyét semmiben embernek,
Tanácsát kévánta hamar mindeneknek.

[part "PARS III. // AGITUR IAM HIC DE CONVIVIO ET FORTUNA DICTI FORTUNATI"]

Vígan kezde lakni szálláson Fortune,
Kazdasággal vala étek mindenfelé,
Nagy sok főurakat akkor jól vendéglé,
Mikoron lött volna az nap estve felé.

Szállásáról urak mind haza menének,
Fortune ott voltán sokan örülnének,
Ha mikor szálláson ők is lefekőnek,
Egy jó hajnál felé szóla így Péternek:

„Tudom csak hírért is engemet elhínak,
Ő lakóházához itt való királynak,
Vélem, egyeledönk akkoron jó bornak,
Szándékom így vagyon, hogy szóljak királynak.

„Ha ellene való dolog ez nem volna,
Engem szállásomon jó kedvéből látna,
Csak egy ebédemen vélem is mulatna,
Teljes mind urakkal velem vigadozna.

„Ne nézné azt király, hogy jövevény volnék,
Vagy hogy ismeretlen így nékie szólnék,
Mert gonosz szándékban semmiben nem volnék,
De hogy világszerte sok jót tanólhatnék.»

Elvégezék azért ketten ezt Péterrel,
Hogy bőven készülne ott minden étellel,
Ne gondolna semmit Péter nagy költséggel,
Ha király nem jő is el az ő népével.

De egész seregét ott való uraknak,
Vendégségbe híják szolgáit királynak,
Kivel jó hírt-nevet vehetnék magoknak,
Ismeretségében lészen mindazoknak.

„Tudom, azok osztán megmondják királynak,
Hogy nem rontására jöttem országának,
Sem hogy ajándékot kévánnék magamnak,
Mert sok javát vöttem az mennyei úrnak.

„Nem kévánom azért semmi ajándékok,
Csak legyenek velem ittegyen őmagok,
Inkább ajándékot én nékiek adok,
Drága kazdagságot nékik megmutatok.”

Mikor azért szépen felvirradott vala,
Házától az király hozzá küldött vala,
Ebédére őtet elhívatta vala,
Királynak tanácsul mert ezt adták vala.

Fortune királynak szépen megköszöné,
Hogy örömest megyen, azt is megizené
És idegen voltát nékie nem nézné,
De méltóságából szállásán meglenne.

Ebéd elkészülvén, király főemberi
Fortunáért mennek, hogy az király küldi,
Immár hozzá menjen, néki azt izeni,
Az mit főzött volna, véle azt megeszi.

Nagy kazdag ebéde az királynak vala,
Oda minden urat elhivatott vala,
Fortune királyhoz, mint illik, ment vala,
Evének, ivának nagy jól laktak vala.

De megszájosulván, sok szót indítának,
Elnémi üdőkoron vége lőn lakásnak,
Szállásokra ismét haza búlcsuzának,
Fortune azértlan így szóla királynak:

„Csak kevés beszéddel kérem Felségedet,
Énnékem megbocsásd minden vétetemet,
Ki ellened esett, nehéz beszédemet
És mindezek felett vegyed kérésemet.

„Jóllehet enmagamat én méltónak erre,
Nem itílem lenni én kérelmésemre,
Felséged engedne illyen intésemre,
Teljes udvaroddal jönél ebédemre.

„De ha kedves dolog lészen Felségednél,
Mulatság okáért egy kévéssé lennél,
Nálam szállásomon jó kedvedből ennél,
Bátor ismét haza mindjárást eljőnél."

Nem sokat hallgata király, igírkezék,
Fortune is ottan tőle elbúlcsuzék,
Az szállásra azért mikoron belépék,
Péter is előtte gyorsan megállapék.

Kérdi Fortunatust, ha készen volnának
Minden készületi az lakodalomnak,
Monda Péter néki, semmi hiba annak,
Minden készülettel kazdagon volnának.

Igen nagyerősen kéri, hogy forgódnék,
Drágaképpen lenne minden, ügyekeznék,
Mint meghaladhatná, azon gondolkodók,
Királynak ebédét mint elölvehetnék.

De mikor az üdő elérkezett volna,
Királynak ebédre jőni kellett volna,
Mint fejedelemért szépen küldött volna,
Teljes udvarával elhívatta volna.

Szálláson akkoron kik bemennek vala,
Az nagy kazdagságot csak csudálják vala,
Ebédét kazdagon elfogadta vala,
Kit király magában igen csudál vala.

Hogy ily kazdagságnak hol tehette szerét,
Mert nem sok ideje hogy ott érti létét,
Nagy sokfelé kezdé forgatnia szüvét,
Mint tenné övéje Fortune szépségét.

Vígan lakozának ott mind estvéiglen,
Különb-különb dolgot látnak mind szüntelen,
Drága öltözetet csuda véghetetlen,
Mindenféle vala oly nagy mértékhetlen.

Lakását mikoron elvégezte volna,
Sok drága szépségét előhozott volna,
Királynak, uraknak elosztatta volna,
Kivel mendeneknél nagy kedvet találna.

Már elunták vala nézni a sok jókat,
Királlyal egyembe vőnek búlcsujokat,
Hogy ideje volna meglátni házakat,
Mert megunták volna már sok lakásokat.

De ím ezek után király is Fortunet,
Kéré ebédére hozzá menne ismét,
Meg akarná adni viszontag az övét,
Fortune ígéré, hogy ott lenne ismét.

Végre mindezekből ily dolog lött vala,
Egyik az másikat úgy vendégli vala,
Kazdagsággal feljebb mellyik haladhatna,
Vendégségben egymást ezzel űzik vala.

Elvégre az király gondolá magában,
Hogy megfogyatkoznék ő a sok lakásban,
Hamar esett vala illyen álnakságban,
Fortunet mi módon lenne megcsalásban.

Nagyhamar hívatá Fortune gazdáját
És kérdezé tőle ő nagy kazdagságát,
Ha tudja, hol vötte annyi nagy sok marhát,
Mert igen csudálja annak sokaságát.

Az gazda nem késék, felele királynak,
Bocsánatot kéri ottan ő magának
És kegyelmét várja főhajtva királynak,
Megmondd, mint látta házát Fortunenak:

„Számtalan sok aranyt látok ő asztalán,
Soha nem esmerem azt elfogyatkozván,
Akarmely nagy sokszor azból ő kiadván,
Tárházát én látom mindenkoron rakván.“

Gondolkodik rajta, hogy hallá gazdától,
Ügyekezik azon, mint mentse meg attól,
Mert elijedt vala király Fortunetól,
Netalám háborút szenvedne hadától.

Erősen meghagyá azért az gazdának,
Ha éltét szereti világon magának,
Elhozója legyen teljes marhájának,
Hol mi kazdagsága volna Fortunenak.

Hogy megszegényüljen mind baráti előtt,
Kivel ő kérkezett nagy sok ember előtt,
Kiből hirtelenől igen kazdaggá lőtt,
Megfosztassék tőle, lássa semmié lőtt.

Mindezben az gazda nem mulatott vala,
Jóllehet nagy gondja ezben esett vala,
De mivelhogy éltét úgy szereti vala,
Éjjel-nappal erre szorgalmatos vala.

Sok bűvel és bájjal ezt mielte vala,
Pétert és Fortunet elalotta vala,
Hogy házban étszaka fel nem serkent vala
És mind a sok kincsét el-kihordta vala,

Kit hamar királynak eliktatott vala,
Kiből az királynak nagy öröme vala,
Fortune életét nem reménli vala,
Szegénségre már jött, azt üvölti vala.

El jó virradatkor Péter felserkene,
Indula asztalhoz, hogy költséget venne,
Urának ebédet kiből készítene,
Addig elvégezné, míg ura felkelne.

De hogy sietséggel lött vala felkölte,
Hogy mint jártak volna, csak ingyen sem vélte,
Mint annakelőtte, hogy szabadon vötte,
Mindenkor asztalon nagy bővséggel lelte.

Mert noha Péter is nagy hív szolga vala,
De soha nem tudta, hogy az honnat vala,
Csak készen mindenkor asztalon találná,
Kiből aztán Péter csak kiadott volna.

Jóllehet ezt Péter immár látja vala,
Hogy minden marhától az ház üres volna,
De álmos szemének ezt itíli vala,
Végre hozzá nyúla, ott semmi nem vala.

Igen elijede, nem tud mit tennie,
Míg ura felkelne, akar elmennie,
Ím ezt is gondolja, hogy ura vélnéje,
Ha tőle elmegyek, engem elvélnéje.

Mégis mindazáltal hogy biza urához,
Ottan ő járula akkoron ágyához
És nagyhamar nyúla ő az Fortunához,
Csak lassan beszéddel serkenti már ahhoz.

Mikor Fortunatus felébredett volna,
Kérdi Pétert akkor, hogy mi dolog volna?
Péter azt felelé, hogy nagy üdő volna,
De mindent házából eltakartak volna.

Ezen Fortunatus nem sokat gondolkodék,
Csak magában akkor arról gondolkodék,
Az gazda övéle hogy mit cselekedék,
Nem sokat mulata, ám felöltözödék.

Monda az Péternek, semmit ne bánkódnék,
Csak jó gazdagságban erősen forgódnék
És nagy kazdag ebéd tőle készíttetnék,
Ki hamar királynak ott benn bemondatnék.

Péter hogy kiméne, fordíta társolyát,
Arannyal megtölté ismét ő asztalát,
Kiből gyorsan ismét teljes mind ő házát,
Drága öltözettel betölté szállását.

Kimenvén házából, Péter is beméne,
Nékie meghagyá, semmit ne kémélne,
Minden nagy bővséggel nagyhirtelen lenne,
Magához sok aranyt Péter akkor vive.

Péter is csudálja, ez mi dolog volna?
Aranyat ily bőven hogy húl találhatna,
Hogy annak ő száma tudhatalan volna,
De azban forgódik, azmi dolga volna.

Ugyanezen dolog ismét esett vala,
Háromszor Fortunen ez megtörtént vala;
Kit mind az királynak gazda beád vala,
Mert néki az király parancsolta vala.

De hogy gazda tőle mind elhordja vala,
Király úgy csudálja, honnat vészi vala,
Kit végre Fortune hogy megismert vala,
Az gazda mieli rajta, bánta vala.

Mert végre Fortune gazdával így jára,
Noha nagy kárt vallott, de nem gondol arra,
Hogy jövendőben is mi jőne magára,
Csak vette ő magát oly nagy bátorságra.

Hogy immár nyugodnék Fortune ágyában,
Péterrel egyemben alosznak azonban,
Gazda is bejöve nagylassan házában,
Ruhát, kincset, marhát takarja az várban,

Valamit talála rajtok ott lennie,
Mindent hagyva vala tőle elvennie,
Fortune nyakában vala rossz erszénye,
Kivoná nyakából, kezdé elvinnie.

De látá az gazda, hogy igen rósz volna,
És magában akkor megutálta vala,
Miért ott viselte, csak gondolja vala,
Azért tőle hamar hagyitotta vala.

Már hogy nálok többet semmit nem talála,
Szinte kuldússá lőtt, azt gondolja vala,
Kit az királynak is gazda mondott vala,
Kiből ő veszését már reménlik vala.

El némi üdőkor hogy felserkent vala,
Gazda álnakságát immár tudja vala,
Mert annakelőtte sokszor lopta vala,
De azzal, mint előbb, ő nem gondolt vala.

Megérzé azértlan mezitelen voltát,
Minden ruhájától való megfosztottát;
Hogy valami volna, mind elvitték javát,
Kezde keresnie nyakában tarsolyát.

Ím annakelőtte nem tud vala félni,
De hogy rossz erszényét nem kezdé találni,
Oly nagy félelembe kezde ottan esni,
Péter is erősen kezde üvölteni.

Hamarsággal mondja, hogy gyertyát gyútana,
Mert mindent elvitték, az valami volna,
Péter csudálkozik, hogy mint jártak volna,
Urának ezt sokszor megmondotta volna.

De mikor az gyertyát meggyútotta volna,
Házban idestova Fortune jár vala,
Erősen magában bosszonkodik vala,
Fél nagy szegénységtől, Péternek szól vala:

„Soha nem tudhatom, innét mint menjünk el,
Mert ha megérthetik szolgáink odaki
És az királynak is megmondja valaki,
Tőlünk eltávoznak, kik vannak odaki.”

Nagy fohászkodással mikor így bánkódnék,
Széjjeljárván házban az asztalhoz lépnék,
Buában asztalra hogy lekönyöklenék
És gyertyának hamma tőle elvétetnék,

Tekinte le akkor ám ott az pad alá,
Holott rossz tarsolyát ő meglátta vala,
Kin magában akkor igen örült vala,
De Péternek arról semmit nem szólt vala.

És hogy felvehesse, el-kiküldte vala,
Ismét hogy nyakában helyheztette vala,
Pétert beszólítá, azt meghatta vala,
Mentől jobb kazdagság eszébe juthatna,

Mindent megszerezzen, semmit ne gondoljon,
Aki ő reája valamennyit szálljon,
Azban gyorsasággal Péter hogy eljárjon
És ha lehetséges, sohul meg se álljon.

Mikor ezben Péter hűséggel forgódnék,
Mennyi kazdagságot gyűjtsön, gondolkodnék;
Kin a király ismét igen álmélkodnék,
Honnat teszi szerét, azon csudálkoznék.

Nem tudhatja senki annak vége-hosszát
És meg nem mérheti oly nagy sokaságát,
Nagy álmélkodásban ám elhagyá magát,
Fortunetól félti vala ő országát.

Sokakat elhíva ismét vendégségbe,
Fortune begyűté akkor hősejében,
Mind letelepíté ő nagy örömében,
Bulcsúznia kezde ott az ételközben.

Igen szép beszéddel követi barátit,
Istenektől kéri azoknak életit,
De Fortune bánja, elhordták javait,
Ám előszólítá akkoron szolgáit.

Az ország láttára gazdát megfogatá,
Minden javaitól gazdát megfosztatá,
Csakhamar ott gazdát ím néggyé vágatá,
Utcánként városon széllelhanyattatá.

Igen megrémüle tőle a sokaság,
Mert az Fortuneban vala nagy bátorság,
Az Péterrel együtt ily nagy jó okosság,
És a király ellen lőn illyen anyosság.

Kivül, belől népe már mind készen vala,
Kapu körül bennek akkoron áll vala,
Király bosszút rajta ezért nem állana,
Nem sokat mulata, onnat elment vala.

[part "IV. RÉSZ. // NUNC AGGREDITUR FORTUNATUS IN MELIOREM FORTUNAM SUAE VITAE."]

Igen híres-neves már Fortune vala,
Nagy hada mindenütt, hova megyen vala,
Hún megtelepednék, gondolkodik vala,
Mert hún maradhatna, még hely nem vala.

Nagy titkos embere Péter Fortunenak,
Erről ők egymással ott szót indítának,
Miképpen jószághoz földön juthatnának,
Kiben nagy jómódon megmaradhatnának.

„Ha — úgymond — én erővel jószágot vészek
És valamely szegént méltatlan kiüzek,
Vagy fejedelemtől hatalmammal vészek,
Tudom, mindezekből csakhamar kivészek,

„Mert nem törvény szerént én azokhoz jutnék,
De az Úristennek ellene én vetnék,
Ha valamely szegént megnyomorítanék,
így maradékimnak hasznot nem szerzenék.

„De ily gondolatom", — Péternek szól vala
Hogy egy császárságot laknia hallana,
Afrika földében, hogy ki nagyot bírna,
Az napnyugat felé sokat parancsolna.

Csuda dolog vala ez az Fortuneban,
Noha édesatyja vala az birtokban
És lakozott volna császár városában,
De soha nem mondta senkinek tudásban.

Mindazáltal vala nagy gondja reája,
Mert jól tudja vala, nem volna marhája,
Szüvében szüntelen őket úgy szánnája,
Mint lenne segédje, igen forgatnája.

„Én elmegyek most az hatalmas császárhoz
És csak ragaszkodom annak oltalmához,
Tudom is pediglen vészen ő magához,
Igy hamarább jútok valamely jószághoz.

„Eleget is immár ez világban jártam,
Nagy sokféle dolgot emberek közt láttam,
Sok ellenséggel is földön tusakodtam,
Mindent késértettem, azhol mit hallhattam.

Látom az üdő is naponként elmúlik,
De még is kevéssé az még hozzám illik
És mint szolgálatnak rendinek érdemlik
Az szolgáló renden és azmint beszélik,

„Szolgálok nékie, azmíg tőlem lehet,
Az szélleljárástól, tudom, az megmenthet
És hogy országokat miattam megvehet,
Együtt birtokában engem részeltethet.

„Mert ha pénzen vészek magamnak jószágot,
Tudom senki nem ád pénzen uraságot,
Hogy magától mind elpusztítsa országot,
Mert minden szereti, látom, uraságot.“

Imé természetnek volta Fortuneban
Mely szépen megtetszik vérhez vonásában,
Minémű nemzetből vala kis voltában,
Természeti szerént ahhoz vonásában.

Egyenlő tanáccsal Péterrel levének,
Azért szép sereggel császárhoz menének,
Mikor udvarához császárnak érének,
Erről az császárnak ottan izenének,

Hogy ők szolgálatra odajöttek volna,
Ha szükség császárnak szolgálatja volna,
Fortune mindenben örömest szolgálna
És helyt néki adna, hol hada leszállana.

Bátor nagy költsége császárnak ne lenne,
Mind annyi sok népre kevés gondja lenne,
Hópénzre, ruhára kicsint ő költene,
Csak leszállításra helyt nékik rendelne.

Császár gondolkodik, hogy hallotta vala,
Fortunet jó kedvvel befogadta vala,
Népét is nem messze szállította vala,
Fortune császárral jól forgódik vala.

Mert hogy földösura, azt jól tudja vala
És természetiből való ura volna,
Minden nagy hűségét ám mutatja vala,
Kiért az császárnál igen kedves vala.

De császár Fortunet nem ismeri vala,
Hasznát is őneki nem értette vala,
Mivel szolgáltatná, gondolkodik vala,
Ki venné belőle, mire való volna?

Mert embert nem tudják gyakran, mire való?
Jelesben magában ki csak ritkán szóló,
Az sok szegénységért bolondhoz hasonló
És ingyen sem vélik, hogy ő mire való?

De csak valamire szegény szolgát fogják,
Szólok most azokról, kik szót megfogadják,
Szolgálatjok hasznát azok is ha látják,
Mind jó szolgálatban ezféléket látják.

Császár Fortunatust kezde hozzáfogni,
Nagy sok szép marhákkal megajándékozni,
De Fortune császárt feljebben haladni,
Mert drágább ajándék viszontag ada néki.

Miérthogy Fortune mindenekkel bőven,
Néki sok ajándék nem igen szükséges,
Azoknak személye nékie csak kedves,
Kik jó szemmel látják, annak engedelmes.

Ím ez üdőközben ily dolog történék,
Ellene császárnak egy király szerződék
És nagy haddal király akkor gyülekezék,
Császárnak ellene sokat cselekedék.

Ő nagy búsultában császár elbocsátá,
Fortunet nagy haddal reája indítá,
Mindenben ömagát Fortunera bízta,
Királyt fogva hozná, nékie meghatta.

Császárnak is hada jóllehet nagy vala,
De Fortune népe ezeknél több vala,
Kazdagság, ékesség közöttök nagy vala,
Urok hogy volna, ők úgy örülik vala.

Nem sokat mulata, oda elment vala,
Császár ellenségét ott megverte vala,
Az királynak fejét hamar vötte vala,
Császárnak sok rabbal hazaküldte vala.

Vala több ország is ellene császárnak,
Kit nem hagyott vala császár Fortunenak,
De azt is meghajtá sokat az császárnak,
Azonban másfelé lőn hada császárnak.

Hívatá meg császár Fortunet hadával,
Urához ám téré megbirt királyokkal,
Magát bemutatá rabokkal, urakkal,
Szerze nagy országot nagy birodalmokkal.

Elindula ismét császár hagyásából,
Erős hadat gyűte ő nagy tarsolyából,
Ellenségét győzé hatalmasságából,
Azt is kipusztítá minden országából.

Megírá császárnak, hogy megverte volna,
Minden javaitól megfosztotta volna,
Immár nagy sok ország császárnak hódolna,
Ez földnek jórésze nékie szolgálna.

Ily jó szolgálatját mind az császár látván
Hitös feleségét házában behíván
És Fortune felől egymással ott szólván,
Néki jámborságát mindenekben látván:

Vala már Fortune császárhoz megtérvén,
Ellenségnek java mind kezében lévén,
Szolgái császárnak nagy örömben lévén
És Fortune felől ily szóval beszélvén:

Imé Fortunatus mely szerencsés volna,
Minden rendbelinek hogy jó ura volna,
Tökéletességgel hogy csak teljes volna,
Minden rendtartása fejedelem volna.

„Méltó volna, úgymond, ez a császárságra,
Akar császár után minden méltóságra,
Ha őtet vennők is oly nagy királyságra,
Császárnak illenék urunk csinossága.”

Fortune császárhoz még meg nem jött vala,
Mikor ez itílet az köznép közt vala,
De ez nem ok nélkül köztök indult vala,
Mert Fortunet Isten erre viszi vala.

Akképpen szól vala császár az asszonnak:
„Csak tenálad vagyon helye főtitkomnak,
Előmentét várván édes magzatunknak,
Jámborságát látom én az Fortunenak.

„ De most honnat vagyon nekünk illyen szolgánk,
Kihez csak félkedvvel mi előszer valánk,
Ennek tartására nem mindjárást hajlánk,
De ismeretire hogy mi ennek jutánk.

„Minden nagy hűséget ím látunk őbenne,
Ha néked tetszenék, bátor fejünk lenne,
Az mi vénségünknek hogy segítő lenne,
Mert jobbat már ennél, nem tudom, ki lenne?

„Noha ő nemzete nem igen nagy nemből,
De senkit nem tudok lenni királynemből,
Állani valakit illyen ékességből,
Sokakat meghalad ő szép termetéből.

„Ennek szolgálatját meg nem fizethetem,
Ő akarki legyen, én azt nem nézhetem,
Mert nagyubb hatalma, magamban mint véltem,
Hogy nem mint énnékem, ki vénséget értem.

„Látod, hogyha adok nékie valamit,
Viszontag ő is ád énnékem két annyit,
Nem adhatok ezért én néki most annyit,
Kiért én nem venném néki több jutalmát.

„Ezhez szereteti vagyon az községnek
És nagy épülése gyakran seregének,
Már nagyobb híre is vagyon ő nevének,
Hogy nem ez világon volna én nevemnek.

„Gondolom magamban én immáron azt is,
Miérthogy nincs nékünk sohúlt egy fiúnk is,
Több egy leányunknál csak egy magzatunk is,
Kezdik ezt mielni még az országok is.

Utánunk emelik őtet császárságra,
Főképpen ha jutok én kimúlásomra,
Nem tudom, ha visel oszton gondot arra,
Házastársom voltál, avagy leányomra.

„Mert nagy sok tartomány már őtet szereti,
És nagy sok tartomány viszontag rettegi,
Némely szeretetből véle ezt mieli,
Némely félelemből őtet felemeli.

„De mindezféléket mostan hátrahagyván,
Engem híven szolgál, ezt bizonnyal látván,
Nem tudom, mit lennék őnékie adván,
Ilyen jó voltáért, hogy ajándékoznám.

„Mert ha őnéki drága kincset adnék,
E nélkül jól tudom, hogy nem szűkölködnék,
Ha marhát, jószágot nékie ígérnék,
Ezekkel őnéki örömest fizetnék.

„Ennek kazdagsága honnat, én nem tudom,
Temérdeki nagy kincse nála egy jól látom,
Maga nem keresi semmiből, mint látom,
Szolgái kazdagok, ezt igen csudálom.

„Országomban néki nagyörömest adnék,
Ha enélkül mostan ő is szűkölködnék,
Várast, falut néki ezekért ígérnék,
Immáron éltében hogyha telepednék.

„De mennye sok kincse vagyon őnékie
És nagy sok serege mint látom nékie,
De végső ideig ő legyen mivelünk,
Nékem úgy tetszenék, hogy így cselekedjünk.

„Mi édes leányunk, ki csak egyszülöttünk,
Mely helyében soha immár többni nekünk
Nem születik többé, mert vénség életünk,
Melyet emberkorba nálunk felneveltünk.

„Hogyha akaratja, vennéje magának,
Lenne neve rajta immár fiúságnak
És hitöse lenne mi szép leányunknak,
Jövendőbe lenne ura ez országnak.

„Ezben is ily módon mégis cselekedjünk,
Hogy mi nagyobb bizonyosb ezről lehessünk
És értelmet tőle inkábban is vegyünk,
Elgondolt dolgunkban ne hirtelenkedjünk.

„Mert együld őneki fog hitöse lenni,
Kit mindeddiglen is nem mert jelenteni,
Azvagy mást magának eznél választani,
Netalám is fog ott egyebet szeretni.

„Mert a szeretetnek oly nagy ő kötele,
Hogy valakit vehet világon elöve,
Vagy szegény vagy gazdag, lészen ő elege,
Azhoz figyelmezik mindenkor elméje.

„De mikor megjutand Fortune mihozzánk,
Kit szép beszédünkkel tőlünk elbocsátánk
És mi személyünknek népünk között hagyánk,
Főkapitányunknak utánunk választánk:

„Ottan behívassuk akkor mielőnkben
És mitőlünk legyen jó szerencsélésben,
Üdőt ne halasszunk mi nékie ezben,
Ne essék felőlünk oly elmélkedésben.

„Kényszerítjük arra, tőlünk kérőt kérjen,
Jó szolgálatjáért hogy jutalmat végyen,
Nagy kegyelmet tőlünk mindenekben leljen,
Mindent, azmit kíván, megadnia higgyen.

„Mindannyira tőlünk azvalamit kéván,
Azokat őneki teljességgel adván
És mindaddig erre őtet hozdagolván,
Mikoron Fortune végre erre jutván.

„Látván, hogy mindenek néki adván vannak,
Végre kérelmére hogy jut leányunknak,
Tudom, hogy mindjárást nem vehet magának
Illyen bátorságot, hogy mondjon atyjának.

„De mindaddig ebben én őtet ingerlem,
Hogy mégis ő kérjen azkor kérőt tőlem,
Mert mit kéván, higgye, azt mind megmielem,
Adván lészen néki, azmit kérend tőlem.

„Ott eszében veszi ily jó akarattal,
Vagyok őhozzája illyen jó szándékkal,
Hogy fiamnak híjam mi szép leányunkkal
És hogy részesítsem teljes országommal.

„Ezből indittatik aznak kérelmére
És ígyen hajlani mi végezésünkre,
Mert így jobban esik mi tisztességünkre,
Ha kötte is magát másnak szeretetre.”

Igen nagy szép dolgot itt vegyünk eszünkben,
Kit bátor követnünk kelljen életünkben;
Az embernek dolga mint legyen ezekben,
Ez is világ szerént való rendelésben.

Csuda sok rendtartás vagyon házasságban,
Jelesben azok közt, kik nagy méltóságban
Vannak uraságban és az királyságban,
Rendtartást szoktanak megházasulásban.

De ez honnat jött be, bizonnyal nem tudom,
Mert a szentírásban sohúl én nem hallom,
Pogán Írásban is nem igen hallhatom,
Azmint hozzá tudnék, sohúl nem olvasom.

Én bejöttnek lenni hiszem kevélységből
Inkább, hogy sem lenni Isten szerzéséből,
Mert ezt így értettem Úrnak beszédéből,
Nem jó lenni — úgymond — senkit egyességből.

Vagy pedig ez esett telhetetlenségért,
Emberekben való oly nagy kevélységért,
Az ördögtől talált való negédségért
És kárhoztatandó hitván kazdagságért.

Ne bánjátok, ifjak, sok hejól beszélek,
Ezféle írással mostan megkéslellek,
Mert nékiknek hasznot én ezben is lelek,
Jelesben ezekben kit forgani vélek.

Ezt előszer mondom, mint a szokás vagyon
És az embereknél mely igen jól álljon,
De az főnépeknek néha mint szolgáljon,
Sőt sokaknak mostan ez mind ellent tartson.

Az Istentől Ádám mikor teremteték
És Éden kertében hogy ő helyhezteték,
Csak egyedől akkor vadak közt hagyaték,
Kivel társalkodnék, ott nem találtaték.

Úristen beszédét már mind hallottátok
És írást főképpen azkik olvastátok,
Hogy nem értettitek, azt sem mondhatjátok,
Mert természetből is fattig ezben vattok.

Nem jó az embernek már egyedől élni,
De szükség, hogy legyen segítőtárs néki,
Magához hasonlót Isten teremt néki,
Kiből üdvösségesb lehessen életi.

Más oka mi légyen, azt is tudod annak
És hogy csak ez földön megsokasodjanak,
Mert az más világon nincsen helye annak,
Csuda cégért ada ime Isten annak.

Mert az írás mondja ezt Ádám atyánkhoz,
Mikor vitte volna Isten az Évához
És hogy jutott volna akkoron atyánkhoz,
Igen nagy szerelme indula asszonyhoz.

Már ketten valának, de egynek nevezé,
Hogy ő teste volna, magától megérzé,
Húsának, testének ott őtet nevezé,
Isten jóvoltából ezt Ádámnak szerzé.

Nagy kötést utána ennek vetett vala,
Kit nagy szerelméből Ádám mondott vala,
Atyját, anyját ember elhadná, szól vala,
Valakit szeretne, az mellé állana.

Másik erősséget ezt ada hozzája,
Valakinek Isten szerelmét vonnája,
Igaz házasságra egymásnak adnája,
Egymás akaratból azt megmutatnája.

Senki ne mernéje azt elválasztani,
Sem atyja, sem anyja ezeket veszteni,
Igaz szeretetről őket is elvenni,
Mint gyakorta szokták ezt most cselekedni.

És minémű dolgot előtekben adok,
Ifjak, megértsétek, mit írni akarok
Mert illyen dolgot sohúl nem találok,
Hogy ez törvény volna, azmit itt hallotok.

De csak a szokásból mindezek löttenek,
Hamikor Istentől néha rendeltetnek,
Végezése szerént ezek egyben esnek,
Az kazdag kazdaggal hogy egyesüljenek.

Ezek nem törvényől nékünk írattatnak,
De csak illyen okért élőnkben adatnak,
Isten szabadsága mint megmutattatnak,
Kit akar, ő szerez, bátor higgyed, annak.

Ha mind elkeresed ezt a szentírásból
És megtanólád szentek példájából,
Azvagy bibliákban való mondásokból,
Nehány királyoknak históriájokból:

Soha nem találod ezt illyen mondásban,
Hogy valaki volna már nagy méltóságban,
Azvagy uralkodnék földen királyságban,
Még király leányát vegye házasságra.

De erről sok példánk az írásban vagyon,
Pogán írásban is behelyezve vagyon,
Astiages király mint megházasuljon,
Szegény nemből való házasával háljon.

Ezeket olvasni az több királyokról,
Az patriarcháknak ő házasságokról,
Vénsége idején szent Dávid királyról,
Sokakkal egyemben szegény Tóbiásról.

Nem üztenek azok akkor oly nagy gőgre,
De mindenkor néztek Isten beszédére,
Hogy mikor juttanak ők illyen üdőre,
Valamely személynek az ő szerelmére:

Azok szegény nemből társot őmagoknak,
Ki illendő személy volt házasulásnak,
Nem nézték, hogy szegény atyja s anyja annak,
De szép ékessége ha láttatott annak.

Nékiket pediglen ugyan rokonságból,
Magoknak vöttenek törvényházasságból,
Azi sem nézték pedig, hogy volna rabságból,
Vagy hogy az lött volna az sült parasztságból.

Megmaradt ez ugyan még nagy sok nemzetnél,
Jelesben olasznál és német nemzetnél,
Nem keres más társot tagánál, vérénél,
Mert birtokát félti, ne legyen más kéznél.

De atyák elvégre, tudom, hogy mivelik,
Hogy a szegény nemből való társot vötték,
Ezt természetben inkább meggyőzették,
Mi kedvekre való, mind azt cseleködték.

Lám ez nyilván vagyon mostan sok embernél,
Ki nagyobbat vészen gyakorta rendinél,
Az visszavonásban oly sok vagyon ennél,
Fiának is mondják, ha nem kedves ennél.

Az Soltárkönyvben is így vagyon megírván,
Illyen házasoktól a szent Dávid szólván,
Kik egyenességből vannak házasulván,
Egyik az másikat mindenben hallgatván:

Nagy hosszú életek lészen mindazoknak,
Megáldja munkáit Isten mindazoknak
És fiai lésznek kazdagok, sok jóknak
Megszaporodása lészen mindazoknak.

Mindenestől fogva ím ezt sem ólcsárlom
És némely példákban így lennie látom,
Az Ádám mondása szerént meg is vallom,
De derék írásban így lenni nem hallom.

Hogy valakit szerez Isten földön egyben,
Mint Ádámot viszi társához üdöben,
Ha császár császárnak leánya kedvében
Lészen Úristentől néki rendelésben.

Mert Dávidot immár királynak felkenték,
Saul is kent király, őtet is felemelték,
Saulnak leánya az Dávidnak adaték,
Istentől ez Saul és az Dávid inteték.

De az írás mondja, nem csak kazdagságért,
De két személy között való szeretetért,
Mert csak Isten hordoz idestova azért,
Hol a tőrt megvette, el nem hagyhat azért.

Valamely házasság emberek közt vagyon,
Az mind Úristentől megszerezve vagyon,
De három okáért ez rendelve vagyon,
Kiért az Úristen házastársot adjon.

Sokakat ez dolog meg is botránkoztat,
Jelesben egymáshoz kit úgy találkoztat,
Hogy egyiket mással szüntelen átkoztat,
Kit szemben, kit titkon társa szidalmaztat.

Mindezben Istennek ily szokása vagyon,
Szerétéiből soknak nagy jó társot adjon,
Nékiknek pediglen hogy ostorúl adjon
És nékiknek ismét csak próbául adjon.

Hogyha mellyik ezből keresztyén embernek,
Istentől adatnék az istenfélőnek,
Csak hálaadással köszönje Istennek,
Mert így rendelte volt az ő életének.

Ím ezt is találom ugyan az írásban,
Királyokról való beírt írásokban,
Sámuel könyvének az ő folyásában,
Sidóknak királya megházasulásban.

Feleséget hogy vött Aegyptom földéből,
Pogán közöl való fejedelemségből.
De mégis elégnek nem itílem ezből,
Valaki idejét mulassa ezekből.

Hogyha Isten mutat néki ezenközben
Tökéletes személt, bátor szegény nemben
És magában lenne ily ügyeközésben,
Ismét ollyant keres ő minémű rendben,

Vagy pedig, ha lehet, bizony ollyat vészek,
Ki miá ingyen majd én is úrrá lészek,
Ha kinek sok pénze, csak illyent kérdezek,
Csak fia ne legyen, aggot is elvészek.

Mert igen szeretem én az kétszer főzést,
Ottan elhallgatom agnétől a szörzést,
Meghal talám hamar, ott kiveszem az részt,
De gyemeksírástól nem hall sükötelést.

Ifjaknak szokások, hogy nagy rendre vágnak,
Ha jószágos leánt, vagy asszont hallhatnak,
Azok marhájáról gyakran tudakoznak,
De ha falra rugók, eszekbe sem jutnak.

Illyen kévánságban szegények volnának,
Kazdagot és szépet együtt találnának,
Ki jámbor is volna, örvendezne annak,
De nem sok akadhat mind utába annak.

Az szegént pediglen csak megsem tekintlik,
Jámbor és szép legyen, semminek itílik,
Mert az kapanyelvtől az kezeket féltik,
Hogyha szegént vészen, kevésben tisztelik,

De sokkal jobb — úgymond — hogy legyen valami
Hogy semmi nem volna, kit fognék szeretni,
Mert marhát nem tudok én ugyan keresni,
Szántást és aratást nem szoktam mielni.

Gyakorta szép dolog következik erre,
Mert ha puszta kézzel száll a gazda helyre,
Oly sokszor ím ezt is hányják ő szemekre,
Mi nem te kerested, lassan igyál erre.

De ha lehet, ugyanoly rendet keresek,
Hogyha nem szeret is, csak kazdag lehessek,
Erre barátomat valljon hún keressek,
Kitől ruhát reám kevéssé kérhessek.

Nem rendet emliget Ádám beszédében,
Kit szent Máthé is ír az ő levelében,
De hogy valakiket Isten szerez egyben,
Vagy szegény, vagy kazdag, de a lesz éltiben.

Az férfiú volna feje mindeniknek,
Kazdaggal egyemben ugyan a szegénnek,
Ennek választása legyen jegyesének,
Néki engedtetett, hogy kerestessenek.

De minémű dolog imé ezből lészen,
Az pápától rendelt szokás mire viszen,
Isten ellen való dologra vezérljen,
Testi fogyatkozást mely nagyot mieljen:

Mind főképpen esik ez az császárokon
És az méltóságban való királyokon,
Ő utánok való hatalmas urakon,
Azkik uralkodnak nagy sok országokon.

Ezt ugyan már törvénnyé már közöttök tartják,
Királynak, császárnak ha leányát hallják,
Annak ábrázatját szépen megíratják,
De valóban leánt ők meg nem láthatják.

Az képét meglátván, úgy kérik magoknak,
Maga az kezében vagyon képírónak
És színt adhat hamar ő szép kolorának,
Kit alája vetnek valamely királynak.

Lám, ha csak egy marhát ember venni akar,
Sokszor megkerüli és nézi, mit akar
És ha követközik véle reá az kár,
Azvagy jövendőben mi hasznot azból vár:

Lám ezt mind jól tudják, azkik késértették,
Nyereségét azok, azkik ezt megnyerték,
Ez földön nyertenek, kik jó hitből kérték,
Kinél nagyobb jó nincs, kik ezt meglelhették.

Nagy messze országra készülnek utána,
Mintha országában leánt nem találna,
Azvagy Isten honnat felemelte volna,
Nemzetéből senki csak egy úr sem volna.

Idegen nemzetből való behozása,
Somma kinccsel készül ollyan nagy lakásra,
Mely a szegénségnek vagyon romlására,
Sok nyomorultaknak sívás és rívásra.

Azmit oda elkölt temérdek kincséből,
Tudom, hogy mind vagyon ez csak negédségből,
Azvagy azt mieli illyen reménségből,
Hogy uraságot lel ily egyesüléséből.

Ládd-é, ennek oka az telhetetlenség,
Kit az Isten gyűlöl, az undok kevélység,
Kit eszében nem vött az császári felség,
De viseli őket ez földi tisztesség.

Mert ugyan ezt vélik ez földön magokban,
Hogy nagy kisebbséget vallanának abban,
Ha szegént vennének mostan házasságban,
Kit helyheztetnének velek méltóságban.

De hogy ez törvényül ez világon volna,
Császár és az király valahúl találna,
Császárnak, királynak hol leánya volna,
Ismétlen azokból társot választana:

Ím elébb jelentém, ezt nem láttam volna,
Szentek írásában behelyeztetvén volna,
De hogy csak szokásból ez is bejött volna,
Bátor magyarok is ne követték volna.

Mert azmennye kinccsel asszonyunkat hoznák,
Sok szegény legénnek inkább azt kiadnák,
Kik az határt, földet igen oltalmaznák,
Mert az pénzadással szemeket felnyitnák.

Nekik beszédére mégis azt mondhatom,
Ádám mondásából ezt is én írhatom,
Követni azértlan szinte nem hallhatom
És szokásnak lenni ezeket vallhatom.

Hogyha az Úristen azból is rendelend,
Vagy idegen nemből tenéked jelentend
És eszközök által néha is vezérend,
Néked házastársot életedben szerzend:

Nem azvégre Isten veled ezt mieli,
Hogy törvényül hadná tenéked követni,
De hogy ezből inkább őtet megismerni,
Rendelt dolgaiban szabadosnak lenni.

Mert azkiket Isten földön egyberendelt
És társul egymásnak kötelesül szerzett,
Kit soha éltében senki nem kerülhet,
De az lészen övé, kit néki építtet.

Ím látjuk, gyakorta emberek közt esik,
Sokat járnak-kelnek és ugyan keresik,
Sokan pedig ugyan magokban végezik,
Hogy valamely személt magoknak elvészik.

De gyakorta aztól hamar megfosztatnak,
Gondolt szerelmekre azok nem juthatnak,
Hanem kik őnékik elfondáltattanak,
Az üdő forogván oda vonattatnak.

Mind úrnak, királynak ezek is úgy esnek,
Az három adásból Úristentől lésznek,
Kinek jó kedvéből és ostorul lésznek,
Kinek csak próbául ezek követköznek.

Énnékem írónak ez mind így tetszenék,
Sokakkal egyemben ily ítélő volnék,
Hogyha az uraktól ez megtartatnejék,
De tudom csak csúfság, mit most beszéllenék.

És kévánságomnak helye is nem lenne,
Ki ámbátor oda mind éltig is lenne,
Csak fejedelmünknek hogy vége meg lenne,
Ezkiket mondanék, hogyha törvény lenne.

Az kazdagot adnák bátor a szegénnek,
De ellene esnék ez az rendelésnek
És a szegént adnák az jó kazdag hősnek,
De tudom, nincs helye itt is a szerzésnek.

Ezt azok nem bánnák, azkik velem tartják,
Jó leány, asszonyok kik szerencsét várják,
De ezt minden rendek bátor meggondolják
És velem együtt is bár igaznak vallják.

Azhoz az Úristen őket szerkeszteti,
Kiket ő magában csak ingyen sem véli,
Az szegént kazdaghoz sokszor szerkeszteti,
Kazdagot szegényhöz ő gyakorta viszi.

Azért azonkívül akárkit szeressen
És ugyan gyakran is közölök keressen,
De nem engedtetik, hogy azhoz mehessen,
Kit igen szeretne, azzal örülhessen.

Igen ritkán esik eznek megvétele,
Kinek csak Istenben vagyon jó hitele,
Gyakorta könyörög Istennek felőle,
Szerelméből leszen annak elvétele.

És hogy beszédemet mostan tovább nyújtsam,
Annak gondolatját ezben megjobbítsam,
Öt ily gondolatból megvigasztalhassam
És jó értelmére azt igazíthassam,

Kinek ily gondolat vagyon őmagában:
Nám én is keresztyén vagyok enmagamban,
De kérésem Isten nem lőn hallgatásban,
Hogy jó társot adna énnékem világban,

De vagy ugyan annak ha nem adott volna,
Azvagy ha adott is, de ellene volna
És nem kedve szerént való társa volna,
Hiszem, hogy az gonosz nem Istentől volna.

Rövideden ennek mostan így felelnék
És ha én tanácsom ezeknek tetszenék,
Hogy gonosznak nékünk valami látszanék,
Az írásban gyakran kétképpen mondatnék.

De mindenik vagyon Istentől engedvén,
Ő akaratjából csak mireánk jővén,
És az három okért az mi rajtunk lévén
Ezt mindennek illik békével szenvedvén.

Lám meg vagyon hagyva, hogy minden úgy éljen,
Örögbet nálánál kiki megböcsüljen,
Nem illik valaki anyja kárát vegyen,
Kazdagság kévánót Isten ezzel verjen.

Ezeknek más helyen kell vala lennie,
Vagy illyen dolgokban nem egyelednie,
De természetünket mind ezben lennie,
Igazat hitván közt eszében vennie.

[part "REDUT FORTUNATUS E BELLO ET AFFICITUR BENEVOLENTIA CAESARIS FILIAMQUE CAESARIS COPULAT."]

Fortune megjuta urához hadával,
Magát bemutatá nagyszép ajándékkal,
Kiket nyertek vala marhákkal, lovakkal,
Császár örvendeze azkor Fortuneval.

Nem tudja Fortune császár akaratját,
Mint végezte volna róla ő tanácsát,
Hogy néki akarná adni szép leányát,
Egy nehány napokon nyugatá meg magát.

Gyakran jut eszében az ő édesatyja
És szüvében forog nagy keserves anyja,
Még élnek ez földen, azt is egyjól tudja,
De hogy üdő előtt magát meg nem mondja.

Igyeközik azon, mint megsegítené,
De hogy üdő előtt meg nem jelentené,
Honnat való volna, senki nem értené,
Okának magában Fortune végezé.

Ha császár megérti az én mivoltomat,
Várasában lenni atyámat s anyámat,
Nem nézi annyiban jó szolgálatomat,
Nem tölti nétalám én kévánságomat.

Mert ezt ő magában elvégezte vala,
Ha szinte császár is néki nem szól vala,
De illyen szándékban már Fortune vala,
Atyjának örökké mely várasban volna,

Ily jó szolgálatért császártól megkérné,
Hogy könnyebben atyját oltalmában venné,
Mondott beszédének már végét érhetné,
Könyöreg Istennek, hogy az üdöt érné,

De mint elgondolta vala őmagában,
Jobb módot Úristen néki adott azban,
Végezett tanácsát császár ő magában,
Kórosként forgatja vala már házában.

Izene ezenben ottan Fortunenak,
Csak egyedül jőne házában császárnak,
Mert némi dolgai nékie volnának,
Kit megbeszéllene csak titkon magának.

Mindazáltal Pétert ezekről megkérdé,
Az császár emberét tőle elereszté,
Hogy mindjárást menne, néki megizené,
Péter is tanácsát urának jelenté.

Miérthogy Péternek elgondolt szándékát,
Jelentette vala minden akaratját,
Az császárnak kérné egy kis ajándékát,
De néki sem mondta vala meg ő magát.

„Énnekem is tetszik kegyelmed beszéde,
Mert annak is volna immáron ideje,
Rendelt életednek holott lenne helye,
Nagy bátorságoson kévánjad őtöle.

„Hiszem, megtekinti ily jó szolgálatod,
Kinek mind kórosként hűséged mutatod,
Kegyelmét császárnak, hiszem, hogy találod,
Mert immár holtiglan csak őtet szolgálod.”

Ezenben Fortune császárhoz beméne,
Mint illik, urának házában köszöne,
Miért hogy kevéssé távoly volt őtőle,
Kit jó kedvvel vévén az császár is tőle,

Mindjárást behívatá császár feleségét,
Fortunenak monda, meghallja beszédét,
Mert császárnak venné minden nagy kegyelmét,
Valamit kévánna, most kérné kőrőjét.

Hogy hallá urának ily jó akaratját,
Elölvötte volna Fortune szándékát,
Míg megjelentené elrendelt tanácsát,
Atyjának kéváná inkább nagyobb javát.

Szépen megköszöné császár ő beszédét
És hogy vötte volna illyen nagy kegyelmét,
Azkor császár előtt így ejté beszédét:
„Nem kévánom — úgymond — felségednek kincsét,

De vagyon egy váras császár birtokában,
Csak egy házhelyt hallott lennie ott azban,
Császár adná néki az ő jóvoltában,
Hogy csak majorságot ott tartana azban.”

Ezt hallván a császár felele mindjárást
És nem tőn ő azban akkor semmi várást:
„Nem csak a helyt adtam, de teljes az várast,”
De mégis mást kérjen tőle ott mindjárást.

Mind a szokás szerént ezt is megköszöné,
Császárnak kegyelmét nagy jó néven vivé,
Urát ő magához jókedvűnek hivé,
Ura mit parancsol, nagyörömest tövé.

De erről magában foga gondolkodni,
Akkoron császártól mit kellene kérni,
Ott egy szerencsére önnenmagát vetni,
Erre is magában így megbátorkodni.

„Ha kévánom — úgymond — tőle oly jószágot,
Ki megháborítja talán uraságot
És megkisebbíti császárnak birtokát,
Így fogja megvonni tőlem akaratját.

„Kincsét ha kévánom, azban elég vagyon,
Bátor is énnékem affélét ne adjon,
Végezett tanácsban hogy hátra ne álljon,
Tőlem legelőszer illyen szókat halljon.

„Ha mégis kénszerít engemet azután,
Hogy tőle ismétlen valamit kévánnám,
Én gondolatomat azután kimondván,
Tőle szép leányát magamnak kévánom.

„Felségednek látom most kegyelmét rajtam,
Ezzel ha ezt mostan császárt nem bántanám,
Egy kicsin jószágot mégis tőle várnám,
Kiért holtig érte mindéltig szolgálnám.“

„Ez is adván vagyon, valamit te kértél,
De többel akarok néked lenni ennél,
Valamit illendőt éntőlem kérhetnél,
Mindeneket mostan tőlem megnyerhetnél,»

Immár mindezekből Fortune megérté,
Végezett tanácsát urának jelenté,
Mégis erről császárt viszont megköveté,
Urának leányát mert igen szereté.

„Ha most mindenekben nálod kedved leltem,
Beszédét én ezben felségednek hittem,
Kiben én soha is hogy nem kételkedtem,
Mostan azért magam én is erre vöttem.

„Egy leányát láttam lenni felségednek,
Ha lehető dolog, legyek ura ennek
És hogy fia legyek mostan felségednek,
Ha lész akaratod, légy engedő ennek.»

Császár mindezt hallván, oly igen örüle,
Mert mit kéván vala, nagyhamar meglelé,
Fortunenak azért asszonnyal felelé:
„Kész vagyok engedni", azért meghitölé.

Mihelyt elvégezék magokban ezt hárman,
Császárnak házából asszony kiindulván,
Leányához anyja mikoron eljutván,
Atyja eleibe leányát behozván,

Mint kévánta vala Fortune császártól,
Ám néki adaték atyjától, anyjától,
Addég nem távozék császár leányától,
Míg bulcsúját vövé Fortunatus aztól.

Erre készületi nagy lőn a császárnak,
Izen mindjárást ő jó szomszédjának,
Eladását írja nagyszép leányának,
Lennének ott jelen lakásában annak:

„Immár hallottátok hírét Fortunenak,
Ki értem rontója volt sok országoknak,
Nagy jámborságáért választám fiamnak,
Én utánom lenne birodalma annak.

„Hozzám bejöjetek most nagy szeretetből,
Semmit ne véljétek egyebet itt ezből,
Leányomat vötte nem császár nemzetből,
Azvagy kit nem tudnánk, ki volna földéből.

„Lám ez írván vagyon bölcseknek könyvében,
Az jó erkölcs viszen embert nemességben
És az kazdagít meg embert életében,
Főképpen ha marad végig az hűségben.

„Gyermekem énnékem ugyan nem szolgálna,
Azmint Fortunatus, ki már fiam volna
És akaratomat úgy nem tötte volna,
Ha ily szükségemben elbocsáttam volna.

„Vajjon s ki adja meg jó szolgának zsóldját?
Ki fizetheti meg annak szolgálatját?
Ki urát szolgálja tulajdon mint atyját,
Illik ezt úgy tartsa, mint hű jó barátját.

„Az Jézus Sirákban bölcs Salamon hagyja,
Igen szép beszéddel élőnkben is adja
És ezt megtartani jó uraknak mondja,
Valamely szolgának ha hűségét látja.

„Oly nagy szeretetben tartsa azt mindenben,
Mint tulajdon lelkét őrüzze éltében,
Mert ha azt történik tőle elvesztésben,
Nem mindjárást talál mást ollyant hűségben.

„Magamban ezeket én mind meggondolván
És immár vénségre életemben jútván,
Fiúmagzatam egy is nem adatván,
Én az Fortunenak szolgálatját látván:

„Ezből indúltattam fiammá fogadni,
Értvén leányomat őt igen szereti,
Örömét éltemben én ezeknek látni,
Mert elméjét értem, tőle el nem vonni.

„Meggondolván azt is sokszor én magamban,
Ha megháborítom mostan őtet azban,
Mire figyelmezett leányom magában,
Féltem, hogy ne esnék jövendő buában.

„Mert immár ég alatt már nincs nagyobb ennél,
Ki embert meggyőzzön, méltó szeretetnél,
Mely főképpen lakik földen embereknél
És kinek ő szőve gyakran forog ennél.

„Nám Parist meggyőzé Helena szerelme,
Azkiből adaték Trójának törölme,
Soha nem lőn néki addig nyugodalma,
Míg nem teljesedék véle nagy öröme.

„Noha másnál jegyben elébb szép Heléna,
Menelaus király őt elvötte vala,
De azután is Isten másnak adta volna,
Kihez jobb szerelme indította volna.

„Diomedes dolgát ki hallotta volna,
Mint az Cataristát megszerette volna?
Noha szegény varga leánya az volna,
De éltében igen megszerette volna.

Kiért atyja szavát megvetette volna,
Mikor ezről őtet szépen inti vala,
Az Telamon király néki mondja vala,
Nem hozzá illendő szegény nemzet volna.

„De mit cselekedék ezzel a szeretet,
Nem néz Diomedes itt semmi nemzetet,
Sőt érette halált magának végezett,
Kit végre Telamon önnönmaga vesztett.

„Mert mikor ő eztől megtiltatott volna,
Telamon az leánt vízbe vette volna,
Fia is álmában ezt meglátta volna,
Teste hülve gyorsan ám felugrott volna:

„Megjöve csak gyorsan az országos haddal,
Hova küldte vala atyja ez dologból,
Hogy inkább veszthesse leánt őmagából,
De társot szerezzen néki nagyságosból.

„Érté meg mindjárást: mátkáját megölték,
Oly nagy szeretelenül szegént elvesztették,
Elevenen leánt az vízben vetették,
Mint tőle veszthessék, csak azért elküldték.

„Kezdé nagy erősen Telamont átkozni,
Kegyetlen atyjának szemében mondani,
Kiért elvégező magát is megölni,
Hol mátkája megholt, vízben szökölni.

„Keserű sírással viz mellé ment vala,
Hűn belévetették, azt megkérjdjte vala,
Népeket magától tovább küldte vala,
Az vízbe hertelen beszököllött vala.

„Ezt atyjának hamar megmondották vala,
Kin atyja magában elbolondult vala,
Az vízből is fiát hogy kihozták vala,
Egymáshoz ölelvén az két holttest vala,

„Kiknek az Telamon mind egy sírt ásata
És ott egy koporsót nékik csináltata,
Hogy őket szerelem ott is egybevonta,
Sok sírással fiát atyja takartatta.

„Azután az vargát házához hozatá,
Mint fiának atyját tisztességben tartá,
Azután királynak csakhamar lőn holta,
Mint az is nékie fia felől mondta.

„Mindezektől féltém én szép leányomat,
Ezekben én törtem jóllehet magamat,
Királyfinak adnám édes magzatomat,
Kire én hagyhatnám én uraságomat:

„De ezt aránzotta csak hozzá illeni
És házasságára őtet választani,
Fortune jóvoltát mind eszében venni,
Sokakból itílem mind ennek engedni.”

Ezt értvén császárnak szomszédi, örülék,
Semmiben magokat akkor nem remélék,
Nem sok üdő azkor mindezekben telék,
Szép ajándékokkal Fortunet tisztelék.

És a szokás szerént eljöttsnek volna,
Baráti császárnak igirkeztek volna,
Országában valót mind begyűtött volna,
Császárnak, uroknak mind engedték volna.

Nagy szép rendtartással az hütölés meglőn,
Sok népnek Fortune ismeretiben lőn,
Mint fejedelmek lakása ott ugyan lőn,
Szép jegyesétől is szereteti nagy lőn.

Ugyannyira mikor ennie kezdének,
Hegedők és lantok zengnie kezdének,
Néki drága étkek azkor nem kellének,
Fortuneval ketten asztalnál beszélnek.

Ennek örvendezvén mind az egész község,
Nem esék senkitől közöttök irígység,
De éltesse őket az menybeli felség,
Mert egybe illendők, érje őket vénség.

És nagy örömekben mindnyájan azt vallják,
Hogy holtig Fortunet császárért uralják,
Atyja holta után császárrá választják,
Mert nagy jámborságát őnékie láták.

Sokáig ez öröm azkor tartott vala,
Vendég az császártól hogy bulcsúzott vala,
Fortune társával örvendeznek vala,
Kinek atyja s anyja úgy örülnek vala.

Császár felesége ő nagy örömében,
Áldja vala őket illyen beszédekben;
Istenek éltessék nagy sok ideiglen,
Vagy szegény vagy kazdag ki ily szeretetben,

„Mert illyen fiúval minket Isten láttál,
Vénségünk idején segítséget adtál,
De inkább örülem, leányomnak adtál,
Szegény nemből való kazdag társot hoztál.

„Mi haszon énnékem az nagy úr rendiben,
Vagy azki lött volna fejedelemségben,
Hacsak ejtett volna engem kesergésben,
Hogyha leányommal nincsen békességben.”

Számlálnom sok volna most a sok szerelmet,
Melyet Fortunatus azkoron megszerzett,
Ki illendő dolgot közöttök illetett,
Ennek végső napot megában végezett.

Ezben véget vetvén, császártól bulcsúzék,
Szállására tőle kévéssé kéredzék,
Péterhöz házánál Fortune érkezék,
Mit kelljen mielni, véle tanácskozék.

Vígan vala immár Fortune Péterrel
És oly nagy lakásban császárnak népével,
Forgódik erősen ő nagy seregével,
Csuda ajándékot szerze nagy kincsével.

Nem kéván senkitől semmi ajándékot,
Sőt ajándékozza vala mindazokat,
Kik jelentik vala nékie magokat,
Szeretők mindenek, mint édes urokat.

Jegyesének küldé Pétertől azokat
És néki ízene tőle illyen szókat:
„Most vegye éntőlem ily ajándékokat,
Jövendőben vészen ennél is jobbakat.“

Követségét Péter Fortunenak mondá,
Leány is mit külde, nékie megadá,
Szép szókkal is a leány az urát áldá,
Örömmel Fortune Pétertől fogadá.

Már hogy mindenektől igen böcsültetnék
És császár fiának Fortune hívatnék,
Elkezdett dolgában kevés üdő múlnék,
Egykoron magában igen gondolkodnék,

Éltében egy házat hogy ő építene,
Kinek mássa immár világon ne lenne,
Császár leányával kivel holtig élne
És holta utána is fiáé lenne.

Az császártól azért mely várast kért vala,
Kiben ő szülei még lakoznak vala,
Házat csináltatni ott rendelte vala,
Kitől az Péterrel azkoron szólt vala.

Elküldé az Pétert várat csináltatni,
És az formáját is néki megmutatni,
Sok bölcs mestereket néki kerestetni
És drágakövekkel azt megépíteni:

„Ne kíméld semmiben bátor én kincsemet,
Csak vidd gyorsan véghöz igyekezetemet,
Mert addig nem viszem haza jegyesemet,
Míg nem látom lenni ott nékem helyemet.

„Négy szegevén azért várat te csináltasd,
Szép kis házakat óldalin hagyattasd,
Azon erkélyeket nézni el-kinyútasd,
Kapuját északra annak megrakattasd.

„Az császárnak, csinálj napkeletről házat,
Asszonyom anyámnak délről drága házat,
Napnyugatról csinálj jegyesemnek házat,
Északról építtess enmagamnak házat.

„Ennek fondálása mindenütt úgy legyen,
Hogy az napnak fénye azokra mind érjen,
Szép világossággal rajta által menjen,
Erkély bővségesen mindenfelől legyen.

„Azban mulatóhelyt mind négy helyen hagyass,
Az derék házakban evőhelyt szakasztass,
Táncolásnak való hosszú helyt te mutass,
Gyakran ily helyeket várban te hagyattass.

Alattvaló házak sürő sok bástyákkal,
Legyen mindenfelől rakva kőfalokkal,
Azonkívül legyen alább felrakással,
Azoknak kivöle szép béllett árkokkal.

„Különb-különb kertek környüle legyenek
Hova azon várból ajtók kimenjenek,
Mind kőkerítéssel kerítvén legyenek,
Sokféle füvekkel teljesek legyenek.

„Az házakat rakasd fattig drágakőből,
Bővségesen legyen aranyból s ezüstből,
Mi fa benne lészen, légyen a setimből,
Semmit ne tartozzál bátor az költségből.”

Mely nagy szeretettel Péter ő urának
Mindenekben szolgál, enged mondásának,
Noha nagy gondot ád ura ő nyakának,
Megszerzője Péter azért mindazoknak.

Elindula Péter temérdeki kinccsel,
Az házat csinálni nagy sok szekerekkel,
Onnat is indula sok bölcs mesterekkel,
Péter úgy siete elmenni ezekkel.

Serénkedik vala azban mind eljárni,
Ura beszédében semmit hátrahadni,
Mint jobban lehetne, azon gondolkodni,
Mert csak reá bizták azt megépíteni.

Tizenöt szekerek utána Péternek
Fortunetól ismét hamar küldetének,
Kik arany forinttal mind megtöltetének,
Ezek után sokszor gyakran küldetének.

De mikor Pétertől ház elvégezteték,
Urának Pétertől az megizenteték
És látni Fortune tőle hívattaték,
Mert nem látta addig, míg megépítteték.

Rá bízott vala Fortune dolgában
És nem kételkedők semmit ő azban,
Hogy nem tudott volna eljárni dolgában,
Mert sokszor jól használt Péter tanácsában.

Ezeket megérté, hogy igen szép volna,
Teljességgel immár mind elkészült volna,
Beméne császárhoz, hogy nékie szólna,
Vendégségbe atyját véle oda hívá:

„Felségedhöz, atyám, mostan azért jöttem,
Ha kedvet tenálad én ezben is leltem,
Uram felségedtől az mely várast kértem,
Azban egy házacskát mostan építettem.

„Kit eddigien én is még ingyen sem láttam,
Pétert csináltatni csak oda bocsáttam,
Már most elvégezte, azmint meghallottam,
Ezért felségedhöz most ide ballagtam,

„Hogy felséged légyen immár erre méltó,
Én asszonyanyámmal beszédem hallható,
Jegyesemmel együtt most lennél áldható,
Felségedet kérem, ne lennél mulató.

„Azokat meglássa császár kegyelmével,
És áldomást tegyen nagy szép beszédével,
Énvélem legyenek sok jó vitézimmel,
Szomszédságból legyen nagy sok vendégivel.

„Az is felségedé, valami ott vagyon,
Kit akar felséged, senkit el ne hagyjon,
Felséged népében kevés honn maradjon,
Kévánom minden rend engem ott megáldjon.”

Ezt hallván a császár, úgy örülte vala,
Magát is elmenni ott ígérte vala,
Hadat igen nagyot ott begyűtött vala,
Együtt Fortuneval oda indult vala.

Nagy roppant hadával már hogy császár menne,
Hogy ő Fortuneval vendégségben lenne,
Leánya megkérte nem tudja ott lenne,
Azhoz készületben nem tudja, mint lenne.

De hogy közöliték várasnak határát,
Fortune elhagyá ott az útban urát,
Hogy elébb láthassa mint rakták meg várát,
Titkon a seregből el-kilopá magát.

Fortune Péterhez ezenben eljutván,
Ott is sok szolgáit Péterrel találván
És véle egyemben erősen forgódván,
Fortune házakat azkor mind megjárván,

Nagyszépen Péterrel elvégezték vala,
Kit hún telepítsen, azt meghatta vala,
Igen nagy hadával el-kiindult vala,
Császár eleiben kinyomtatott vala.

De mikor elkezdék ott az várast érni,
Oly nagy fényességet az várasban látni,
Kin az császár azkor igen csodálkozni,
Hogy mi állat legyen? kezdé azt kérdeni.

Neki megjelenték, fia háza volna,
Fortune magának kit épített volna,
Ezt szinte magában nem hihette volna,
Ezenben nagy hadat jőni látott volna.

Nem tudja, mi dolog, szinte arcúl jőne,
Gondolá ellenség az nékie lenne,
Ezenben Fortunát kezdé kérdeznie,
Hadnak akaratját tőlek értenie:

Megálla serege legottan császárnak,
De nem sokan tudják dolgát Fortunenak,
Hogy nem találhatják, megmondák uroknak,
Gondolat szüvében ily esék császárnak:

„Nem tudom mit akar fiam most mielni?
Azvagy ugyan akart engem megcsúfolni?
Netalám is akar engem itt veszteni,
Igy az birodalmat magának elvenni?“

Ezenben Fortune seregét elhíván,
Csak egyedül ismét császárhoz indulván,
Atyja népét látván azkor veszteg állván,
Fortune nem érti, magában csudálván.

Császárnak megmondák, hogy Fortune jőne,
Csak egyedől majdan a seregben lenne,
Kiből császár akkor bizonyosb lehetne,
Mi szándékban néki az Fortune lenne?

Ezt hallván az császár, maghagyá hadának,
Semmit ne féljenek, bátor induljanak,
Mert azt hogy mondának: népe Fortunenak,
Bátorsága ottan jobb lőn vén császárnak.

„Mert alitom vala azt idegen népnek,
Nem hittem lennie Fortune népének,
De mint ellenségül lenni seregének,
Csudálom húl tötte hamar szerét annak.

Fortune császárnak eleibe méné,
Kéré indulásban már házához lenne,
Minden seregével várasában lenne.
Helye mindeneknek nagy bővséggel lenne.

„Csak nem tudom vala, mit késik felséged?
És hogy megállapodt vala nagy sereged,
Hiszem, immár volnék én is te gyermeked,
Uram, bár ne legyen énhozzám kétséged!”

Erről császár fiát megkövette vala,
Mert hogy seregében meg nem lelték volna:
„Kihez mindenkoron én úgy bíztam volna,
Hír nélkül mellőlem hogy elmentél volna.“

„Ezt mieltem vala én annakokáért,
Hogy elmentem elől csak szállásosztásért,
Felséged házának most meglátásáért
És asszonyanyámnak való nyugolomért.

Nagy vígan azértlan onnat indulának,
Várhoz mentől közölb hogy ők is valának,
Drága sok szépséget ott lenni látának,
Kin felette igen sokan csudálának.

De mikor az várban bejutának volna,
Csuda épülését hogy mind látták volna,
Mely drága szépségből készítették volna.
Fejenként magokban úgy csudálták volna.

Mind ennek felette eszét Fortunenak,
Hogy honnat találta formáját ő annak
És nagy mesterségét az Péter pallérnak,
Mondják bölcsen szolgált volna ő urának,

Mert nagy okossággal az házat elosztá,
Népeknek is szállást renddel megmutatá,
Külön-külön házban vendéget szállítá,
Az rend szerént mindent szállásra elosztá.

Nem vala semminek azkor ott szüksége,
Ételnek, italnak vala ott nagy bővsége;
Valami Péternek lőn ott tehetsége,
Magában forgatja: ura tisztessége.

Nagy vígasságokkal kezdőnek lakozni,
Minden gyönyörűség ott kezde zengni,
Mindenféle renden való örvendezni,
Sokan Fortunatust ott kezdék áldani.

Sőt nagy örömében császár is így szóla,
Fortunet, leányát kezén fogta vala,
Hogy nagy szeretetek már egymáshoz vala,
Minden hallására megáldotta vala:

„Istenek titeket földön megáldjanak,
Sok hosszú életet tinéktek adjanak,
Nagy sok nemzetségre hogy szaporodjanak
És nagy sok királyok néked szolgáljanak.

„Mert az én szememnek ti vattok öröme
És én életemnek oly nagy gyönyörűsége,
Kiknek egymás között, látom, oly szerelme,
Hogy kiből nem lészen jövendő félelme.

„Ennek rendeltetett az én szép magzatom,
Dicsírlek istenek, hogy most ezt láthatom,
Kinek még éltemben örömét vallhatom,
Egymásnak engedök, örölök, mondhatom.

„Nagy szomorú volna ez az én lelkemnek,
Akaratja kívül ha őtet illyennek,
Én eladtam volna oly fejedelemnek,
Ki nem tetszett volna leányom kedvének.

„Noha szolgarenden nálam Fortune volt,
De oly nagy hűséggel hozzám mindenkor volt,
Engedelmessége nálam tekintve volt,
Fiammá istenek őtet rendelték volt.“

Számtalan beszéddel ezt mieli vala,
Császárral az község annyan áldják vala,
Császárrá emeljék, mind kiáltják vala,
Harmadnap lakásban immár betölt vala.

Ez bár példa légyen nékünk ismeretre,
Valakit úr viszen fel az tiszteletre,
Vagy szegény, vagy kazdag lészen nemzetére,
Méltóságos lészen minden böcsületre.

[part "IAM FORTUNATUS POST BENEDICTIONEM CAESARIS VULT CELEBRARE NUPTIAS."]

Fortune atyjához egykor bement vala,
Erről az császárnak azkor így szólt vala,
Nagy sok jó áldását már hogy vötte vala,
Kevés beszédekkel meghálálta vala:

„Uram, így végeztem én mostan magamban,
Miérthogy idő is immár haladt azban
És ez hogy ne legyen felséged gondjában,
Jegyesemet kérem haza itt házamban.”

Császár menti vala fia előtt magát,
Mert ingyen sem vélte így lennie dolgát,
Másképpen akarta erre ő országát,
Reá készíteni császár méltóságát.

Fortune szép szókkal császárnak felele,
Mint erről is neki ott szólnia kelle,
Atyja előtt magát mentenie kelle
És akaratjának teljesedni kelle:

„Nem volna ez szükség mostan felségednek,
Hogy másszor már erre többől készüljenek
És hogy haladéki ennek lehetnének,
Felséged ne tartson mostan ellent ennek,

„Mert itt felségedé, az valami vagyon,
Minden készülettel Péter készen vagyon,
Egy bizonyos urat csak felséged mondjon,
Ezben mint fiadnak bizodalmát adjon.”

Jól érté az császár, hogy nem halaszthatja,
Már nem övé volna, őt meg nem tarthatja,
Mert Fortunatusnak illyen akaratja,
Ellent nem tartának azért atyja s anyja.

Az valami lakás volt annak előtte,
De sokkal nagyobb lőn osztán is kétszerte,
Az nagy kazdagságot senki nem érthette,
Néznie, csudálni soha nem győzhette.

Számtalan sok jókat Fortunetól vőnek,
Mindenek két annyit mennyit azok vínek,
Három holnapiglan mind lakásban lőnek,
Ezek elvégezvén, mind búlcsúkat vőnek.

És a szokás szerént császár is búlcsúzván,
Isméglen szép szókkal gyermekét megáldván,
Onnatton házához el-hazaindulván,
Sok jó szomszédjával házához megjutván.

Fortune marada házában atyjátúl,
Császár leánya is búlcsút vőn anyjától,
Anyjától asszontól, sok jó barátitól,
Sokan nem tűrhetik magokat sírástól,

Vala még éltében ez is vén császárnak,
Egy fiúmagzatja lőn az Fortunenak,
Császár és az ország örülének annak,
Gyermeket nevezék Andalosiának.

De hogy nagy lakása ennek is lött volna,
Kiért Fortunatus kedvesb is lött volna,
Az császár és asszony mind megholtak volna,
Nem sok üdő múlván, hogy gyermek lött volna.

Nagy bánatja esék ezen Fortunenak
És véle egyemben császár leányának,
Keveset szolgáltak volna vén atyjoknak,
Kicsin vígasságot látta kis fióknak.

Már az ország vala fejedelem nélkül,
Szűkölködnek vala és jó császár nélkül,
Ne bontakoznának ők meg azok nélkül,
Láták nem lehetnek ők Fortune nélkül.

Országul tövének hamar egy nagy gyűlést,
Melyben is tövének ők illyen végezést,
Azmint tötték volna császárral a szerzést,
Tulajdon éltében Fortunenak kötést.

Mind egy akaratban hogy most is volnának,
Országúl mindnyájan néki szolgálnának
Többet is nálánál hogy nem uralnának,
Illik azért őtet emeljük császárnak.

Egy közakarattal mindezt elvégezvén,
Fortunet mindenek ezzel megtisztelvén,
Minden nagy hűséggel őnekie lévén,
Ő is országához szeretettel lévén,

Kezde határokat megszélesíteni,
Mindenütt világon igen híres lenni,
Édes hazájáért igen tusakodni,
Egykor békességben ellenségtől lenni.

Másik fia ismét Fortunatusnak lőn,
Kiért dicsiretet sok népektől ott vőn,
Nevezésben gyermek hogy szüleitől lőn,
Jánosnak nevezék, kin nagy örömök lőn.

Éltében Fortune, hogy vígan lakoznék
És hogy már senkitől nem háboríttatnék,
Nagy kazdagságában igen elhirdetnék,
Két kazdag királyság tőle hallattatnék.

Egyiket dél felé mondják vala lenni,
Ázsia földében igen sokat bírni,
És az Afrikában valami részt bírni,
Aegyptomnak földjét teljességgel bírni.

Jó szomszédság szerént ennek izent vala,
Levéllel követit hozzá küldte vala,
Szándékát királynak megjelenté vala,
Őtet is szomszédnak akkor írta vala.

Szándéka az volna, hogy ő hazamenne
És semmi csalárdság tőle is nem lenne,
De illyen dologért vele szemben lenne,
Csak kevés magával, gállyával ott lenne:

„Régólta ezeket sokaktól hallottam,
Oly nagy kazdagságod, kit én még nem láttam,
Sokszor hozzád látni mennie akartam,
Jó szomszédságodhoz mulatni indultam.”

Az király megérté Fortune szándékát,
Hogy látni kévánná ő sok kazdagságát,
Ezben király hivé igen el őmagát,
Hogy kevesen jőne, nem félté országát.

Mert nagy jámborságot Fortuneban érte,
Nagy tökéletesség őbenne, elhitte,
Követét ily szókkal tőlek elereszté:
Örömest elvárja, ezt ingyen sem vélte.

De mikor egymással szembejöttek volna,
Kazdagságát király megmutotta volna,
Lakásban Fortune ezt mondotta volna,
Kérdi, ha több annál az királynak volna?

„Énnékem ennél több nincsen kazdagságom.”
Király azt felelé — „semmi drágaságom,
Hiszem, ezt is látod, hogy nagy birodalmom,
Feljebb egyebekben magamat mondhatom.”

Fortunatus szóla: „Ím ezeket látom,
De alábbvalónak magam nem mondhatom,
Kazdagbnak most királt nálam nem mondhatom,
Ezből engedelmem néki nem mutatom.

„Mert csak egy oszlop vagyon én házamban,
Ki meghaladnája királyt kazdagságban,
Birtokom is vagyon még annyi világban,
Mint azki birtokod vagyon Ázsiában.”

Onnat visszatérvén Fortune házában
És hogy uralkodnék vígan országában,
Mindenek volnának már ő határokban,
Egy király lakozik vala Indiában.

Nagy kazdagságának oly nagy híre vala,
Ki az Fortunera ügyeközik vala,
Hogy oly kazdag császár országában volna,
Magában gyakorta ezt gondolta volna:

Miképpen mehetne annak ő végére,
Fortunet vehetné valahogy ő erre
És közöttök való illyen szerződésre,
Mint lehetne elég annak győzésére?

Izene mindjárást ez is Fortunenak
És ilyképpen íra király az császárnak:
„Értem rövid napját te uraságodnak,
Ki ellene voltál elébb országomnak,

„De hogy megtartassék köztünk az békesség
És megmaradhasson végig jó egyesség,
Tőlünk ne rontassék már a szegény község,
Tegyünk oly végezést, ki köztünk oly szükség.

„Hozzám, ha lesz kedved, bár te magad jőnél,
Minden bátorsággal népeddel jöhetnél,
Egy falka ideig hogy énnálam lennél,
Ha kazdagb nálamnál világban lehetnél.

„Én azután téged földen uralnálak
És én országommal téged hallgatnálak,
De hogyha tégedet én meghaladnálak,
Én hatalmam alá én is hajtanálak.”

Fortune magában kezde gondolkodni,
Jámbor vén szolgáktól tanácsot kérdeni,
Kik sokat jártának, tőlek tudakozni,
Ha tudnák az királt ők kazdagnak lenni?

Ha adnák tanácsul, hogy úgy oda menne,
Csak kevés magával császár elkészülne,
Ha szükség királlyal azért szembe lenne,
Kisebbség magára ezből ha nem lenne?

Mind az főtanácsok és szolgák szólának:
„Ha ily akaratja volna az császárnak,
Hogy látni akarna menni az királynak,
Semmi haladékot ő ne tenne annak.

„Mert ha el nem menne, király azt gondolná,
Nem mertél elmenni, másnak azt mondaná,
Kivel méltóságod ezben megbutaná,
Jó híred és neved mind megrutítaná.

„Más dolog ez benne, tudom, hogy az királt,
Ezeknek felette azt is, azmit talált
És ő maga felől nagy sokaknak kiált,
Magadnak meghajthadd ezekkel a királyt.

„Mi tanácsunk azért illyen végezésben,
Ha császárnak tetszik valami részében,
Hogy így cselekedjék mostan mindenekben,
Valami csalatság ne essék ügyében.

„Királyhoz indúljon csak kevés magával,
Más úton bocsásson népét lovagokkal,
Külön-külön vala úton gyalogokkal,
Hadnagyok legyenek mindenütt azokkal,

„Mindenik seregben légyen annak híre,
Hogy az Fortunatus ott közöttök menne,
De ők körüljenek egy megmondott helyre,
Holott beálljanak azok rejtekhelyre.

„Fortune királyhoz közülök bemenjen,
Mint király kévánta, csak kevesen legyen
És ígyen királlyal császár szembe légyen,
Kit király jobb kedvvel azkor vendégeljen,”

Fortune ezeket nagy jó kedvvel vívén,
Mert járás és kelés ő kedvében lévén,
Erre gyorsasággal Fortune készülvén,
Mint tanácsúl adták, seregét rendelvén.

Nem messze királyhoz őket hatta vala,
Sokféle utakról egybengyűltek vala,
Hogy foltonként jőne, csak híre sem vala,
Fortune királyhoz így el-bement vala.

Megérté az király Fortunet ott lenni,
Kin az király azkor úgy kezde örülni,
Itilé ömagát oly nagy úrnak lenni,
Hogy ollyan császárság messzül hozzá jőne,

„Tudom kazdagsággal engem meg nem halad,
Immár én ellenem, nem tudom, ki támad,
Ez is többé hozzám kardot is nem ragad,
Mert semmiben engem, tudom, meg nem halad.“

Házában jó kedvvel király vitte vala,
Három nap Fortunet vendéglette vala,
Azután ismétlen kezén fogta vala,
Egy magas hegy alá őtet vitte vala.

Oda hű emberét véle vitte vala,
Kire minden dolgát király bízta vala,
Hegy alatt kilenc bolt csináltatott vala,
Ki sok drágasággal betöltetett vala.

Ám ott parancsolta egyik szolgájának,
Ajtaját megnyitná akkoron az boltnak,
Mutatása lenni immáron mindannak,
Valamit ő mondott volna Fortunenak.

Mikor első boltban bementenek vala,
Ezüstnek soksága ott helyhetvén vala,
Valami ezüstből csináltatott vala,
Az egy boltban rakva behelyhetvén vala.

Szóla Fortunenak, jól reá vigyázna,
Mindent megszeméllene, azmit ott láthatna,
Ha ezféle marha néki ennye volna,
Mit király csak oda behelyhetett volna.

Nem sokat mulata Fortune, felele:
Igen alávaló őnála azféle,
Szolgának fizetne országában véle,
Azért beljebb vinni az királynak kelle.

Rend szerént az király hogy bevitte vala,
Csuda drágaságot néki mutat vala,
Ki földön embernél nevezetben vala,
Jó része királynál ott az boltban vala.

Minderre Fortune akkor mondja vala,
Csak egy oszlopa is annál többe volna,
Nem hogy ő házánál az egyenlő volna;
„Még több kazdagságom meg sem mondtam volna.“

Mikor már volnának kilencedik házban,
Fortunatus hallá, azt igen csudálá,
És azmi kazdagság volna az nyolc boltban,
Aranyat, köveket nem vön kazdagságban.

Monda Fortunenak király is akkoron:
„Valami nékem volt, mind láttad immáron,
Kazdagnak magamat véltem ez világon,
De mindezek felett még egy marhám vagyon,

„Kinél már nagyubbat földen nem itílek,
Illyen kazdagságot senkinek nem vélek,
Ki miatt ez földön senkitől nem félek,
Valamíg világban ím ez földen élek.”

Fortunatus hallá, azt igen csudálá,
Hún volna az marha? tőle kérdi vala,
Mert sohúl oly marhát még nem látott volna,
Kiben Fortunenak része nem lött volna.

Felele az király: „Itt vagyon az boltban,
Minden kazdagságom, ki vagyon világban,
Az többit mind tartom tőlem elmúlásban”
Fortune királynak lőn illyen szólásban:

„Látok most itt lenni egy kicsin ládácskát,
De annak nem tudom még én semmi hasznát,
Azban sem reméllek lenni ollyan marhát,
Ki meghaladnája Fortunenak házát.“

Jól látá az király, szavát hogy nem hivé,
Csak azzal Fortunet véli ijeszteni,
Mint hatalma alá Fortunet vehetné,
Kazdagságnak nevét magának vehetné.

Az ládát előtte megnyitotta vala,
Egy karimás süveg ott azmelyben vala,
Előtte ládából el-kivötte vala,
Hasznát Fortunenak megmondotta vala:

„Aranyból, ezüstből látom kazdagb volnál,
Kikkel mostan, értem, engem meghaladnál,
De ezzel nálamnál kazdagb itt nem volnál,
Ez földen ez küvül felől nem haladnál.

„Süvegemnek vagyon azért illyen haszna,
Valaki ez földen nagy rabságban volna,
Azvagy kévánsága valahova volna,
Vagy hadban valahún fegyver között volna,

„Ha fejemben lenne szőke papsüvegem
És illyen gondolat azkor lenne bennem,
Vajha most ott volnék, hún kévánja szüvem,
Mindjárt teljesedik, mit kéván én lelkem.

„Nagy hadat és népet én ezzel megbirok,
Ottan odamegyek, azhún mit hallhatok,
Nagy sok fejedelmet benne megpróbálok,
Senki birtokában ezzel nem maradok.

„Ezért mondom magam feljebb mindeneknél,
Mert mi lehet immár mostan nagyobb ennél?
Kinek maradása nem lész ellenségnél,
Nagyobb gyönyörűség annak győzéséről?

„Valamit akarok mielni én velek,
Mikor táboromban vagyok őellenek,
Gyorsan én kezemben lészen ő életek,
Hamar itthon ismét, ha akarok, lésznek.”

Monda Fortunatus: „Ím értem ezeket;
Vagyon-é több marhád mégis ezek felett,
Kivel haladhatnál felől te engemet,
Hogy én uralnálak ez úton tégedet?”

Ezt mieli vala azkor illyen okból,
Mint kiszabadulna onnat a sok boltból,
Fortune mint jőne király hatalmától,
Gondolá ezeket azért őmagából:

„Most elég nem vagyok ennek győzésére,
Talám jobb énnékem entisztességemre,
Magamat most vegyem ily engedelemre,
Hogy őtet itéljem nagyubb tiszteletre.

„És feljebb lennie sokkal is magamnál,
Kazdagbnak is lenni őtet sok királynál,
De mikor én lészek oszton én házamnál,
Ezzel király oszton nem oly sokat használ,”

Monda király akkor ismét Fortunenak,
Hogy több voltát kérdi ő kazdagságának,
Nagyságát jelenti sok bőv országának,
Naponként begyűlni ő sok aranyának:

“Ily bővsége sohl nincs immár ez világban,
Mint én országomban itt énnálam vagyon,
Ennek ő sokasága mind szám nélkül vagyon,
Ezzel is, nem tudom, ki most meghaladjon.”

Nem lőn mit tennie szegény Fortunenak,
Mondását megtartja vala bölcs Catonak,
Ideig kelleték engedni királynak,
Az főtiszteletet hogy adnája annak.

Szava illyen vagyon azért bölcs Catonak,
Kit Athenásban küld Cato kis fiának,
Mely közötte vagyon ő szép írásának,
Nescio könyvében vagyon Distichonnak:

„Emberek közt látom, — úgymond — én ezt lenni,
Gyakorta meg szokta egy másikat győzni,
Vagy szóval, erővel sokakat megbírni,
Fiam, azért hagyom, vegyed eszedbe venni:

„Ha véle nem bírnál, engednél te annak,
Mert így jobbat lelnél, higgyed, temagadnak,
Ideig hogy lennél birtokában annak,
Míg jobb utat lelnél te birodalmadnak.

„Mert gyakran az győzött ismét felfordulni,
Az nagy hatalmason igen erőt venni,
Engedelmességből hatalmassá lenni,
Az rajta tött bosszút azon megállani.”

Nagy Alexandernek bölcs mestere írja,
Az Aristoteles őt arra tanítja,
Hatalmasb erejét néki megmutatja,
Erősbnek nálánál engednie hatta.

Ezenben az boltból ismét kijövének,
Királytól ez okért úgy vendégletének,
Hogy már igyenesek igen örülének,
Búlcsúvételekkel útra eredének.

De mikor Fortune népe közé juta,
Ott mint végeztenek, senkinek nem mondta,
Csak titkon magában ezt lenni gondolta,
De bánkódik azon, királyt nem próbálta.

Immár ő népével vala indulásban
És Fortune azért lőn ily gondolásban,
Egykevessé mégis lenne maradásban,
Az királyhoz lenne visszafordulásban.

Ezt valamiképpen hogy ő megpróbálná,
Azmit király mondott, ha az igaz volna,
Csak beszéddel király eláltatta volna,
Ily kevés dologért néki engedt volna.

Királyhoz azértlan Fortune megtére,
Követvén ismétlen őhozzá beméne,
Miért hozzá megtért, királlyal beszélne,
Kit csak önmagának titkon jelentene:

„Uram, mostan azért hozzád visszatértem,
Kit hasznos dolognak én magamban véltem,
Miért hogy barátom nagy sok vagyon nékem,
Hol jártam, mit láttam, megkérdenek engem.

„De hogy híresedjék az felséged neve,
Kérésemre király engedelmes lenne,
Engemet boltjából ismét el-bevinne,
Kiből jövendőbe nagy sok haszna lenne.

„Az süveget ismét néki megmutatná,
Mert csak formája is eszében nem jutna,
Ha ki kérdenéje, hogy mi szinű volna,
Mikoron sok helyen ő azt megmondaná,

„Senki kazdagsággal azt meg nem győzheti,
Az ő nagy jószágát meg nem böcsülheti
És hatalma alá senki nem veheti,
Olyféle oltalma vagyon, úgymond, néki.

„Hadd tudjam bátor csak színét megmondani,
Ha ő formáját is nem tudnám mutatni,
Hogy kiből fogjanak tenéked engedni,
Azoktól békével országodban lakni,”

Ezt ingyen sem vélé az király, mint csala,
Ismét kezén fogva el-bevitte vala,
Süvegét ládából el-kivötte vala,
Fortune kezében király adta vala.

Csudálkozik rajta, hogy minémű volna,
De hogy ő fejében helyheztette volna;
Illyen gondolatban azkoron lött volna:
Vajha népe között most Fortune volna!

Legottan Fortune népe között ott lőn,
Kiért Fortunatus nagy örömben is lőn,
Gyorsan ő népével indulásában lőn,
Miért hogy királynak határában ő lőn.

Nagy fohászkodással király jajgat vala,
Fortune mint csalta, igen bánja vala,
Mert mihez éltében inkább bízik vala,
Egy szempillantásban elvesztette vala.

Buvában kiméne az boltból házában,
Gyorsan elizene király határában,
Ha Fortunet érnék valahun útában,
Őtet, ha lehetne, fognák meg útában.

De mikor Fortune vissza kezde menni,
Sok nép vala véle, kezdék úgy csudálni,
Nem lőnek elegek őt megkésérteni,
Mert nem úgyan vala, mint az király véli,

Megírá Fortune, hogy hozzá hallgatna,
Mint király azelőtt nékie megírta,
Mert ha nem mieli, szomszédság bomlana,
Azért azt is hozzá így hajtotta vala.

[part "MIKÉPPEN FORTUNATUS MEGJELENTETTE MAGÁT AZ Ő ATYJÁNAK ’S ANYJÁNAK ÉS HALÁLÁRÓL."]

Mikor mindezeket Fortune késérté,
Házában vígada, hogy ezt meggyőzheté,
Mindenfelé határt igen messze veté,
Egykor új udvarban szolgáit hirdeté.

Nem tart vala immár senkitől világban,
De Fortune vala oly nagy jámborságban,
Mindent békével tart, kit bir hatalmával,
Nem akar rontani senkit határiban.

Elege hogy vala immáron is néki,
Ha ki nem háborog ellene őnéki,
Semmiben nem akar szomszédságnak vétni,
Inkább ellenségtől őket oltalmazni.

Nagy vígan lakozék jámbor szolgáival,
Mindent ajándékoz sok szép ajándékkal,
Dicsekedik vala nagy szép udvarával
És jó szomszédival, két szép magzatjával.

Már hogy mindenfelől hozzá begyűlének,
Sokfelől baráti Fortunehoz jőnek,
Sokan penig hozzá messzéről küldének,
Kik az Fortunetól ott vendégletének:

Rend szerént azoknak mind megmondta vala,
Hogy az király őtet miért hítta vala,
Kazdagságát annak megpróbálta vala
És ez is immáron őhozzá hallgatna.

De a süveg felől emlékezet nem lőn,
Miérthogy az haszna köztök titokban lőn,
Azért csak magánál mind eltitkolva lőn,
Hogy oda ily jól járt, nagy dicsiretet vőn.

Még ő vén szüléje ez világon vala
És azon várasban, hol Fortune vala,
Kit senki addiglan még nem tudott vala,
Kiről önmagában gondolkodik vala.

Hogy nyilvábban lenne ez mind ez világban,
Miképpen forgódott Fortune dolgában,
Mindenek valának még ott az lakásban,
Fortune mezőre méne mulatságban.

Pétert ám mindjárást elöve szólítá,
Egy kisded házacskát néki megmutata,
Konyháját Péterrel ott felcsináltatá
És mint cselekedjék, néki megmutatá:

„Ha valakit találsz ott lenni az házban,
Főképpen, ha lenne annak birtokában,
Vagy szegény vagy kazdag volna őmagában,
Ha rongyos volna is minden ruhájában

„És ha másutt volna valahun várason,
Hogy nem találhatnád őket az szálláson,
Tudakozzál széllel te meg hamar azon,
Kerestesd meg őket, várjon addig otthon

„Míg én az mezőből házamhoz megtérnék
És mikor ebédre hozzád ide jőnék;
Mind házam népemmel nála ebéllenék,
Teljes udvarommal ő házánál lennék.

„Sohova ne bocsásd, ha akarna menni,
De ott azon házban mindvégig maradni,
Akarmint akarja önmagát menteni,
Őtet kénszerítsed engemet megvárni.”

Gyorsan megszerzője lőn Péter ezeknek
És megkeresője lőn szegény embernek,
Elkészülése lőn ottan az ebédnek,
Ily beszéde esék nyomorúlt embernek:

„Nem tudom, mi oka mostan ennek légyen,
Hogy hatalmas császár én házamhoz jöjen,
Ily szegény embernél nem szükség, ebéljen?”
Követi az Pétert, kéri, hogy elmenjen.

Az szegény embernek ez nem engedteték,
De Péter azban jár, mi néki hagyaték,
Pétertől akkoron nékie mondaték,
Sohova ne menne, azért leülteték.

Ideje hogy vala már jó ebédkornak,
Péter megüzené ezt az Fortunenak,
Hogy immár mindenek mind készen volnának,
Szegény emberek is otthon tartatnának.

Szépen háza népét készitötte vala,
Az szegény emberhez Fortune ment vala,
Véle mindeneket odahívott vala,
Ezt miért mieli, nem érthetik vala.

Mikor nagy sereggel bemennének házban,
Nékiket bocsáta ott szomszéd házakban,
Őmaga beszálla az kis házacskában,
Atyja s anyja vala néki udvarlásban.

El-kiindulának, az császárt hogy láták,
De hamar a szolgák ott őket megtarták,
Az házból is szegént csak ki sem bocsáták,
Hagyá Fortunatus őket megmosdaták.

Oly nagy pirongással szegények valának,
Nagy esedezéssel Fortunenak szólnak,
Nékik békét hadna, méltók nem volnának
Előtte császárnak, hogy megmosdanának.

Kemény szókkal monda Fortunatus erre,
Hogy szót ne tennének bátor mostan erre,
De gyorsan mieljék hamar beszédére,
Azután üljenek mindjárt az főhelyre.

Nem lőn mit tenniek, azban eljárának,
Vagyon oly csudája császár leányának
És véle egyemben nagy sok asszonyoknak,
Mi szándéka volna ott az Fortunenak?

Oly igen erősen Fortune forgódik,
Talpon állva ültet mindent, hova illik,
Nem gondola azzal, hogy hozzá nem illik,
Mert ő császár volna, szolgák megmielik.

Mert eszében vala vén atyjának szava,
Kórosként forgatja, mit fogadott volna,
Szegény vén atyjától mint búlcsút vött volna,
Éltekben nékiek öremest szolgálna.

A sok keserűség ki vala őérte
És az nagy szegénség, azmely őket érte,
Mindezek lőttének utána, hogy szülte,
Szolgálnia akart őnekik érette.

Mikoron immáron vígan lakoznának,
Jó bornak miatta megszájosulnának,
Jó étel-italtól hogy megvidulnának,
Fortunatus szóla akkor vén atyjának:

„Semmiképpen tőlem, gazda, meg ne tagadd
És beszédem mostan énnékem megfogadd,
Hogy nagy büntetéstől magadat megójad,
Mondd meg azt igazán, ha volt néked fiad?”

Ezt hallván az ember igen megfélemlék,
Asztalnál talpára szegény emelkedők,
De az Fortunetól ismét leülteték,
Rend szerént szegéntől előmondattaték.

Miképpen éltében hogy igen kazdag volt,
Császártól is akkor ő tiszteltetik volt,
Végre házastársot magának hozott volt,
Sok ideig nékik fiók is nem lött volt.

Elvégre Jupiter őket meghallgatta,
Vénségek idején jóvoltát mutatta,
Egy fiúmagzattal őket látogatta,
Kit nagy szerelméből Fortunenak hítta.

Az szegénség rájok miképpen jött volna,
Ő kicsin magzatjok hogy született volna,
Az napságtól fogva szegényedett volna,
Fiók is őtőlek hogy mint elment volna:

„Kit immár nem várok soha én éltemben,
Melyért eddig voltam az keserűségben,
Hiszem, hogy életem hogy lesz végezésben,
Társommal kimúlok ezen szegénségben.”

Fortune ezt hallván igen keseredék,
De hogy ezt mindenek nyilvábbak értenék,
Mit ő vén atyjával akkor cselekedék,
Gazdától ezféle gyakran kérdetteték.

De hogy már ezeket megmondotta volna,
Éltében nyavalyás miképpen élt volna,
Fiát szüntelenül haza várta volna:
Anyja mind szüntelen őtet nézte volna.

Mert arcúl Fortunen elő oly jel vala,
Kit császár homlokán vénasszony néz vala,
Szüntelen magában azt gondolja vala,
Illyen kérdésekből azt itíli vala.

Netalám ez volna egyetlen egy fia,
Kit oly nagyerősen várna atyja s anyja,
Fiokon ollyan jegy, magában azt mondja,
De hogy császár volna, nem lehet, gondolja.

Minderre sok szavát nem tűrhette vala,
Sírástól ő magát nem tarthatta vala,
Mindennél ez dolog már hogy nyilván vala,
Miképpen vén ember ez földön élt vala:

Félfelé asztalnál atyját megölelé,
Minden hallatára Fortune felelé:
„Én vagyok te fiad.” Vén atyja örülé,
Keserű sírással anyja megölelé.

Oly erősen atyját Fortunátus kéri,
Hogy eddig nem mondta ő magát meg néki,
Kegyesen bocsássa vétkeit meg néki,
Ennek sok oka volt, hogy nem mondta néki.

Ő is megbeszélé, miképpen járt és kelt,
Hogy keresett volna mindenütt ő oly helt,
Holott vén atyjának találna életet,
Kit végre Jupiter nagy jó végre rendelt :

„Hogy immár lehetek néktek szolgálattal,
Én mind holtodiglan lészek oltalommal
És együtt tartalak mindaddig magammal,
Míg Jupiter együtt tart asszonyanyámmal,”

Mint keserves népek igen örülének,
Hálát Jupiternek erről ők tevének,
Vénségek idején segítőt lelének,
Asztalnál isméglen ott mind leülének.

De ez csuda dolog, hogy császár leánya,
Vén asszont ölelé, mintha édes anyja,
Volna őnékie szülő és nagyanyja,
Semmivel nem gondol, őtet úgy apolja.

Mert azki ő urát valóban szereti,
Semmi atyjafiát az nem gyűlölheti,
Annak szerelmejért ezt megmielheti,
Hogy őtet tiszteli és igen böcsüli.

Ezen mind fejenként, azkik ott valának,
Dicsiretet tőnek fattig Fortunenak,
Nem nézte rút voltát atyjának s anyjának,
De hogy ura lött volt ő fogadásának.

Már hogy volna vége a sok beszélésnek,
Elhagyása hogy lőn akkor ételeknek,
Ismét őmagokat adák nagy örömnek,
Fortune meghagyá azt hamar Péternek:

Szép ruhákat hamar Péter hozattasson,
Atyjának, anyjának öltözni mutasson,
Szekeret utánok mindjárást hozasson,
Szép házat az várban nékik tisztíttasson.

Házához felvivé azért tisztességgel,
Az népek valának véle nagy örömmel,
Dicsérték, tisztelék azért sok nemzettel,
Hogy így cselekedett volna szüleivel.

Jó falka ideig nála éltek vala,
Kikre császárnevet ő is adta vala,
Mind azban jártának, mit atyja mond vala,
Egyik másik után kimúltanak vala.

Kiből nagy bánatja lőn ott Fortunenak
És véle egyemben szép házastársának,
Hogy nagy betegsége ezből lőn asszonnak,
Halála is juta eszében atyjának.

Úgy annyira ezből követközett vala,
Nagy hosszú betegség reá esett vala,
Kiből végre asszony ugyan megholt vala,
Melyért Fortunatus igen búsult vala.

Nagy sok beszédekkel kellene mondani,
Fortune szép társán mint foga bánkódni
És teljes éltekben ők egymást szeretni,
Kiért keservesen kezde veszekedni.

Mindenik halála szűvén forog vala,
Kiknek kimúlások nehezítik vala,
Minden gondolatit elfordítják vala,
Ő is nem sok várván, megbetegült vala.

Társ nélkül élt vala jó falka ideig,
Betegségben sindék Fortune mindaddig,
Magában gondolja, ha él is valamíg,
De társ nélkül lészen éltében mind fattig,

„Mert nincsen szerelem felette már annak,
Azmint hozzám vala császár leányának,
Előttem lőn holta atyjának s anyjának,
Azért azont várom mennyekből magamnak.“

Megismeré azért, sokáig nem élne,
Gondolá magában, azmíg eszén lenne,
Két fia utána birtokában lenne,
Éltében előttök hogy végezést tenne.

Behívatta vala teljes mind országát,
Azokkal egyemben sok jó szomszédságát,
Azkikre gondolá, hogy bízhatja magát,
Pétert is magához úgy, mint jó hű szolgát.

Szép renddel mindenről testamentomát tőn,
Ha fiát uralnák, arról bizonyos lőn,
Teljes udvarától akkor felelet lőn,
Mindéltig uralják, kiről hitölés lőn.

Nagy szép beszédekkel mindent úgy kér vala,
Hogy egymást szeretnék, nékik mondja vala,
„Mert így maradtok meg“, — azt üvölti vala, —
„Ha egyik másikon bosszút nem állana.“

„Lám én nem bántattam, azki békét hagyott
És én határomban engemet nem bántott,
Sokat elszenvedtem, azki megbosszantott,
Ily engedelemért végre hozzám hajlott.

„Ezt tudom peniglen, mindnyájan tudjátok,
Azkik értelmesek most előttem vattok,
Jó egyenességgel végig uralkodtok,
De visszavonással igen bontakoztok.

„Szüvemből kévánnám megmaradástokat,
Istentől is kérem minden javatokat,
Ha engem szerettek, fogadjátok szómat,
Mert nem enmagamnak keresem hasznomat.

„Tudjátok, sok dolgot mieltem véletek,
Kikről, ha akartok, megemlékezhettek,
Immár Isten légyen, hűveim, veletek,
Boldogságot lássam ismét tiveletek.

„Mégis erre kérlek, mieljétek értem,
Ne háborítsátok, kérlek, két gyermekem,
Míg élnek világon, legyen hírem nékem,
Engem szerettetek, legyen illyen nevem.

„Hiszem, szolgálatomért megmielitek,
Kik én tüteket még eddig őrüztelek,
Isten után, kérlek, el ne felejtsétek,
Mire én most kértem mindnyájan tüteket.

„Mert jól látjátok, hogy órámnak ideje,
Elközelgetett én életemnek vége,
Én lelkemnek nincsen itt maradó helye,
Ám két fiaimat hagyom most érette.”

Sirván és óhajtván ott minden hívei,
Előtte valának néki jó szolgái,
Teljes seregével minden azt üvölti:
„Miért Isten velünk mostan ezt mieli?

„Hogy tőlünk elvészen illyen fejedelmet,
Kitől várunk vala mostan hiedelmet,
Sokáig éltünkben való segedelmet,
Nám tőle vallottunk lenni gyözedelmet.”

Előle kiküldé szép szókkal mind őket,
Uralni, böcsülni hagyá nékik Pétert,
Mert sok szolgálattal nékiek ő lehet,
Kit sok ő közülök soha is nem tehet.

Nem felejtheté el Péter szolgálatját,
Az is elunta vala világban magát,
Kit jól megértétek és nagy jámborságát,
Erről minden eszében veheti magát.

Nem vete már nagy gondviselést Péterre,
Ismeré nékie is hamar lenne vége,
Fiaitól semmi bántása ne lenne,
Hogy nyugodalomba lenne már ő szüve.

De hogy az ország őtet is úgy uralná,
Mint önnön két fiát, Fortunatus hagyá,
Érdemlette régtől fogva szolgáltatja,
Két fiára az ország lássa, ott hagyá.

Forgatja elmében ő kincses tarsolyát
És ennek felette süvegének hasznát,
Fiainak hadná, megmondaná ő hasznát,
Mert látá előtte ő végső óráját.

Szóla két fiának, ottbenn maradnának,
Csak ketten az házban előtte állnának,
Néminémü dolgot tőle hallanának,
Kivel jövendőben sokat használnának.

Úgy mint édes atya szóval megdorgálá,
Egymás szeretnejék, nékik hatta vala,
Meg ne osztoznának, őket inti vala,
Visszát birodalmon egyik is ne vonna.

Mert mihelt ők ha egymást gyűlölni kezdnék,
Egyik-másik ellen víni ügyekeznék,
Teljes birodalmok tőlek bontakoznék,
Híres és jó nevek nékik megbomlanék.

„Jó hírem és nevem nékem megőrüzzétek,
Ha ki gonoszt rám mond, megércsitetek,
Az ki jó erkölccsel, mind elölvegyétek,
Ha mi hiba benne, azt is betöltsétek.

„Mert néha ez vagyon és sokszor világban,
Ha kinek ő atyja volt fajtalomságban,
Vagy emberek előtt volt volna szólásban,
Fia jámborsága azt megjobbitásban.”

Ezenben kivövé nyakából tarsolyát
És eléhozatá fiával ládáját.
Szépen mind elkezdé fiának mondását,
Süvegnek, erszénnek megmondá ő hasznát.

„Még eddig senkinek meg nem mondtam vala,
Fiaim, ezeket nem hirdettem vala,
Ezeknek mi haszna és ereje volna,
Mely nagy csudaképpen hozzájúttam vala.

„lm látjátok ketten én rút erszényemet,
Isten után ez gazdagított engemet,
Aranyba nincsen fogyatkozása ennek,
Nem mondtam senkinek, hanem most tinéktek.

„Ne legyen gondotok, míg ez erszény lészen,
Szegények nem lésztek, míg nálatok lészen,
Igen őrűzzétek, tőletek ne vesszen,
Nem leltek erszént többet, ki illyen lészen,“

Azt is megmondá, mint jutott volna hozzá,
Egy erdőben adta volna az Fortuna,
Nagy paranccsal néki is meghatta volna,
Idegennek, hogy senkinek ne mondaná.

„Eddig régen vesztettem volna engemet,
Ha megjelöntöttem volna erszényemet,
Ha élni akartok, most kérem tüteket,
Nagy böcsületben tartsátok erszényemet.”

Eleitől fogva mint az dolog vala,
Fiainak szépen megbeszélte vala,
Mégis szép beszéddel őket inti vala,
Süvegét ládából hogy kivötte vala.

Az süvegnek hasznát azt is megbeszélé,
Mint jutott kezében, ő mind megbeszélő,
Senki már ez világon ollyant nem lelne,
Senki sem volna, ki azt megbecsülhetné.

János kisebb fia Fortunenak vala,
De Andalosánál mégis eszesb vala,
Erszént és süvegét néki adta vala,
Hogy ő örüznéje, azt meghatta vala.

Senki őnáloknál már kazdagb nem lenne,
Ha nálok titokban őrüzésben lenne,
Kéri házastársa ha melyiknek lenne,
Annak is tudtára soha az ne lenne.

„De ha megszükölne bátyja életében,
Vagy valahún esnék ellenség kezében,
Titkon csak süvegét néki engedésben,
Bízott emberedtől hogy hozzáküldésben.

„Erszént is nyakadból soha ki ne vessed,
De mindenek előtt mint én, úgy elrejtsed,
Sok ember láttára onnat ki se vegyed,
Ha így cselekesztek, haszon lesz, higgyétek.

Mindeneket immár elvégezett vala,
Fiait, szolgát megkövette vala,
Szemét az egekre felemelte vala,
Lelkét ő testéből kibocsátta vala.

Mint illik, urokat szépen eltemeték,
Fortune jóvoltát mind megemligeték,
Két fiát utána éltekben tisztelék,
Mint urok meghatta, szeretvén becsülék.

Végre Andalosa kezde szélleljárni,
Sok különb helyekre kezde igyekezni,
Végre egy leányhoz együtt találkozni,
Kit azkor magában úgy kezde szeretni.

Mind elfelejtkezék atyja mondásáról,
Meg sem emlékezék immáron ő arról,
Nem foga élnie leánnyal jámborul,
Az leánnak szóla tarsolynak hasznáról.

Mert igen szereté, de végre megcsalá,
Süvegnek hasznát is megmondotta vala,
Kit szép szóval otthon öccsétől csalt vala,
Leány ismét tőle mind elcsalta vala.

Nagy pirongatással öccséhez megtére,
Bátyja szegény volna, Jánosnak lőn híre,
Kit akkor nem tuda vélnie, hogy mire
Bátyja jutott volna hamar szegénségre.

Andalosa öccsét félre hívta vala,
Hogy mindent elvesztett, néki mondta vala,
Kiért az Jánosnak gondja esett volna,
Szóval ő az bátyját igen feddi vala.

De néki meghagyd, senkinek ne szólna
És hogy titkon nála végig megmaradna,
Mert tanácsot néki ismét ollyat adna,
Kivel míndeniket onnat meghozhatná.

Csuda kalmárárut ott szerze nékie,
Őtet kénszerité meg oda mennie,
Az várnak előtte áróval lennie
És hogy leány szokott egyházhoz mennie.

Melyből következék, hogy megnyerte vala,
Süvegét és erszént visszahozott vala,
Ki már csak magokban nagy titokban vala,
Végre ha nem éltek, megholtanak vala.

Ifjak, hallottátok Fortune életét,
Kiből érthetitek rész szerént nemzetét,
Mire vitte vala ez világban végét,
Hogy atyját tisztelé és ő vén szülejét.

Mindezekre azért bocsánatot kérek,
Azmi vétket ezben ellenetek leltek,
Ifjak, mindezeket, kérlek, megértsétek,
Az mire ez tanít, esztekben vegyétek.

Derék írást erre én még nem olvastam,
Életét is ennek többé nem hallottam,
Gondolatból azért nem szinte ezt írtam,
Ezt írván németből Szebenben hallottam.

Azért ha valaki ezt olvasta volna
És erről különbet ha az értett volna,
Kivel én írásom nem egyenlő volna,
Oka mindezeknek, mert csak ki tudhatná?

Mindenestől fogván azt meg nem érthettem,
Azmint Fortuneról eszembe vehettem,
Sokak kérelmére ide behelyhettem,
Neveket atyjának, császárnak ejtettem.