Költemények

 

 

 

Nyitólap

Költemények

Névjegy

 

Egyéb szépirodalmi művek

 

 

 

Tanulmányok és cikkek, 1923–1930

 

 

 

Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

 

 

 

 

 

 

«««     1924     »»»

És keressük az igazságot

Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.

Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.

Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bir velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.

1924. jan. 4.

Kövek

Öreg kövek, ne haragudjatok,
Ha taposlak, hiszen tinálatok
Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.

Szólok hozzátok, vén testvéreim,
Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem
S nem szól, csak jár az emberköveken,
Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél
És tán ti vagytok súlyos szavai?
Ó, némák, meg nem értlek titeket sem!

Miért van kő, ha nem lesz épületté?

Hát nem segít a jaj s az allelúja?
Se hit? se malter? se Krisztushabarcs?
Széthullt az ember millió darabra,
Mint esőben a vályogkalyiba.
És hol van az erős, terméskő-ember,
Kit nem tapos fájóra semmi láb?
Ó, borzalmas így: útfelen heverni,
Ha bennünket nem épit városokká
Gránithalmokba semmi épitő.
Hiszen kölyökkorában az időnek
Egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
Hol békesség és szeretet lakott.

Széjjeltördelt a bölcseség s a bomba,
Szétbomlasztott a gejzirlábu vér
S nyomoruságos könnyekbe merülve
Száz megváltó agy forr már, mint a mész,
Hogy értelmes várossá magasodjunk,
Mert most minden s egyetlen értelmünk
Az úton heverő kövek fájdalma,
Mely porban és piszokban taposódva
Templomtorony kupolájába vágyik!

1924. jan. eleje

Ide újra a szeretet jön

Fejünkre tapodták a múltat,
Hanem a jövő csak megérik,
Dudvából föl a magas égig,
Mely ízes gyümölcsű embert hirdet.

Már izmainkká lett a szándék,
Tél-túl a szemek már nem sírnak
S volt-göthös anyák szerelmes pírnak
A napot kendőzik magukra.

Szándékoló, roppant kohókból
Már ömlik a vas okos formába
S nótás acél zeng majd, hol máma
És tegnap aranyat imádkoztak.

Az átkok már elátkozódtak,
A vér elvérzett, széjjelmarva,
És elrothadt gonosz hatalma
A gyümölcsdögvesztő rothadásnak.

Ide újra a szeretet jön
S gonoszok vége nyögi jöttét,
Nem mint eddig, hogy leütötték
S a jókat áldozták eléje.

Ide újra a szeretet jön
S mindenkinek fakad bocsánat,
De addig jaj, kik látva látnak
S a vaknak nem adnak szemükből!

1924. jan. 22.

Miért mondottál rosszat nékem

Miért mondottál rosszat nékem?
Én nem bántottalak, barátom,
Hogyha valamiért haragszol,
Szívesen bocsánatot kérek
S szeretném, ha most velem jönnél,
Megnézzük majd a favágókat
S leheverünk együtt az erdőn,
Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
Hűs tengerfenékről az eget nézzük,
Ahol meg zsenge felhők lombosodnak.
Ott nagy nyugalom karol majd belénk
És nékünk az most olyanigen jó lesz,
Háromszoros a jó, ha kettő kapja,
Azért szeretném, hogyha velem lennél,
Mig odahallik este a harangszó,
A bogáncsokat leszedjük egymásról
S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
Miként a kapás, szótalan munkások,
Akik a földek békés erejébe
Százannyit termő magokat vetettek.

1924. jan. 23.

Lázadó szentek

Ülök én újfent dögrovást a porban.
De gonoszok csontjából őrölt porban.

Uram, én is keresztelek újra.
De fejemet oda nem adom újra.

Én nem áldozom föl többé Izsákot.
Inkább magam, de soha Izsákot.

Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat.
Szólok, de annak, aki majd meghallgat.

Menyország kulcsát én a földre ejtem.
Vén szivemet is a földre ejtem.

Csak bennem legyen gonoszság helyettük.
Engem büntess meg tűzön őhelyettük.

Csak a szegények jutnak a pokolra.
Én nem vigyázok többet a pokolra.

Gyógyíthatót én meggyógyítok most is.
De halottakat nem keltek föl most is.

1924. jan. 28.

Villámok szeretője

Ördög röhög és Isten sír belőle,
Pap és csibész a villámok szeretője.

Mindig beszél: „Mondd, testvérem, nem alszol?”
S legszebb álmában kenyérhéját majszol.

Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.

Hordókra áll és templomokba tér be,
De vasgerincű és még nincsen térde.

Ha szép idő van, a földeken fekszik,
Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.

De fergetegben hegyormokon állva
Villámszivét az éjszakába vágja.

S mig ember, barom, fa szelíddé retten,
Boldogan sír a megtárult egekben.

1924. jan. 28.

Nő a tükör előtt

A tükör előtt öltözik. Csupasz,
Akár a frissen megköszörült penge.
Nem látta férfi, mégis beleszúrja
Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.

A tükör előtt öltözik. Gyapjú
Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
Szoknyaként veszi magára a poklot
S az ég fodorként hullámzik alája.

Hajára aggat mély rejtelmeket,
Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
S a férfierő roppant vásznait
Ujjai apró szallagokra bontják.

Fülönfüggőül szívünket veszi,
Nem hallott zenét csak neki zenéljen
És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
Hogy forróságát elvermelje mélyen.

Lelkiismeretünket gyújtja föl,
Hogy szemöldökét véle bekormozza,
Tíz manikűrözött méregfogát és
Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.

S már készen van és nincsen rajta más.
Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
Annyira egyszerűen indul el,
Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.

1924. jan.

Kedvesem,

Bizony a szirmok összeborulnak este.
Nem akartalak megcsókolni se,
Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
Mint kisgyerek az édesanyját.
A vackorfa a beojtott ággal összenő,
Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
Én kedvesem,
És szebb is vagyok, miként az éjszaka
A számlálhatatlan csillagoktól.

Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,
Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
És fölkelti a sáros füveket.
Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
Hol éhesen meg félfagyottan
Indulatok aggancsos csapata öklelődött
És most, íme,
Békén legelgeti liliomszavaidat
Meg a violákat.

Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
Én kedvesem.

Még sötét van,
Leheletünk se látszik,
De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
Odaki hajnalodik
S én még mindig csókokat beszélek.

1924. jan. 28.

Nyár volt

Nyár volt,
De mindnyájan fáztunk,
Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
Ott melegedett belém,
Hogy valahol, ahová elérünk,
Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
Biztosan és észrevétlenűl,
Mint hóborított földekben a tavasz
És előjön és megigéz,
Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.

1924. jan. 29.

Komoly lett már

Komoly lett már hejehuja lelkem,
Addig jártam ősz Uramhoz én.
Ott is, ott is mindig csak követelőztem,
De mit akartam, de mit is akartam?

Kalapáló, hajórakó kedvet,
Meleg asszonyt, hálószőni is,
Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen,
Botor tengerének értelmet is adjak.

Mi voltam én?… Oktalan próféta,
Cifra szóvá gyötört akarás,
Irigy, ha a másik szebben mond igét.
Hiuságból vágytam töviskoszorúra.

A fájdalom Isten feddő szava
S fájdalomtól csöpög a szívem,
Mint bő veritéktől a szegények arca
S meleg olajtól a gépek karjai.

Nem kérek már bús bocsánatot se,
Csak igenigen alázkodom.
Nincsen az az asszony, akit nem kivántam
S asszonyriasztóra könyörgöm az arcom.

Érzem, hajnali falucska lettem,
Szelidség nyugodt tehenei
Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének
Friss és térdigfüves legelője felé.

1924. jan.

Lopók között szegényember

Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erősebb a többinél.

Lopók között szegényember,
A Jóisten megsegél!
Nincs tehene a szegénynek,
De ha van is, elvetél.

Lopók között szegényember,
Szegényember kapanyél.
A világot megkapálni,
Szegényember annak él.

1924. febr. 8. előtt

Nyolcesztendős lányok

Hosszú sorban jönnek, mennek,
Apró ördögök, de szentek,
Homlokuk friss, meleg kenyér,
Szén a szemük, szénparázs.

Hosszú sorban jönnek, mennek,
Mint a virág, úgy szeretnek,
Ugy szeretik a fiúkat,
Akárcsak a gyöngyvirág.

Hosszú sorban jönnek, mennek,
Ha sírnak is: csak nevetnek.
Messze vannak, messze vannak,
Mint a vídám csillagok!

1924. febr. 8.

Művészet az emberek között

Kerekek lehettek a talpán,
A táncosnő begurult szemeinkbe,
Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik.

Képzeld el a lápon libegő
És nyujtózkodó, nyurga lidércet.
Szebben ugrált a fiatal kecskénél,
Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök,
Ha futkároz és hempereg a fűben!

Még az esztendőalvók is
Szivesen vele-riszálódtak volna!

Azt se tudom, ki volt mellettem,
Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk –
Aztán hirtelen kihült a terem
S mi, emberek, szegények, ismét
Idegenül néztük végig egymást.

1924. febr. 12.

(Szőke hajam … )

Szőke hajam már kibontom a szélnek
De arcomat mosolyba takarom
A hiába várt csókok igazát
Elbocsátja az asszony-hatalom.

Rózsákból rakni mindig-égő máglyát
Jól csókos tűzimádó tudna csak
Hát elbocsátlak csókos csóktalan,
Már lángot hívőbb kezek gyujtsanak.

Megosztozunk most iker életünkön
Tiéd a vágy, enyém a szerelem
S kihullsz belőlem, mint az üstökös,
De emlékcsillag száz marad velem.

1924. febr. 13.

Szelid, búcsúzó asszony

Pusztába viszi csókjait magával
Bölcs, bús fakír lett asszonydervised,
Hullámzó violamezőket lábal,
De virágot nem ad már senkinek.

Akartam volna: Ragyogó árnyék légy,
Mely büszkén gyönge, víg nyomomba jár,
De már fölöttem barna lett a kék ég
És ragyogásod kísértetre vál.

De nyugodt vagyok, mint a végtelenség,
Vagy falevél a zúgó tengeren,
S az emberekhez mosolyogva mennék,
Hisz akkor se lesz senki sem velem.

A falak sírtak nagy szomorúságot,
Naptalan életemnek falai,
Nem én sírtam, mikor szivembe vágott,
Hogy búcsuzót kell immár mondani.

Könnyű legyen emlékem, mint az illat,
Mely egekig száll és legyen örök,
Amíg szivemből máglyarózsák nyilnak
S feláldozott szerelmem füstölög.

1924. febr. 19.

Szeretők

Furcsák és betegek,
Kik sebeket vetnek egymásba, hogy
Beboronálhassák.
Télen tüzek – nyáron
Források fakadnak ujjaikból.

Fáradatlanul csak
Az örök gyönyört szigonyozgatják,
Jégtömböket olvaszt
És szöllőhegyeket
Szárít ki sivatag lehelletük.

Kalászos szemükből
Kiszédült az arcok meleg magva,
Kihull az értelem
Rossz vihederéből
Bomlottpántú, meghasadt agyuknak.

Összemart szájukra
Még tétova mosolyt tetoválnak
S csókjuk, ölelésük
Zengő kerteken át
Egy bibére lopja a szerelem.

Míg a bolygó-bimbók
Meg a virágok milliárdjai
A fényt és virágport
Frissen, egészséggel
Minden társuknak széthajigálják.

1924. jan.–febr. [?]

Rokkantak

Parasztlábaikról
Leamputálták az ásót … Nem veri
Színek meleg essője többé
Szemük szárazságát.

Gránátokba törte
Karcsú gerincük acélobeliszkjét
A sátános tankokká vedlett
Harangok ütése.

Áttört tüdejükön
Tajtékos borzalmak marsolnak nyögve
És lágy agyukra internálták
A Szibériákat.

Ők azok, akikből
Még visszakaptak valamit az anyák
Amaz emberebb gödrök vámján,
Hol most meszesednek

Eggyé mindenfajta
Dadogó Krisztusok, hogy irtózatos
Hegyibeszéddé magasodjék
A hörgés bacchanálja.

Hiányzó karjukon
A kenyeres tenyér megöklösödött
És szívükben égve harangoz
A Békesség elé.

1924. jan.–febr. [?]

Jónál jobb

Páris, Berlin, Moszkva és Szeged –
Kevesen vannak jó emberek.

Akik meg vannak, jajgatni vannak.
Narancshéjnak is útjába vannak.

Gyönge harmat, ösztövér: fölszíjja a nap.
S folyómedret mosni? Ki hallott olyat?

Huncut a jóság, ha szégyent hoz a jóra –
Minek jóság-festék a jót-akaróra?

Van hű komondora, van bő karikása –
Melyik juhász bőg, ha megszalad a nyája?

A vasnál több az olvasztó kohó,
Jónál több, jobb a jót-akaró.

Washington, Wien, London és Czegléd,
Rossz ember úgyiscsak mutatóba lesz még.

1924. febr. 22.

Kakuk Marci

Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe,
Arcunkra könyvelt bizonyossággal
Mi tudjuk, ugye, gyöngyöm-bogaram.
S kihajitnak csavargónak az utakra,
Ahol vásárra szekerezik az öröm.
De megterít a nyár eperfák zöld abroszán.
Testes mosónővé negyvenévesedik
Diaboló-derekú Beatricénk,
Kinek szemében galambok laktak egykor.
Lábainkon kolonc az országút,
Megennénk egész kukoricatáblát,
S elhiheted, az a legnagyobb bajunk,
Hogy muszáj lenni becsületes ősállatoknak is,
Akik nem hordják zsebben a gerincüket.

Rózsás alakod is csukaszürkére mázolják,
Torkodat elvitték gépkocsitülöknek,
Hirdetőoszlopok árnyéka vagy,
Más se maradt belőled, mint a: Kakuk Marci.

Néha van úgy, hogy fejed a szomorúság zsuzsuja
És a piszkos járdáig fityeg.
Ilyenkor kivilágitják a városokat
S legszebbre festik magukat a lányok.
Zokognál is, de nyelvem alá duglak,
Mert ángyod is tudhatta, mikor megszülettél,
Azért születtél,
Hogy plébánia légy a templom egerének.
És szélben szoknyaként gyűrődő bőröd alatt
Mennél jobban szétsárgul a papirmadzag,
Inaimra annál inkább drótkötelek nőnek.
Te vagy sokunk szándékának rúdja
És nem vagyunk vak csillagászok,
Azt akarjuk, vakondok is lássa,
Hogy a kelő nap mennyire illik hozzánk!

1924. márc. 11.

Szomorúfűz

Lábonjáró szomorúfűz,
Hivesség csal, hivesség űz,
Hivesség űz, hivesség csal,
Ez patakkal, az meg faggyal.

De patakra nem találok,
Mindenütt csak fagyot látok.
S patak kéne, napfény kéne,
Lehevernék az ölébe.

Megduzzadnék, mint a többi
Szerencsésebb erdőföldi.
Virágoznék, mint az égbolt,
Ha a kakas kukorékolt.

Bokrok előtt alázkodok,
Csillagokhoz fohászkodok:
Hé csillagok, jó csillagok,
Patakra már hol akadok?

Leveleim, vigasságom,
Nem ér utól bolygó lábom:
Elhullajtván vigasságom,
Marad a szomorúságom.

1924. ápr.

Ki verné föl lelkünkben a lelket?

A meddő dombok homlokából
Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
Föl, föl a magasságig
Repülőgépeket hajigálunk
És roppant, visszahulló pályájukkal
Kipányváztuk a madarak birodalmát,
Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
A sörényes, üvöltő tengerekre,
De emberek, emberek!
Ki venné újból észre,
Hogy le kell sikálni asztalainkat,
Ki mondaná meg az asszonyoknak,
Hogy kisöpörhetik a szomorúságot,
Ki ültetne kerteket szemünkbe,
Ki verné föl lelkünkben a lelket?!

1924. máj.

Hét napja

Tintába mártom tollamat
És tiszta, kék égbe magamat.

Félrerángatom a harangkötelet,
Falbaverdesem szegény fejemet.

Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az igért utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
S a darabkább utálja már a darabkát is,
Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
Hogy hidak robbannak a szegényemberekben?!

Ó, barátaim, hét napja nem ettem.

1924. máj.

Igaz ember

Szemeim, ti fényfejő parasztnők,
Fordítsátok ki a sajtárokat,
Nyelvem, szép szál kurjantós legény,
Hadd abba hát a kubikolást,
Állat, szaladj belőlem Ázsiába
Izzadó erdők gyökereihez,
Gerincem, szédülj az Eiffel-torony alá,
Szigonyod a szagot elkerülje,
Orrom, vitorlázó grőnlandi halász,
Kezeim, Rómába zarándokoljatok,
Lábaim, árokba rugdossátok egymást,
Szolgáltassátok be a cíntányérokat,
Füleim, a cíntányérokat!
Combom, ugorj Ausztráliába,
Te harmatos-rózsaszínű fiahordó,
Gyomrom, te könnyű léggömb,
Repülj a Szaturnuszig, a Szaturnuszra!
Mert úgyis kilépek számszélire
S íves kiáltással füleikbe ugrom,
Mert fölhúzták már a megállt órákat,
Mert ívlámpákként ragyognak majd a falvak,
Mert fehérre meszelik a városokat
És csigolyáim szétgurulhatnak a világba,
Én már akkor is egyenesen állok
A görbén heverő halottak között.

1924. máj.

Koldusok

1

Öreg, én eztán lopni fogok!
Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!

De a nők, a szagosak, a gazdagok!
Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.

Öreg, a mankóm szaladni akar!
Fiam, hát nem jön erre senki se?

Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
Tej kéne, nem birok már enni se.

Egy kirakatot még ma betörök!
Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.

Egy kirakatot mégis betörök!
Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.

2

Öreg, a varrás újra gennyezik.
Annál szebben tudsz könyörögni majd.

De rúgnék vele, a szent mindenit!
Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.

Engem nem akart a lányod, öreg.
Örülj, hogy látod az áldott nyarat.

Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
Legalább néki ruhára is marad.

Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
De kéne neked, te korcs, te torzszülött.

3

Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
Én pedig azt, hogy éltél eleget.

Meghalok s nem fog sírni senki sem!
Elég, hogy míg éltél, vezettelek.

Én Istenem! – Mondass vagy két misét!
Azon már inkább kolbászt is veszek.

Téged még meg fog verni a nagy ég!
Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek.

Légy jó, hisz egyszer elpusztulsz te is!
De addig csak enyim lesz a sarok.

Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
Félnék, de élni – s kölyköt akarok.

Könyörgök érted ott. Mondass misét!
Ép lányokért, hogy nőjjön rengeteg!

Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
Csak legyen majd egy ép, erős gyerek!

1924. máj.

Csudálkozunk az életen

Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
De ha szomjazom, akkor friss patak,
Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
De megcsókolni csak nekem szabad.

Haja szurokkal elkevert arany,
Harmatos erdők az ő szemei,
Küszöbe elé terítném magam
Lábtörlőképpen, de nem engedi.

Szavunk zugában megbuvik a csók,
Testvéreihöz lopva jön ide …
Mező álmodhat össze annyi jót –
Az én kedvesem a füvek szive.

Este a csókok megszöknek velünk
S végigfutván a világi teren,
A hajnali égre leheveredünk
És csak csudálkozunk az életen.

1924 első fele

Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

1924 tavasza

Szegényember balladája

– Szegényember, hogy adod a bölcsőt?
– Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?
– Király vagyok, bírok nagy erővel,
Ha nem adod, elveszem erővel.

Szegényember, hejh, csak egyet szólna –
A király már katonákért szólna.
De a bölcsőt a tóba hajítja,
Csöpp gyerekét utána hajítja.

Szegényember sír-rí a börtönben.
Szegényember nevet a börtönben.
Nincs a gyerek már a rossz világban,
Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!

1924 első fele

Szegényember szeretője

Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mindakettőt ledobná egyszerre.

Szegényember sose kér kalácsot,
Szegényember sose kap kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon feketével,
Fehér lelkét őrzi feketével.

Szegényember sója is ízetlen,
Szegényember kedve is ízetlen.
Eladó kis holmija vetetlen
S ha van ágya, az is megvetetlen.

Szegényember akkor lop, ha éhes,
Akkor se lop, dehát nagyon éhes.
Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.

Kisgyereke sohase veretlen,
Asszonya se marad megveretlen,
De akármily gyönyörű lány lennék,
Szegényember szeretője lennék.

1924 első fele

Nem én kiáltok

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe –
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

1924 első fele

A számokról

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok –
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

1924 első fele

Mért hagytál el, hogyha kívánsz

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben?

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?…

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?…
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

1924 első fele

Bosszúság

Azt hiszik, ha ők karikáznak,
Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni
S elvégre már tudhatnád,
Ha csőstül is ömlenek panoptikumokba,
Az egészségügyi muzeum csak fontosabb.
S ha jó is a holdas éjszaka,
Azért inkább kell nappal a napvilág.
Kutya dolog a népekkel törődni?
Magaddal törődni még kutyább
S végeredményben mégis egyre megy.
Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig,
Mert nincs jogod befogni a szádat,
Ameddig csak foszlik belőle a szó,
Épp, mint karácsonykor a parasztkalács.
Most azért csak dühöngd ki magad,
Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel:
Fene, aki megeszi!
Mert a csorba ekevasakat
Immár igazán kicserélhetnék.

1924 első fele

Forduló

Változások nehéz szagát görgeti a szél,
Vincellérek enmagukat ütik csapra már,
Enmagukat köszörűlik ifju harcosok
S az elásott tojásból is
Kibúvik és égre száll a madarabb madár.

Most az órák mutatói ventillátorok,
Jó földünk az óriási lenditőkerék,
Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt.
Szándékaink – széles szíjjak –
Megölelik s úgy rohannak országút-iránt.

Hálóbb-szemmel halászember új folyóra les,
Minden gazdátlan komondor küszöböt keres,
Fáradtabban fáradnak a szegényemberek,
Tél-túl néha tiszta kézzel,
Őszintén ád új portékát ravasz ószeres.

Furulyáló juhász mellől nyája szétszalad,
Mintha mindenki utazna s üres a vonat,
Kiáltások raknak csöndből külön halmokat,
Üstökös hull, bútor roppan,
Gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad.

Szellőtől is földighajló, sudár derekán
Jövendőnek feszít ijjat mindegyik leány,
Frissült kedvünk habzó mezőt göndörít alánk
S mocsárkodó tenger alól
Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng.

1924 első fele

Ti jók vagytok mindannyian

Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát rosszat?

Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint a gyerek a csavargással.
Ujjong, eltéved, sirdogál
S hazakívánkozik.

Ti mindannyian örültök a jónak
S fontoljátok meg, mit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!

1924 első fele

Gyémánt

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erőnket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.
Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.

Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!

1924 első fele

Szép, nyári este van

Szép, nyári este van.

Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,
Gyárak ijedten vonítanak,
Kormos tetőket kormoz az este,
Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,
Kocsik szaladgálnak összevissza,
Villamosok csengetnek nagy körmenetben,
Transzparensek ordítják, hogy: vak vagy,
Mellékuccákba ballagó falak
Visszalobogtatják a plakátot,
Előtted, mögötted, mindenfele – látod –
Plakátarcú emberek rohannak
És – látni – a nagy háztömbök mögött
Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
Emberlajtorján másznak magosra
Emberek
S a dühödt körutak nyakán
Kidagadnak az erek,
Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,
A hazatartó munkások lassú lépéseit,
Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,
Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.
Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását
És odábbról csámcsogását egy parasztnak,
Aki szomszédja kaszálójából
Épp most nyúz le egy jó darabot.
Hallok mindent, aki hallgatok.
Kolduscsontokban nyöszörög a szú,
Körülszimatolnak asszonyok,
De én nagyon messziről jöttem,
Kiűlök szíves küszöböm elé
És hallgatok.

Szép, nyári este van.

1924 első fele

Este volt s a bőrünk összeért

Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.

Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem bírom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk
S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!

1924 első fele

A világ megteremtése

Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
– Most munkás lehet, vagy talán költő,
Hiszen mindegy a munkás, a költő –
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart és csak szeretet volt.

Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Frissen, fürödve, jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj!
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.

A víz
Felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, mint én: magába,
Társat akart és csak szeretet volt.

1924 első fele

Hajón megyek Pestre

Épp 1000 korona, hajón megyek Pestre.
Annyit néztem, hogy belefáradtam,
Azért elnézném még esztendeig,
Dehát itt az este.

Csíp a kémény füstje, nem baj,
Éppen ilyen bodor, tömött a haja,
Mint két csónak egymásután,
Tán még karcsúbb forró dereka,
Orra szökken, mint az Erzsébethíd,
Vagy mint aki
Fejest ugrik róla.

Eh, elég belőle … Mégis furcsa,
Hogy Pest ragyogása szeméhez hasonlít.
Kettős Bazilika-tornya kettős melle
S hány ekkora kazán lehet benne!

Ugy érzem, mintha összeszidtak volna,

De bizonyos, ha olyan szomjas lennék,
Amennyire most furán vagyok,
Rögtön kiinnám alólunk
Tán az egész Duna-folyamot!

1924 első fele

Magyarok

Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!

Űlünk, űlünk a mindenség szélén,
Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
Átalfolyik rajtunk a világosság,
De elhagytuk valahol kőedényeinket,
Elhagytunk valahol minden akarást
S most minden volt és jövendő szomjúság
Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
A négylábúak, melyeket megettünk,
Most előjönnek és kinevetnek minket,
Ezer és harmincegynehány esztendő
Zuhog végtelen szomorú szemünkből
S nem birja elmosni buta bűneinket.

Most nagyon messze van tőlem a föld,
Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
Keserű számnak ki mutatna cukrot?
Ki hinné még el, hogy élni akartok?
Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
Két bárány volt én adó két kezem
S a farkasok elbántak mindkettővel.
Most minden kedvem holtan terül el,
Mert levegőtlen vihar a jajom:

Leszámitva az ostobaságot,
Multunkat, életünket és a gyomraink,
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nyisson ajtót nekünk a reménység!

1924 első fele

A kutya

Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.

1924 első fele

Érzitek-e?

Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
Érzitek-e a XXV. századot?
Ha csak rágondolunk,
Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
Túlkiabálom a fergeteget
És halkabban hallgatok a csöndnél,
Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
Ahová minden vonat egyszerre befut!

Villogó vágyú lányok, asszonyok,
Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
Akik negyvenemeletesre építjük a századokat,
Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
Egészségesek vagyunk, erősek és mohók.
Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!

Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?

Frissest pörgök,
Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
szentjeinek rubintos rézangyalát.

1924 első fele

Milyen jó lenne nem ütni vissza

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!…
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

1924. júl. 10.

Szólt az ember

Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
Lombja az ég
És körtét ettek a bogarak,
A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
És csörömpölő acélműhelyekben
Tűzre dobta a nagy hegyeket,
Hogy a halállal és az új időkkel
Száguldják meg a versenyt dübörögve
Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment
S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.

1924. júl. 17.

(Tenyeremre tettem … )

Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.

1924. júl. 17.

A gondolkodó szonettje

Dübörgő gépváros zúgó agyam.
Hangja – mit roppant barlangvisszhang adhat
Mély orgonára és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
Az épitők téglát téglára raknak,
Molnárok szíja suhogón suhan.

S mind robotol – minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megúnják ezt a munkát,
Izzadt ölükben őrület fogan –

S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan!

1924 nyara

A szerelmes szonettje

Kerengő bolygó friss humusza lelkem,
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.

Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A szépség fái búgnak át a berken.

Alattuk szívem űl, a mindig éhes.
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.

Egy tiszta érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.

1924 nyara

Most a teremtés kezdetén vagyunk

Ime, már megvan az egysejtű ember,
Él és mozog,
Gondolatokat nyújt ki magából
És visszahúzván kinyújtja újra,
Hogy valamivel is előbbre jusson.
Eddig vergődött, most már ténfereg,
De serény és így mindig erősebb lesz.

Kegyes miattunk a szigorú törvény.
Holnap már ügyesek leszünk,
Könnyen úszunk, szaladunk, repülünk
És ennek így kell lenni
Hogy akkor már nem törődvén mással,
Lelkünk tiszta ruhája legyen,
Kívánt álmunk szűz teste legyen,
Teste ének s igazság legyen,
Alakja Istenhez hasonlóbb legyen
Az eljövendő többsejtű embernek,
Aki belőlünk vetül majd elő,
Aki mi leszünk,
A nagy Továbbcsináló,
Akiért most beteg a világ.

1924 nyara

Egyszerű ez

Lement a nap nyugaton,
Följött a nap keleten.
Egyszerű ez.
Él az, aki eleven.

Rongyos mindegyik zsebünk,
Rossz a magyar zsebe rég,
Egyszerű ez –
Elveszett az ezerév.

Ha elveszett, elveszett,
Nem keressük már elő,
Nem érünk rá,
Vonaton jár az idő.

Expresszen jár az idő
S gépből csinált madarán,
A gyalogos
Bizony hogy elmarad ám.

Szolgabíránk az agyunk,
Nem parancsol más nekünk,
Egyszerű ez,
Mi már mótorral megyünk.

Nem vagyunk mi bölcs urak
S nem is vagyunk szamarak.
Új ezerév
Új magyaroknak marad.

1924 nyara

Tüntetés

Kiszaladt a vér ereinkből
S most az utcákon nyargal végig.
Ime, eljöttek a gyárkémények
Szikrát lehelő arkangyalai,
Hogy visszavívják a pokoltól
Ádámot és Évát.

Szánkból sistergő meteorok hullnak
És a rendőrök szelíd testvéreink,
Kiáltások tarka pántlikákkal
Kontyot kötnek a hajadon jövőre.

Hát hol az a tenger, amelyik
Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót,
Mint ez a kormos és éhes tömeg
A lelkesedés karcsú suhanását,
Hol az az évszak, amelyik
Ily remek virágot tűzne ki a földre,
Hol az az égbolt, amelyik
Ily erős karokkal ölelné a földet,
Hol az a vaskapu, mely nem olvadna széjjel
Ekkora nagyszerű hévség előtt?!

Micsoda fölséges égiháború
A külön lábak együttes dobbanása!
Ilyen pompás ütések alatt
Szénné sajtolódna erdő, mező.
Az ég ekhóját mellünk visszadobja
És minden bezárt, pókhálófödte ablak
Csörömpölve darabokra pattan.

1924 nyara

Tűz van!

Tűz van!
Ég a malom!
Ne bántsatok, én nem akarom,
Jaj, tán csak bennem ég az a malom?
Ne bántsatok, én nem akarom,
Csak néha hittem úgy, álmaimban.
Azért ordítok, hátha elhiszik,
Hogy tűz van, tűz van.

Nagykedvű, éhes nyújtózásokkal
Nyurga karokkal kalimpál az égnek,
Belül ég, de kívül éget,
Hát senki se érzi, csak én?
Vagy meghaltak már mindannyian?
Meghalt a magyar, a lyány, a legény?
Hiszen itt járnak körülöttem,
Húsból és vérből vannak,
Moziba mennek, esznek, isznak,
Hát én hiába bőgök nekik?
Vagy nem sírok én csak magamnak?
Elég a búzánk, elég a lisztünk,
Hát jobb lesz, hogyha majd a füstből
Az angyalok sütnek kalácsot?
Tűz van
És ti a tüzes tűzben jártok.
Ha engem láttok, bolondot láttok,
Mert én tudom a ti haláltok,
Szemetek elé este állott,
Fületekre a csönd leszállott,
Nem érzitek a faló lángot,
Ó, én tudom a ti haláltok,
Mégis a fületekbe állok
S dühödten, bőgve, konokul,
Reszketve, félve csak kiáltok:

Tűz van! Tűz van! Tűz van!

1924 nyara

Jött, megfogott és áthajított

Jött, megfogott és áthajított.
Vad, csillagszőrös arca remegett
(Hátam mögött már néha itt volt)
Jött, megfogott és áthajított
Tüzes vas-szóval engemet.

Föl-fölbukkant a feje itt-ott,
Hideg volt, éppen mintha gyilkosok
Szivében lettem volna. Itt-ott
Föl-fölbukkant és áthajított
Mindent; hogy legyen mosoly és mocsok.

Pedig énhozzám nem is konyított!
Jött, megfogott és áthajított.

1924 nyara

Figyel a kancsal

Mindig figyel valaki – biztos kancsal –
A hátunk mögött. Hátrafordulok:
Ki vagy?… Gügyögve gyűjti már a hajnal
Pihés csibéit … Alszom? vagy élek? A kancsal
Parazsat dobál hátamra. Jajdulok:

Csak én vagyok, csak én! Ó, virradattal
Csak engem szül a fény, te, semmise!
(Az Isten is kinőtt cipőket talpal
És lelkünk csupasz lábbal jár a kancsal
Sziklás, szúrós szemén.) Mért jössz ide?

Az én vágyamból sarjadzik a hajnal!…
Mindig figyel valaki, aki kancsal.

1924 nyara

Minden rendű emberi dolgokhoz

Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

„Én csak voltam! – Én, jaj, vagyok! – Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?”

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!…

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de – magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!…
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok –
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?…
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

1924 nyara

Imádság megfáradtaknak

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
Akarom.

1924 nyara

Lányszépség dícsérete

Dícsérlek hát, mig minden erőm itthagy:
A férfiból kiszakadt gondolat vagy,
Hallgatsz, de szól a trombiták szava
S ledől az elzárt Jerichó fala.

Remek városok, puszták és az ég is –
Körülötted van minden s azért mégis
Csak téged lát meg, téged, aki lát.
Éretted volt csak eddig a világ …

Eh, ostoba, nem igy, de lelkesebben,
Mint tűzimádónak vak rengetegben
Áldó hozsánna zengne ajkirul,
Ha körülötte az erdő kigyul!…

Csak vergődés a méltó hódolat: ha
Egy kőre lépsz, az fájdalmunk darabja.
S hogy befejezzem a dícséretet,
Szedjenek nagybetűből TÉGEDET!!

1924. aug.

Sírdomb a hegycsúcson

A holtan megbántott Adyé

Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.
Az ördög csuszkál oldalain föl-le.
Hántott héjú szivekből ez a hegy
Már régen épült. S énekelni megy
Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.

– Sej haj, meghalt!… Ó, meghalt!… Hosszu csend.
A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.
Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,
Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen
Fénylelke forrón leömlik az arcán.

Hullámzik még és lépcsőkké mered.
– A hegy csúcsáról nagyon messze látni,
Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,
Ki akar látni, apró emberek? –
Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.

1924. aug. 20.

Mindent hagyok

Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya plánétát köpött –
Ó, szépség, jóság!… De már mindent hagyok.
Villámokból font kerités tövébe,
Már lefekszem a szívem közepébe.
Egész nyáj leszek benne. Egyedül,
A nagy akolban egyedül vagyok.

Hittem, hogy a hitványabb lettem én,
Akin az idő csak tovább fut át
És úgy magasztaltam a minden-embert,
Mint akinek
Csak magyarázták a megvolt csudát.

Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.
Ó, egy percre megláttam magam.
Ott álltam én a Napban! Ott a Napban!
Bordám szaggattam! A Nap suttogott:
Véredben állsz, te, ha bennem állsz!…
És lassan, lassan süllyedtem a Napban.

A szél sikoltott. Fölkapta a szívem
S egy csöpp vérem, ami még megmaradt,
Végiggurult lobogva az égen.
Utánaszaladt.
A földre ekkor tűzcsóva esett.

Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban,
Világ, ó világ! Én szivemben alszom.
Tiszta mosolyom hideg víz hulláma,
Hogyha néha fölemelem arcom.

1924

Oly friss

Oly friss-ízű az ég, én tudom, én tizenkilenc esztendős vagyok
A szebbik biplánon mindenki hallja a toronyóra ütéseit, az éhesnek körte
a csillag is, ott már ebédelnek, de Magyarországon még nincsen rádió
Minden emberben ketrecek élnek, ezek esznek vagy énekelnek
És egyik emberben acélból vannak, a másikban pedig furulyákból
Ha alszom, hozzám képest mi lesz a harmat
Egészen ostoba csak egy van s az az elégett itatóspapír, szegényke vizet
se látott
Ne haragudj, jóíze van az égnek
És a szúnyogok amúgyis meghalnak éhségükben.

1924 ősze

Riának hívom

Riának hívom őt
De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép s azután
kiejtjük kezünkből
Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon
Haj, de igen messze van
Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki
Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait

Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a virágokat
Pedig én láttam, hallottam is, színes harangokat dobálnak jobbra-balra
Belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei
Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud
Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem kínál meg vacsorával

Egy hangvilla két ága vagyunk
S mégis, ha egymásra nézünk
Néha rekedten száll föl a szomorúság.

1924 ősze

A fergeteg ormán

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek.
Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok.
Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár
A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől
Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot
Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel
Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai

Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek
A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.

Nagyon szegény az ember,
Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni,
De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.

1924 ősze

Rossz volt, elszéledt szivemből

Az asztal alól fölnyúlnak emlékeim
A halottak is eszembe jutnak, pedig sohase gondolok rájuk
Kedvesemben a lányok, asszonyok összebúnak és dideregnek
Fuldokló kapkod valahol utánam
Tenyerembe dobom a fejem
Az a muzsika, a füveké, láttátok-e? szép volt
A föld meleg arcával simogatott, behunyt szemmel fekszem
a szemében, vele látok, egy kisgyerek lehelete ringat
S akkor valaki elszéled szivemből, rossz ő nagyon
Tegnap délután könnyezett a föld
Mi lesz fölösleges virágaimmal?

1924 ősze

Ekrazittömeg

Ki lesz a madár, ha meghalunk és a világok ékköveit csiszolgatjuk
Az utak lassanként fölemelkednek s észre se vesszük, hogy levegőben
járunk
Eltévedt sugaraink visszaszállnak a vadmadarak tojásaiba
Kiégett kiáltásokból épül a porszem
Az óceánok színén gondolat lebeg és gyógyítgatja holdkóros testvéreit
Holttetemek, nosza ugorjatok ki barátaimból
Lelkünket kivisszük a napra melegedni
Lángok csúcsain zuhanunk és emelkedünk fürkészhetetlen titkainkkal
Oly mértékben sírunk, amint a vizek párolognak
Füvek láthatatlan fényszálaiból
Együgyű szavakat szövögetünk, melyek szomorúan mosolyognak
a tükör előtt
De kegyetlenül bízom az erőmben
Elbocsátom távozó éheimet
Nagyszerűen
Konok ekrazittömeg
Arcotok mögött a hangtalan mélység és szívetek
Lassan végkép lesüllyednek benne a befalazott, lobogó aranyajtók.

1924 ősze

Esti felhőkön

Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt
locsol izzadt arcainkra
nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
ezek ilyenkor egész elolvadnak
ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg
szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbújtak
tenyereinkben
mi az igazság kérdem a falaktól
erre eltűnnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha
takarónk lassacskán lecsúszik.

1924 ősze

Érik a fény

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.

Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e
vállainkon?
Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér –
Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.

A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek
küszöbeinkre
Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak
csókjainkban.

Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk
vidékeit
Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.

1924 ősze

Én dobtam

Én dobtam ide magamat, szívünkben vakok topognak, de szándékunk
egyet jelent a rádiummal
Maholnap Jehovák leszünk, hogy emberré teremtsük magunkat újra
Ez a szerelem s a patakhúrú ének, mely most kinyújtózkodik, hogy
fölérjen valahogy kedvesem bokájáig
A lélek hullámhossza éppen a magasságom, ezért van az, hogy csóknak
mondjuk a szédítő naprendszereket
Forognak és zengő fekete hajuk alatt szelíden mosolyognak az imádságok.

Nehéz álomban hervadnak az órák
De violakert úszik belőlünk arasznyira a város fölé
Odaindul a vonat s a könnyek árnyékában odasikoltanak a karcsú tornyok
Hát gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra, szegények
Nincs, aki friss, tiszta vízzel borulna ártatlan életükre.

1924 ősze

Most fehér a tűz

Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik

Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed
körülöttünk
De üres kezemmel hiába kapkodok utána
A fájdalom vakító felületén
Temetőkben világít a villany
Könnyeink fekete kristályokat mosnak
Nincsen szavunk, amit kimondhatnánk
Elhamvadt maradék álmunk
Csak a gyilkosok sötét reményei világítanak még
A butaság expresszvonaton robog előttünk
Minden madarunk szárnyaszegett
Olyan ártatlan, mint a kavicsok fehér homlokai
Én mindig Riának hívtam
Gyékényünk sincs és mégis kihúzzák alólunk
Ünnepeink ájultan hevernek

Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja
Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja.

1924 ősze

Néha szigetek

Néha szigetek buknak föl fejünkben, madarak szállnak el fölöttük, új,
csodálatos növényzet magvait hullajtják rájuk
A gép arcából is csurog verejték, anyák szeméből könny, rólunk
a munka olajcsöppjei
Lassan így fordul tovább a világ
Tegnap azt hittem, körtefa vagyok s még ma is jönnek hozzám kis
gyerekek
Csókolnak és megrázzák bennem a roskadó körtefákat
Első szerelmem spirituszba raktam s most néha elnézem, milyen furcsa
kis állat
Szervusz, szervusz, hogy vagy, köszönöm megvagyok és te, hát csak
lassan, ilyenkor mintha vágyunk se volna
De vacogva mászkálunk Mont Blancok tetején s imádkozunk, te Isten,
te Isten
Mért nem teremtesz hegyeket is
Nektek úgy adom oda magam, mint az anya meleg teli mellét az ő éhes
kicsikéjének
A bokrok már alszanak, én is lefekszem tibennetek, hogy reggel kéznél
legyenek majd kedvelt, acélhomlokú szerszámaim.

1924 ősze

Keserű

Ó rádióaktivitás! most olvasom és görögdinnyét eszem és erősen tudom
Hogy a világ csak bennünk változik
Színes kereplő vagyok csupán, halljátok? arcom átlátszó, mögötte
virágok röpködnek, amint fölbuktak az elektromos hullámokból
Szeretőmtől is elszakít a humanista század, ó lepipált szomorúság,
gyújtsd föl ma éjjel a menhelyeket
A bárányok birkák, én szamár vagyok s csak hosszú elnyúlt árnyékom a
pásztor
Ha szemem behunyom, az eroplánok lezuhannak és azok is
Melyek belőlem szállnak föl naponta
Te csillogó porszem, állítsd el aranyos motoraidat, reggel úgyis
kisöpör az asszony
Ó az asszony, a szeretőm csak sír, csak sír és könnyei tovább hajtják
a régi turbinákat
Kár, kár miértünk is
De éljenek a köszörűs inasok, akik fütyörésznek
És nem is tudják, hogy az égbolt fejünk fölül elvitorlázott a
pénztárcákba.

1924 ősze

József Attila

József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól
örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító intézethez,
mégiscsak másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak gyufát se
gyujtani, ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy bennetek lakik,
az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy lesznek frissek
és épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is gyalog vannak,
én a pacsirták hajnali énekében heverészek, mégis túljutottam
a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan őrizzük meg,
hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.

1924 ősze

Kilóméterekkel

Kilóméterekkel vagyunk magunk előtt és meglóbáljuk elvesztett
lelkeinket melyekben vágyaink virrasztanak
Eltáncolt öregek felülnek még az ágyon
Titokban fejet is függesztenek hajuk alá, hogy megtévesszék
a mitsemsejtő gondolatokat
Pedig hiába minden szakértelem mikor hajnali levegő siklik szivünkön át
Kedvesünk ő, akinek meg kell köszönni párunk libegő mosolygását
És mégis körülményes becsukott kézzel járni a szemünkben
A világ is több sokkal, ha kinyujtózunk, nagy hegyekre mászunk
És mélyen hullámaink alatt kábelek szállnak melyek tengerbe vetik
elkorcsult fiaikat

Angyal kovályog nyelvünk felületén
Szikrasineken vörösmozdonyok zuhannak előre
Szemtől szembe
Ria karcsúbb a liliomillat esteli árnyékánál
De csapzott homlokomon kinyílnak a sípok
Feszültség szemverős rakétáiban röppentsük föl a fiatalok egyetlen
osztályharcát.

1924 ősze

Nekem mindegy …

Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen
S bizonyisten hinnék benne,
De még annyi szabadidőm sincsen.

Ha megsegít, csak neki jobb,
Ha nem segít, rosszabb se lesz.
Ha van, hát a mostaninál
Ugy se lehet rosszabb,
Ha van: kutyába se vesznek,
Ha nincs: kutyába se vesznek,
Se nem jobb, se rosszabb.

Előbb-utóbb a szegénynek
Ugyis meg kell bolondulni,
Vagy fölakasztódni valamelyik ágra,
Ha csak észre nem tér,
Mert a szegény itt az isten,
Világot-teremtő isten,
A gazdag csak angyal;
Sóhajtásunk ad rá szárnyat
S a vonagló teremtésben
Minek kell az angyal?

1924 ősze

Dícsértessék

Rózsa, rózsa, szállj és énekelj …
És dícsértessék csúf, hazug szava,
Olyan hajnal lengesse szivét,
Amilyen örök bennem ő maga.

Minden lelkem csak kőrakás neki.
Fölötte holt galambok csapata –
Mélyen magában leljen a virágra,
Ha nincs is színe, nincs is illata.

Dícsértessék. Tőle szállt fölém
Egy magasztos nyugalmu pillanat,
Mikor nem vártam. És még akkor is
Minden kristályom sírva széthasadt.

Csúcsán, sötét, különös fényeken
Siklik bennem és nem tudni, hova.
Kiégeti a szememet belülről.
De dícsértessék csúf, hazug szava.

1924. okt. 6.

Aki szegény, az a legszegényebb

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú, éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

1924. okt.

Itt egy fa, ott egy fa

Itt egy fa, ott egy fa,
Villámsujtott, lombtalan,
Szenesszivű, keserű,
Büszke fa.
Itt egy fa, ott egy fa.

Mért nem zöldek? – kérdik a mezők.
Fekete porukat kerülik a méhek.
Suttognak az almafák:
Legalább
Mért nem hoznak vadalmát,
Mit henyélnek?…
Gerendának nem valók,
Akasztófának se jók.
Csupa kérdés szidja őket,
Szomjas kérdés öli őket.
Kiesett a fényes ég
Összeégett karjuk közül!
Állnak, mint a kútgémek,
Mégsem jelölnek kutat:
Igy is élni! Mit akarnak?…
Itt egy fa, ott egy fa,
Összeégett szívvel-karral
Messzi egekbe mutat.

Hejh!
Ha mi egyszer az Úristen elé
– Papunk mondta, hogy mindent ő ad –,
Ki a sorbaállást adta,
Szívünk helyével, szótlanul
Sorbaállunk elszánt csapatba
És követeljük az ifjúságot!

1924. okt.

A csoda

Kár volna magamat eladnom
Célért, eszméért, okért, hitért.
Hogy magyarázzam az eget másoknak.
Eladni magamat semmiért.

Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
Te tudod, te százesztendőt éltél!…
S akkor sikított, elbőgte magát
A kert mellett egy vén acéltehén.

Nem is acél volt, hanem drágakő.
Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.
Tele gyerekekkel
Körhinta forgott búgva, vidáman,
Szarvai hegyén.

És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,
Késnyelek hullottak pengétlenül
A szemeibül.
– Ó, mennyi dinamit lakik
Én élve síró szemeimben! –
A föld egyszerre elszaladt alólunk
És elszaladt alólunk minden;
Ég, csók, tűz, magam s a semmi.
A tehén lángszőre szintén elszaladt,
Aztán visszajött
S a homlokomon kezdett énekelni.

Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
Szivemben ő s az ő szivében én.
Hátulról keresztülnéztem magamon
S úgy láttam, hogy bennem él tovább
A tehén.
S tele gyerekekkel
Körhinták forogtak vidáman
Szarvai hegyén.
Nem szúrt vele, csak fölemelte.
Arrabökött, amerre elszaladtunk
A föld, az ég, a tűz, a semmi s én
S én szégyenverten lopózkodtam arra,
Hogy embertszülő tüzet énekeljek
Örökké, újra
Jeges, havas
Ismeretlen hegyek tetején.

1924. okt.

Műterem

A műterem kopott, öreg falán
Reám nevet száz ismeretlen ember.
Ez gyermek itt, az már nincs is talán,
Ez pocsolya, az kristálylelkű tenger.

Reám nevetnek bágyadtan, vigan
S az én arcomat mosolyogják össze.
Ez engem álmodik álmaiban,
Az engem átkoz, hogy szivét fürössze.

S én nem vagyok és nincsen más, csak ők,
A szomorúak és a nevetők
Én arcomat hogy összemosolyogják.

Mint szivemben a dolgok képei
Búsan és vígan összenevetik
Az Ennálam is erősebbnek arcát.

1924. nov. 1.