Költemények
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
Gáspár Katának
A dombon két gyerek tornyot
rakott magosra a szép, puha sárból,
Összedugták a homlokukat, nézték, fejük között elnyúlva jött föl a nap,
Lassan gurult föl a fatörzsön, vonta a csapatot arrafelé –
Legelől a jóhúsú ifjak, kacagnak és két teli marokkal füvet nyujtanak föl
az égnek,
Meg a lányok, lányok – bő harmat gördül domború melleteken,
Cseresnye van a hajatokban, szaladtok és kezetekben lobog a szallag!
Odadőltök a magos fának, vártok lihegve társaitokra,
Akik komolyan lépdelnek mögöttetek, lenéznek és úgy mosolyognak –
Erősek is a férfiak, vállukon jólcsinált csákány,
Hegye úgy mozog, mint az inga, lépésre mozdul, figyelik jól az
aggastyánok
S közben-közben leülnek a nagy fehér kövekre, azok meg csöndben
fölemelkednek,
Szállnak lassan előre, mig ezüst fejük is rájahajtják,
Aztán jönnek a friss halottak, átlátszók ők még, mint az ablak,
Alvó fehér hal lebeg a törzsük közepén –
Utánuk már a régebbiek, szép testükből nagy darabokat vetnek
a bokrok alá
S a csontvázasok kitárt karjukkal, piros madarak röpültek arra,
Énekelnek a karcsú széllel, mely a port magosba dobja,
Rajta átcsillognak zuhogó
És frissen fakadt nagy, tömör vizek.
1926. jan.
Nagy, ezüst halak árnyéka
suhan a korállok fölött,
Elhozzák nékem barnuló szined, gyönge fövényen lebeg tova,
Megérinti a fáradt csigákat s azok csöndesen elalusznak.
Én még sokáig figyelem a meduzák átlátszó világosságát
S erős ollómmal utat vágok a moszatok közt, csengő karikák röpülnek
föl a tiszta vizben –
Amerre a legszebben csillog,
Arra gyere.
Sok akart dolgaimban néha
Kis beteg csillagot nyujtok föl én a sugaraknak:
Jól gondolj rám te is és ügyelj,
Kertedben, hol a kagylók már nyitott szárnyakkal virágzanak.
Páncélom erős áramok sodrában keményedik,
Pirosságát legjobban te érted –
Kék virágállat fénylik hátamon:
A legfehérebb kavicsnál várlak …
– Hullámok, szaladjatok
gyorsan a dombról!
A virágállat bő, lobogó szirmai közé
Kövér falatokat hadd adogasson magosra
A rák.
1926. febr. eleje
Röpül a rigó, röpül,
megáll, lebukik a tó közepe fölött éppen,
Növény várja tárt szirmokkal, levelei elsimulnak a víz szinében –
Itt fáj, itt fáj – beszéli a hullám, azután elcsendesül szépen.
Most már síma a felület, nyughatnak rajta a pártalan szeretők remegései,
De azért csak mondják: Gyere már, gyer ide ki,
Ne mosolyogj, mert szél ered, aztán ha föléhajolsz és belenézel, a tó is
megtréfál majd téged.
Gyere, gyere, majd meglátod, szép erős fiatalember áll ki a parton
teelébed,
Teleszívja magát kékkel, a bokrot frissiben átugorja,
Tenyerét a vizbe meríti, domború mellét is meglocsolja,
Aztán szerszámját fölemeli, jóhangú csengőket kalapácsol,
A halak a partra jönnek, ott csillognak az ő dalára –
Sok csengőt csinál s egy marékkal belekötöz majd a hajába.
1926. márc.
Melled két pólusa közt a
kék sugár –
A kötéltáncos álma áll azon.
A felhő elfoszlott, hogy
föllebeghess
És én már túlsokat kerestelek –
Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
S a legmagosabb füvek is
kinőttek már a dombon,
Szivükben szép, zöld tüzek égnek,
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S az Úr
Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott áll az útjuk végén …
De én nem vagyok fáradt,
kedvesem –
Csak a tenger jött el a küszöbömig.
1926. márc.
A szeretők hallgatva
álltak,
A tóban elrejtették szivüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Széjjelváltak.
Most már kimehetsz a
partra,
Kinálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
Nagyot szaladhatsz –
A tóból minden kanyarodónál
Hűvös szemmel egy arc fordul utánad.
1926. márc.
Acélgömbbe tömíttetett
egyedülvalóság,
Lassan, csillogva, kéményem ormáról – emelkedj!
A magos virág szirmaiból
véled száll föl Isten elvesztett koponyája,
Fönnsíkok fagyott zuhatagja zokogva indul néked –
Ki gurul most végig rajta roppant hurjait zengetően?
Acélgömbbe tömíttetett
egyedülvalóság,
Körben térdeplő elefántok irányozott ormányai fölött: emelkedj!
Minden szépen füttyentő
vonat beleragadt az alagutakba,
Vén gőzök buggyannak a kátrányfolyam buktató medrén –
Dühödt ebek terelik ott a bús hullák keserű nyáját.
Ki az esőt sötét barlang
odvából vigyázza,
Kedves annak az árva ég vakságot dobó dördülése –
Minden villám feléd cikáz és benned hal meg –
Acélgömbbe tömíttetett egyedülvalóság,
Emelkedj!
1926. márc.
A kelő korongba hajítom
heggyel
Vadbika vörös húsán kalapált gerelyét a fiatal szűznek.
Most indulsz el, hogy
hazavezettesd falaimat –
Változó árnyékaim ittmaradnak elhagyott hűvösében.
Érzed a viharszellőt, az
egymáshoz közelre bujtogatót?
A tétetett város előtt bosszúsan köszörűli csorbított szerszámait.
Most indulsz el, hogy új
földet találtass magvaidnak –
Kövér gyerek alatt sem törik ott ketté a faág,
Leveleivel fölfogott kötényed ráncait igazítja.
Bontsam-e hát a felhőket
magosba érő térdeimről?
Fektessem-e már szivünket egymásra a patak fehérlő kavicsain?
Melledet két domb őrizze
kétoldalt,
Gyönge, kifejtett szádat marék érintetlen cseresnye óvja!
1926. márc.
Mikor a szeretők
veszekednek,
akkor hajlongva magasodnak,
mikor a szeretők ölelőznek,
akkor a földdel elsímulnak.
Énekeljünk –
haja ha!
Bömbölődjünk –
böm-böm-böm!
Susogjunk, hogy
sususu –
üss egyet a
hátamba!
1926. márc./1928
Pucér csapat dobog a
dombon,
Keresztülgázol kertemen.
Belénevetnek kutamba,
Hogy kékje nyugtalan legyen.
Szépek, erősek, egymás
húsát
Jóltépett lombokkal verdesik –
Ugrándozzatok csak magosra
S a friss széllel
Gyertek el ujra kertemig.
1926. ápr.
Aludj
egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn
a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött
szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban
hó hull
komoly fekete medvék vonulnak
én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban
nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam
amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött
könyvek hallgatnak köröttünk
nagyon örülni nem szabad vigyázz
a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál
1926. ápr.
Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet
hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked
is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
1926. ápr.
Pillantásomtól az almák
pirosodnak és gömbölyödnek,
térdigérő erős búzában henteregnek a fiúk, a lányok.
Én a magos fa ágán ülök, lelógatom a lábomat,
kacagásuk fürtjeimet megbodorítja.
Nem tudják ám a leányok,
hogy én mennyire kedvelem őket.
Akkor szaladvást jönnének el, sokszázan gyűlnének össze itt körülöttem,
én meg a zöld leveleket két marokkal szórnám hajukba,
hanem előbb még minden szálat futtában is kétoldalt megcsókolnék.
Erősödik az ág alattam,
erősödöm én is a világon,
sokaggancsú szarvasa hátán egyszer csak megérkezik a meztelen leányzó.
Akkor indult el, amidőn anyámra szememet fölnyitottam,
huszonegy éve már,
hogy elhagyta értem az erdőt.
1926. ápr.
Beteg vagyok, 3 napja nem
láttam senkit, a szomszédasszony tejes
köcsögöt állított asztalomra,
Nem halhatok meg, nem szabad, míg meg nem találtam a tisztaságot,
Nem tudom még, milyen lehet, szeretném, ha sok haja volna, én a hajat
kedveltem mindig,
Beletúrnék az ujjaimmal, de csak vigyázva,
Belevesznék egészen végül s jószagától nyujtózkodva ott elaludnék.
Igen kicsim, egyszer még
mi is örülni fogunk.
Mert leheletem segít a
felhőn s a kis öreg hosszan bámul az eltünő
csapat után,
Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben.
Hűvösödik,
Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.
1926. ápr.
Anyám meghalt, most nem
tudom, hogy viselkedjem vele szemben,
Megfoltozná kabátomat, megnézné milyen szép vagyok meztelenül,
Még soha senkise látott meztelenül!
A parasztok learattak, kis padokon várják a halált –
Poloska marja álmainkat, tányérunk csak falakra való,
Csak egy csöpp vajat adjatok kenyeremre.
De jobb ebédet akarunk, hogy jobbak legyünk,
Több pár cipőt az ágyunk mellé, hogy többek legyünk:
A híd lassan kijön a ködből, a túlparton szuronyok állnak –
Itt az olló, ott pedig a szövendő szövet –
Mire várunk?
1926. ápr.
Ballagok lassan hazafelé,
Vert hadak futnak hazafelé –
Nem volt énnékem feleségem,
Vár rám nagyon a feleségem.
Elébem jön, szemével
mondja,
Elfut tőlem s zendítve mondja:
Simogassál meg, édes uram.
Bosszús tüzeddel verj meg, Uram!
Kis küszöbén kicsit
megállok,
Magos szivén zengve megállok.
Könnyel takarja el csókját.
Lábam elé teríti csókját.
Köréje rejtő erdő száll
le,
Énkörém égő erdő száll le.
Igy vesz el engem diadallal.
Mégis elveszem diadallal.
1926. ápr.
Kigyulladt a repülőgép a
világ alatt.
A zengő sziget
Érthetetlen módon elúszott.
És két fiatal szerető
Még mindig keresi
A boldogságot.
Minden gyűlöletem a feneszép jövőnek –
Miért késik a vas-szagú,
Mikor annyira várom!
Az összecsődített házak letérdeltek,
Csak a legkarcsúbb torony követelőzik,
Nem ejti le fáradtan harangját,
De nem büszke a városra többé.
Egy elfeledett bús alagútból
Kiront még zúgva a páncélvonat,
Ütegeiben tömített fények –
Az én pazarolt, sok szép erőm.
Mint a legnagyobb,
Legmegkivántabb szerelem,
Vagyok számító; kíméletlen;
És erős.
1926. ápr.
Éjjel,
Mikor a fáradt harcosok őrt állnak az épülő kapu előtt,
A leggyötörtebb tompán a földre puffan,
Szive kifuttatja a vágányokat
S a fények szédítő pályaudvaráról
Kirobog a mennyei páncélvonat.
A páncélvonat megdördül
haraggal,
De csak a pávák hallják s kitárják rá farkukat kénytelen
S a fiatalok vérébe zuhog
Ütegeiből a szerelem.
Mert küzdeni kell a
halálban is:
A fáradt élet nem bír minden harcokat –
Mikor még friss eleven voltam,
Mért nem akkor zúdultál szivemből
Jobbharcú, mennyei páncélvonat!
1926. máj.
A világ ha elbujdostat
Csak visszahív harangozni.
Elbujdosott harangozó
Csak visszajön harangozni.
Ha visszajön meg is
bánja,
Elbúcsúzhat harangszóval.
De ha tűz van megint jöhet,
Megint jöhet harangszóval.
Aztán egyszer nagy
ünnepkor,
Mikor keresik halálra,
Visszajön még harangozni,
Harangozni, de halálra.
1926. máj.
A pohár friss, tiszta
növény,
A mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
Ha egy kisgyerek poharakra néz,
Halkan
Megcsendülnek.
A források szivén pohár
nő,
De az üvegesek sem tudják eme titkukat.
A lányok és fiatalemberek
Mindig összetévesztik poharukat.
Összevétettem egyszer én
is,
Nékem azóta ízes vízzel pohár nem akad,
Pedig a szomjan haldokló madár
Észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.
1926. máj.
Virágos fák közt
ballagok,
Feleségemhez ballagok,
Kinő a földből már a nyár,
Feleségemmel vár a nyár.
Fényekkel ott a küszöbön,
Szívemmel ül, mint küszöbön,
Komoly örömmel énekel,
Erős urának énekel.
„Neveltem kövem patakon –
Ne bujdosódj már patakon –
Csobogott nap mint nap a víz,
Tiszta már kövem, mint a víz.
Sokat kerested, tiszta
vagy,
Tornyunkat rakni való vagy;
Lakom szivedben, én uram,
Gyere már haza, én uram.”
Hivj csak, hivj, kedves,
én megyek,
Zászlókkal, zenékkel megyek,
Mikorra kedved könnyet ér,
Akkorra urad odaér.
1926. máj.
Kardhegyen pörg a világ.
Háborúság a hitem.
Szépekkel, nagyokért –
Nincsen jobb a csatánál!
Behúnyom a szememet:
Ki rúg belém nagyobbat?
Kacagok, nyilt a szám:
Ki dúg békát beléje?
Tréfás koldús a világ.
Bot volnék a kezében.
Földbe szúr – virágzom:
Inkább hajít a tűzbe.
Bődülj torony, rohanj
hát!
Fusd ki magad kedvedre!
Szépekkel, nagyokért –
Hiszen ugyis visszajössz.
1926. máj.
Mikor fölkél a nap,
a sosem haragvók hajától eltéritődik a harmat,
ne bántson téged az én haragom soha, kedves.
Sokszor gondolok nagy
futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
és győzvén ott, égnek hajitja hatmillió vasas az ő csengő szívű
kalapácsát.
Szerszámok égi viharába
csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.
Észre sem veszed hogy
kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád,
vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel
elhoznak lassan az ágyadig.
Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szoritsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
1926. jún.
Ha ki erős ember, erős az
ő dolga,
vagyok én a magam búsultató dolga.
Kaszát kalapáltam s vittek háborúba,
menjek hát, kaszával, menjek háborúba.
Erős az én szívem s
vagyok éhes, rongyos,
nem akarok lenni én már éhes, rongyos.
Inkább akarok csúf, tapodott holt lenni,
méginkább új rendben sorsom ura lenni.
Csúf halottak sírja
kivirágzik szépen,
csúf halottak sírja csak besüpped szépen.
De ki győzésig élt, följebb jut virága,
szabad szeretőknek eljut a virága.
Jut most elég virág majd
a szabadoknak,
tetszik is akkori finnyás szabadoknak.
Tetszhet is: ma harc az igazoknak rendje
s igazok harcának győzelem a rendje.
1926. jún.
Csodálkozó bogarak közt
lépkedek bátran,
Ha felhő volnék, szárazságban járnék csak erre,
Elkerülném a kirándulókat, összeszedik ők a papirt, nehogy jövőre
eső legyen,
Viseltes ruhájuk alól forró testük felesel a siető nyárral,
Hétnapravalót játszadoznak és egy bujtató lombról
Feledékeny madár figyeli
Az örömüket.
A lányok szagos lépte
nyomán kibútt ez az ártatlan kavics,
Ez a kavics nem József Attila és a fű se, én se vagyok az,
Én a barátja vagyok itt mindennek, tenyeremben a jó dió
háládatosan roppan ketté,
A belékevert szalmaszálat hajamból vigyázva kihúzza az ág –
Mező, mező, szaladtató, akár a kedvesem termékeny karjaival,
Téritő lengésü szoknyájával a fiatalemberek élén jár ő,
Minden szagodat néki adtad, virágozzunk most hát nélküle.
Te rengeteg,
Ég felé fordított paizs!
1926. jún.
Eljön az az éjjel,
melynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.
Nótázva hozza mind a
partig
görnyesztő piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger
s kincseiket mind bedobálják.
– Győztél, eljöttünk
szerelemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.
Nosza fogadd hát
koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.
Fogadd most-tépett
ágainkat,
vedd jólcsinált szerszámainkat.
Fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.
S füstölgő, parazsas
homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
pártalanul nagy, teli holdak.
S a víz a sok vad
ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, zúgása
erősbíti az éneklőket.
A lányok dalát: Tenger
vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, –
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserű tenger vagytok bennünk. –
S a víz habzó, kibomlott
kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve
és háborogván emlékezik
az elcsöndesült szerelemre.
1926. jún.
Mindig jótanácsot
sziszegnek
S még ifjú hülye akad ezeknek
Az óvatosaknak, kopaszoknak,
Nagyhasú, huncut okosoknak.
Ha messzehangzón fölbúg a
mellem,
Törvényt tesznek szeretők ellen.
S pénzzel – mig mennyégre tanítnak –
Minden szép lányt elkaparítnak.
Hogy kell rohanni,
magyarázzák
A köszvényes lábú strázsák.
S mutogatva sok vacak érmet,
Győzelmeinkről lebeszélnek.
Szopós isten
pelenka-lenben –
Fenék szültek meg a szivemben:
Kölyökséged örökidőnyi,
De végül is föl kell már nőni!
Akik kályhánál sosem
ültünk,
Kell, hogy egyszer mi is befütsünk!
Megsütjük mind az okosokat,
Legelőbb is: a kopaszokat.
1926. jún.
A bábok között elaludt a
hangya.
Szél, a bábokat most el ne fúdd!
Különben jó az is.
Kis, fáradt fejét csillámokra
hajtja
és alszik véle csöpp árnyéka is.
Egy szalmaszállal
fölkelteni szépen!
De jobb, ha már indulunk haza,
erősen beborult – –
A bábok között elaludt
egy hangya
és – hopp – egy csöpp már a kezemre hullt.
1926 nyara
Hajad az ujjamé, a
szoknyád alatt
Ámulva búvik a szivem
S zizegve hull a naptár levele.
Vén küszöböm sír, mint a
gyerek,
Amikor jössz, hogy többször gyere.
Erős csapatban régi
napjaim
Elfúlva rágják a fülem –
Bennünket mért nem csókoltál belé?
És nem értik, hogy
sápadtak, buták,
Hogy fényük nem lehet a szemedé!
1926 nyara
Ezt a széket odább tolni,
vonat elé leguggolni,
óvatosan hegyre mászni,
zsákomat a völgybe rázni,
vén pókomnak méhet adni,
öregasszonyt cirógatni,
jóízű bablevest enni,
sár van, lábujjhegyen menni,
kalapom a sínre tenni,
a tavat csak megkerülni,
fenekén ruhástul ülni,
csengő habok közt pirulni,
napraforgók közt virulni –
vagy csak szépet sóhajtani,
csak egy legyet elhajtani,
poros könyvem letörülni, –
tükröm közepébe köpni,
elleneimmel békülni,
hosszú késsel mind megölni,
vizsgálni, a vér hogy csordul,
nézni, hogy egy kislány fordul –
vagy csak így megülni veszteg –
fölgyujtani Budapestet,
morzsámra madarat várni,
rossz kenyerem földhöz vágni,
jó szeretőm megríkatni,
kicsi hugát ölbe kapni
s ha világ a számadásom,
úgy itt hagyni, sose lásson – –
ó köttető, oldoztató,
most e verset megirató,
nevettető, zokogtató,
életem, te választató!
1926 nyara
Fájás, nyomor és jóság
hajtott össze,
Erős búzában gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat –
Kedves fegyverünk, böködd csak szüntelen tomporunkat,
Hadd tudjuk meg újra és újra – nem győzünk semmikép véletlenül.
Nem sietünk, erősek
vagyunk, tudjuk, kit miért állítunk törvény elé.
Tanácsot állunk a dombon, gyönge fürjek, nyulak búnak meg
nyugodtan lábainknál –
Elmegy fölülünk a felleg, hogy észrevehessünk minden idegen
repülőgépet.
Te délre mégy, te
nyugatra, én pedig északra, Elvtárs!
1926 nyara [?]
Kazánt súroltam; vágtam
sarjat;
elnyúltam rothadt szalmazsákon;
bíró elítélt; hülye csúfolt;
pincéből tódult ragyogásom.
Csókoltam lányt, aki dalolva
ropogós cipót sütött másnak.
Ruhát kaptam és könyvet adtam
a parasztnak és a munkásnak.
Egy jómódú leányt szerettem,
osztálya elragadta tőlem.
Két naponként csak egyszer ettem
és gyomorbajos lett belőlem.
Éreztem, forgó, gyulladásos
gyomor a világ is és nyálkás,
gyomorbeteg szerelmünk, elménk
s a háború csak véres hányás.
S mert savanykás csönd tölti szánkat,
szivembe rúgtam, ordítson már!
Hogyan is hagyna dolgos elmém
feledtető, de bérdaloknál.
Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért,
pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz!
S tudtam, ki üres kézzel tér meg,
baltát, kapát meg köveket hoz.
Villogó szívű, győzni bíró
vagyok, kinek kell legyen kedve
igazat tenni, pártot állni,
ím, e szigorú emlékekre.
De emlékhez mi közöm nékem?
Rongy ceruzámat inkább leteszem
s köszörülöm a kasza élit,
mert földünkön az idő érik,
zajtalanul és félelmesen.
1926 nyara/1930
Esik esik –
a por nedvesen reszket életünkön –
csattog, dörög –
dörömbölnek – hallod? – a szivünkön!
Meztelenül
futni futni
tárt karral futni egy erdő felé – – –
esik esik –
kis tenyered
mért tartod ki a menykő elé? – – –
A szél hozta –
a szél
hangosan kacagó lányok
bontott hajából zudulva lebeg – – –
recsegve jajdulnak az
ágon
hibás-szivű száraz levelek.
2
És szoknyád szagát is
akarom tőled
s te csókolsz, ütsz és sohase vársz –
hogy tisztulhatna meg hát a szerelmem,
ha látlak, hallak, hogy szólsz és hogy állsz –
nézd, fáj a homlokom az ütközéstől
és fáj, hogy elmulik ez a fájás,
mert bomlott melled varként rátapad
s elfordult szemmel hiába tépem róla,
ne félj, nem gyógyul, csak tovább szakad – – –
s hiába bánkódsz,
az igazak lehelte felhő
nem segít a te könnyeiden –
az én szememmel kell kisírnod mindent,
hogy érted el ne pusztuljon szivem!
3
És isten lábánál ülünk le
együtt,
te kettős melled bontod összecsengve,
ő elhalványul, én közönnyel nézem,
hogy két lélek mellettem újra gyenge,
hogy szivemben csak kerestétek egymást,
akik ágyamban találkoztatok – – –
de úgy mondom csak a közönyt
s az istent,
mert bús fennszóval sírva rothadok.
4
Hullj eső hullj és öntsd
el e világot,
mely ilyen nőkkel verte meg magát.
Ki védené azt bicskával szurom le,
a történelem ha parancsot ád.
S bár piszkos vagyok már a nagy jövőre,
ott leszek én a barrikád előtt –
az új szeretők, sárgák és fehérek,
ne lássanak mint gyönge szenvedőt.
Találkozzanak vágyó testemen
Sanghajtól Wienig, Chikagon keresztül,
csak mosolyogjanak ezen a versen,
melyben meghülyült korunk kínja rezdül.
Szabad közösség, jöjj, feléd megyek,
néném könnyei feléd hullanak,
mind szenvedünk s nagyon kiérdemeltük,
hogy megérjük már néhány napodat!
1926 nyara–1927 vége
Ismeretlen érveket ki
győz
bús fejével bizton birni le!…
Már hajóra szállok, elmegyek,
egyszer aztán észre is veszik,
hogy hiába főtt a jó ebéd
és hiába szólnak énnekem,
nem hozok a pincéből szenet.
Majd a rendőr elgondolkodik,
hogyha csillagos, nagy este lesz
s nem kószál az utcán senki sem.
Érzik majd a lányok is nagyon,
hogy nem annyi szem néz hosszasan
vízben hajló nád-lábuk után,
de csak összekacagnak megint,
táncba fognak valamennyien
és vidáman elénekelik:
annyira szerette
kedvesét eme,
hogy hajóra szállt s az
elsüllyedt vele.
1926 nyara
Négyen ugrottunk vízbe. A
habok
Szivünkben zúgnak, zubognak, fehér
Tarajuk lobog, mint kigyulladt zászlók.
Barátaim, szép, tiszta, hűsitő
Nagy lángokat kavartunk a nyugodt
Vizekből, melyek bátor vágyaikkal
Dallal vonulnak roppant hegyfokok
Istenünk-rakta tornyai alatt.
Az áldott anyaföldet más ki vinné
Friss karjaiban, testében, szivében,
Ilyen erőt-foganó, tiszta nászba?
Ki fojtaná el borús könnyeit,
Bús sóhaját az árva panaszoknak,
Hogy szivében fájóra földagadjon
Minden, mi Istendicsérő, derék,
Emberben-bízó cselekedet volna
Az új kapuk gyémántos fordulóján?
Ki maradna még komoly és erős?
Ó maradjunk is erősek nagyon,
Ha majdan eljön bensőbb rokona
Erőnek, földnek, víznek, tisztaságnak,
Elporló emlékünk fölött ne hallja
Bús szózatát az igaz kritikának:
Elfordult arccal vették be a földek,
És némán vették vissza a vizek,
Kik az erőt: A földet izmaikban,
S szivükben a háborgó vizeket
Egy gyönge korban gyáván megtagadták.
1926 nyara
Jut az ember két virághoz
egyik jön a kalapjához
a másikat odaadja
mindakettőt elhervasztja
nekibúsul hídon ballag
fölszól a víz – le nem csallak –
s ő valamijét beejti
aztán azt is elfelejti
nevet s vacog – esteledik
vizen a hab sebesedik
karjára dűl el is alszik
de csak jobban sötétedik.
1926 nyara
A pap mosolyog és derűsen
gondtalan üdvű istent dícsér.
Darazsak dongnak s poros úton
végig zümmögő gyásznép kísér.
Egy barna és ijedt
leányka
ablakhoz nyomja orrocskáját
és papája a pipaszárral
megveregeti farocskáját.
S harmatos füvek gyenge
ízzel.
A fákon hajnali pirosság.
Lombok zizegnek, szöcske ugrik,
a pókok hálójuk foltozzák.
Emlékem egyre merevebb
lesz.
Valaki rábök homlokára,
síromig setteng s jó kutyámat
nem uszíthatom többé rája.
1926. aug./1928
A csengetyűcsinálást
Felfedezni csak az tudta,
Aki kedvese kék szemét
Elfeledni sohasem tudta.
A fákon megszólalnak a
csengők:
Valaki megérkezett.
A hajnalnak is sok csengője van,
A hajnal
Fiatalasszonyok szívéből keletkezett.
Egy bosszús leány
A bokrok közé dobta csengőjét
S most halványan figyel az elvesztett csengő szavára.
S egy gazdag úr
Csengőt akasztott szolgája nyakába.
S a csengőszó
Néha átszáll a szolga álmán.
Ha nem volna csengő akkor én magam
Kitalálnám.
1926 nyara
1
Engem küldtek mindig
boltba gyermekkoromban
Az ostobák engem nevettek mindig jobban
Én a feleségem megtaláltam.
Az én feleségem szeme hűs akár a gyógyszertárak
És mint a harmatos dombok melyeket hegyes galambok körüljárnak
Az én feleségem patak mélyén neveli csókjait olyan tiszták.
Van-e valami fölmutatandó frissebb a most vágott almagerezdnél?
Van-e valami erősebb a tűzvészben fennhangon éneklő sziveknél?
Vasasok én mindig pártoltalak benneteket
Állítsatok magos szerkezetet
Az én feleségem alá.
Én a feleségem megtaláltam
És most az uccára kimegyek
Lássák meg az én arcomat a komor kapuk
És nyiladozzanak és örüljenek.
2
Ki az akinek szomjúságára
az ivóvíz zavara leülepszik?
Ki az aki komiszok közt igazat tesz a szépségével?
Az én feleségem nógat engem:
Nosza keress kenyeret hamar a te két karod erejével.
Az én feleségem nevet engem:
Nosza fuss kalapod után míg a szoknyám legszebben lobog …
Az én feleségem igazán nagyon szép
Összecsókol munka után ha megmosdatott.
Gyere kedves
Erre jönnek barátaim – a mi esténk összehozóan holdas –
Kinyitom én az ablakot a szebbiket hogy te eléjük kihajolhass.
1926 nyara
Volt fogam közt már
szivar,
csuklómban megállt a kés,
mosdatott habos vihar,
alvó számba szállt a légy,
néni szunnyadt ágyamon,
szépet álmodott szegény.
Tiszteltek, ha vért köhögtem,
mégse köptem hóba én.
Voltam vonító kaján:
halljunk hát nevetni holtat,
vagy a holt is él talán?
Erre ittam jó borocskát,
rágtam főtt malaclapockát,
kezet fogtam balkezemmel,
megpöngettem szemfogam,
isteneim mind eladtam,
ez a ruha másé rajtam,
kereshet pipogya ember,
az én megnyurgult szivemmel,
tükröm mögött szerelemmel,
oroszlánra várok én – –
Első ízben cipőm fényét
kényesítse bús sörénye,
másodízben cirógasson,
körme torkomat kitépje,
behunyt szemmel végignyaljon
harmadízben az ágyamon,
pártalanul és üvöltve
őrizze a ravatalom.
1926 nyara
1
Új borzongást gondolt ki
a kert
hozzámvalót és énekeltetőt
tudott engem és öltöződve várt
és én szívét még nem láttam előbb
legszebb fáit dombra
küldte fel
hogy zúgjanak ha kél a homlokon
s vízig hajolva mosták gyökerük
kik elémjöttek völgyi útamon
völgyi úton érek égbe én
de ezt a dombot én nem engedem
elpusztíthat már választott veszély
itt pusztul el a kert a szívemen.
2
Szeretem és szeretnek
nagyon
szőke ajándék hibás uzsora
csengő habok s a tompa por de már
por nem szállhat a szívemig soha
tükröm mögé faháncsot
teszek
kirakom fűvel: itt járt valaki
hajába szalmaszálat fútt a szél
és itt egy ág vigyázva húzta ki
most meg elmegyek a fák
közé
az erősök pálcáját letöröm
három virágot ütök el vele
hogy illatozzanak az övömön.
1926. aug.
Anyám meghalt most nem
tudom mit tegyek véle
a bögrét két kezébe fogta
egy vasárnap úgy estefelé csöndesen elmosolyodott
akitől virágot kapott nem volt anyakönyvi lapja még a házmester
sem látta
ha Kínában él őt küldik el a sárkányokhoz
de ő föláll
a sárkány messzire lakik tőlem kis rizsemért most hazafutok
gyászkoszorúm is megfonom helyettetek
megfoltozná kabátomat
megnézné milyen szép vagyok meztelenül
még soha senkise látott meztelenül
a mosásban kicsit meggörnyedt
én nem tudtam hogy fiatalasszony
álmában tiszta kötényt hordott a postás olyankor köszönt néki.
A virág elfáradt már
szagosodni.
Unta,
hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
nagyobbat, mint a kertben
s elfáradt, mikor nem néztünk oda.
De észrevettem.
1926 ősze [?]