Enyedi György, Gyakor históriákat, tudom, hallotok (RPHA 0438)

Az itt közzétett szövegek nem kritikai igényűek, bár kritikai kiadásokon alapulnak. Részben modernizált szövegekről van szó, melyeket minimálisan egységesítettünk az OTKA NKFI 135631 számú, „A régi magyar költészet számítógépes metrikai és stilometriai vizsgálata” elnevezésű projektje keretében végrehajtott számítógépes elemzések céljából. Javarészt az RMKT szövegkiadásait követik, kisebb részt más filológiai kutatások eredményei. A digitalizálási, átírási, modernizálási feladatokban részt vett Finta Mária, Horváth Andor, Kiss Margit, Maróthy Szilvia, Nagy Viola, Pardi Boglárka, Rákóczy Krisztina, Seláf Levente, Veszely Anna, Vigyikán Villő, Zohó-Tóth Zoé, és az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék szemináriumainak számos hallgatója. Köszönetetet mondunk a szövegkorpusz összeállításához és közzétételéhez nyújtott segítségért a következőknek: Etlinger Mihály, Fazekas Sándor, Hajdu Ildikó, H. Hubert Gabriella, Papp Balázs, Szatmári Áron, és az RPHA valaha volt összes munkatársa.

Gyakor históriákat, tudom, hallotok,
Szép dolgokat krónikákból olvastok,
De ez egyre, tudom, nem találtatok,
Szép, lött dolgot mondok, kérlek, halljátok.

Éneklésem most lészen Tancredusról,
Gismundáról, király szép leányáról,
Gisquardusról, fő cancellariusról,
Végre szólok nagy szörnyű halálokról.

Óh, mely bódog az, ki más nyavalyáján
Példát szokott venni, nem maga házán,
Sőt tanolni szomszéd nyomorúságán,
Esztelenség tanolni maga kárán.

Régi példa közbeszédben mondatni,
Ezt hallottuk sokaktól énekletni,
Okos róka vetett tőrt elkerüli,
Tanolt héja az horgot is süvölti.

Gyakor példák kiket nem serkenthetnek,
Máson esett károk nem taníthatnak,
Azok magok nyavalyáján jajgatnak,
Mint Tancredus bolondságán óhajtnak.

Igen kazdag király Tancredus vala,
Mint ki Olaszországnak ura vala,
Országában békességgel él vala,
Salernumban ennek lakása vala.

Vala az királynak egy szép leánya,
Keresztségben neve Gismunda vala,
Vén királynak kedve csak ebben vala,
Mert férfi magzatja néki nem vala.

Sok úrfiak királynak Gismundáért,
Udvarlának királynak leányáért,
Sokan nála szenvednek szépségéért,
Úgy fáradnak ifjak leány kedvéért.

Emberkorban már szép Gismunda vala,
Virágjában élete fénlik vala,
Házasságban ifjak kéretik vala,
Ezer kérő egy nap kérette vala.

Nagy soká de királytól halasztaték,
Házassága leánnak tartóztaték,
Várja, honnét jobb szerencse érkeznék,
Sok ifjaknak szűvek igen csalaték.

Ifjú olasz király azonba juta,
Ardeából nagy kazdagsággal juta,
Tancredusnak bízván házára szálla,
Kit úrfiak fél kedvvel látnak vala.

Ez királynak noha nem szép termeti,
Kazdagságért de vagyon böcsületi,
Rút termetét ezzel helyére viszi,
Szép Gismundát ez házasul megnyeri.

Drága ajándékot atyjának ada,
Örömében sok kincset osztogata,
Drága öltözettel Gismundát láta,
Öröm után Ardeában indula.

Igen bosszonkodnak ezen az ifjak,
Kik leányért régtől fogva fáradtak,
Reménségben hogy megcsalatkoztanak,
Tanácskoznak, mint azt megtorolhassák.

Tartóztatni azért fiát nem méré,
Mert országát sok irigyektől félté,
Szép erővel országában ereszté,
Mint jó fiát, leányával üdvözlé.

Rövid üdőn vén királt keseríté,
Ifjú királt mert az halál elvivé,
Szép Gismundát vég özvegységben ejté,
Irigyeknek ebben kedveket lelé.

Az országnak ezen nagy gondja esék,
Királyságnak magva hogy elvéteték,
Görög birodalom asszonyra esék,
Ebből károk vitézeknek érközék.

Nagy sírással asszony kesereg vala,
Szép ruháját gyászra fordítja vala,
Ágyasházban bérekeszkedik vala,
Sok ideig színét nem látják vala.

Sőt ez dolgot midőn urak meglátnák,
Mint vehetnék eleit, gondolkodnak,
Mert ez forog elméjekben uraknak,
Hogy az bánat gyakran oka halálnak.

Inték erre, atyjához hazamenne,
Salernumban Tancredushoz sietne,
Mert szűvének így lenne könnyebbsége,
Bánatiról kérlelne szokott földe.

Lőn ez tanács tőle megfogadásban,
Foglalatos immár úti dolgában,
Országból atyjához indulatban,
Szép udvara királynak nagy bánatban.

Urak búval asszonyokat már viszik,
Tisztességgel vén atyjához késérik,
Bánatiról szép beszéddel kérlelik,
Országáról se feledkeznék, intik.

Asszonyoktól urak elbúcsúzának,
Tancredushoz, atyjához hogy jutának,
Engedelmességgel fejet hajtának,
Hogy holtiglan nékie szolgálnának.

Nagy szép szókat ajándékkal vevének,
Az asszontól urak tiszteltetének,
Országoknak gondjára intetének
Békességgel házokhoz eredének.

Udvarának Gismunda meghagyatá,
Senki ura halálát ne forgatná,
Sőt előtte nevezetben se hozná,
Mert érette szörnyű halált kóstolá.

Semmi vigasztalás nem fog szüvében
Nagy bánattól fogyatkozott eszében
Erős hittel lőn ilyen esküvésben,
Éltig lenne özvegy-ágy tisztelésben.

Ilyen esküvését atyja jovallá,
Ifjúságnak lángját meg nem gondolja,
Hogy férfitől asszonyember búcsúja,
Éh farkasnak mint báránytól elállta.

Nincsen azért az vén királynak gondja
Leányának való házasságára,
Örök özvegységre mert magát adta,
Hüti vagyon annak megtartására.

Gyakran esik ifjaktól ez csalárdság,
Szép menyektől főképpen ily álnakság,
Midőn őket éri kevés bosszúság,
Ottan hütre mégyen az apácaság.

Ritka, higgyed, szerelem igazsága,
Ő hütiben igazán megállása,
Mert valahol megindult ő folyása,
Ott senkitől nincs bizonyos határa.

Azért király még bízik leányához,
Semmi kétsége nincs szép Gismundához,
Támaszkodik özvegy-fogadásához,
Nem gondolja, hogy végre néki bút hoz.

Tancredusnak udvarában egy ifjú,
Lakik vala Gisquardus, szép termetű,
Jó erkölcsű, jámbor, ékes beszédű,
Minden dolgaiban oly jó víg kedvű.

Igaz vala ország szolgálatjában,
Az királynak szükséges dolgaiban,
Mindenekben tanácsa titkaiban,
Fő dolgosa az cancellariában.

Az Úr Isten felvötte szegény nemből,
Nemességet mert nem vött szüleiről,
Kazdagságot sem hozott eleiről,
Mint Dávidot emelte juhok közül.

Mindenektől udvarban böcsületben,
Országtól is Gisquardus szeretetben,
Szép erkölcse hozta ily nevezetben,
Királyságra méltó dicsíretiben.

Nagy sokaknak de vagyon bántásokra,
Házasságban főképpen ártalmokra,
Az nemesség, jámborság bízására,
Nem tudják, hogy nincsen most annak ára.

Óh, mely ritka most az olyatén nemes,
Kazdagságért hogy ki nem volna nemes,
Tudományért volna csak böcsületes,
Pénzért minden most nemességben nyertes.

Bolondságnak mondom azzal kérkedni,
Eleinknek jelével dücsökedni,
Jó erkölccsel semmit bizonyítani,
Nemességnek nyomdokit nem követni.

Igen hamar Gismunda megváltozék,
Mert üdőtől bánat megenyhítteték,
Fogadásra ingyen sem emlékezék,
Az gyász alá szerelem béférkezék.

Lőn, hogy király urakat vendéglené,
Bal kéz felől szép Gismundát ülteté,
Ellenében Gisquardust helyhezteté,
Az kegyetlen Cupido ezt örülé.

Isznak urak királlyal nagy örömben,
Ifjak főnek szerelemnek tüzében,
Hogy egymással nem szólhatnak különben,
Jel intéssel fohászkodnak szűvekben.

Sok úrfiak mégis titkon fáradnak,
Adománnyal hercegek munkálkodnak,
Gismundának szerelmében jussanak,
De Cupido ígírte Gisquardusnak.

Fogadását Gismunda nem állhatá,
Atyja előtt tött hütét nem jovallá,
Özvegységét sokáig nem tarthatá,
Mert szerelem tüze hütit megbontá.

Régtől fogva hallották közpéldában,
Állhatatlan asszony fogadásában,
Hogy ki volna még a szép ifjúságban,
Nem kerüli léptét Venus ágyában.

Azért vétkek vagyon itt az atyáknak,
Házasságra illendő magzatjoknak,
Nem viselik jó gondját leánzóknak,
Szerencsébe mert sokáig tartatnak.

Nem javallom, kazdagságot kik néztek,
Személyekben sok válogatást tésztek,
Jegyruhának valakik csak örültek,
Igaz szeretetnek de nem engedtek.

Csoda nagy szerelme gerjed asszonnak,
Mert Gisquardust már óhajtja urának,
Nincs emlékezeti fogadásának,
Gyakorta int szemeivel ifjúnak.

Irgalmatlan istennek, mint az tüzet,
Pogány bölcsek írták a szeretetet,
Sem kazdagot, sem szegént mert nem nézhet,
Hálójában valakiket keríthet.

Szerelemnek tüzét nehéz titkolni,
Felgerjedett lángját nehéz oltani,
Akárki mint igyeközzék fedezni,
Meggyúlt szösznek, higgyed, füstét nézhetni.

Csak ez vala kévánt igyekezetek,
Mint lehessen egymással szembelétek,
Mert mindketten örülnek személyeknek,
Mindazáltal rettenti is félelmek.

Igen féltik magokat kisebbségtől,
Mert szerelem gyakorta nincs anélkül,
Szép Gismunda retteg sok őrüzőktől,
Gisquardus is udvari irigyektől.

Követségre magokat sem bízhatják,
Mert hűséget szolgákban ritkán látják,
Azmint lehet, azért igen titkolják,
De szűveknek lángjokat nem olthatják.

Okos vala Gismunda mindezekben,
Oly szép módját titkon viselt tüzében,
Okkal tudja magát tartani ebben,
Nem hordozá szűve lángját nyelvében.

Magát ója oly igen csendeszségben,
Hogy ne essék csácsogás beszédében,
Mert gyakorta ifjak esnek oly tőrben,
Magok nyelve hozza farkast veremben.

A szerelmet, higgyed, nehéz titkolni,
Kiváltképpen, hol folyását kezdheti,
Ha járását úttal nem követheti,
Csal fával is de kész hozzákezdeni.

Rágondola Gismunda bátorsággal,
Már dolgához kezde szép okossággal,
Mert nem szólhat különben mátkájával,
Őt köszönti szép keze írásával.

Okos asszony ily módot ebben lele,
Hogy levelét szerelmének küldhesse,
Egy szép, öreg fuallót ehhez szerze,
Fuallóban levele berekesztve.

Megtanítá követét járására,
Követségben üdőt válogatásra,
Hogy jó módot keresne szólására,
Fuallónak titkon beadására.

Jóllehet nagy szűvel jó akaratját,
Asszonyának fogadá ajándékát,
De nem érti az fuallónak titkát,
Csak gondolja szűbeli jó szándékát.

Tekinté meg az fuallót, nem üres,
Szerelmének levelével sőt terhes,
Ékes beszédekkel az levél teljes,
Ezen ifjú éjjel-nappal oly heves.

Hűségesen az levél írva vala,
Az Gisquardust mely erre inti vala,
Gismundával volna nagy titok szava,
Azért kevés fáradságot ne szánna.

Igen örül ifjú ez kévánságnak,
Nem mond ellent asszony akaratjának,
Bátrabb engednie bujaságának,
Szegni kedvét hogynemmint asszonyának.

Rövid szóval az levél megtanítá,
Hagyott helyre Gisquardust igazítá,
Személy szerént hol Gismundát találná,
Szép virágát Venusnak szaggathatná.

Nincs oly titok, kit a szerelem nem tud,
Okosság nincs, kit felforgatni nem tud,
Oly rejtökhely, kit megkeresni nem tud,
Okos, bátor, mert mindeneket tanolt.

Az királynak udvarához nem messze
Elhagyatott, sötét barlang rekesztve,
Mely senkinél már nincs emlékezetbe,
De asszonnak gyakran forog eszébe.

Uta nincsen sohonnát az barlangnak,
Sötétsége de mint vadak házának,
Felnevése körül az sok töüs gaznak,
Nem mondanád, méltó Venus ágyának.

Írásában mutata az barlangra,
Kire nézne, mint drága palotára,
Úgy sietne, mint szép ágyasházára,
Fáradsága lenne vigassága.

Ennek penig bátrabban járására,
Került tőrnek eltávoztatására,
Irigységnek szemek behunyására,
Sötét éjet várnának járásokra.

Nem lőn ehhez késedelme virágnak,
Szűvét adta mert erős bátorságnak,
Kötve vége ablakhoz az zsinórnak,
Aláereszkedék falán várának.

Siet hamar az barlangot elérni,
Mert hitinek eleget akar tenni,
Noha tövis gyenge testét érleli,
De szándékát azért hátra nem veti.

Juta hamar Gismunda az barlangban,
Csak egyedül vagyon nehéz várásban,
Gyenge szűve retteg az sötét házban,
Minden reménsége csak Gisquardusban.

Semmi késedelem ifjú dolgában,
Siet öltöznie szattyánruhában,
Sok töüs miatt ne bántassék útában,
Mi ruhába úta legyen bátrabban.

Fáradságot sokat el kell szenvedni,
Nagy gyakorta félelmes helyen járni,
Sok szerencsét kell annak megpróbálni,
Szerelemnek útán ki akar járni.

Rest ifjakat Venus asszony nem kedvel,
Nem is lakik az félelmes szűvekkel,
Vitézkedik de csak az merészekkel,
Gyakran esik ügye körmesb kezekkel.

Az szerelem úta megfoghatatlan,
Azmely szűbe beakad, nyughatatlan,
Sok szép álmot megfojt, mert állhatatlan,
Félelemmel rakva fáradhatatlan.

Tudja vala ifjú, hogy az barlangban,
Szép szerelme várja ágyasházában,
Semmi tartóztatás azért útában,
Nagy hirtelen béköszöne barlangban.

Rajta esék virágnak nagy öröme,
Mert régulta ezt óhajtotta szűve,
Erre vitte nyughatatlan szerelme,
Fejét adta érte veszedelemre.

Immár bízvást örvend, mint mátkájával,
Ölelgeti szép gyenge tagaival,
Szerelméről maga beszél ifjúval,
Bátorítja ilyen szép mondásival.

„Semmit ne félj, ifjú, légy bátorságba,
Ne gondold ezt, hogy hütöm az fogságba,
Özvegységnek mert noha voltam rabja,
De már szerelmednek lészek hű foglya.

Végyed azért víg kedvvel szerelmemet,
Oly nagy híven megőrizd beszédemet,
Koronámmal néked adom hütemet,
Bizonyságul fogjad szép jegygyűrőmet.”

Nagy sok ékes beszélési származnak,
Szép Gismunda ajaki mosolyognak,
Hiszen Venus hízelkedő szavának,
Nem gondolja, néki végre bút hoznak.

Irigy állhatatlan szerelem dolga,
Mindeneket felforgat járásába,
Szép ifjakat jobb vígságnak útába
Tőrben akaszt, ejt nagy nyomorúságba.

Csalárd Venus Parisnak hütöt áda,
Hogy az aranyalmának szép jutalma
Kazdagsággal lenne görög Ilona,
Végre alma Trója fogát váslatá.

Engedé Cupido Tarquiniusnak,
Hogy vigadna a szép Lucretiának,
De másfelől színével országának
Rátámada, veté megbúdosásnak.

Dido asszont nyavalyásul gerjeszté,
Aeneasnak szerelmére ingerlé,
De nem soká szűvében viselheté,
Mert Aeneast tengerre kénszeríté.

Iuno istenasszony nagy Achillesnek
Táborában adá, mint jó vitéznek,
Szép Briseist mutatá jegyesének,
Nemsokára adá idegen kéznek.

Lám, nincs semmi gyönyörűség állandó,
Semmi öröm örökké maradandó,
Rövid üdőn de mind elváltozandó,
Az szép üdő után homály várandó.

Éjfélikor, midőn király házában
Sok vigyázást tenne gondolatjában,
Történék, hogy lépnék felső várában,
Futni látá szép leányát barlangban.

Csendeszséggel magában eltitkolá,
Látott dolgot senkinek meg nem mondá,
Mert magában vén király ezt gondolá,
Hallgatással üdő titkot kinyitná.

Tartóztatá ideig titokképpen,
Gyanósága leányához szűvében,
Őrüzőket azért rendelé híven,
Jaj, ifjaknak nincsen fülök az résen.

Ily kegyetlen szándéka az királynak,
Ki már halált végezett leányának,
De még nincs ez hírekkel az ifjaknak,
Azért járják útát szokott barlangnak.

Csak nagy hamar megváltozék örömek,
Elfordula minden gyönyörűségek,
Nagy siralmat hoza régi víg kedvek,
Mert megnyílék titkon viselt szerelmek.

Erre kémek taníttatván valának,
Ha asszonyok lenne, hogy hallgatnának,
De társához körmes kézzel nyúlnának,
Gonosz eset ezt hozá Gisquardusnak.

Csoda, mely bánatja királynak esék,
Véletlenül hogy ily foglya viteték,
Hitlen névvel az ifjú nevezteték,
Könnyhullással királytól ily szó esék.

„Jaj, már látom Istennek nagy haragját,
Vénségemben életemnek nagy kénját,
Kinél tartom vala szűvemnek titkát,
Hűségének elárulta virágát.

Nincsen hűség, látom, az emberekben,
Sok jótétem nincsen emlékezetben,
Mint most látom, Gisquarde, személyedben,
Kiért lészek érdemlett fizetésben.

Így tartott-é hozzám az te hűséged,
Álnak ifjú, ez volt-é az te hütöd,
Avagy jó voltamért most ezt fizeted,
Vénségemnek gyámolát förtőztetted.”

Többet király ifjúnak nem szólhata,
Mert nagy bánat szűvét megfogta vala,
Nagy sírással könyvei hullnak vala,
Mint fogolynak, erre így lőn mondása.

„Vedd elődben most, uram, beszédemet,
Hogy ha illik, fogadd be mentségemet,
Átkaiddal ne bosszonts Istenedet,
Nagyobb veszély hogy ne falja fejedet.

Velem való jótéted nem togadom,
Kit minden lát, mert bolondság titkolnom,
De erre vitt szűbeli indulatom,
Hidd meg, uram, nem háladatlanságom.

Igaz bíró ebben az Isten néked,
Gyaláznia nem kívántam személyed,
De ne vegye nehéz kedvvel felséged,
Hatalmasb vitt erre, hogyha megnézed.

Esztelenség, avagy háladatlanság,
Sem gerjedett, bírhatatlan bujaság,
Nem vitt engem erre semmi csalárdság,
Csak vont az nagy szűbeli hatalmasság.

Nagyobb annak felségednél hatalma,
Hatalmának, higgyed, szélesb határa,
Szerelemnek olthatatlan tűz lánga,
Ez vitt engem sebes tüze habjába.

Nem retteg ez erős fejedelmektől,
Törvényeknek sem kemény igáitól,
Semmit nem fél az kegyetlen haláltól,
Nem óhattam magam ily hatalmastól.

Nem tudod-é, sok erős vitézeket,
Nagy urakat és bölcs, tudós népeket,
Az szerelem nagy sok fejedelmeket,
Szarvon kötve hordoz sok erőseket.”

Annál inkább kezde király búsulni,
Gisquardusnak szaván feljebb gerjedni,
Parancsolá azért tömlecben vetni,
Mert vakmerő beszéde azt érdemli.

Ezenközbe Gismunda nagy vígsággal
Nyájaskodik házában barátival,
Mert nem tudja, hogy mátkája bánattal
Az tömlöcben kesereg ohajtással.

Megizené király szép leányának,
Véget vessen mindjárást vígságának,
Mert homálya történt fényes napjának,
Vérrel fordult feredője az holdnak.

Ilyen követsége lőn az királynak,
Mely bánatot hoza a szép virágnak,
Nem tudója még az gonosz szándéknak,
Engedelmét izené mint atyjának.

Sőt urakban király titkon hívatá,
Hogy törvénnyel ifjakat áldoztassa,
De vén tanács ezt bolondságnak mondá,
Sőt ifjakat öszveadni tanácslá.

Ezzel nem gondola, hívá Gismundát,
Kemény szóval úgy rettenti leányát,
Mindazáltal nem tűrheti siralmát,
Harag szóval így kezdé el panaszát.

„Rettegnie nem tudtam személyedtől,
Gonosz asszony, nem féltem ily vétektől,
Avagy ki tart szerelmes gyermekétől,
Jaj nékem, most sebem magam tőrétől.

Álnok asszony, így állott-é mondásod,
Ez vala-é előttem fogadásod,
Állhatatlan volt, lám, minden mondásod,
Így csalt engem tettetett jámborságod.

Midőn jámbor uradtól megmaradál,
Özvegységben Ardeából megjutál,
Nemde, ezen akkoron hütöt adál,
Hogy holtiglan özvegy ágynak szolgálnál.

Menelaust immáron nem csudálom,
Hogy társától csalatott, már gondolom,
Mert erőtlen leánzók hüti, látom,
Hütek addig, míg lábok belöl ajtón.

Oka ez volt hamis fogadásodnak,
Utat nyithass álnok csalárdságodnak,
Esküvéssel hitelt keress dolgodnak,
Így búsítsad életét vén atyádnak.

Rólad soha bizony nem hittem volna,
Hogy ily vétek szűvedben eltitkolva,
Vénségemnek legyen megbúsítója,
Mert azt hittem, hogy te légy nyugatója.

Teéretted már nyomorult vénségem,
Minden népek között szidalmas nevem,
Gyalázatos immár királyi hírem,
Nem kévánom azért hosszább életem.

Ékessége királyi nemzetemnek,
Gyalázatra fordula személyemnek,
Szép istápja megromla vénségemnek,
Elmarada öröme életemnek.

Minden testi jókkal engem az Isten,
Látogatott böüséggel kegyelmében,
De megvonta ezt tőlem ítíletben,
Holtom után bíró nincsen székemben.

Drága ajándéka az nagy Istennek,
Kinek jámbor magzati nevelkednek,
Nem gyalázzák vénségét szüléjeknek,
Öregbitik jó hírét nemzeteknek.

Vedd eszedben, leányom, ezt magadban,
Mely nagy vétek királyi udvaromban,
Temiattad esett méltóságomban,
Hogy nemtelent vittél ágyasházadban.

Óh, mely igen szűvemet keseríti,
Bánatimat ez dolog öregbíti,
A szeretet szűvedet erre viszi,
Hogy az paraszt Gisquardust kedvelheti.

Rajtad annyi nehezségem nem volna,
Személyedet ha megböcsülted volna,
És ha hozzád hasonlót néztél volna,
A szeretet így nem vakított volna.

Véled-é, Gisquardus ki nemzetsége,
Nem tudod-é, szeretőd paraszt vére,
Nincs senkitől titkolva szegénysége,
Hol országa, kit illetne személye?

Magad tudod, gyermekségétől fogva
Udvaromat engedelmemből lakta,
Magát noha jó erkölcsben tartotta,
Nemességre emelte szolgálatja.

Azkik születésből nemességeket,
Bizonyítják atyjokról címereket,
Nagy nemzetből hozzák eredeteket,
Tudod, azok viselnek nemes nevet.

Mely úrfiak, nemesek udvaromat,
Látod, lakják fő hercegek házamat,
Hogyha meg nem tartózhattad magadat,
Fordítottad volna ezekre orcádat.

Avagy kazdag Traciának királya,
Jutott volna eszedben nőtelen fia,
Házasságban néked szerzettem volna,
Holta után erre néz birodalma.

Nagy gyalázat királyi koronámnak,
Szidalmára lenne méltóságomnak,
Szegény rendre birtoka országomnak,
Holtom után ha esnék Gisquardusnak.

Téged az föld, jobb, előttem elnyeljen,
Szemem előtt bár az halál elvigyen,
Gisquardus is ez világból elvesszen,
Hogysemmint székemben ez álnak üljen.

Véget vetek az áruló éltének,
Ne örülhess éktelen szerelmének,
Ezzel töltem kévánságát szűvednek,
Szeretődet étkül adom férgeknek.

Már két dolog szűvemet tartóztatja,
Mely kétségben gondolatom fárasztja,
Nagy haragom első, ki ezt mutatja,
Életednek legyek dühödt hóhéra.

Okosságból de atyai szerelem,
Erre vonna hozzád kegyelmességem,
Ezt mutatná hozzád régi jó kedvem,
Kegyelemmel hogy lenne engedelmem.

Bátorsággal nem tudom, mit míveljek,
Haragomban ha büntetésre nézzek,
Vagy kegyelmet szerelmemből kövessek,
Tégy választást ebben, mi tetszik néked.”

Így az király elvégezé beszédét,
Haragjában elfordíttatá székét,
Hogy ne lássa leányának személyét,
Mindazáltal várja választételét.

Mert királynak ez vala ő szűvében,
Kegyetlenség ha lenne beszédében,
Így leánya indulna könyörgésben,
Sík reménység de marada kezében.

Példa legyen ez az jámbor atyáknak,
Ne gerjesszék lángját az ifjúságnak,
Szent Pál mondja, hogy azzal nagyot ártnak,
Jó intéssel sokkal többet használnak.

Az atyákban, vaj, ki kevesen tudják,
Hogy miképpen magzatjokat tanítsák,
Tudatlanok, mert magok sem tanulták,
Jó erkölcsnek plántáját nem kóstolták.

Tanításnak tisztit meg sem tanulják,
Sokan semmi munkának azt alítják,
Vereségben, haragban áll, azt tudják,
Mint Tancredus, csak dühöskedő atyák.

Ifjak közt ha látod a szeretetet,
Feneképpen, kérlek, ne rettentsed,
Szeretetnek dühi mert nagyot tétet,
Isten szerént házasságra sőt intsed.

Ezt hogy látá, Gismunda elbúsula,
Édes atyja hogy látni nem kévánja,
Semmi gondját látja jövendő kárra,
Fohászkodván szemét veté urakra.

Nem tűrheté, könyvei hullnak vala,
Nem nézheti atyját, azt bánja vala,
Szép szemei vérrel fordulnak vala,
Kegyelemre királt ez inti vala.

Tartóztatá Gismunda vég siralmát,
Könyveitől törli gyenge orcáját,
Hogy isméré királynak nagy haragját,
Férfi szűvel így kezdé el mondását:

„Isten nélkül nem lehet semmi, tudom,
Végezése ellen nincs tanács, vallom,
Minden dolgok tőle bíratnak, látom,
Egymás szeretőkre gondját jól tudom.

A szerelmet bennem nem titkolhatom,
Nem is illik az ellen rugódoznom,
Nóha tőled, uram atyám, vádlatom,
Érts meg, mely méltatlan azokat hallom.

Méltóságát felségednek becsülöm,
Ítíleted vénségedhöz mértéklem,
Haragodat semmiben nem kérleltem,
Hízelkedő szóval fülöd sem kentem.

Azt ne véljed, atyám, hogy haragoddal,
Most használhass rajtam búsulásoddal,
Nem ijeszthetd szűvemet fene szóddal,
Sőt szerelmem gerjeszted inkább azzal.

Mert kész vagyok az halált megkóstolnom,
Szörnyű ítíletit rajtam próbálnom,
Szép Gisquardust hogynemmint hátrahadnom,
Szerelméért halálomat nem szánom.

Oka igaz nincs ebből feddésednek,
Hogy megszegtem fogadását hitemnek,
Nem tudod-é, jobb engedni Istennek,
Megbecsülvén virágát az üdőnek.

Régen kellett volna erre vigyáznod,
Igaz atya lévén szemed megnyitnod,
Ifjúságnak lángját jól meggondolnod,
Ezt hozta most gondviseletlen voltod.

Írják, Aethna hegynek ő sebes tüze,
Mint az Napnak, úgyan gerjedez fénye,
Ezenképpen ifjúságnak szerelme
Kiváltképpen ég leánzók szűvében.

Soha nincsen szerelemnek jobb helye,
Örömesben hol verekedjék fészke,
Szép termetű ifjaknak mint szűvekbe,
Mert Venusnak nagy kedve szép személybe.

Bátor szűnek mert jó karú vitézzel,
Mely nagy harca vagyon ellenségével,
Szép termetnek, hidd el, a szüzességgel
Olyan harca vagyon, mint ellenséggel.

Életemnek most nálam szép virága,
Időm olyan, mint szépen kinyílt rózsa,
Ifjúságnak kebelemben illatja,
Hogy lehettem ily jóknak titkolója.

Kőfal között életem nem tűrhettem,
Fene módra élnie nem szerettem,
Házasságban, tudod, ezelőtt éltem,
Régen hagyott jómra most visszatértem.

Esztelenség habok ellen evezni,
Sebes szélnek ellene igyekezni,
Nyájasságtól ifjakat is tiltani,
Természetet folyásában megfogni.

Szép Ilonát hozod elő például,
Miként csalta hütesét nagy álnakul,
Ne csudáld, mert nem esett történetbűl,
Nem volt házasságok illő termettűl.

Házasságnak nem csak az hit kötele,
Mert gyakorta csiszamik hitnek vége,
A szép üdő, higgyed, fő erőssége,
Mert ifjúval aggnak dísztelen élte.

De inkább ezt csudálom, hogy forgatod,
Fejedelem lévén elméd fárasztod,
Hogy szeretőm király nemből nem látod,
Ezért dolgom javallni sem akarod.

Ítíleted nem méltó vénségedhöz,
Nem is férnél, atyám, jó móddal ehhez,
Gyalázatot hogy keress ily hívedhez,
Hidd meg, nem fér régi dicsíretedhöz.

Udvarodban tisztelek mindeneket,
Úrfiakat, sok kazdag hercegeket,
Nem gyalázom meg ebből személyeket,
Tisztelettel látok minden rendeket.

De ezek közt, kik palotádat nyomják,
Kazdagsággal magokat mutogatják,
Elszemlélte szemem ők állapatját,
Gisquardusnál hasonlóbbat nem talált.

Nem volt ítíletem az kazdagságért,
Soha senkit nem tiszteltem aranyért,
Ezt szerettem ily drága erkölcseért,
Azoknál nincs, kik fáradtak kedvemért.

Panaszodat hogy penig ebből mondod,
Éktelenül ezt szemeimre hányod,
Szegénységért szeretőm szidalmazod,
Nemességét nemzetiért tagadod.

Nem tudod-é, atyám, szerencse dolga,
Állhatatlan mindenben adománya,
Egyik kézzel mit ád, mással elvonssza,
Higgyed, ilyen minden kazdagnak sorsa.

Az kazdagság szerencsétől bíratik,
Mely igazán az ködhöz hasonlatik,
Erős széltől midőn háborgattatik,
Azt sem tudod, mely hamar elszélezik.

Igaz ugyan, ki arra ragaszkodik,
Eleitől maradttal dücsökedik,
Ha szerencse akarja, hamar esik,
Híre, neve kazdasággal enyíszik.

Gondold, atyám, fiait a szerencse
Miként tartja, kikben vagyon ereje,
Azkit felvött, tartja, meddig jó kedve,
Csak az tudományon nincsen ereje.

Nemde Quintus Scipio kazdag vala,
Ki Rómában nagy fejedelem vala,
A szerencse ezt böcsülteti vala,
Nem tudod-é, tömlecben lőn halála.

Nagy Agesilausnak ifjú fia
Kazdagságnak annyira örül vala,
Lacedemont pénzért eladta vala,
Éhség miatt kelleték meghalnia.

Mit mondhatnál Quintus Aemiliusnak,
Nagy Rómának fő imperatorának,
Kazdagsága híres vala házának,
Szégyenlem ezt, hallom disznópásztornak.

Tarquiniust hallottad országában,
Nyolc és harminc esztendőt királyságban,
Nagy kazdagon éle sok gonoszságban,
Gyalázattal halála lőn rabságban.

Hová hagyjuk Rómának fő hadnagyát,
Belisarust, egynehánszor triumphált,
Parthusoknak megvévé országokat,
Kuldulásra hozá szerencse dolgát.

Kazdagságért senkinek ne süvegölj,
Szegénységért jámbort soha ne gyűlölj,
Jó erkölcset és tudománt megbecsülj,
Szerencsének orrán kevélyen se ülj.

Minden külső szépségek elmaradnak,
Mint a harmat, hertelen elszáradnak,
Szép termettel kazdagságok elhullnak,
A tudósok örökké uralkodnak.

Nemességek sem tagadhatd azoknak,
Ilyen drága kinccsel valakik bírnak,
Szerencsének semmiben nem szolgálnak,
Tudós embert soha ne mondj parasztnak.

Az nemesség nem csak külső nemzetség,
Mert nem testnek, de elmének fényesség,
Sem nemzetről származandó tisztesség,
De tulajdon természeti fényesség.

Két eszköze vagyon az nemességnek,
Melyek által részeltetnek mindenek,
Fegyver egyik úta ez tisztességnek,
Szép tudomány második úta ennek.

Igaz nemességet nem adhat az pénz,
Nem vehetni áron, mert igen nehéz,
Szín nemesség az, kit papiroson véssz,
Szerencsétől ilyetén nemesség vész.

Mindnyájunknak eredeti Istentől,
Születésünk hozatik atyáinktól,
Jó életünk adatik csak Istentől,
Az nemesség jó erkölcs folyásától.

A szép hajnalcsillag mely szépen fénlik,
Többi közül az égen kiismérszik,
Szép erkölcse Gisquardusnak így fénlik,
Nemessége mindenek közt tündöklik.

Őt szerettem, atyám, mindenek felett,
Mert méltóbb volt hozzám egyebek felett,
Míg az Isten el nem vészi éltemet,
Soha tőle nem vonszom szerelmemet.

Szűből vallom, ha az halál elvészi,
Hitetlenül szemem elől elveszti,
Ha életét álnaksággal elrejti,
Szörnyű halált kész lészek megkóstolni.

Gondold meg jól, ha szerelmem feddheted,
Te magad is, lám, Gisquardust szeretted,
Nám, egyebek felett megböcsülletted,
Hát énnékem szememre miért veted?

Ne szégyenljed, atyám, ezt melléd venned,
Országodban Gisquardust részeltetned,
Leányodat, kérlek, együtt szeressed,
Nevelkedjék ezért jó híred, neved.

Ebből bizony gyalázatod se véljed,
Jámbor híved ha fejedelmmé tészed,
Idegenre országod nem ereszted,
Nem hallatlant késértesz, ha megnézed.

Gondold meg az római birodalmot,
Mely ekkédig szerencsésen bíratott,
Eredetet Róma pásztoroktól vött,
Nagy sok szegényeket fejedelmmé tött.

Hostilius Tullius paraszt vala,
Egy szolgálóasszonnak fia vala,
Deákságban felnevelkedett vala,
Fejedelmmé Isten emelte vala.

Ptolomeus szegény katona fia,
Lovag rendből nagy méltóságra juta,
Negyven esztendeig Aegiptust laka,
Nagy hűséggel az királyságot bíra.

Az hatalmas Dariusról mit mondjak,
Hű voltáról most semmit hogy ne szóljak,
Nem tudod-é, fia egy poroszlónak,
De Istentől királya Perzsiának.

Parrasius, Licastus atyafiak,
Édes szüléjektől elhányatának,
Egy pásztortól Istenért tartatának,
Királyságra Archadában jutának.

Mit mondhatnál Agatocles királyról,
Minden tudja, paraszt nemzet atyjáról,
Híres vala hadban viselt dolgáról,
Királysága vala Siciliáról.

Kövesd, atyám, nagy Maximinus császárt,
Ki felvövé tudományért deákját,
Gadareust, egy kötélverő fiát,
Leányával ennek adá országát.

Semmi rendet nem utál az Úr Isten,
Személyválogatás mert nála nincsen,
Szegényeket pad alól előveszen,
Nagy kegyelme vagyon őtet félőken.

Mondd meg, atyám, kérlek, ítíletedre,
Lám, sokakat már láttál vénségedre,
Ha úrfiból több ment-é nagyobb rendre,
Mondom, maga keresett tisztességre.

Avagy paraszt nemből akik támadtak,
Semmi kazdagságot vélek sem hoztak,
Találtak-é nagyobb méltóságokat,
Nemzeteknél feljebb uraságokat?

Igaz ítíletet ha ebben követsz,
Igazságnak haragnál feljebb engedsz,
Hidd meg, többet csak udvarodban lelhetsz,
Kiknek régi rozskenyerek most perec.

Gyengén tartott sok úrfiakat láttam,
Kiknek jószágokon gyakran csudáltam,
Kazdagságok költhetetlen, azt mondtam,
De nemsoká a bársont szűrnek láttam.

Oly íratos, drága, szép palotáját,
Nagy nemzetes úrnak láttam jószágát,
Tegnap vígan lakta szép, erős várát,
Ma pór úrnak zörgetik benne dobját.

Az Istennek ily csudálatos dolga,
Nagy sok szegént emel fő uraságra,
Sok urakat viszont hájas táskára,
Mindeneket vonsszon akaratjára.

Tovább immár beszédem nem nyúthatom,
Hiszem, vötted eszedbe kévánságom,
Ha végezted, hogy szeretőm meghaljon,
Bár nékem is jó voltod ne használjon.”

Véget vete Gismunda beszédében,
Semmi rettegés nincs bátor szűvében,
Királt ejté oly igen nagy kétségben,
Esztelenség, hályog esék szűvében.

Nem tudhatja, mit kelljen mívelnie,
Mert jól látja, igaz asszony intése,
Nem engedhet igaznak, mert vak szűve,
Homályt ejte lelkében harag mérge.

Közbeszédben ezt jól szokták mondani,
Azkit Isten meg akar ostorozni,
Vak vereség kezdi házát szállani,
Elméjében megfogy jó ítíleti.

Hitlen Nabal nem gondolá tanácsát,
Nem hiheté rá következő kárát,
Éjjel titkon inté egy fő szolgáját,
Levágatni parancsolá deákját.

Leányának hagyá, hogy veszteg lenne,
Netalántán megesnék dühödt szűve,
Mindaddig is házából ki ne menne,
Míg szűvében csendességet nem venne.

Immár vígan eszi király ebédét,
Szabadosnak alítja gondtól fejét,
Már ő verte tengeri ellenségét,
Hogy ártatlan vérben mosdhatta kezét.

Nyughatatlan, fúrt fejű emberekben,
Soha nincsen nyugodalom fejekben,
Észről észre jargalnak elméjekben,
Forrnak, miként hév víz kicsin bögrében.

Vígan lakja király ő lakodalmát,
Felmészárlott ifjúnak tartja torát,
Pohárokkal könyvezteti halálát,
Nyomják háta megé az passamétát.

Viszont új bolondság üté oldolát,
Nyalánkságra indítá király gyomrát,
Nem akarja elfeledni haragját,
Azért hamar szólítá fő szolgáját:

„Hűségedben – úgymond – nem kételkedtem,
Én jó hívem, mert immár megismértem,
Szolgálatod sok dolgokban dicsírtem,
Hűségedet most mutasd meg énnékem.

Gisquardusnak hogy inkább higgyem vesztét,
Mert lelkemben mintha érzeném éltét,
Menj el azért, metéljed fel holt testét,
S jelül híven hozzad előmben szűvét.”

Hitlen szolga kész mindjárást engedni,
Tisztét hóhársággal öregbíteni,
Mert tudja, hogyha ezt nem cselekeszi,
Fog orráról az palaszk elesni.

Mert udvarnak oly tökéletlen dolga,
Nem élhetsz ott magad szabadságába,
Kezed, nyelved uradnak rabságába,
Szentség mellől gyakran esel hidásba.

Sietséggel híve ezt elfogadá,
Köntös alól véres szűvet kiadá,
Ajándékul az királynak mutatá,
Kiért nagy kegyelmét király ajánlá.

Egy szép aranymosdót király hozata,
Tárházába kazdagb mosdó ez vala,
Közepire a szűvet tötte vala,
Bolondságát ezzel mutatja vala.

Ebéd felett leányát megkímleté,
Kocsonyául a szűvet néki küldé,
Nagy örömmel ajándékon jelenté,
Szerelmének szűve volt, megizené:

„Bosszú helyett vedd atyád ajándékát,
Meggondoljad rajta tött bosszúságát,
Szűből küldte szerelmednek tárházát,
Fogadd oly örömmel, mint szűved titkát.

Szerelmedre Gisquardust e szű hozta,
Az nagy erős kőfalon ez hordozta,
Kit te szűből óhajtottál gyakorta,
Fogjad bízvást, mert atyád ajándéka.”

Kegyetlen hír szép Gismundát köszönté,
Tagaiban testét elhidegíté,
Nagy hertelen ebédét elfelejté,
Rövid szóval atyjának ezt izené:

„Haszontalan már magam ígírete,
Mert életem Isten megeléglette,
Mondd meg én atyámnak, ez jelensége,
Ajándéka már életemnek mérge.

Hitlen dolgainak végső hálája,
Érdemlette Gisquardus szolgálatja,
Ennek legyen Isten meghálálója,
Szép szűvemnek hogy arany koporsója.

Légyen Isten érdemlett fizetésben
Én atyámnak, mert fertőzik véremben,
Érdemlje ezt Istentől fizetésben,
A szerelmet kóstolja meg éltében.”

Hogy ezt mondá, az mosdót általfoga,
Maga viszi sírva ágyasházába,
Végig nyitá ajtót minden láttára,
Keservesen sír, a szűre borula:

„Büntetője légyen Isten azoknak,
Egymás szeretőkre azkik támadnak,
Szép kötelét szaggatják ifjúságnak,
Vadak szaggassák meg szűvét azoknak.

Elvesszen az, ki most vélem ezt tötte,
Hogy előttem halva szerelmem szűve,
Életemet nyilván ez irigylette,
Halálomban légyen kedve bétöltve.

Óh, szép szűvem, lelkemnek nyugodalma,
Nem vala-é elég, hogy szűvem látna,
Lelki szemeivel téged foglalna,
Testi szemem látni ezt nem kévánta.

Lám, lélekben valánk öszvefoglalva,
Szerelmünkben oly szépen bekapcsolva,
Szépen egymást mindenkor látjuk vala,
Átkozott az, ki minket elválaszta.

Holttestedet atyám megböcsüllette,
Drága aranykoporsóval tisztelte,
Bizony méltán személyed érdemlette,
Udvarának mert csak te valál színe.

Végyed, lelkem, már végső tiszteletem,
Koporsódat öntözze meg böü könyvem,
Nem kévánom nálad nélkül életem,
Lélekben is megkereslek, szerelmem.”

Apolgatja nagy sírással az testet,
Könyveiben mossa vértől a szűvet,
Könnyhullásit, kit immár megeléglett,
Ablakáról kiönté, mint böü vizet.

„Bétöltettem – úgymond – szerelmem tisztit,
Megállottam fogadásomnak hütit,
Meg sem csaltam szerelmem ígíretit,
Már felvészem utolsó ítíletit.

Sőt ha az bölcs írás igazat mutat,
Hogy az halál csak testen igazíthat,
De az lélek érzékenségben állhat,
Hát lélekben a szerelem vigyázhat.

Mit gondoljak tahát én az halállal,
Szerelmemért testem szakadásával,
Ha ezentől nagy lelki bátorsággal,
Vigadazam ott is szép Gisquardussal.

Óh, szép Venus, Iupiternek leánya,
Szerelemnek ki vagy istenasszonya,
Légy immáron sebeim gyógyítója,
Látod, senki szűvem vigasztalója.

Mire születésemre vigyáztál volt,
Jövendő üdőre ha nem gondolsz volt,
Mire termetemre ilyen gondod volt,
Ha kévánságomra nem tekintesz volt.

Óh, kegyetlen, bár ne láthattál volna,
Atyám házát meg se szállhattad volna,
Nyilaiddal rám ne lőhettél volna,
Halálomnak ha voltál kévánója.

Vén szülémtől volt elég kisebbségem,
Álmodozván neved is említöttem,
De ha beléd röpüllett immár lelkem,
Medgyek, mert csak hozzád siet beszédem.

Gyilkosságod noha azelőtt is tudtam,
Szép szüzeken vérontásod hallottam,
Tökéletlen voltad de nem gondoltam,
Hogy ezt rajtam megpróbáld, nem álmodtam.

Hitlen, miért örülsz elveszésemnek,
Vagy mi hasznod vesztében életemnek,
Ha te voltál kezdője szerelmemnek,
Miért nem vagy őrzője életemnek.

Áldozatra volt tárházomban kincsem,
Kivel oltárodat megtisztelhessem,
Szerelmemben tartottál volna híven,
Meg nem kímíllettem volna semmiben.

Tetőled mutatott barlang helye,
Szerelmemmel kiben voltam rejtezve,
Szép kápolnát viselt volna nevedre,
Ez lött volna holtig dicsíretedre.

Országomban vannak menyek, szép szüzek,
Ezek közt is innep lött volna neved,
De ha tőlem te ezt nem kedvelletted,
Hízzék gyomrod, teljék véremben kedved.

Él énnékem ezért mindenütt nevem,
Szerelmemben hogy megmaradtam híven,
De tenéked neved lész tökéletlen,
Gyakran esik zsidó mise fejeden.

Vérben telhetetlen, kegyetlen Venus,
Hízelkedő étked, mint szép madárhús,
De sokaknak szűvök miattad oly bús,
Sok szép virág életének vagy te gúzs.

Születésed micsoda állatról volt,
Vagy életed minémű vadak közt volt,
Oroszlánnál lelked, lám, kegyetlenb volt,
Ily virágon szűved hogy nem esik volt.

Hová téssz, te kegyetlen, annyi sok vért,
Mennyit immár öntöttél szeretőkért,
Szép ifjakat megfojtottál egymásért,
Sok szüzeket öltél meg szerelmekért.

Soha fegyver annyi halált nem ejtett,
Mennyit az te kezed, Szerelem, vesztett,
Kiket mérges pohárod részegített,
Görögország arról bizonyság lehet.

Te öléd meg szép Medeát Iasonért,
Dido asszont megfojtád Aeneasért,
Szép Helenát elvesztéd az Parisért,
Már engem is te ölj meg Gisquardusért.

Végső búcsúm tőled immár ez légyen,
Szerelmemnek jelét vélem elviszem,
Kebeledben nyugodtam, hála légyen,
Sok szép szüzek, életem példa légyen.”

Véget vete Gismunda beszédében,
Az holt szűvet kapcsolá kebelében,
Semmi kedvezés nincs bátor szűvében,
Mérget ivék, hogy vég lenne éltében.

Nagyot tétet ifjakkal a szerelem,
Kiváltképpen az megrettent félelem,
Búsult szűben nincs semmi késedelem,
Bosszúságnál sincs nagyobb veszedelem.

Foly az méreg szép Gismunda testében,
Úgy változik, mint holt ember, színében,
Szép szemei könyvvel lábnak néztekben,
Szakaszkodnak tagok régi erőben.

Erőtelen immár teste méregtől,
Földen fötröng, elkölt már erejétől,
Szép orcája förtőzve tajték vértől,
Közel vagyon búcsúja életitől.

Zengnek minden paloták búdulástól,
Nincs szüneti udvarnak futkozástól,
Nagy jajszó zeng sok leányasszonyoktól,
Hamar király ugrék kockahányástól.

Nagy rettegve urakkal király juta,
Földről emelgeti leányát sírva,
Úgy átkozza magát, mint bolond atya,
Végső szavát leányának kévánja.

Már behunyva szép szemei valának,
Hogy isméré siralmát vén atyjának,
Mintha véget vetett volna álmának,
Szemét felemelé, szóla királynak:

„Nincsen, atyám, most helye sírásodnak,
Bizony bolondságra könyveid hullnak,
Tudod, oka te voltál halálomnak,
Óhajtásod tarts végső nyavalyádnak.

Eset után embernek veszekedni,
Nagy bolondság kévánt dolgon bánkódni,
Ki az követ maga fejére veti,
Esztelenség annak sebét jajgatni.

Tudod, igaz dolgot tőled kévántam,
Isten törvényéhöz magam kínáltam,
Jövendőkre kevés gondodat láttam,
Országodnak javára gondolkodtam.

Kazdagságát tárházodnak nem vártam,
Semmi kincsed, lám, soha nem kévántam,
Ez egy ifjat de szűből óhajtottam,
Drágább kincset ennél nálad sem láttam.

De ha immár ez volt-é kévánságod,
Erre vigyen szűbeli indulatod,
Hogy véremmel enyhítsed szomjúságod,
Már ez egyben jelents meg igazságod.

Ha éltünkben minket öszve nem adál,
Semmi jóval életemben nem látál,
Isten kötelében ily ellent tartál,
De ez egyben légy most jó akarattal.

Az nagy Isten kiket öszveszerkesztett,
Látod, halállal is megkötelezett,
Te se válaszd egymástól az két szűvet,
Egy koporsó nyugossa az két testet.

Mert lelkünknek együtt volt nyugovása,
Testünknek is légyen együtt hálása,
Az utolsó napnak is jó várása
Együtt vigyen minket feltámadásra.”

Végét veté siralmas beszédinek,
Holt szűvére hajla szeretőjének,
Megindula nagy ereje méregnek,
Végét veté a szép virág éltének.

Az urakkal király nagy sírást tarta,
Keservesen holt testet apolgatja,
Sok átkokat maga fejére hánya,
Házasságnak hogy volt ellentartója.

Udvar népe oly nagy bánatban juta,
Sok sírással király udvara rakva,
Nagy ideig dob, trombita hallgata,
Sok szép, ékes ruha gyászra fordula.

Temetésre drága koporsót szerze,
Szép bötűkkel aranyból ékesítve,
Az két testnek egy koporsóban léte,
Tisztességgel országtól temetése.

Negyven napig házából ki sem lépék,
Mert szégyenlé, hogy házán ez történék,
Országtól is annyira utáltaték,
Számkivetés, gyilkosnak kiáltaték.

Szűvében is már nyughatatlan vala,
Gonoszságát lelke kiáltja vala,
Immár későn dolgát ohajtja vala,
Országában kit hadni mert nem vala.

Csuda serény az ördeg ő dolgában,
Nem rest ahhoz, hol mit kaphat torkában,
Higgyed, annak örül, kit lát bánatban,
Erőlkedik mert vonni hálójában.

Az bűnt gonosz féregnek írás mondja,
Ki mindenkor embernek szűvét rágja,
Félelem és rettegés néki zsoldja,
Veszedelmes halálnak indítója.

Erős kőfal az jó lelkiisméret,
Mert vezérli minden jóra az lelket,
Viszont gonosz hamis lelkiisméret,
Minden gonoszságra vonssza az embert.

Azmely szűbe már béesett az kétség,
Közel vagyon ahhoz Káin betegség,
És mely lelket izgat békételenség,
Nincsen annak életiről reménség.

Vén Tancredus nem kezde nyugodnia,
Nincs szűvének senki oly biztatója,
Gonosz bűne szűvének furdolója,
Bús léleknek csak Isten orvoslója.

Írva hagyá minden testámentomát,
Az urakra bízá országnak gondját,
Ágyasházban vivé titkon handzsárát,
Ezzel király általüté őmagát.

Annál nagyobb gondjok esék uraknak,
Hogy megérték halálát királyoknak,
Búdosása nagy vala országának,
Már helyette idegent uralának.

Így veré meg Isten Tancredus királt,
Minden kazdagsággal elveszté házát,
Idegennek juttatá birodalmát,
Így adá meg kevélységnek jutalmát.

Az nagy Isten így szokta megbüntetni,
Kevély kazdagokat semmivé tenni,
Hozzá képest ki fog mást megutálni,
Kétség nélkül Isten el nem szenvedi.

Példa lehet Tancredus nagy sokaknak,
Kiváltképpen penig jámbor atyáknak,
Megbecsülvén idejét ifjúságnak,
Ne rekesszék útát az házasságnak.

Nagy dolog ez, hogy semmit nem gondolunk,
Máson esett nyavalyán nem tanolunk,
Mikor rajtunk esik, akkor jajgatunk,
Ilyen dolog nemrégen esék nálunk.

Azért atyák és tutorok kik vadtok,
Sólyom legyen szemetek, vigyázzatok,
Az üdőnek virágát ha látjátok,
Az pártának soká ne áldoztassatok.

Soha ne hidd, midőn leányod mondja,
Férjhezmenést ha előtted tagadja,
Mert ha lába közöpit elhaladja,
Szemérmetességét ottan megbánja.

Üdő és természet tagadhatatlan,
Mert ez kettő, higgyed, oly bírhatatlan,
Folyásokban mindenik olthatatlan,
Hitöknek is ne higgy, mert bizontalan.

Lám, virágnak földben rejtett gyökere
Hideg előtt csak napig áll rejtezve,
De ha éri tavasznak meleg széle,
Nem titkolja, fűben lesz jelensége.

Virágjába siesd leányodat inteni,
Isten szerént házasságra bizlalni,
A szép üdőt ne hadd héában folni,
Nehéz üdőbéli kárt megfoltozni.

A szép rózsa kedves csak idejében,
Ha megnézed mosolygó, szép színében,
De ha hervadt, nincsen oly böcsületben,
Az aggság is, higgyed, nincs szeretetben.

Átkozott az, ki csak maga hasznáért,
Tartóztatja leányát kazdagságért,
Mint az álnak tutorok az Mammonért,
Tartóztatják árvákat az jószágért.

Semmi haszon a sok halogatásban,
Mert szerencse nincs mindenkor egy nyomban,
Addig fárad szűve az nagy várásban,
Az szép üdő öltözik az aggságban.

Szólhatnék itt, tutorok, tirólatok,
Kik a szegény árvákéból csak híztok,
Az árvákon nem ótalomért kaptok,
Az jószágért mindent vérnek mondotok.

Segítséggel az árváknak nem vadtok,
Sőt ha inkább szerencséjét látjátok,
Ajtón leánt csak ki sem bocsátjátok,
Az jószágért verőfénytől ózzátok.

Tékozlóban vagyon minden jószágok,
Néha várból alig marad kastélyok,
Midőn penig a számadásra juttok,
Magok jószágából adósítjátok.

Higgyed, nehéz az Istent megcsalnia,
Ki őmagát árvák atyjának vallja,
Nem tudod-é, álnak szűved jól látja,
Az árvákért fogad még megváslalja.

Nem áldja meg Isten annak jószágát,
Nemzetségre sem terjeszti marháját,
Árvákéból azki rakta ládáját,
Megjajgatják fiai az nótáját.

Az árvának ne fojts meg szerencséjét,
Marhajával ne saccold meg életét,
Ha gyapjával emészted gyenge testét,
Isten gyermekiden keresi vérét.

Az leánzót magad siesd inteni,
Házasságra Isten szerént bizlalni,
Mert ha maga kezd urat vásárlani,
Félek, rajta fogsz király táncán járni.

Midőn fíat találsz leányod után,
Ne járj akkor csak magad kedve után,
Meg se indulj mindeneknek tanácsán,
Mert akkoron irigyekben az Sátán.

Mert talám te kezdesz olyat szeretni,
Az te magad hasznáért kedvelleni,
Kit leányod fog lábheggyel mutatni,
Gondold meg, itt mit akarnék mondani.

Nem tudod-é, a sok igyenetlenség,
Házasok közt gyakor békételenség,
Innét esik köztök örök gyűlölség,
Mert atyákat hajtja pénz és örökség.

Leántokat olyra erőltetitek,
Kihez szűve nem vonsszon, ijesztitek,
Azkit szeret, attól rettentitek,
Nincs oly jámbor, kihez nevet nem leltek.

Az leánzót beszéddel meghajthatod,
Kemény szűvét sok szóval lágyíthatod,
De ha kihez egyszer szerelmét látod,
Hidd meg nékem, nehéz azt kigyalulnod.

Nem tudod-é, madárnak természeti
Régi fészkét soha nem felejtheti,
Éh farkas is tanult ösvényt említi,
Leányod is szerelmét nem felejti.

Nem állandó az olyatén házasság,
Melyet szerez erő avagy bosszúság,
Avagy azkit forral pénz és kazdagság,
Nemsokára préda lészen asszonyság.

Emberek közt sőt inkább az házasság,
Két dologban függ az igaz társaság,
Szeretetben, mert szűbeli igazság,
Másod, egymás között hasonlatosság.

Kazdagságot nem nézhet a szeretet,
Sem nemzetre ő nem köteleztetett,
Mert nem kincsben, de szűben helyheztetett,
Átkozott az, ki ez köül mást nézhet.

Ifjak, kérlek, igen okkal járjatok,
Hasonlókkal legyen ti barátságtok,
Az vak szeretetet távoztassátok,
Isten szerént de légyen házasságtok.

Az szép rózsa vala már kijöttében,
Piros Pinkösd havának közepiben,
Másfélezer hetvennégy esztendőben,
Ezt éneklé társához szerelmében.

Ez éneknek deákból fordítója
Nevét versek fejébe nem titkolja,
Nagy gondolat szűvét szállotta vala,
Istent kéri, ily szeretettől ója.