Egyéb szépirodalmi művek
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|||||
|
|
|
|
|
|
|
««« [IV] Csoszogi, az öreg suszter »»»
Csoszogi, az öreg suszter, ott ült háromlábú
székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a
keményhegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a
hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki
ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni,
mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán.
Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg
ki hallott olyat, hogy egy szegényember, egy címzetes cipészmester, aki bizony
csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A
kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni és
lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellet
ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem
lehet olyan könnyen eligazodnia rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz
között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha
görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.
Hogy lehet
valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták
és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok,
csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála
is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme
hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert
elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon
szemügyre venni a képéből köröskörül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter,
azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni–sarkalni való cipőjét hozta
azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez
a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre
nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint
vizsgálgatván, az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten,
de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart
mosolyba burkolódzó péklegényre és bosszúsan, de önérzetes tájékoztató hangon
odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban,
még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete
hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját és a hibák tanulmányozásába
mélyedt.
Csoszogihoz,
az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc,
piszkos–szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a
bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó
arc, amelyből zöldfőzelékszínű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs
oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kis
kabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja
ekkora foltokkal a könyökén, pláne, ha a varrás mellett már megint feslik a
szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára
vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő.
Azt már javítani hozta a gyerek.
– Jó
napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött
volna egészen, hogy nagyon bátor legyen–e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az
öreg suszter, csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.
– Mit
akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.
– A mama
küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta,
hogy egy foltot kell rátenni és akkor tart még.
– Hol a
cipő?
– A
lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.
Csoszogi,
az öreg suszter hallgatott és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt.
Csoszogi unta meg hamarább.
– Talán a
lábadhoz varrjam a foltot!?
– Nem,
nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden
fűződzködés nélkül, lerántotta egymásután a cipőt. Nagy tisztelettel akarta
átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta
a kezéből. De adta is vissza.
– Ezen a
cipőn nincs mit javítani.
– Tessék?
– Ezen a
cipőn nem lehet segíteni!
– De a
mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.
– Nem
lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek
vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
– De így
nem lehet benne járni!
– Ne
járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne
lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt
csináltatni se lehet.
A gyerek
halkan, kétségbeesetten mondta:
– De a
mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el a Csoszogi bácsihoz, majd
meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt. Csoszogi erre kemény és
hajthatatlan lett.
– Úgy,
amikor a moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd
meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott
megcsinálják! A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni
kezdett.
– Nem a
moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!
Csoszogi
hallgatagon tett–vett, dolgozott. Közben félszemével oda–odapislantott az
elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyerekre. Aztán mégis csak
megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
– Te vagy
annak a Vanicseknénak a fia?
– Én.
Megint
hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot
kezdett vékonygatni.
– Neked
van öcséd is?
– Van. Meg
egy húgom is.
– Az öcséd
is olyan csirkefogó, mint te, mi?
A gyerek
nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a
gyereket.
– Hol van
az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először és lerakta az
öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte,
forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is –csóválgatta a
fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott. Óriási darab foltokat rakott az
oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben
hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra
multán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
– Nesze,
itt van.
A fiú
örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:
–
Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
– Mit kell
fizetni?
Csoszogi
hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
– Húsz
fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – elég
olcsó.
– Tessék,
Csoszogi bácsi!
Egy
ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markába. Csoszogi megnézte,
elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként
olvasva, lassan gondolkozva, gondosan kiszedett nyolcvan fillért és az ujjai
közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.
– Itt van
vissza.
A gyermek
számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a
számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon
kevéssé természetes hangon megszólalt:
– Csoszogi
bácsi, többet tetszett visszaadni.
– Nem
adtam én.
– Én nem
tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből
adott vissza. Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre
feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.
–
Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson
jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy
csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így
herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész!
Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is
csak ötvenfillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek,
te málé! Nem mész mindjárt!?
A gyerek
megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg
suszter, még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban
nagyon haragudna.