Költemények
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
Szegényember, hát már megint
lázadsz?
Jaj, dehogy lázadok, a
gúnyám szakadt el.
Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
Kevesebb a foltja.
Hát tán már elittad mind
a fizetséged?
Nem volt nekem, uram,
soha fizetségem,
Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam,
Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.
Hallod-e, te koldus,
hordd el magad innen!
El is megyek innen a
tengeren túlra,
A tengeren túlra: társaim szivibe,
Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
Fennen danol már a szélkiáltó madár.
1925. márc. eleje
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
1925. márc.
A kakas forgó szavakat
szól,
a néni a tyúknak magot szór
s a kenyerek erősen, bízva,
kelnek,
harangszó ömlik a Tiszába,
frissen, nyujtózva kel a lárma,
derékig mosdok s a vizet
reápacskolom fejemre.
Oly hűsen, tisztán símul hozzám,
úgy ring a tálban, úgy zenél,
mint a danoló lányok melle.
Kitárt ajtómon szellő jön be,
szaglász, vigyorog diadallal
s mint rozsvetésben kisgyerek,
édesen rúgkapál hajamban.
Álmomban kazalról gurultunk,
rózsámmal bukfencet vetettem,
tótágast állnék most is én,
de már munkába kell sietnem.
Fürgén, vigan viszem magam,
most úgyis én vagyok a legszebb
és szépet, tisztát kell már egyszer
fölmutatni az embereknek.
Szeretnek majd, ha eljövök,
szeretnek, mert közöttük voltam,
együtt jártuk a széles utcát,
zápor előtt velük loholtam.
Az apókkal és az anyókkal,
akik ráncaim tervét hordják,
fiúkkal – s lányokkal, kik munka
után a mellüket kibontják.
1925. márc./1928.
Az uccán a téren és a
mezőn is
Zuhog az eső.
Zúg a kanális kiönt az árok
Öreg házak vakolatja máll
A lovak tagjain csurog a lé
Az áldott tiszta lé
És a tetőkön is
Víz és sár víz és sár.
Puha meleg sár a föld
A lovak a házak az ég
Puha meleg sár.
Az ablakokban gyerekek állnak
Nézik hallgatják esik esik
S az ő szivük is
Puha meleg sár.
Most a magok békessége él
Házakban lovakban emberekben
A magok békessége mely leszáll
Oda ahol minden testvér és örök
Puha meleg sár.
Milyen jó is vakon
zuhanni
Eltékozolt csókjaim után.
1925. ápr. eleje
Szép este van. Szép
csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már.
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.
Dolgos két karod is oly
hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.
Fáradt vagyok sokat is
dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.
Csönd van
A virágok most megbocsátanak.
1925. ápr. eleje
Fiatalember,
húszesztendős, velem egyidős
Szép szeretőjét nagyon szereti
Ugy szereti, épp mind medrét a folyó, amelyikben a halak is lebúnak az
iszapba, ha elfáradtak
Csak símogatja és nagyon szereti
Ha virágot kap, mind odaadja, a kenyeret is odaadja, nem szegi meg
maga
Fölolvassa neki az újságot, megvárja, amíg elalszik, aztán elalszik ő is
Tüzet rakni is segít és fütyörészve vágja föl a fát
Ha volna szeretőm, én is nagyon szeretném
Éppen mint a medrét a folyó.
1925. ápr.
A fák megálltak
mozdulatlan,
A vizek nyugtalanok lettek,
Különös zaj támadt a kertben,
Valami bántotta a kertet.
Egy hattyú énekelt és
úszott
Hullámos, karcsú lebegőben,
Énekelt, úszott s hirtelen csak
Meghalt ott fönn a levegőben.
A fűszálak elszomorodtak,
Kis homlokukat eltakarták,
A bogarak szívére köd jött
S a fűszálakat összemarták.
Éhes lett minden, a virág
is,
Melyet jószagú szellő ápol,
A harmatból a légy kimászott
S Isten eltünt a trónusáról.
Fellegbe ment, hogy majd
a porban
Megsirassa szép, álnok testét.
S két ember – átkozták ők egymást
S zokogva már egymást keresték.
1925. ápr. 22.
A talló kalászait hányva
S a verebek közé belesvén
Nagy szél kapott föl egyszer engem
Hirtelen, áprilisi estén.
Gyerekeit kereste arra
S engem talált ott épp az utban.
Bömbölt, örült, s én mosolyogva
Rengeteg mellén elaludtam.
Vitt falvan, földeken
keresztül,
Meghempergetett jó sárosra,
Cibálva és kacagva vitt egy
Pesti, csatakos külvárosba.
Az uccán vídám jasszok
lógtak
S még vidámabban verekedtek,
Kiabáltak, kiabáltunk és
A jasszok végül berekedtek.
Mondom, valami nagy ünnep
volt,
A hívek templomokba mentek
És reszketve, szomorú kézzel
Áldották őket meg a szentek.
S hogy a harangok búgtak,
fölnőtt
A szívekben nagy, esti béke.
A gyilkos végzett emberével
S úgy menekült, kalaplevéve.
Reménységnek és
tulipánnak
Kicsikis deszka alkotmányba
1905-ben ígyen
Iktattak be az alkotmányba.
A kártyás munkásnak
fiúként,
S a szép, ifjú mosóasszonynak,
Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
Fejkendőbe kötözött gondnak.
A szegényasszony rég
halott már,
De fiát a szél el nem hagyja,
Együtt nyögünk az erdőn éjjel
S együtt alszunk el virradatra.
1925. ápr. 22.
1
Ne bántsatok, ha most
rossz vagyok,
Ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
Meg a halottak, meg a rétek.
Győzni épp oly szép, mint
a virág,
De én az uccákon lődörgök,
Vagy esőt hallgatok szobámban
S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.
Ezüstös lesz majd nagy
szivetek,
Bárha a győzők ti maradtok,
Zászlótok is ezüstté őszül
S egyszer győzni is elfáradtok.
Csatazaj mögött eljön
halkan
Hozzátok is az ezüst élet.
Nagyon halkan élnek a felhők,
Meg a halottak, meg a rétek.
2
Nagycsöndű, komoly
kisértet kisér
S hová lépek, kibú a föld alól –
Az árnyékom, mely mindenütt követ
S találkozunk is egyszer valahol.
Olyan szép dolog
elfáradni és
Pihenni, mit nem ad se harc, se más,
Kedves árnyékban leheverni, le
S bennünk eleve ott a fáradás.
Bennünk eleve ott a
fáradás,
Mely a szűz hónak testvére lehet –
Ha nagyon fázik már a föld, lehull,
Csak hull a hó s új tavaszig befed.
Egy télestén a földet
csöndesen
Betakarta a fáradtság, a szent,
Az én szavammal együtt, hisz az is
Végtelen hideg világban kereng.
1925. ápr. 23.
Azért vagyok, hogy virág
nőjjön
A szemeimben,
Ezért öntözik kedveseim,
S a fák, a városok meg minden.
Szép lobogóval, vagy
anélkül
Győzünk mi mindig,
Mindnyájan győzünk szomorúan,
Minket a szívünk győzni indít.
S erre, arra, egészen
mindegy,
Hogy merre tartunk,
Kit csönd, kit nagy zaj vár a parton
S elsüllyedünk, ha nincsen partunk.
1925. ápr. 23.
Nem várom már az életet.
Vagyok úgy, ahogyan lehet.
S ha nem lehet, akkor
sehogy,
Ha sok a nap, hát soká fogy.
Két szememből a nap
kivész.
Már csupán a lámpába néz.
Ha tűz lobog, hát majd elég.
Ha vér ömlik, hát van elég.
Aki megbánt, én nem
bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.
Örülhetnek a hadnagyok.
Mert én már éhes sem vagyok.
Történt valami énvelem,
De nem halál s nem türelem.
Rúgtak itten, rúgtak
ottan
S egyszer mégsem káromkodtam.
Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.
És meghallottam egyszer
én,
Hogy túl harcom vad zörején,
Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.
A köd, a csönd sosem
ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.
Ami énbennem botorkál,
Elbukik egy vak ároknál.
Iszonyatos, nagy bosszú
ez,
Várni, várni, míg vége lesz.
S tudni, vannak így még
többen,
Mígnem valaki megdöbben,
Míg valaki föl nem ordít,
Ködből, csöndből föl a holdig,
Föl a pestishez magához!
Aki irtózattal átkoz,
Megátkoz ebtartót, ebet
S legelőször is engemet.
1925. ápr. vége
Nem adatott meg
mindenkinek
A balgaság, mely a füvekben ég,
Tudom én jól, tudom én.
Csak pazaroljam,
Csak tékozoljam
Szegénységem,
Alázatosságom,
A friss levegőt,
A rigókat,
A földek bőízű nedveit,
A futkározó mezei virágokat, melyek homlokukon hordják álmaim
S huncutul dörgölőznek
A nyihogó kancák bokáihoz.
Lehetnék én a kőműves,
aki
Mikor ölel,
Megroppantja az asszony derekát –
Házat, börtönt és templomot épít magasra,
De délben lehever a téglák mellé,
Megeszi a kenyeret, szalonnát, hagymát, nagyot nyujtózkodik,
Szusszantva-kortyantva vizet iszik még
És máris alszik és mosolyog,
Mint a legbölcsebb halott fáraó.
Lehetnék én a könyvelő is,
Akinek vannak főnökei,
Vagy a szabó, kit nem irigyelnek,
Ha jól varr kabátot s rossz az asszonya –
Sokat dolgozik, de sztrájkol,
Ha kicsi a bér –
Lehetnék vándor hasbeszélő,
Hisz annyi sok madár zokog, csapkod, kacag benn a szivemben,
És szónok is, szellemes, aranyszájú!
Aki fönn áll az emelvényen,
Kis pocakját megveregeti
S beszél a nép nagy nyomoráról,
Melyet csak ő tud eltiporni,
Francia szabású félcipőben –
S éljen! éljen – dübörög a nép,
Egymást tiporják, hogy jobban hallják –
Mintha nagy, sötét alagútban sok szép gyorsvonat rohanna egymásba
S én szebben tudnék bolondítani!
Lehetnék paraszt, pap, remete, zsúrfiú, bankár és király is!
Fogadjátok hát balgán,
együgyüen
Balga, együgyü szivemet.
1925. ápr. vége
1
Mikor a villamos
csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.
Őt én már igen sokszor
láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.
Egyszer borotvát
vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.
Gondolatban tán nem is
hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.
Most már tudom őt
mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.
2
Hogyha golyóznak a
gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.
Ha hideg a föld
leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.
Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.
Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Hogyha a jóság csak bút
hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.
3
Istenem, én nagyon
szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető
lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat
fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha tanár lennél, én
ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.
Nem zarvarnálak ennél,
annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is
örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.
4
Én már fiatalember
lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.
Fütyörészve a szép
időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.
De az autót frissen,
fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.
Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.
Aztán, hogy Néki
odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.
1925. ápr. vége
Én az Istenem úgy
szeretem,
Hogy a szívemet földbe vetem,
Megérik, akkor learatom,
Fölösét pedig másnak adom.
Meg is köszöni, akárki
az,
Akárha huncut, akár igaz,
Ha mindörökre, ha csak percre,
De az Isten fölébred benne.
Ha lány az,
hozzákomolyodva
Rongyos kabátom megfoltozza,
Hogyha meg ember, csak megállít,
Ki is kisér az ajtajáig.
Ha éppen főzik az ebédet,
Ottan marasztnak várt vendégnek
S ahol az asszony sose hamis,
Meghínak ott még máskorra is.
Aztán csak amikor
dolgoznak,
Rólam is el-elgondolkoznak.
S hogy munkaközben megpihennek,
Erejét érzik a szivemnek.
Nem csinálnak egymás közt
mozit,
Bennük már Isten álmodozik,
Álmodik tágas, erős égről,
Kicsiny fiának nagy szivéről.
1925. máj.
Kertész leszek, fát
nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.
Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.
Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.
Kell ez nagyon, igen
nagyon,
napkeleten, napnyugaton –
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.
1925. máj.
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára
lépett,
édes bokája derengve fénylett.
Mikor a válla picikét
rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.
Lebegve lépett – már
gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.
És ránevettek, senki se
bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.
Akit ringattam vigyázva,
ölben,
óh hogy aggódtam – elveszik tőlem!
De begyes kedvük szívemre
rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.
És ment a kedves, szépen,
derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!
1925. jún./1928
Ott alszunk a száraz
fában, villogó bő szénrakásban,
ifju asszony keze kelt,
sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog úgy szalad,
pírt adunk a szőke kőnek, kövér darab húsok főnek
fölöttünk a tarka cinfedő alatt.
Zöld fa lombjait
bekapjuk, vastag nyelvvel megforgatjuk,
szörnyű szarvval szertehányjuk, zúzzuk az avart,
bika derekára kormot rovunk ha borjúra morgott s toklyótülökkel
lékelni, öklelni akart –
piros pozsgás ifiakban csimbókos gyümölcsünk csattan
csatakban csordítva rengő velőt és tejet,
gyümölcs pattan visszacsapó, dühöngők ijjának való ágakon, melyek
őserdőben századhosszat ropogósan hajladoznak, bőrükből meg bomlik,
forr a lé
s roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé!
Kerek kazal tetejében
Isten guggol ördögképben, vörös paprikaujjakkal
dalunk pengeti,
gördülő farát a sok lány körbe rengeti,
nyujtózkodnak a fiúkkal, míg megértik csendes énekünk,
s ha megértik, összerogynak, pörnyét hint fejükre istenünk,
zörgő imákat rebegnek, földre rogyva öregednek, öregen pedig
töpörödött kicsi testük a mi erős hamvainkba ríva fektetik.
1925. jún./1928
Kedvesem erősderekú,
karcsú asszony,
ültem már repülőgépen, magasból ő is kicsinek látszik,
de pilótalétemre is megbecsülném.
Maga mossa a ruhát, a hab
álmodozva reszket karjain,
letérdel, mintha imádkozna, fölsikálja a padlót és nagyot kacag, ha
elvégezte,
kacagása mint az alma, melybe héjjastul beléharap,
olyankor az is hangosan nevet,
ha kenyeret dagaszt, hajnalban kel föl, mint a pékek, akik a jólsütő
kemencék rokonai,
hosszú lapáttal őrködnek fölöttünk,
fölverődik a liszt és odaszáll a szép, szabad mellükre, ahol meg
nyugodtan elalszik,
mint kedvesem a jószagú ágyban, hogy elmosogatott
s tisztára ölelte szívemet.
Feleségem is ilyen lesz,
ha majd egész emberré növök
és megházasodom, mint az apám.
1925. júl.
Nagy városokról beszélt a
messzi vándor
Ott az emberek nem ismerik egymást
A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják
Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt és azok is
örülnek neki
A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
Fényes nappal is szeretik egymást
Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni a vizet meg
a hajókat
Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint komolyan elmegy
a hullámok alatt
Azok meg csillognak, mint a pengék
S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
Pedig már egészen beesteledett.
1925. aug. [?]
A nagy városokat
sehogysem tudom elfeledni,
az idegen is csak róluk beszélt, a mi kertünket észre se vette,
nem is tudom, mi hozta ide, a szinházba se jött el hogy híttuk,
a szomszéd kisasszonnyal se törődött, pedig azt mindenki megcsodálja,
szőke és magas mint a torony a házak fölött,
ha megy az uccán, ablakba állnak, ugy néznek utána az asszonyok is,
aztán sóhajtva főzik tovább a jó vacsorát,
hallgatagon megterítik az asztalt és várnak,
még nem beszéltünk, csak mosolyogtunk, de én azért köszönök néki, ha
találkozunk,
ő meg éppen csak rápillantott,
csak elment mellette, hozzá se nyult a kalapjához.
Én akkor is köszönnék
néki, ha láttam volna nagy városokat, ahol
szebbek a kisasszonyok,
karcsúbbak, mint a diaboló és magosabbak, ott a torony is magosabb,
hajladoznak, ha fú a szél és kipirulva lefogják szoknyájukat,
én akkor is köszönnék néki, akkor még meg is szólitanám
s a nagy városokat, ahol még ő se járt,
nagyon szépen neki is elmesélném.
1925. aug. [?]
A te hajad kövérfürtü
feketében lecsordul,
Mint a jóillatú kátrány,
Mikor kéthektós kondérból gőzölögve kifordul.
Lebeg is, mint három csapat
Erős testü, fodor fekete holló –
A te melled, szerelmesem,
Szőke kenyerekkel teli kosarakhoz hasonló.
Rokona vagy
A nagy
Meleg teheneknek,
Melyek tejszagú csordában
Füzes parton
Egymás mellé heverednek. –
Fürödjünk meg a folyóban, szív a szívben,
Hiszen mi is tiszták vagyunk,
Hátha mi is elfolyunk a tiszta vízben.
Tiszta vagyok, azért
vagyok,
Mert szeretlek,
Látom én az Istent, amint
Szivét adja a szivednek.
Hogy tebenned jött most elém,
Azt is látom –
Ő az én örök szerelmem
S a halálom.
Szerelmesem, mi már
egymást úgy kivánjuk, úgy szeretjük,
Hogy ruhánkat, szemérmünket, alig vettük, már levetjük.
Akkor is, amikor énrám sok szörnyü és nagy kő esnék
És te könnyü fellegeken heverésznél, mint az esték.
Most akár a történelem
Európa két zúgába szétzavarhat,
Megszerethetsz másik fiút, aki téged így akarhat.
Szerelmesen, mint én veled, evezhettek föl a viznek –
Csak az Istent, szerelmesem,
Az én szép, nagy Istenemet,
Megőrizzed.
1925. júl.–aug.
Pihés, huncut, görbe
állunk,
formás fejünk, fürge lábunk, szép egyenes, fehér hátunk,
meg a szemünk, meg a szánk.
Táncos-hajlós lángot
rakunk, sütünk, főzünk
s hogy az arcunk tüzesedik, a kalácsnak kényesedik,
fényesedik fonatja.
Kelleti magát a szél is,
nyílnivaló, gyönge mellünk tapogatja,
jószagunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti,
lobogtatja.
Takarítunk, törülgetünk,
a hajunkat kontyba kötjük,
lépegetünk, úgy ringatjuk, mint kakas a taréjját.
Hűs derekunk hintázása,
karunk-farunk hullámzása,
mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér, víg gyerek
sivalkodva, meztelenül ha rakáson hempereg.
Hogy az urunk megjön
este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk,
ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van,
egész éjjel ölelgetjük
s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.
1925. júl.–aug.
Gyere, menjünk
édesapádhoz, ott ül a lámpa előtt
Fekete kenyeret eszik, friss vizet önt a poharába, csobog, mint a fiatal
állatok lelke
Mindjárt meghallják szomszédai, keresztet vetnek, lehajolnak,
fölemelik a roppant lakatot
S csitt csatt – bezárják ajtóikat.
No gyere már, a kémény
füstje kékebben száll most otthonába –
Bizony, hogy nagyon szeret téged az édesapád és nagyon vár –
Kimegy este a városszélre, aztán fáradtan hazaballag –
Anyáddal még ébren van soká –
Kinyílik nehéz tenyerük, no gyere már –
Ideje, hogy a pávák széttárják gyönyörű farkaikat.
1925. aug. [?]
Tedd le kissé a
szerszámokat
Engedd szabadon szívedet acélhomlokú barátaival
Sok mindent akarok elmondani elfeledett testvéreidről, akik a vén
fák gyökereit betakarják
Hová melegen búnak a kígyók, isznak a csillagok szelíd tejéből, aztán
szép halk énekbe fognak
Árnyékképük is kicsúszik a félős gyerekek álmaiból –
Sápadtak azok és meghalnak, mire az ég tehene megérkezik bő, meleg
ajándékkal.
És elhoztam én a madarat
is, hisz te akartad
Egyszerűen akarok szólni, hisz te akartad
Mindent, amit megérintettem, odaadok a kezeidbe,
Mindent elmondok, amit előtted elhallgattak.
1925. aug. [?]
Magyar vagyok, de
európai.
Párizs, szeress, én földemet viszem,
Szép földemet, mely csókjaidra vár,
Mert nem csókolja itten senkisem.
Telt melleire varjak
szállanak,
Erős husában vakondok lakik –
Párizs, te nagy vagy s az én földem is
Nagy táncos városokról álmodik!
Bőízű szíve sötéten
csorog,
Részeg szagától tántorog a szél –
A nehéz, zsíros televény alól
Városok tornyos öröme beszél.
Csak egyszer megfoganja
álmait
S karcsú tornyokkal csengve énekel –
Párizs, szeress, én földemet hozom
És csókjaidat néki viszem el.
1925. aug.
Magyarország messzire
van.
Magyarország hegyeken túl van.
Onnan, rigókkal, éneklőkkel,
Jönne rövidke szoknyácskában,
Hajnal volna,
Szellős,
Világos,
Szép, tiszta üllők csengenének.
Uram, nem látta
Magyarországot?
Tudom, nehéz a nyelve.
Tudom, nehéz a szívem.
Uram, nem látta Magyarországot?
Lányok, sokan, szaladnak,
Akár a reggeli szél,
Hajuk lobog a keleti égen.
Ő pedig kövér kalácsot fon,
Karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.
Uram, nem látta
Magyarországot?
Ott ősz van,
Kicsike kertjeinkbe
Zörgő, száraz virágokat ültet
Az Úr.
1925. okt.
A nap kigyulladt vonata
elrobogott
Egykedvü küszöböm előtt.
Eredj csak.
A te lábaid nyoma
Nem fáj már néki többé.
Csönd van
Csak egy csobbanás:
Kövér halamat visszaadom a folyónak
Egy surranás:
Gyönge madaram visszaadom a mezőnek
Eredj csak
Elfedezi megcsorbult levelét
A virág.
Látod?
Már esteledik.
1925 ősze
Takarékos emberhez illőn
Répaleveleket kevertem dohányomba
Ezért pipám
Igen hálás volt
Göthös szavakkal noszogatott
Kékszivü
Fia után
S hogy elértem a tavi toronyhoz
Az estéli violák lelke
A szűz kicsi fiúkák tavának mélyén
Már költögette
Az aranyhajút:
– No ébredj, látod, ma is oly sokat nőttünk
Már a boltos is azt mondta: Urfi
S jövőre már egész biztosan
Hosszú nadrágot vesz nekünk
Az édesanyánk – –
És ott
A hiú némbernek rakott toronyban
Az alkoholtilalom ellenére
Felkötötte magát
A harangozó.
1925 ősze
Sok szárnyad alatt
melengeted
Együgyü, szebbik szivemet.
Már hullnak a legpirosabb almák,
Ők is
Visszagondolnak szemedre.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Bejártam
Sok fekete földet utánad.
Repülj csak.
Aztán gyere vissza. Én várlak.
És sokat járkálok az uccán, keresem
Piros nyomod a levegőben.
Kavicsokat dobtam a folyóba,
Ő is itthagy most engem.
Oly magos házak közt élek.
El is vesznék, ha nem vigyázna rám
Nehány ittfelejtett éneked. Pedig
Szeretnék nagyobb lenni mint a házak –
Meglátnál messziről, amint
Szemem fölé emelt tenyérrel
Nézelődöm és szomorú vagyok.
Pirosszemű madaram hol vagy?
Sok szép földet bejártam utánad.
1925 ősze
Olyan bolond vagy
Szaladsz
Akár a reggeli szél
Még elüt valamelyik autó.
Pedig lesikáltam kis asztalomat
És most
Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
No gyere vissza, ha akarod
Veszek takarót vaságyamra
Egyszerü, szürke takarót.
Illik az
Szegénységemhez, aki szeret téged
És az Úr is szereti nagyon
És engem is szeret az Úr
Nem jön soha nagy fényességgel
Nem akarja, hogy elromoljanak
Szemeim, akik
Nagyon kivánnak látni téged
És nagyon szépen néznek majd terád
Ha visszajössz
Vigyázva foglak megcsókolni
Nem tépem le rólad a kabátot
És elmondom mind a sok tréfát
Mert sokat kieszeltem azóta
Hogy te is örülj
Majd elpirulsz
Lenézel a földre és kacagunk
Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.
1925 ősze
Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén –
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött.
1925 ősze
Vörös dresszünkön
elmaradt nyarak
Vérlódító, nagy forrósága izzik. Gyerekek,
Félidő: 0:0. A vizek
Okos erővel elöntenek mindent.
Érzitek-e, hogy árad az idő? S a vér,
Szép, ifjú vérünk lüktető lovak
Módjára harmatos mezőn nyerít. Ma nincs,
Ki áhitattal meg ne irigyelné
Baráti jobbunkat, melyet
Odanyújtunk a roskadó világnak.
Félidő: 0:0; karcsú tagjainkból
Hajbókoljatok ki cédrusok,
Kövek, tüzek és elektromos álmok!
Őrizzétek, mint kövér kisdedet
Jövő nagy országlásunkat, ahol
Szépek, tiszták és becsületesek
Maradhatnak jó, gyönge társaink.
Idegen autók taposnak el. Erős
Kovácsok markában a vas
Kipirul, mint a fiatal leány,
Ha futva ér virágai közé. Mi már
Meg sem tudnánk maradni, üldögélni,
A távcsöves, kényelmes páholyokban.
Egy pohár friss vizet s aztán tovább –
Kedvünkre győzünk:
Félidő: 0:0, gyerekek –
Hátunk mögött a Szél, a Nap s az Isten!
1925 ősze
Szép szál legény vagy,
egy röpüléssel
Magosabb vagy a magos madárnál.
Csinos mesterség a tiéd, de az az enyém is.
Szijjas nyergedben hátradülsz, nézed, hogy a föld elfordul kelet felé,
Én meg hosszu seprűvel takarítom az egyesület poros termeit,
Tagok se nyitják ilyenkor erős lökéssel sarkig az ajtót,
Tárva áll az, a nap arany deszkákat nyujt be rajta.
Papir is akad, hát lehajolok, derekamra dől a seprünyél,
Ugy bámészkodik fölfelé és verset is írok,
Azt se magamról, olyan egyszerü az életem.
Szállj, csak szállj, én ügyellek téged, a rendőr is fölemeli szigorú fejét –
Hegyes sisakja két szélén két torony karcsu póznáival –
Nyujtott nyakkal futnak a lovak, a tejes kannák összekocódnak,
Öt ujj között a felnyujtott alma csillog.
Te elröpülsz,
A felhők gyűrődnek, mint a paplanod,
Lassan te is megöregedsz, hosszu szakálladon átsüt a napfény
S homlokod fölött az ég
Lehorpad és földuzzad megint
A fiatal lányok szagától.
1925 vége
Kovács, kovács,
fölgyűrted jól az inget,
aztán megemelted két szép gyereked és bemártottad a tűzbe.
Most ott pirosodnak, ahol a fiatal madár!
Meg ahol a sokkal nagyobb virágok, melyeket oda kéne tenni
a házad elé.
A nap is ott kél ha meglóbálod fejed fölött a kalapácsot
s az üllő
megcsendül belé, akár a dalolók szive.
Ez a legkékebb tavon él, ahol a halak vert ezüst lelke nyugszik,
este eljön tisztán, kéken, bekocog minden ablakon:
Kalapálj csak, hiszen szépeket kalapálsz te!
A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, fütyülsz és a homlokod
megbököd!
Te vagy a kovács és kikalapálod
a virágokat.
1925 vége