Batizi András, Hallottuk, Úristen, atyáinktól (RPHA 0516)

Domine, auribus nostris audiuimus etc.
Hallottuk úristen atyáinktól,
Régen mit míveltél hatalmadból
Vélek mit töttél irgalmadból,

Értettük régi szent írásból.
A pogánt földéből kiűzéd,
Népedet helyébe űltetéd
És őket megtelepítetted,

Mert az hütért igen kedvelléd.
Nem bírták az földet erejekkel,
Sem ótták magokat fegyverekkel,
De ótalmaztad jobb kezeddel,

Úristen te kegyességeddel.
Te vagy istenünk és királyunk,
Idvösséget ki adsz minékünk,
És ótalmazsz mikor nyomorgunk,

Jákob atyánktól kik származtunk.
Mikoron hívtuk szent nevedet,
Meggyőztük mi ellenségünket,
Megvertünk, megűztünk népeket,

Semmivé tartottuk mind őket.
Nem bíztunk mi erősségünkbe,
Sem kedig az mi fegyverünkbe,
Megótalmaztál ügyeinkben,

Zsákmánt töttél minket gyűlölőkben.
Dícsérünk úristen tégedet
És áldjuk te szent felségedet,
Imádjuk, hívjuk te szent nevedet,

Adjad nekünk segítségedet.
Mert te most elvetöttél minket,
Elhagytad az mi seregünket,
Reánk hozád ellenséginket,

Hatalmaztattad rajtunk őket.
Hátat vettetsz velünk ellenségnek,
Kergetnek, fogdosnak, kötöznek,
Senkinek ebben nem engednek,

Rabokat sokakot elvisznek.
Kezekbe bocsáttál pogán népnek,
Mint juhokat kiket megmetsznek,
Közöttök búdosunk népeknek,

Kik minket igen szégyengetnek.
Árvákul eladád népedet,
Várasrul várasra viszik öket,
Ifjakot, szűzeket, gyermekeket,

Öszvekötözve hajtják el őket.
Határos szomszédink szidalmaznak,
Nevetnek, tapsolnak, csúfolnak,
Fejeket csóválják, orrolnak,

Beszédbe költünk mindazoknak.
Előttünk forognak szégyenink,
Kikért igen húnnak szemeink,
Orczáznak idegen barátink.

Ezt érdemlék mi nagy bűneink.
Effélét sokakot szenvedünk,
De rólad el nem feledkezünk,
Fogadásidról emlékezünk,

Mindazáltal ne hadgy elvesznünk.
Szívünk nem szakad el tetőled,
Jóllehet vétkeztünk ellened;
De bíztunk mindenha tebenned,

Adjad, ne járjunk te ellened.
Megalázád mi életünket,
Nyomorúságba ejtél minket
Hogy ki miá nyitnád szemünket

És hívnók az te szent nevedet.
Búválunk bokorról bokorra,
Pusztából nagy erdő pusztákba,
Végre vadaknak be gyomrokba.

Nem méltán büntetsz-e meg minket?!
Mert most elfeledtünk tégedet,
Szívünkbe tettünk isteneket,
Bálhoz emeltük kezeinket.

Teremtő istent megútáltunk,
Igaz tiszteletet elhagytunk,
Külömbet-külömbet találtunk,
Azért most mi nyomorgattatunk.

Tiszteltünk teremtő helyébe
Teremtett állatot szívünkben,
Nem bíztunk csak az egy istenbe,
Azért hagytál el szükségünkben.

De meg nem elégedtünk ezzel,
Teljesek vagyunk sok bűnökkel,
Melyeket isten nem szenvedsz el,
Ím látjuk mint büntetsz mindennel.

De azért éretted ölettetünk
És halált mint juhok szenvedünk;
Pogánoktul szidalmaztatunk,
Hogy megfeszült embert imádunk.

Támadj fel úristen már mellettünk,
Mi nagy ügyeinkben légy velünk,
Színyedet ne rejts el előttünk,
Gryőzedelmet adj már minékünk.

Kelj fel már úristen te álmadból,
Szabadíts ki minket nyavalyánkból,
Az szegény foglyokat fogságból
Hozd ki Mahumet országából.

Nem kérünk úristen érdemünkért,
De kérünk tégedet szent nevedért
És az te szerető szent fiadért,
Ki magát adá mi bűnünkért.

Dicsőség atyának és fiúnak
Egyemben szent vígasztalónak,
Hálákot adunk irgalmadnak,
Mind az teljes szentháromságnak.