Egyéb szépirodalmi művek

Nyitólap	Költemények	Névjegy
	Egyéb szépirodalmi művek
	Tanulmányok és cikkek, 1923–1930
	Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

««« [III] Tizenöt nap az üvegbúrában »»»

Pontosan déli 11 órakor elindultam, hogy meglátogassam közelben lakó barátomat. Ettől az úttól és barátomtól reméltem, hogy ebédet keríthetek. Ettől az úttól és barátomtól reméltem, hogy ebédet keríthetek. Rettenetesen éhes voltam és egy fillér nélkül álltam már napok óta. Ugyan 10 órakor még elhatároztam, hogy bicsérdysta leszek, azonban ehhez hiányzott az előfeltétel; az, hogy belsőmet a benne lévő rothadt és mérges anyagoktól megtisztítsam. Az én belsőmben – sajnos – már jóideje semmiféle rothasztó és mérges anyag nem fordult meg.

Az uccán nemigen ügyeltem a plakátokra, mégis megdöbbenve álltam meg az egyik előtt, amely hatalmas betűkkel hirdette, hogy itt és itt Telek Elek éhezőművész negyven teljes napig lepecsételt üvegszobában koplal. Rögtön eszembe jutott, hogy agilis barátomat ráveszem, legyen imprezárióm. Naponta ezer látogató tizezer koronájával, a négyszáztiz millió, esetleg egy helyett öt–hat nappal toldom meg s akkor barátomnak hatvan milliót adok, magam pedig veszek egy pár cipőt.

Barátom nem fogadta el a tervet, szerinte már hiányzik a szenzáció frissessége, az olasz, t. i. Telek Elek előtt kellett volna ezt a különös jó ötletet fölfedezni. Javasolta, hogy spontán koplaljak még néhány napig s akkor hajlandó felléptetni, mint evőművészt.

Négy nap mulva már egy üvegbúra alatt ültem az Angol Park közepén. Az első napokban nem igen tolongtak, de mikor meglátták a hatalmas teherautókat, melyek az élelmet hozták, egyre többen és többen jöttek.

Ravaszkodtam. Hogy sokáig kibirjam, állandóan rágtam és csak ritkán nyeltem. Ez rettenetes kínokat okozott, hiszen éhesebb voltam koplaló kartársamnál, aki különben vállalkozásom hirére kollégáival együtt fölhagyott mesterségével, mert az emberek rájöttek, hogy az én teljesítményem magasztosabb és tényleg létjogosult.

És nekidühödtem. A sonkát a csontról haraptam nehéz darabokban és az egész kanna tejet egyszerre fölhörpintettem. A roppant kondért, mely valaha népkonyhában szolgált, a babfőzelék után még ki is törültem. Az időközben igen fölszaporodott közönségnek mégis az tetszett jobban, hogy két zsák kókuszdiót megettem egy expresszkávé mellé. Barátom már elkomorulva könyörgött, mérsékeljem magam, hogy minden bevételt fölettem már és rossz hatást vált ki ez a nyilvános tobzódás. Végül már följelentéssel fenyegetett. A fácánszállitmányok természetesen elmaradtak és naponta mindössze két oldal szalonnát kaptam.

Közben a közönség is megváltozott. A kövérek elmaradoztak és nap mint nap soványabban kerestek föl, minden megtakaritott tizezrüket belefektették, hogy legalább lássanak egy jóllakott evőt. És egyre fenyegetőbb magatartást tanusitottak, de én nem könyörültem.

A tizenötödik nap, éppen ebédhez készülődvén különös morajlást hallottam.

– Zárják le a disznót! Micsoda gyalázat! Dobják ki! Hogy mer enni! – ordítozták össze–vissza. Békességszerető ember lévén, azonnal letettem a hordó lekvárt és menekülni akartam. De már késő volt, a tömeg bömbölve áttörte az üvegfalakat; összetiporták a drága füstölt kolbászt és engem a szanaszétheverő sonkacsontokkal agyonütöttek.

▲

◄ ►