Egyéb szépirodalmi művek

 

 

 

Nyitólap

Költemények

Névjegy

 

Egyéb szépirodalmi művek

 

 

 

Tanulmányok és cikkek, 1923–1930

 

 

 

Tanulmányok és cikkek, 1930–1937

 

 

 

 

 

 

«««     [II] István, a bányász     »»»

István rút, nincs tükör kamrácskájában. Az ajtóban megáll, de nem fordul vissza. Lesütött fejjel, lassan ingósan elindul.

Az aknabejárónál várják társai; odaköszön.

– No, ezt már megint a rossz lélek szállta meg! – mondja valaki félhangosan.

– Azt szállja meg, aki … – vágja oda. És elhallgat. De megáll, kiszámitott mozdulatai megmerevednek, úgy ahogy félig a földre hajolva a lámpás után nyúl a keze. S amaz már megy. István erős, mint a kifejtetlen szén.

Istvánt nem szíveli a munkavezető. István az, aki a robbantásoknál mindig hátra marad. Most is az új aknában dolgozik, melyet tárnává szélesítenek, mert kell a szén a mozdonyokba, meg a tűzhelyekre. István nem utazik és nem rak tüzet. Ahogy hazamegy este, mert mostanság nappali munkás, lehányja ruháját és lefekszik. Istvánnak nem kell a szén.

Kezében a dinamitpatron. Nem fél tőle, de nem is bánik vele megvetően. Csak az jön az eszébe: ha most! Mind elpusztulnának itt, legalábbis ő maga. Csak az ovónő énekelne tovább a gyerekekkel, mert az ovónőre süt a nap és a gyerekekre is süt. Hal doktor úr a többieknek, a családosoknak segélyt utalna ki. Ha ő volna Hal doktor úr, nem törné magát annyira a bányáért, hanem földet venne magának és szántana, vetne, meg aratna. Az ovónő se kedveli a bányászt, merthogy a bányász mindig piszkos.

Nehéz tenyerében a dinamit nyugodtan, tisztán aludt, mint tokjában a családi ékszer.

Letérdelt, hogy a robbantóanyagot beépítse. A gyujtózsinórt már kiegyengették a többiek s akik még elől voltak, lassan szedelőzték a szerszámokat.

– Tulajdonképpen jó a szénnek – gondolta. – A szenet nagyon szeretik, igaz, a szén szép, és fekete és csillog a napon, mikor a vagonokba rakják. Valaki azt is mondta, hogy ami föld alá kerül, fa, kutya, ember, abból szén lesz. Furcsa. Hogy lesz az emberből szén? De lehet, van benne valami, mert hová lesz az ember és honnan lesz a szén? Hanem mégis furcsa. Ha ő szén lesz, hát őbelé is belévágják majd a csákányt? És ő sem védheti magát? Eddig úgy volt, hogy mind megadta az árát, aki belékötött, csak mégse lehet, hogy eztán …

Hátranézett, hogy van–e még a közelben valaki – és észrevette, hogy fölötte, ahol a patront befedezte, egy kiálló tömb mindjárt lezuhan!

– A dinamit! – csattant át agyán és rögtön utána orditás:

– Fussatok!

Már hason feküdt s épp annyi ideje volt még, hogy a kiturt patront odábbtaszítsa. De a szénszikla mennydörögve Istvánra zuhant.

Arasznyi távolság kinban meggörcsült ujjai és a megmentett patron között. És egy arasznyi csönd. És aztán küntről elhozta az elektromos áram a robbanást.

*

Odafönn a főkanász már utasítást ád, hogy miképpen lássanak a további munkához. István hiányzik.

– Emberek, utána kell azonnal nézni, – hallatszik az utasítás – mert amilyen lassúmozgású bolond, biztosan lenn maradt.

És István fekszik. Körülötte szén, szén, szén. És arca, teste egészen fekete. Lassan fölemelik, fölviszik és lefektetik a fűre. A nap süt és ő csillog. Már merevül és kemény lesz és hajlithatatlan, és majd ólmos, mint a kutatott kő. Egész testéből még egyetlen meleg lehelet száll föl a magasba.